Ha érdeklődsz az önismereti területek iránt, akkor biztosan hallottál már arról, hogy nem csak a testi adottságainkat és egyes betegségeket örökölhetjük szüleinktől és felmenőinktől, de lelki tulajdonságokat és élményeket is. Bár ez a transzgenerációs hatás nemrég került jobban a kutatások középpontjába, létezését már korábban is jelezték a lélekbúvár szakemberek, pszichoterapeuták, tehát ismert volt.
A világra jött újszülött számára a kommunikáció az egyetlen eszköz, amellyel kifejezheti alapvető szükségleteit, érzéseit és kényelmetlenségét. A szülők számára ez az időszak gyakran a találgatások és a próba-szerencse korszaka, hiszen egy apró emberi lény próbál üzenni, de még nem tud szavakat használni. Azonban a babák nem csak sírnak - egy kifinomult jelrendszerrel rendelkeznek, amely magában foglalja a hangokat, a mozdulatokat, a tekintetet és a mimikát. Ha megtanuljuk olvasni ezt az ősi nyelvet, az nemcsak a mindennapokat teszi könnyebbé, de elmélyíti a szülő és gyermeke közötti kötődést és bizalmat is.
A csecsemőkori reflexek és az ökölbe szorított kéz
Ha újdonsült szülő vagy, és a babád csak néhány hónapos, észre fogod venni, hogy gyakorlatilag állandóan ökölbe szorítja a kezét. De mégis, mi ennek az oka? Az ökölbe szorított kéz csak egy a számos újszülöttkori reflex közül, amelyet a baba születése utáni első hetekben észrevehetsz. Ahogy a baba a születés után megtanul alkalmazkodni az új környezetéhez, meglepődhetsz (és akár meg is ijedhetsz) attól, hogy a csecsemő hogyan mozog a látványra, a hangokra és az érintésekre reagálva. Az egyik reflex, amit észre fogsz venni, egy vagy két szorosan összeszorított ököl. Ezt a primitív mozdulatot tenyérfogásnak is nevezik, és úgy válthatod ki, ha az ujjaddal finoman megsimogatod a baba nyitott tenyerét. Látni fogod, hogy a baba nyitott keze azonnal összeszorul válaszul.
A csecsemők testbeszéde sokkal korábban és sokkal konzisztensebben kommunikál, mint a hangja. Még mielőtt a sírás beindulna, a baba teste már üzen. Figyeljük meg, hogyan mozgatja a baba a végtagjait. Szorosan ökölbe szorított kezek: A feszültség, stressz vagy éhség jele. Az újszülöttek gyakran szorítják ökölbe a kezüket, amikor éhesek.
A kézkoordináció fejlődése nem választható el a tapintásos érzékeléstől. A bőrünk, különösen az ujjbegyek, tele vannak receptorokkal, amelyek folyamatosan információt küldenek az agynak a tárgyak formájáról, hőmérsékletéről, súlyáról és felületéről. Ezt nevezzük sztereognózisnak - a képességnek, hogy látás nélkül, pusztán tapintással felismerjünk tárgyakat.
Amikor egy újszülött világra jön, már rendelkezik egyfajta „térképpel” a saját testéről, még ha ez a térkép kezdetben igen vázlatos is. Az élet első heteiben a baba mozgását szinte teljes mértékben a primitív reflexek irányítják. A legismertebb ezek közül a fogóreflex vagy más néven palmaris reflex. Ha bármit a baba tenyerébe helyezünk, az ujjai azonnal és meglepően erősen rázáródnak a tárgyra. Ez a reflex annyira erős, hogy az újszülött szinte képes lenne megtartani a saját súlyát, bár ezt természetesen soha nem szabad tesztelni. Ebben a szakaszban a kezek legtöbbször ökölbe vannak szorítva, ami az izomtónus sajátosságaiból adódik. A hüvelykujj gyakran a tenyérbe simul, és a többi ujj rázáródik.
Az ökölbe szorított kéz egy neurológiai válaszreakció, amely a baba idegrendszerének folyamatos fejlődése során jelentkezik. A csecsemő szorosan összeszorított öklei, valamint a behajlított könyök, karok és lábak szintén a méhen belüli szokás maradványai, amikor a magzatburokban össze voltak “gömbölyödve”.
A fejlődés természetes menete
Általában nem kell rávenni a babát, hogy lazítsa el az ökölbe szorított kezét, mert ez a reflex öt-hat hónapos kora körül természetes módon megszűnik. Ahogy az idegrendszer érik, ez a görcsös szorítás fokozatosan enged, és a baba elkezdi pihentetni a kezeit nyitottabb állapotban is. Az első hónap végére a kezek már többet vannak nyitva, mint zárva, ami az első nagy lépés a tudatos használat felé.
Két és három hónapos kor között egy varázslatos dolog történik: a baba felfedezi a saját kezeit. Gyakran látni, ahogy hosszú percekig meredten nézi az ujjait, mozgatja őket az arca előtt, mintha csak egy különös, idegen tárgyat tanulmányozna. Ezt a jelenséget „kéznézegetésnek” hívjuk, és ez a vizuális visszacsatolás kezdete. A baba rájön, hogy amit lát (a keze), és amit érez (a mozgás), az összefügg egymással.
Négy és hat hónapos kor között a baba mozgásfejlődése látványos sebességre kapcsol. Megjelenik a tudatos, egész tenyeres fogás, amikor a gyermek már nem reflexből, hanem célzottan nyúl egy játékért és ragadja meg azt. Ebben a fázisban a hüvelykujj még nem vesz részt aktívan a fogásban, inkább csak szembehelyezkedik a többi ujjal, mintha egy kis lapátot alkotnának.
Hét és kilenc hónapos kor között a kézhasználat drámai módon finomodik. A baba már nem csak „lapátol”, hanem elkezdi felfedezni az ujjai egyéni képességeit. Kiemelt szerepet kap a mutatóujj, amellyel mindent megvizsgál, bökdös és felfedez. Ez az „elszigetelt ujjhasználat” jelzi, hogy az agy már képes az egyes ujjakat külön-külön vezérelni. Ekkor alakul ki a gereblyéző fogás is, amikor a baba az ujjait behajlítva, mintha egy kis gereblye lenne, húzza magához az apróbb morzsákat vagy tárgyakat.
A tizedik hónap környékén következik be a baba kézfejlődésének talán legfontosabb eseménye: a csippentő fogás (pincer grasp) kialakulása. Ez azt jelenti, hogy a gyermek már képes a hüvelyk- és a mutatóujja hegyével megfogni egészen apró tárgyakat, például egy szem borsót vagy egy hajszálat. A csippentő fogás megjelenése alapjaiban változtatja meg a baba világát. Hirtelen képessé válik arra, hogy önállóan egyen apró falatokat, ami hatalmas önbizalmat ad neki.
Mikor lehet ok az aggodalomra?
Normál esetben a csecsemők mozgásfejlődése szinte azonos, ha nincsenek blokkoló, gátló tényezők, akkor a csecsemőkori reflexek beindítják a mozgásfejlődést minden babánál, mert az idegrendszer egyfajta önfejlesztésre van beprogramozva. Ha a csecsemője fejlődése az átlagostól eltérő, akkor a mozgásfejlődés lehet lassabb, gyorsabb, eltérő sorrendű vagy akár fejlődési fázisok is kimaradhatnak belőle, legrosszabb esetben pedig el sem indul.
Ha azonban te vagy a gyermekorvosod azt veszitek észre, hogy egy bizonyos reflex, például az ökölbe szorított kéz, a normálisnál hosszabb ideig tart, az jelezheti, hogy a baba idegrendszerével van probléma. Ritka esetekben a túlzott reflexek agyi bénulásra vagy hipertóniára, azaz merev izomtónusra utalhatnak.
Figyelmeztető jel lehet, ha a baba három-négy hónapos kora után is állandóan ökölbe szorítva tartja a kezét, és nem próbál meg nyúlni a tárgyakért. Szintén érdemes megemlíteni a gyerekorvosnak, ha a baba látványosan csak az egyik kezét használja, a másikat pedig elhanyagolja vagy mereven tartja (hétéves kor előtt a kifejezett egykezesség nem feltétlenül normális).
A gyermekkori elhanyagolás is - érzelmi, testi - súlyos traumának minősül. Az, hogy kinél mi okoz traumát, teljesen egyénfüggő.
A trauma hatással van az agy immunrendszerére is, ami később depressziót, szorongást és demenciát okozhat. Ezek pedig genetikai változásokhoz vezetnek, amelyek tovább örökíthetőek.
Gyermekkori finommotoros mérföldkövek | OT DUDE Foglalkozásterápia
Transzgenerációs trauma és annak hatása
A transzgenerációs trauma olyan megélt, vagy átvett lelki teher, amely gyakran tudattalanul öröklődik akár több generáción keresztül. Azok a fájdalmak, amelyeket a szüleink, vagy nagyszüleink átéltek, befolyásolhatják a nevelési mintáikat, gyermekeinkhez való viszonyunkat. Kódolva rögzülnek, és egy megfelelő környezeti inger hatására kifejeződnek. Sajnos gyakran hallgatással, elhallgatással.
A tagadás egy természetes és viszonylag éretlen első reakció, de jelentősége van. Ezzel védekezik a pszichés rendszerünk az ellen, hogy szét essen, vele időt nyerhetünk a szembenézéshez. Eltemetjük a traumákat magunkban, mert nem tudunk velük egyedül megbirkózni.
Korábban, amikor sokkal inkább közösségi életet éltünk, lehetőségünk volt egymással megbeszélni, kibeszélni ezeket az élményeket. Gyakran sorstársakra is találhattunk. Ma viszont elszigetelve élnek a kis családok, kommunikációs hiányban, és magukra maradnak érzéseikkel az emberek.
A traumát eltüntetni adott pillanatban könnyebb, mint belemenni a feldolgozásába, ami fájdalmasnak és félelmetesnek tűnik. Ezzel azt vállaljuk, hogy hordozzuk tovább a terhét a vállunkon. A feloldásuk sem fogja tudni eltörölni őket, de megértést ad, és áthelyezheti őket egy másik helyre a lelkünkben. Így már megnyugvással tudunk vele tovább élni és nem lesz ránk és születendő gyermekeinkre hatással.
Társadalmunkban összefüggéseket találhatunk a szorongás, függőségek és a krónikus betegségek között. Számtalan váratlan élethelyzet lephet meg minket óriási veszteséggel, halálfélelemmel, tehetetlenség érzésével, tragédiával. Ez lehet az egyik szülő, vagy testvér halála, gyermekként elszenvedett bántalmazás, erőszak, halálfélelem a holokauszt során, baleset, anyagi veszteség, kilátástalanság érzés. A trauma lehet egyszeri esemény, de hosszabb ideig tartó összegződő tapasztalat eredménye is.
A transzgenerációs traumának nincs konkrét diagnózisa, több tüneten, tünetegyüttesen keresztül megnyilvánulhat. Bizonyos tünetek - mellkasi szorítás, kontrollvesztéstől való félelem, emlékbetörések, rémálmok, érzelmi megnyílásra képtelenség stb. - utalhatnak elszenvedett traumára. A kiváltó esemény hatni tud egyénileg, vagy kollektíven. Ha felmenőink fájdalmait visszük magunkkal, akkor multigenerációs traumának nevezzük.
Feldolgozása során el kell érnünk a megbékélést. Sérüléseinkből erősséget hozhatunk létre. Fontos tudni, hogy a trauma nem magát az eseményt jelenti, hanem az annak hatására bennünk lezajló folyamatot. Választanunk kell egy szakembert, pszichológust, aki megfelelő terápiában tud minket részesíteni. Vele elkezdhetjük a belső munkát egy számunkra megfelelő, biztonságos közegben. Ha szükséges pszichiáterhez is fordulhatunk, aki komolyabb probléma esetén gyógyszeres segítséget tud adni. A transzgenerációs traumák kezelése összetett feladat. Tanuljuk meg szabályozni az idegrendszerünket meditációval, relaxációval, ritmusos gyakorlatokkal, tánccal, énekkel, zenével, vagy festéssel, alkotással! Így vissza tudunk kapcsolódni az érzelmeinkhez, melyektől gyakran eltávolodunk maga a trauma miatt. Egy mélyebb megértés szintjén ismerjük és értsük meg nemzetük és felmenőink traumáit, olyan eseményeket, melyek hatással voltak őseinkre. Sokat tehetünk a gyermekekért azzal, ha megtanítjuk nekik a feszültség kezelését, a harmónia elérését, stresszkezelést, önmaguk megnyugtatásának lehetőségeit és az önreflexiót.
