Freda Josephine McDonald, ismertebb nevén Josephine Baker, 1906. június 3-án született Saint Louisban, Missouri államban, és 1975. április 12-én hunyt el Párizsban. Az afroamerikai származású francia énekesnő, táncosnő és előadóművész nem csupán szórakoztatóként, hanem a polgárjogi mozgalmak támogatójaként és a rasszizmus elleni küzdőként is kiemelkedő alakja volt a 20. századnak.
Korai évek és a párizsi debütálás
Freda Josephine McDonald néven látta meg a napvilágot, Carrie McDonald lányaként. Apjának személyazonossága vitatott, de valószínűleg fehér volt. Josephine már fiatalon kimaradt az iskolából, és 13 éves korára táncosként és utcai előadóművészként kezdte pályafutását. 15 évesen csatlakozott a St. Louis-i kórushoz. Első házassága tinédzserként köttetett, majd később Willie Baker nevén vált ismertté.
Élete fordulópontja 1925-ben következett be, amikor lehetősége nyílt Párizsba turnézni a Revue Nègre nevű produkcióval. Franciaország lett az otthona, ahol a Folies Bergère színpadán vált igazi sztárrá. Párizsban az ő nevéhez fűződött a "dance sauvage" (vad tánc) bevezetése, amely az afrikai művészet iránti növekvő érdeklődéshez kapcsolódott. Különösen híressé vált a banántánca, amelyben egy banánokból álló szoknyát viselt.
A "Fekete Gyöngy" és a nemzetközi elismertség
Becenevei, mint a "Bronz Vénusz", "Fekete Gyöngy" és "Kreol Istennő", jól tükrözték páratlan vonzerejét és népszerűségét. Ernest Hemingway szerint "a legszenzációsabb nő, akit életemben láttam". Művészi zsenialitását Picasso és Jean Cocteau is elismerte.
Magyarországon is nagy visszhangot váltott ki Josephine Baker jelensége. Már 1925-ben írtak róla a lapok, és 1927-ben megszületett az "Az én babám egy fekete nő" című sláger, amely egyértelműen őt idézte. 1928-ban Budapesten lépett fel a Royal Orfeumban, ahol hatalmas sikert aratott, bár a fellépése politikai vitákat is kiváltott az erkölcsök és a "fajkeveredés" ellenzőinek körében.
A magyar sajtó is sokszor foglalkozott vele. Kosztolányi Dezső így jellemezte: "Az amerikai fiús csibészség, a francia kecsesség, cukros tejszínhabként libeg fölötte. [...] Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban még nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell."
A második világháború és a polgárjogi aktivizmus
A második világháború alatt Josephine Baker a francia ellenállásban vett részt, hírszerzőként dolgozott a Deuxième Bureau-nak. Szolgálataiért számos francia kitüntetést kapott, köztük a Becsületrend lovagja címet.
1951-ben visszatért szülőhazájába, ahol aktívan küzdött a polgárjogi mozgalmakért és a rasszizmus ellen. Beszédet mondott Martin Luther King oldalán a történelmi March on Washingtonon. Szenvedélyes cikkeket írt a feketék szegregációja ellen, és csak vegyes közönség előtt volt hajlandó fellépni.
A "szivárványcsalád" és öröksége
Josephine Bakernek négy házasságából nem született gyermeke, ezért 1947-ben elhatározta, hogy a világ minden részéről örökbe fogad tizenkét gyermeket, akiket "szivárványcsaládnak" nevezett. Köztük fekete, fehér, sárga, rézbőrű, arab és zsidó származású gyermekek voltak. Sokáig a franciaországi Milandes kastélyban nevelte őket, ahol turistaközpontot is létesített.
Pályafutása során Josephine Baker nem csupán előadóművészként, hanem az emberi jogok és a kulturális sokszínűség szószólójaként is kiemelkedő alak volt. 2021. november 30-án, első fekete nőként, szimbolikus állami temetés keretében bekerült a párizsi Panthéonba, elismerve ezzel érdemeit a francia ellenállásban, a polgárjogi aktivizmusban és a rasszizmus elleni küzdelemben.
1958-ban ismét Magyarországon járt, ahol öt koncertet adott, majd Miskolcon és Debrecenben is fellépett. Ekkor a magyar sajtó ismét ünnepelte őt, kiemelve életfelfogását és az élet iránti szeretetét.
Josephine Baker utolsó éveit Monacóban töltötte, ahol 1975-ben hunyt el. Temetésén hatalmas, illusztris tömeg búcsúztatta, római katolikus szertartás szerint, katonai tiszteletadás mellett.
