Josephine Baker, a világhírű énekesnő, táncosnő, színésznő, egyszóval előadóművész és emberi jogi aktivista 1928-ban járt először Budapesten. Ez az évforduló különleges alkalmat ad arra, hogy felidézzük a korszakot, amikor a "néger" téma betört az európai kultúrába, és hogy megvizsgáljuk, hogyan fonódott ez össze a magyarországi szórakoztatóiparral, különös tekintettel az "Én babám egy fekete nő" című dal keletkezésére.
Josephine Baker 1925-ben, mindössze tizenkilenc évesen érkezett Párizsba, és hamarosan az európai szórakoztatóipar egyik legjobban fizetett előadóművésze, ünnepelt sztárja lett. A Revue Nègre egyik nagy újdonsága volt, hogy csak fekete szereplőket vonultatott fel, és Baker szinte meztelenül lépett színpadra, ami az erotika mellett a "vadállati" tánccal párosulva a "primitív", "törzsi" képzethez társított csupaszságot, az ősi, civilizáció előtti állapotot idézte meg.
A táncosnő budapesti fellépése 1928-ban komoly vitákat váltott ki. A konzervatív körökben aggályokat fogalmaztak meg a "lenge ruhában" előadott, sokak szerint erkölcstelennek tartott banántánccal kapcsolatban. A Parlamentben is téma volt Baker fellépése, ahol a belügyminiszterhez interpelláció érkezett, kérve a rendőrséget, hogy akadályozza meg a "megbotránkoztató" részeket. A rendőrség azonban a próbaelőadás után engedélyezte Baker fellépését, miután műsorának erkölcsi és művészi színvonalát nem találták kifogásolhatónak.
Baker budapesti tartózkodása alatt számos plakát készült róla, melyek közül Réz Diamant Tibor alkotásai különösen kiemelkednek. Ezek a plakátok ügyesen egyensúlyoztak Baker hírhedt meztelenségének ábrázolásával, hangsúlyt helyezve az ékszereire és a művészi stilizálásra.
A Royal Orfeumban tartott előadásokat követően, amelyek minden jegyet eladtak, Baker egy hónapra Budapesten maradt. Ekkor, 1929 márciusában, Josephine kérésére Pásztor Árpád megírta a Kék álarc című darabot, amelyben Bakernek magyar nyelvű szerepe volt, és magyar dalt is énekelt. Köztük volt az "Én babám egy fekete nő" című sláger, amelyet egyenesen ő inspirált. Ezt a dalt Kazal László is előadta, és a kor egyik népszerű slágere lett.
A sajtó is élénken foglalkozott Bakerrel. Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlapban írt róla, kiemelve tehetségét és különleges előadói stílusát, de rámutatott arra is, hogy Baker népszerűsége nem csupán ezekkel magyarázható, hanem Európa akkori fáradtságával és önmagába vetett hitének elvesztésével is.
A budapesti előadások során váratlanul botrány tört ki: az egyik előadáson a karzatról ammóniákkal telt üvegfiolákat dobtak a nézőtérre, ami pánikot és kellemetlen szagot okozott. Ennek ellenére Baker elutazása előtt interjút adott, kijelentve, hogy soha nem felejti el Budapestet és a magyar közönséget.
Josephine Baker élete a rasszizmus elleni küzdelemről szólt. 1947-ben elhatározta, hogy gyerekeket fogad örökbe, és igazi szivárványcsaládot alapított. Később, 1958-ban ismét fellépett Budapesten, az Erkel Színházban, óriási sikerrel, immár mint ünnepelt sztár.
Josephine Baker – The Tragic Fate of Her 12 Adopted Children
Az "Én babám egy fekete nő" című dal Kazal László előadásában a korszak egyik ismert slágere lett, és Josephine Baker budapesti látogatásához és az akkori kulturális atmoszférához kapcsolódik. Kazal László (1911-1983) maga is sokoldalú művész volt, színész, énekes, aki az 1950-es években főleg táncdalénekesként volt ismert, slágereket és mozgalmi dalokat egyaránt énekelt.
A dalhoz kapcsolódóan megemlíthető, hogy a korabeli hanglemezfelvételeken is szerepelt, például a "Hát ide figyelj, Lajos" című vidám fox mellett, ahol Sipos és Rákosy is közreműködött, a Durium zenekar kíséretével, Kazal László énekével.
A Josephine Bakerrel kapcsolatos események, mint a budapesti fellépése és az "Én babám egy fekete nő" című dal keletkezése, jól mutatják a 20. század első felének kulturális sokszínűségét és a Magyarországra is begyűrűző nemzetközi trendeket. Baker nem csupán egy előadóművész volt, hanem egy ikon, aki a művészetén keresztül a társadalmi kérdésekre is felhívta a figyelmet.
