Az anyaság egy összetett és sokrétű tapasztalat, amely egyszerre hordoz magában örömöket és kihívásokat. Sok nő számára ez teszi teljessé az életet, és az életadást jelenti, de az éltető bizalom közegét is, ahol jó lenni, ahová jó visszatérni, és amit, ha eljön az ideje, jó lesz majd továbbadni is.
A szülőség egy olyan szerep, amelyre a férfiak akkor válnak apákká, amikor először találkoznak a gyermekükkel. Az anyák érzik a gyereküket, amikor szülnek, de később már nem érzik, csak irányítják őket arra, amerre a gyerek nem akar menni. Vannak dolgok, amiket egy anya sosem mondhat ki, még akkor sem, ha maga is elhiszi őket. Az anyukák dolga, hogy kérdezzenek, törődjenek a gyerekekkel, aggódjanak értük, ami ráncokat okoz az arcukon, miközben a gyerekek kiszívják belőlük az életet, és ettől aztán vén szipirtyókká válnak.
Az anyukák anyukát látnak, ha belenéznek a tükörbe, vagy ha belenéznek mások szemébe. Nem látják a nőt, gyerekkéznyomok vannak az arcukon, a karjukon, az egész testükön, úgy takarják be őket, mint egy vékony, de elszakíthatatlan fátyol, apukák számára láthatatlanul. Ez véd és eltüntet, jó egy ideig, aztán az anyuka leszedné már a védőfóliát, amibe beletekerték, de fél, hogy csak a bőrével együtt jönne le. A kolbászról is nehéz lehántani a hártyavékony belet, kicsit mindig bele kell vágni a húsba is, de még ha sikerülne is, csak valami zavaró és visszataszító pőreség marad.
Az ember nem szűnik meg anyának lenni attól, hogy a gyermekei felnőnek, megházasodnak, saját családot alapítanak. Anya nem szabad rátelepedni a gyerekeinkre. Van, aki az anyaságban próbál kiteljesedni, amiről egyszer szintén érdemes lenne beszélni, hogy az anyaság egy született, ösztönös állapot, nem pedig egy foglalkozás. Ha az anya alkoholista, ez rányomja bélyegét a gyermekre.
A könyv borítója és címe már elsőre elvarázsolt, emiatt is szerettem volna igazán elolvasni. A külső kinézete tükrözi a tartalmat, visszaadja a hangulatát és érzelemvilágát. A fülszöveg némileg elárulja, hogy nagyjából miről is lesz szó, ám a történet bőven okoz meglepetéseket. A borító színe nagyon tetszik, ez az árnyalat az egyik kedvenc kék színem.
A történet Olaszországban játszódik, ezen belül is Rómában és Toszkánában. A könyvben minden fejezet előtt pár soros idézetet olvashatunk, amelyek nagy hatással voltak az olvasóra. Emellett egy-egy szimbólumot helyeztek el, amely szintén illik a kötethez.
„Olyan vagyok, mint egy lelakatolt könyv, amelynek elveszett a kulcsa.” A főszereplőt, Adrianát, a pszichológusánál egy terápián ülve ismerjük meg. Már ekkor megtudjuk, hogy a múltjában átélt traumák kihatással voltak és vannak a jelen életére is, szóval a házasságát, magánéletét ismerjük meg.
A könyvben bepillantást nyerhetünk az írói életbe, és minden ezzel járó nehézségbe és boldogságba is. Egyszóval szó lesz a könyvkiadásról, a marketingről, az író-olvasó találkozókról, és az írói válságról is. Nagyon tetszett, hogy mindezeket Anne L. Green beleszőtte a történetbe, ezáltal jobban megismerheti az olvasó az írói életet.
„- Hogy mit? Az életemet. Nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak. Az írás a szenvedélyem lett, amit soha nem akarok abbahagyni. Amikor felcsapom a laptopom fedelét, bekövetkezik a varázslat. Amikor írok, átszellemülök. Csak a mondanivaló van, és én… Emellett egy terápia is a számomra. Ha eggyé válhatok a laptopommal, fel tudom dolgozni a velem történteket.”
„- És mi a célod az írással? - A szórakoztatáson túl? Hogy mások a történeteimen keresztül találják meg a válaszokat a kérdéseikre, hogy kiutat mutassanak olyan élethelyzetekből, amelyekbe beleragadva élnek.”
A történet középpontjában a bántalmazó életről, kapcsolatról olvashatunk, az írói élet mellett. A bántalmazásnak is több fajtája van, de ebben a könyvben leginkább a verbális bántalmazás, érzelmi manipuláció van jelen. Megjegyezném, ez is éppen elég kemény ebben a történetben!
Megtalálható a történetben a barátságból-szerelem toposz, de emellett az igaz barátság, a testvérek fontossága, és a támogatás megléte számottevő lesz, mindezek kiemelt szerepet kapnak. Emellett a főszereplőnek van egy macskája, aki szintén fontos lesz a történet során. Nagyon szépen jelen van az egész történetben a szülő-gyerek, testvérek és a barátok közötti viszony. Ellenben ott van a hátráltató erő, és a „szemellenzőt viselők” jelenléte is.
„- Te vagy a legjobb barátom! Sosem hagytál cserben, a legnehezebb időkben sem. Pontosan azt kaptam tőled, amire szükségem volt: szeretetet és összebújást.”
Nagyon dühös vagyok Adriana anyukájára, őt kifejezetten megutáltam. Mellette persze lesznek még unszimpatikus szereplők, de olyanok is, akiket a szívembe zártam. Több olyan rész volt a könyvben, amely tetszett, és csak kevés, ami nem, de ez sem az írásmód miatt, hanem a brutalitás, és a mélység miatt volt.
Az egész kötet elgondolkodtató, akár mi magunk is lehetnénk a főszereplői ennek a történetnek. A pszichológiai és romantikus műfaj nagyon jól megférnek, sőt kiegészítik egymást. A történet elején már lehet érezni, hogy nem egy megszokott romantikus művet olvasunk majd. Habár ebben a műfajban is íródott, de emellett a pszichológiai jellemzők, mondanivaló szintén erősen jelen vannak. Ez utóbbit nem úgy kell elképzelni, hogy tömény pszichológiai információkat, könyvet olvashatunk. Erős pszichológiai jelenlét van a történetben, és ez egyensúlyban van a romantikus műfajjal.
Az írónő korábbi könyve is megjelenik a történetben elrejtve. Néhány elrejtett utalás található a könyvben a korábbi regényére. Egy valóságos érzelmi hullámvasútra ültem fel a könyv által. Egy gyönyörű fejlődésregényt olvashattam a könyv által.
Összességében ez a kötet kedvenc lett, mély nyomot hagyott bennem. Érzelmekben gazdag, az érzelmekre ható olvasmány. Biztosan fogok még olvasni az írónőtől, hiszen várakoznak a polcomon a könyvei. Olvasmányos stílusban íródott mű, melyen érződik a kutatómunkába, és az írásával töltött időbe feketetett energia. Néhány nem annyira szembetűnő elgépeléssel, hibával találkoztam, de ezek elenyészőek voltak számomra, nem rontottak az olvasásélményen. Jól felépített történet, alaposan kidolgozott karakterekkel.
Édesapa, 190 cm, 100 kg, izmos, sportos. Némi fegyelmezési problémával kerestek meg. Beszélgetünk a szülőkkel, amikor a gyerkőc elkezd kiabálni, majd tombolni, hogy ő most, azonnal TV-t akar nézni. A szülők mondják neki, hogy most nem, mert beszélgetünk.
4,5 éves fiúcska, foglalkozásából is adódóan határozott édesanyával. Próbálok vele játszani, de csak akkor hajlandó, ha az van, amit ő akar. Közben ugráltatja az anyukát, hogy hozd ide, vidd innen, gyere ide, menj innen.
Beszélgetünk a gyerekszobában, megnézzük a játékokat, a rajzokat. Megkérem, hogy készítsen egy képet, amíg mi a nappaliban beszélgetünk a szüleivel. Letérdelnek hozzá és megpróbálják rábeszélni. Apa is és anya is.
Hétfői napon voltam ott, kiderült, hogy a lány pénteken és szombaton egy fesztiválon volt, hajnali 3-kor ment haza. Leültünk 4-en, hogy beszéljünk iskoláról, barátokról, családról, célokról, szabályokról. Mit lehet és mit nem? Mint kiderült, azzal tartja sakkban a szülőket, hogy világgá megy és többé nem látják. Sorolhatnám még ezeket az extrémnek tűnő példákat, de sajnos hetente legalább 3-4 hasonló esettel találkozom. A másik félelmük pedig az, ha fegyelmeznek, szabályokat hoznak és következetesen be is tartatják velük, akkor az mit okoz gyermekeik lelkében? Igen, fognak sérülni! Akkor, ha mindent megengedünk, ha mindent ráhagyunk, ha nem tanulnak meg alkalmazkodni, viselkedni. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik az uralkodó liberális nevelési irányzat szerint, de a rideg valóság és a mindennapi tapasztalat az, hogy gyermekek, szülők és nevelők tíz és százezrei szenvednek a mindent megengedő, a gyerkőcöket éjjel-nappal kiszolgáló irányzat szerint. Sajnos már évtizedek óta, neves gyermeknevelési szakemberek hirdetik ezt a szinte mindent megengedő, a gyermek valós érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyó nevelési módszert. Ezzel az irányzattal csak egyetlen gond van. Soha nem késő elkezdeni és főleg változni, változtatni! Szeressünk végre helyesen!
Az első dolog, amit a nagyobbik lányom mondott az anyukámról, akit sajnos már pont nem ismerhetett meg, ez volt: „Szerintem a néni az égben, aki az anyukád, azt mondaná, hogy milyen szép hajam van.” A húgommal, aki szintén jelen volt, vinnyogtunk a röhögéstől. Aztán a könnyeinket törölgettük. Aztán megint röhögtünk, hogy tényleg ezt mondaná. Ezt is, meg 134643589398 más dolgot, aminek csak a felét tudjuk kitalálni nélküle. Nekem, amióta vissza tudok emlékezni, ilyen a viszonyom a halállal, és a szeretteim elvesztésével: szeretek a sírás mellett nevetni is. Néha kínomban. Ezért szeretem, hogy a mindenszentek és a halottak napja patetikus, könnyes megemlékezései mellett ott a halloween is, amikor lehet viccelődni és megijedni is. Szerintem ez kicsit emberközelibb, nekem mindenképpen.
Éppen ezért olyan, elsősorban kisgyerekeket megcélzó könyveket és filmeket gyűjtöttem most össze, amik úgy tanítanak a halálról, hogy közben azért jól lehet szórakozni is. Ez megkönnyíti a beszélgetést a halálról, ami alapvetően nem azért nehéz, mert a gyerekek kicsik, hanem mert sokszor mi, felnőttek is kicsinek érezzük magunkat ehhez a fájdalmas és sok tekintetben az egész életünket átszövő témához. Hisz a legtöbben kifejezetten félünk a haláltól, és - amennyire csak lehet -, szeretnénk eltávolítani magunktól.
Bár nem vagyok szakember, de az eddigi olvasmányaim és személyes tapasztalataim alapján csakis az igazat. Ebben az igazmondásban segítenek azok a történetek, amikben szinte észrevétlenül ott a halál témája. A könyvek közül A láthatatlan fonal (Patrice Karst) az, ami szerintem elég konkrét, de közben más (hasonlóan fontos) témákat is érint. Számomra ez a könyv a halál felvezetésének 1.0-ás segítője. Ennél sokkal részletesebben, de az első kötetekben mégis mintegy mellékszálként ad jó néhány viszonyulást a témához a Harry Potter-sorozat (J. K. Rowling) - aminek a halál-tematikájának egy része nekem fel sem tűnt, amikor gyerekként olvastam. A nagyóvodás-kisiskolás lányaim még csak az első három kötetet ismerik, de a halállal kapcsolatos kérdések már Edevis tükrénél felmerülnek. Aztán Denem naplójánál.
Animációs filmekben sem kell messzire menni, szinte az összes Disney-klasszikusban megjelenik valamilyen formában a halál: Bambi, Oroszlánkirály, Jégvarázs. A Jégvarázs 2-ben felnőtt szemmel még markánsabban van jelen. Szerintem a halál sokféleségét, nehezen megfoghatóságát és az egészet körüllengő mindenféle hitrendszert ez az egészen rövid, csodaszép vers tökéletesen összefoglalja. Egyszerre szép, nagyon plasztikus, nem nélkülözi a humort, és még életvezetési tanácsokat is ad.
A kérészt a róka és a vaddisznó kíséri végig, azon aggódva, vajon hogyan hat a kis rovarra, ha megtudja, hogy élete mindössze egyetlen napig tart. Nálunk például eddig a gyerekek csak úgymond „befejezett” halálélménnyel találkoztak. Mondhatnám, hogy szerencsére, de azért ez vitatható, hiszen azt is jelenti, hogy két nagyszülői „mínusszal” indították az életüket. Ez helyzetbe is hozott bennünket, mert az ilyen közeli családtag hiánya elkerülhetetlenné teszi, hogy említést tegyünk a témáról. Ám az, hogy konkrétan a halálról, a hiányról és a fájdalomról is beszéljünk, nem pedig a „mindenki örömére csillagok közé költözött családtagokról”, már tudatos (és nem könnyű) döntés volt. Nem tudom, ez mennyire könnyíti meg az elkerülhetetlen fájdalmat, ha majd a gyerekeim is elveszítenek valakit, aki közel áll hozzájuk, de abban biztosan segíteni fog, hogy arról is tudjunk beszélni. De így inkább nagyon fontos, sőt, szükséges gyerekirodalmi állomásnak mondanám, amit amúgy minden felnőttnek is érdemes elolvasni. Kisiskolás koromban hallottam egyszer a hamvasztásos temetésről, és hónapokon át nem mertem megkérdezni a szüleimtől, hogy az mégis mit jelent - na, ha akkor létezett volna ez a könyv, akkor megspórolta volna nekem ezt a pár hetes töprengést, és szerintem anyukám is örült volna, ha egy könyv is segít neki belemélyedni a „mi történik a hullákkal?” témakörbe. Ez a könyv tényleg halálosan fontos. És ez nagyjából meg is felel a valóságnak, kivéve a szemkönnyezést, az az ötéves lányom cuki eufemizmusa volt a meghatódásra.
Miguel története, akinek az egész családja gyűlöli a zenét, de ő zenész szeretne lenni, nagyrészt a mexikói hitrendszer szerinti túlvilágon játszódik. Megjelenik benne Frida Kahlo is, aki bizarr előadást rendez a túlvilágon, és azoknak is nagyon fontos üzenetet hordoz a film, akik nem feltétlenül hisznek a túlvilági életben. Mindez andalító mexikói zenével. És lehet, hogy háromszor sírtam rajta, de legalább ennyiszer nevettem is. Végre egy halálról is szóló, de kifejezetten vicces történet gyerekeknek.
A sztori szerint két elf (ilyen kis kék izéke): Ian és Barley elveszítették az apukájukat (és a kisebb nem is emlékszik rá), de egyetlen napra visszavarázsolhatják. Csakhogy a varázslat félig sikerül, így az apukájuk csak deréktól lefelé ölt testet. Ez már eleve nagyon abszurd és vicces alaphelyzet, amihez hozzájön a testvérek nem túl egyszerű kapcsolata, az izgalmas mellékszereplők és egy unikornisos furgon. De nem lövöm le, hogy végül sikerül-e megölelnie a fiúknak az apukájukat, vagy egész nap csupán altest marad. Csak annyit mondok, hogy nézzétek meg, és nevessetek. Aztán sírjatok.
A mesében, ahol a szülők nem tudnak kötni, és a gyerekek nem tudnak táncolni, a szabadság és a kreativitás nem létezik. Az anyák érzik a gyereküket, amikor szülnek, de később már nem érzik, csak irányítják őket arra, amerre a gyerek nem akar menni. Vannak dolgok, amiket egy anya sosem mondhat ki, még akkor sem, ha maga is elhiszi őket.
Az anyukák dolga, hogy kérdezzenek, törődjenek a gyerekekkel, aggódjanak értük, ami ráncokat okoz az arcukon, miközben a gyerekek kiszívják belőlük az életet, és ettől aztán vén szipirtyókká válnak. Az ember nem szűnik meg anyának lenni attól, hogy a gyermekei felnőnek, megházasodnak, saját családot alapítanak. Anya nem szabad rátelepedni a gyerekeinkre. Van, aki az anyaságban próbál kiteljesedni, amiről egyszer szintén érdemes lenne beszélni, hogy az anyaság egy született, ösztönös állapot, nem pedig egy foglalkozás.
Az első dolog, amit a nagyobbik lányom mondott az anyukámról, akit sajnos már pont nem ismerhetett meg, ez volt: „Szerintem a néni az égben, aki az anyukád, azt mondaná, hogy milyen szép hajam van.” A húgommal, aki szintén jelen volt, vinnyogtunk a röhögéstől. Aztán a könnyeinket törölgettük. Aztán megint röhögtünk, hogy tényleg ezt mondaná. Ezt is, meg 134643589398 más dolgot, aminek csak a felét tudjuk kitalálni nélküle. Nekem, amióta vissza tudok emlékezni, ilyen a viszonyom a halállal, és a szeretteim elvesztésével: szeretek a sírás mellett nevetni is. Néha kínomban.
Éppen ezért olyan, elsősorban kisgyerekeket megcélzó könyveket és filmeket gyűjtöttem most össze, amik úgy tanítanak a halálról, hogy közben azért jól lehet szórakozni is. Ez megkönnyíti a beszélgetést a halálról, ami alapvetően nem azért nehéz, mert a gyerekek kicsik, hanem mert sokszor mi, felnőttek is kicsinek érezzük magunkat ehhez a fájdalmas és sok tekintetben az egész életünket átszövő témához. Hisz a legtöbben kifejezetten félünk a haláltól, és - amennyire csak lehet -, szeretnénk eltávolítani magunktól.
Bár nem vagyok szakember, de az eddigi olvasmányaim és személyes tapasztalataim alapján csakis az igazat. Ebben az igazmondásban segítenek azok a történetek, amikben szinte észrevétlenül ott a halál témája. A könyvek közül A láthatatlan fonal (Patrice Karst) az, ami szerintem elég konkrét, de közben más (hasonlóan fontos) témákat is érint. Számomra ez a könyv a halál felvezetésének 1.0-ás segítője. Ennél sokkal részletesebben, de az első kötetekben mégis mintegy mellékszálként ad jó néhány viszonyulást a témához a Harry Potter-sorozat (J. K. Rowling) - aminek a halál-tematikájának egy része nekem fel sem tűnt, amikor gyerekként olvastam. A nagyóvodás-kisiskolás lányaim még csak az első három kötetet ismerik, de a halállal kapcsolatos kérdések már Edevis tükrénél felmerülnek. Aztán Denem naplójánál.
Animációs filmekben sem kell messzire menni, szinte az összes Disney-klasszikusban megjelenik valamilyen formában a halál: Bambi, Oroszlánkirály, Jégvarázs. A Jégvarázs 2-ben felnőtt szemmel még markánsabban van jelen. Szerintem a halál sokféleségét, nehezen megfoghatóságát és az egészet körüllengő mindenféle hitrendszert ez az egészen rövid, csodaszép vers tökéletesen összefoglalja. Egyszerre szép, nagyon plasztikus, nem nélkülözi a humort, és még életvezetési tanácsokat is ad.
A kérészt a róka és a vaddisznó kíséri végig, azon aggódva, vajon hogyan hat a kis rovarra, ha megtudja, hogy élete mindössze egyetlen napig tart. Nálunk például eddig a gyerekek csak úgymond „befejezett” halálélménnyel találkoztak. Mondhatnám, hogy szerencsére, de azért ez vitatható, hiszen azt is jelenti, hogy két nagyszülői „mínusszal” indították az életüket. Ez helyzetbe is hozott bennünket, mert az ilyen közeli családtag hiánya elkerülhetetlenné teszi, hogy említést tegyünk a témáról. Ám az, hogy konkrétan a halálról, a hiányról és a fájdalomról is beszéljünk, nem pedig a „mindenki örömére csillagok közé költözött családtagokról”, már tudatos (és nem könnyű) döntés volt. Nem tudom, ez mennyire könnyíti meg az elkerülhetetlen fájdalmat, ha majd a gyerekeim is elveszítenek valakit, aki közel áll hozzájuk, de abban biztosan segíteni fog, hogy arról is tudjunk beszélni. De így inkább nagyon fontos, sőt, szükséges gyerekirodalmi állomásnak mondanám, amit amúgy minden felnőttnek is érdemes elolvasni. Kisiskolás koromban hallottam egyszer a hamvasztásos temetésről, és hónapokon át nem mertem megkérdezni a szüleimtől, hogy az mégis mit jelent - na, ha akkor létezett volna ez a könyv, akkor megspórolta volna nekem ezt a pár hetes töprengést, és szerintem anyukám is örült volna, ha egy könyv is segít neki belemélyedni a „mi történik a hullákkal?” témakörbe. Ez a könyv tényleg halálosan fontos. És ez nagyjából meg is felel a valóságnak, kivéve a szemkönnyezést, az az ötéves lányom cuki eufemizmusa volt a meghatódásra.
Miguel története, akinek az egész családja gyűlöli a zenét, de ő zenész szeretne lenni, nagyrészt a mexikói hitrendszer szerinti túlvilágon játszódik. Megjelenik benne Frida Kahlo is, aki bizarr előadást rendez a túlvilágon, és azoknak is nagyon fontos üzenetet hordoz a film, akik nem feltétlenül hisznek a túlvilági életben. Mindez andalító mexikói zenével. És lehet, hogy háromszor sírtam rajta, de legalább ennyiszer nevettem is. Végre egy halálról is szóló, de kifejezetten vicces történet gyerekeknek.
A sztori szerint két elf (ilyen kis kék izéke): Ian és Barley elveszítették az apukájukat (és a kisebb nem is emlékszik rá), de egyetlen napra visszavarázsolhatják. Csakhogy a varázslat félig sikerül, így az apukájuk csak deréktól lefelé ölt testet. Ez már eleve nagyon abszurd és vicces alaphelyzet, amihez hozzájön a testvérek nem túl egyszerű kapcsolata, az izgalmas mellékszereplők és egy unikornisos furgon. De nem lövöm le, hogy végül sikerül-e megölelnie a fiúknak az apukájukat, vagy egész nap csupán altest marad. Csak annyit mondok, hogy nézzétek meg, és nevessetek. Aztán sírjatok.