Az angyalkás mesék generációk óta szórakoztatják és tanítják a gyerekeket, miközben fontos értékeket közvetítenek a jóságról, a segítőkészségről és a szeretet erejéről. Ezek a történetek nemcsak a képzeletet repítik el, hanem segítenek a kicsiknek megérteni a világot, és eligazodni az érzelmek útvesztőjében.
Az alábbiakban néhány ilyen bájos mesét ismerhetünk meg, amelyekben angyalok, manók és hétköznapi hősök egyaránt szerepelnek.
Az Angyalország titkai és az ajándékozás öröme
Angyalországban, a felhők fölött, arany fényben úszik a mindenség. A sok kedves arcú, barátságos angyalka az ajándékozás tudományára tanítgatja a kisebbeket. Ez bizony nagy odafigyelést, sok időt és fáradságot igényel, amit szeretettel megtelt szívvel a legkönnyebb csinálni.
Angyalországban sok áruház épült, legalább három városonként. Ezekben a polcok roskadásig tele voltak játékkal, édességgel, ruhával, cipővel és minden elképzelhető tárggyal. A fiókokban rengeteg jókívánság lapult, amiket az ajándékok mellé adtak minden gyereknek. Jól kellett ismerni őket ahhoz, hogy tudják, melyiket érdemes elővenni. Gyakran húzgálták a "Légy kedves", "Fogadj szót", "Tanulj szorgalmasan", "Köszönj szépen", "Légy erős" feliratú fiókokat, de mellette sok másikat is, amelyekből gyakran mellékeltek a tárgyak mellé.
Az angyali kívánságok minden évben halkan bekúsztak a gyerekek fülébe, és addig ki nem szálltak onnan, amíg nem teljesültek. A legkisebb angyal csodálkozva nézte, mennyi mindent kell tenni azért, hogy az ünnep tökéletes legyen.
A legkisebb angyal első útja a Földre
Végre eljött Szenteste napja. A városok Főterén hatalmas karácsonyfák álltak, az ágakon sok fénylő dísszel. Az utcák színes fényekben pompáztak, karácsonyi dalok szóltak a hangszórókból, és a gyerekek korcsolyáztak a templomok előtt készült jégpályákon. Ennek a napnak a délutánjára azonban elnéptelenedtek a terek. Mindenki otthon, a családjával készült az ünnepre.
Az angyalkák indulásra készen álltak, hogy egy óvatlan pillanatban beröppenjenek a házakba, és letegyék a csomagjaikat a feldíszített fák alá. A legkisebb angyal egy szép, aranyhajú, idősebb angyal mellett toporgott. Tőle szerette volna megtanulni az ajándékosztást. Végre halk szárnysuhogások kíséretében elindultak a Földre.
Mikor földet értek, bekukkantottak az első ház ablakán. A legkisebb angyal egy kislányt és egy kisfiút látott a konyhában, az anyukájuk adogatta nekik a tányérokat, evőeszközöket, szalvétákat, azokat rakták az asztalra. Tovaröppentek, és benéztek a kisszobába. „Gyere, menjünk a nappali felé, szerintem nyitva hagyták nekünk a szülők az ablakot!” A legkisebb angyal áhítattal nézte, hogy a család milyen szépen feldíszítette a fát. A sötétzöld tűlevelek kikandikáltak az ezüst, arany és fehér gömbök közül. Látott az ágakon sárga kiscsibét, hosszú csőrű gólyát is, melyeket csiptetővel tettek fel rájuk.
„Gyere, siessünk! Nehogy észre vegyenek!” - mondta az idősebb angyal. „Nem szeretnék elmenni! Szeretnék itt élni! Akkor én is fogok ajándékot kapni!” - válaszolta a legkisebb angyal. „Maradj nyugodtan! Persze akkor elesel a legnagyobb ajándéktól, amit mi kapunk karácsonykor!” - magyarázta az idősebb. „Mi a legnagyobb ajándék?” - kérdezte a kicsi. „Gyere, megmutatom!”
„Gyerekek, hallottátok a csilingelést?” „Itt jártak az angyalok!” A két nagyobb gyerek izgatottan beszaladt a szobába, és megtorpantak a karácsonyfa előtt. Anya a karján a pici babával megállt mögöttük, mellette Apa egy karácsonyi dalt kezdett énekelni, amit a kislány és a kisfiú is ismert, így együtt daloltak. Mikor befejezték, mindannyian kibontották az ajándékokat, és az örömtől sugárzott az arcuk. A játékok és a könyvek éppen azok voltak, melyekre oly régen vágytak.
„Ugye ez a legnagyobb ajándék, amit most érzek?” - kérdezte a legkisebb angyal. „Igen” - válaszolta az idősebb. „Inkább veled maradok!” - mondta a kicsi. „Az emberek is tudnak egymással jót tenni!” - „Ez igaz. De én mindig ajándékokat és jókívánságokat szeretnék osztani! Ezt csak akkor tehetem, ha veled maradok!” - „Rendben van!” A legkisebb angyal és a legidősebb addig szálltak egyik otthontól a másikig, míg az összes ajándék elfogyott.
„Sikerült a legkisebb angyalt betanítani?” - kérdezte egy másik angyal. „Kicsit később érkeztünk mint ti, mert sokat beszélgettünk, de végül azt hiszem, csodásan sikerült ez az este!” - felelte az idősebb angyal. „Te fogsz rá vigyázni! Segítesz neki, hogy boldog gyerek legyen! Jövő karácsonykor te viszed neki az ajándékot!”
Karácsonyi angyalok - Gryllus Vilmos (Seres Family Zenekar cover)
Az aranyszárnyú angyal kalandja
A zúzmara-bajszos téli este kíváncsian lesett be az ablakon. Bálint és kishúga, Annácska a karácsonyi díszeket csomagolták ki a dobozokból. Serényen bontogatták ki a selyempapírba burkolt színes gömböket, behavazott házikókat, fénylő csillagokat. Izgatottan várták, melyikük bukkan rá kedvencükre, az aranyszárnyú angyal figurára. Ez a dísz régi öröksége volt a családnak, még a dédnagymama kapta lánykorában, és azóta minden karácsonykor ez volt a fa ékessége.
A gyerekek keze egyszerre csapott le egy kis csomag után, melynek vonalai már átsejlettek a papíron. „Én bontom ki az angyalt!” - kapott a csomag után Bálint. „Én akarom, én!” - kiáltotta panaszosan Annácska, és sírásra görbült a szája. Ezzel elkezdődött is a szokásos huzavona. „Add ide! - Nem adom!” - „Én találtam meg! - De én fogtam meg először!” - Így folyt a civakodás a testvérek között, addig-addig, míg reccs! A testvérek hirtelen elhallgattak.
Az arany szárnyú angyal a legféltettebb dísz volt az összes közül. Nagymama gyerekkori emlékei fűződtek hozzá. Mi lesz most? „Ragasszuk meg!” - javasolta Bálint. Elővették a papírragasztójukat és bekenték az angyal szárnyát, de amint elengedték, az megint leesett. „Mondjuk meg a nagymamának!” - javasolta bátortalanul Annácska. „Azt már nem!” - felelte Bálint - „Nagyon elszomorodna! Inkább vigyük át András bácsihoz! Ő mindenhez ért, biztos meg tudja javítani.”
Nagymama a konyhában sütött, főzött, nagyon lefoglalta őt a karácsonyi vacsora elkészítése. A két gyerek óvatosan kiosont a házból. Kint már alkonyodott, pedig még nem volt késő, csak így, karácsony idején korán besötétedett. András bácsi a szomszédban lakott. Mindig segített, ha nagymama nem boldogult egyedül. Többször vigyázott a gyerekekre is, ha nagymamának dolga volt valahol. Ilyenkor az öreg fabrikált valami egyszerű játékot is nekik, amivel elüthették az időt.
A csengetésre senki sem felelt. A gyerekek bekukucskáltak az ablakon. András bácsi a kályha mellett szunyókált a fotelban. „András bácsi! Engedjen be! Mi vagyunk azok!” - kiabálták a gyerekek. Bentről hangos kutyaugatás hallatszott, ami felriasztotta gazdáját. „Mi az? Mi történt?” - kérdezte álmosan az öreg. „Á, ti vagytok azok? Gyertek be gyorsan, nehogy megfázzatok!” - mondta barátságosan. „Mi járatban vagytok ilyenkor, karácsony este?”
„Letört az angyal szárnya. Ez nagymama legkedvesebb karácsonyi dísze, és nem szeretnénk szomorúságot okozni neki. Tessék szíves lenni megjavítani!” - kérlelték a gyerekek. „Na, lássuk csak!” - mondta az öreg, miközben ingatta a fejét. „Hajaj, itt komoly baj van! Ezt nem elég megragasztani, de össze is kell csavarozni!” - azzal fogta a szerszámosládáját, fúrt, faragott, kopácsolt, szegecselt, s láss csodát, az angyal megint olyan ép lett, mintha nem is történt volna vele baleset.
„Köszönjük András bácsi! Mivel tartozunk?” - kérdezték a gyerekek. „Ugyan már, semmivel! Örülök, hogy átjöttetek, így legalább nem voltam egyedül. Tudjátok, a fiam meg az unokáim külföldön élnek, és csak nagyon ritkán látogatnak haza. Így aztán leginkább csak a kutyámmal beszélgetek. Igaz-e Kócos?” - kérdezte András bácsi, és megvakargatta a puli bodros fejét.
A gyerekek elköszöntek az öregtől, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan haza is futottak. Lábujjhegyen lopakodtak a házba, de nagymama már várta őket. „Merre csatangoltatok jómadarak? Karácsonykor még a mókusok se dugják ki az orrukat az odúból!” „András bácsinál voltunk boldog karácsonyt kívánni.” „Az angyal szárnyát közben rendbe is hozta, ugye?” - kérdezte mosolyogva nagyi, mert a nagymamák előtt nincsenek titkok.
„Vigyetek át neki egy kis mézes süteményt cserébe a jóságáért!” - biztatta unokáit. „Nem hívhatnánk meg inkább vacsorára?” - kérdezte Annácska. „Szegény, nagyon magányos, mégis olyan segítőkész volt velünk!” „Jó, nem bánom!” - egyezett bele nagymama. „Kócos is jöhet?” - kérdezte lelkendezve Bálint. „Az egész juhnyájat nem akarjátok vendégül látni?”
András bácsi nem jött üres kézzel. Saját maga által faragott betlehemet hozott a fa alá. Aztán elővette hegedűjét és zenei aláfestéssel közösen elénekelték a Mennyből az angyalt. A gyertyafényben varázslatosan csillogtak a díszek, a kis angyal pedig arany szárnyaival intett a gyerekeknek. Legalábbis meg mertek volna esküdni rá, hogy így volt.
Az eltévedt angyalka a cipős dobozban
„Vajon mi történhetett velem, míg aludtam?” - gondolkodott az angyalka. „Hé, Te meg mit akarsz a lábammal?” - hallatszott egy morgó hang. „Én semmit, csak tapogatózom, mert nem tudom, hogy hol vagyok és...” - „Mi az, hogy nem tudod, hogy hol vagy?! Itt vagy a dobozban.” Az angyalka örült neki, hogy nincs egyedül, hiszen a láb és a hang bizonyosan egy valakihez tartozik, s, ha egy valaki van vele itt a sötétben, akkor már nincs egyedül. Igyekezett kicsit fészkelődni, hátha valahonnan beszűrődik egy kis fény, hogy lássa ki is lehet a morgó hang gazdája.
„Auuu! Ne lapíts szét, ez fáj!” - „Fényt? Minek neked fény?” - „Én is.” Egy darabig csend volt. Nem szólt sem az angyalka, sem a morgó hang, sem a vékonyka hang tulajdonosa. „Jaj, mi történik?” - „Megyünk valahova.” - „De vajon hova?” - „Nem tudom” - mondta a morgó hang tulajdonosa - „de, ha ennyire félsz, nyugodtan foghatod a lábamat, amíg kiderül.” - „Hallod, Te, akit az előbb majdnem kilapítottam, gyere, próbáld megfogni a kezem.” - „Jó, az nagyon jó lesz” - suttogta a vékony hang és apró kezecskéjével elkezdett tapogatózni.
Telt múlt az idő, s egyszer csak megállt a mozgás, megszűnt a morajlás, mintha más zajok hallatszottak volna. „Hallgassátok csak? Vajon mi lehet ez?” - „Nem tudom.” - „Félek.” Aztán hirtelen világos lett. A doboz fedelét egy három éves szőke kislány tartotta a kezében, s hatalmas szemekkel bámult a dobozba.
Az angyalka éledt fel elsőként a dobozból. Gyorsan felröppent és leült a szobában álló vékony, kis dísztelen karácsonyfa tetejére, onnan szemlélve, hogy mi történik a szobában. Hamarosan meglátta, kiknek is fogta a lábát és ki kapaszkodott a kezébe. A dobozban egy barna, puha plüss kutya és egy szőke, piros szoknyás rongybaba utazott sok-sok édesség, színes ceruzák és csillogó hajcsattok társaságában. Az angyalka mosolyogva szállt körbe a szobába és örömmel figyelte a cipős dobozok tartalmát nézegető boldog gyerekarcokat. „Hát ez a repülő baba meg ki lehet?”
Karácsonyi angyalok - Gryllus Vilmos (Seres Family Zenekar cover)
A kis angyal és a hópehely
Az egész úgy kezdődött, hogy a mennyei angyalok nagytakarításba kezdtek a kis Jézus születésnapja előtt. A kicsi angyal nézte-nézte a nagy eseményt. „De jó lenne úgy szállni, mint a hópehely” - sóhajtotta, és kezével megpróbált elkapni egyet, de kiesett az ablakon. „Most mitévő legyek?” - töprengett ijedten. „Kénytelen leszel leszállni a földre.” - „Hát jó” - törődött bele a kicsi angyal. „Kapaszkodj egy hópehelybe” - tanácsolta a felhő. - „Azzal szép lassan leereszkedhetsz.”
A kicsi angyal csodálkozva nézte az emberi világot. „Nahát! Ez a kicsi ember hasonlít rám” - örvendezett, amikor meglátta az utcán hógolyót gyúró kislányt. Ám hirtelen puff, érezte, hogy arcába csapódik egy hideg, nedves valami. „Ó istenem! - rohant hozzá egy néni. - Nagyon fáj? Mutasd, nem sérült-e meg a szemed” - szólt aggódva. „Melinda, mondtam, hogy ne dobálózz a hógolyóval!” - dorgálta meg a mellette toporgó kislányt, majd körülnézett. „Hol van az anyukád?” - „Az hol van?” - „Most szépen velünk jössz” - mondta. A kicsi angyal nem ellenkezett, mivel maga sem tudta mit tegyen, amíg lejönnek a karácsonyi angyalok, hogy haza vigyék.
A ház gyönyörű volt a sok csillogó dísztől. „Milyen különös!” - „Te még nem láttál ilyet?” - „Tudod, hamarosan karácsony lesz.” - „Tudom.” - „Te ismered az angyalokat?” A kicsi angyal, gondolkodóba esett. „Akkor jó.” - „Angyal vagy?” - „Nahát!” - „Hogyan?” - „Írok levelet a kis Jézusnak, és megírom, hogy itt vagy nálunk.” - „És én, mit tehetek érted?” - „Ezt mért nem írod meg rögtön abban a levélben, amit a kis Jézusnak küldesz?” - „Ó már megírtam egyszer, de anyukám szerint a Kis Jézus nagyon elfoglalt, nem tud minden kívánságot teljesíteni.”
Már este volt a földön mikor az angyalok rájöttek, hogy hiányzik egy kicsi angyal. „Hova tűnhetett?” - „Nem kellett volna elzavarnunk.” - „Ha valami baj éri, akkor…” - és valamennyien sírva fakadtak. „Miből gondolod?” - „Nagymamámtól tudom.” A kicsi angyal elszomorodott. „Ne aggódj.” Éjszaka erős északi szél kerekedett, elragadta az ablakokba kitett leveleket és röpítette őket egyre feljebb és feljebb az ég felé. A felhők kinyíltak, utat engedve a sürgős küldeményeknek.
„Göncölszekeret ide” - rendelkezett Gábriel angyal. - „Ahány angyal van, mind jöjjön segíteni.” Dolgoztak is az angyalok serényen. Amikor a kislány levelére került sor, nagyon meglepődtek. Nem merték felolvasni a tartalmát, nehogy a kis Jézus megtudja mi történt. A kicsi angyal szentestén az égben ünnepelte a kis Jézus születésnapját. „Mi lenne az?” - „Ismerek egy kislányt. A neve Melinda, és beteg a nagymamája.” - „Nocsak, honnan ismered azt a kislányt?” A kis Jézus fejét csóválva tovább faggatta. „Hogy történt?” - „Ne sírj.”
Azon az éjszakán, mikor leszálltak a földre a karácsonyi angyalok, a magukkal hozott ajándékok között volt egy aprócska csillagtűz. „Gyújtsatok meg ezzel minden gyertyát a földön.” Akár hiszitek, akár nem, az a csillagtűz ma is ott lobog karácsonykor mindannyiunk szívébe.
A hóangyal és a Mikulás
Vakítóan fehérre festette a világot a friss havazás, mintha az ég mesékből szőtt takaróját húzta volna le a földre. A kisváros apró házain komótosan telepedett meg a hó, a fák ágai nesztelenül hajlongtak a súlya alatt, s a föld puha lepelként nyelte el a lépteket. „Kint vagyok, anyu!” Emma bundáját összehúzva futott ki a rétre, ahol a hó még érintetlen volt. Imádta ezt a tisztaságot, a csöndet, amit csak a hó roppanása törhetett meg. „Kész is van” - lihegte, miközben felült és maga mellé nézett. A fény meg-megcsillant, mintha egy láthatatlan csillag kelne fel a hó alól. Majd hirtelen, hangtalan rezdüléssel, az angyal megmozdult.
„Te… Te élsz?” Az angyal gyerekformájú volt, ám arca időtlen; szemei olyan kékek, mint a jég alatti tó vize, haja, mint frissen hullt hó harmatkor. „Élek egy kicsit. Csak télen.” - „Igen, Emma. És most eljöttem, hogy megmutassalak valakinek… vagy valamit.” A következő pillanatban a rét szertefoszlott körülöttük. Nem volt hideg, mégis hópelyhek keringtek a levegőben, illatuk friss fahéjra és fenyőre emlékeztetett. Egy kis házikó előtt találták magukat, amelynek kéményéből füst kígyózott az égre.
„Ez a Mikulás háza?” - „Az. De nem vagyunk az Északi-sarkon - válaszolta a hóangyal -, hanem ott, ahol a várakozás szíve dobban.” A házban serény készülődés folyt. Manók szorgoskodtak hosszú asztaloknál, ajándékcsomagokat csomagoltak, szalagokat fontak, miközben halkan nevetgéltek, s néha egymásnak dobtak egy-egy diót vagy mézeskalácsot. A hóangyal fogta a kezét és végigvezette őt a csodán. Végül egy nagy ajtóhoz érkeztek. „Mikulás bácsi!” - „Üdvözöllek, kicsi Emma. Tudtam, hogy jössz.” Emma nem tudott megszólalni.
„Kérlek, emlékezz erre a pillanatra” - szólt a Mikulás. A következő szempillantásban Emma ismét a réten találta magát, egyedül. A hóangyal lenyomata ott volt mellette, de mozdulatlan. A fény eltűnt vele együtt. De Emma tudta, nem álmodott. Kezét zsebébe süllyesztve megmarkolta az apró szaloncukrot, amit a Mikulástól kapott búcsúzóul.
Mirona, a kívánságteljesítő angyal
Egy napon a Mennyországban, ahol minden békés és gyönyörű, született egy aprócska, szépséges angyalka. Mirona mindenben örömét lelte, amit a jóisten megteremtett ezen a helyen, ezért nagyon hálás is volt az életéért, minden pillanatban. Az idősebb angyalok sokat meséltek neki az emberekről, akiket az angyalok segítenek, és elmondták neki, hogy egy napon neki is lesz egy pártfogoltja, akinek teljesítheti a kívánságát. Talán ezért is volt annyira kíváncsi az emberekre.
Amikor elég nagyocska lett, egy nap vette a bátorságot és lemerészkedett a bárányfelhőkre, hogy meglesse az embereket. És akkor megpillantotta a szivárványt. Olyan gyönyörűségesnek találta, hogy mindjárt futni kezdett, hogy mielőbb szemügyre vegye. Az ám, de egy óvatlan pillanatban megbotlott egy hengergőző bárányfelhőben, és zuhanni kezdett a mélybe. Nagyon megijedt, végül is ez volt élete első váratlan és kellemetlen élménye. Elájult.
Amikor magához tért, egy gyönyörű virágoskertben találta magát. A szivárvány még mindig ott ragyogott az égen, de Mirona semmire sem emlékezett. A szépséges virágok annyira lenyűgözték, hogy nem is gondolt másra. Elsőként egy kisfiúval találkozott. „Ki vagy te?” - kérdezte tőle - „Gyönyörű szép vagy! Netán angyal vagy?” - „Angyal?” - nézett rá értetlen szemekkel Mirona - „Mi az az angyal?” - „Nem mi, hanem ki? - felelte a kisfiú - Angyalszárnyad van, csak az lehetsz. Márpedig, ha az vagy, teljesíthetnéd egy kívánságomat.”
A kívánság teljesítésre valami kellemes érzés árasztotta el az angyal szívét. Ez nagyon tetszett neki. Mindjárt fel is lelkesedett: „És hogyan kell kívánságot teljesíteni?” - „Hát igazán én nem is tudom. De az biztos, mi emberek bármit is akarunk megvalósítani, elsőként rá kell gondolnunk. Például, ha rajzolni akarok, először elképzelem, hogy fog kinézni. Talán így működik nálatok angyaloknál is a kívánságteljesítés.” - „Nos, gondolkodni még tudok” - felelte Mirona - „Mit szeretnél?” - „Hogy mit is?” - gondolkodott el a kisfiú - „Épp szigorú diétán vagyok, az anyukám minden édességet elzárt előlem. Jól jönne egy egész láda csokoládé!” Mirona erre máris egy láda csokoládéra gondolt, s láss csodát, működött! Abban a pillanatban a kisfiú előtt ott termett egy egész láda csokoládé! Bár a csodát egy kis rossz érzés is követte a szíve körül, nagyon örült, hogy teljesíthette a kisfiú kívánságát.
A három fiú és az angyalok
Egyszer volt egy szegény özvegy asszony, annak volt három legény fia. De hogy szegények voltak, egynek mindig el kellett menni szolgálni. Legelőbb is elment a nagyobbik fiú, s amint megy, mendegél, előtalál egy öreg embert. „Én pedig éppen szolgát - mondja a jószívű öreg ember - csak maradj nálam!” Reggel megindul a nyájjal a fiú. Meghagyta neki az öreg, hogy a báránykákat ne hajtsa, ne terelgesse, csak járjon mindenütt a nyomukban, mert azok magukra is szép csendesen ellegelésznek. Megindítja a fiú a báránykákat. Ment a nyáj magától is szépen a legelőre. Legelőbb is elérnek egy gyönyörűséges szép rétre. A fiú csak ment, mendegélt utánuk, amint meghagyta volt neki az öreg ember. Azután egy sebes folyóvízhez érkeznek, keresztülmennek rajta a báránykák. Estére a bárányok szép rendben maguktól visszajöttek által a vizen s hazafelé tartottak. „Én, édesapám, csak mentem, mendegéltem utánuk. Hát azok elsőben is egy nagy síkságra mentek. Onnét elérkeztek egy nagy sebes folyóvízhez, azon a nagy vízen keresztülmentek.” - „No, édes fiam, én téged eleresztlek. Látom, nem szolgálni való legény vagy.” Elmegyen a legény nagy szomorúan haza. „Hm, mit szolgáltam?”
Arra elmegyen a közbenső is szolgálatot keresni. Éppen ahhoz a gazdához szegődik be, amelyikhez a nagyobbik. Ő is azon módon jár az öreg ember bárányaival. Ő is üres kézzel tért vissza anyja házába. „Hm, mit szolgáltam?” Jól van. Elmegyen biz ő is szerencsét próbál. Ő is éppen avval az öreggel találkozik. Reggel feltarisznyál az öreg, kiereszti a pajtából a juhokat. Megindulnak, a fiú is mind nyomról nyomra megyen utánuk. Legelsőbb is elérnek a szép zöld síkra, keresztülmennek azon, szép lassan legelészve. Elérnek aztán a sebes folyóvízhez. Keresztülmennek azon is a bárányok; utánuk a legényke is belémegy.
De mihelyt belép a vízbe, egyszerre az a sebes víz úgy lesorvasztja róla a gúnyát, húst, mindent, hogy mikor kiért a túlsó partra, csupán a csontja s a bőre volt meg. Megindulnak ismét elől a báránykák, elérnek egy nagy rétre. Azon a réten olyan nagy volt a fű, hogy kaszálni is lehetett volna. Mégis ott a marhák olyan soványak voltak, hogy a szél szinte elfútta őket. Onnan a juhok egy másik rétre mennek. Ott épp úgy nem volt ennivaló a marháknak, mint a kopasz földön, mégis kövérek voltak. Innen elérnek a báránykák egy kertbe. Ez a kert olyan csodaszép volt, hogy annál szebbet emberi szem még soha nem látott. Külömbnél külömb virágok nyíltak benne. De a báránykák egy virághoz sem nyúltak, csak ették a zöld füvet. A fiú is leült egy szép virágos fának az árnyékába, hogy falatozzék. Egyszer csak látja, hogy egy szép fehér galamb röpdös előtte. Ő bizony kapja magát, hozzá lő a galambhoz, egy tollát le is lövi. Avval elröpül a galamb, ő felveszi a tollat, beléteszi a zsebébe. Megindulnak azonban a báránykák hazafelé.
Arra beszélni kezdi, hogy elsőben is egy szép zöld síkságra értek a báránykák, azután átmentek egy sebes folyóvízen. „Édes fiam, ládd-e, az a gyönyörűséges szép zöld síkság, ahova legelőbb értél a báránykákkal, a te eddigi ifjúságodat jelenti. A víz, amelyiken keresztülmentél, a bűnmosó életvíz. Hogy rólad mind a gúnyádat, mind a húsodat lesorvasztotta, ez azt jelenti, hogy a te eddigi bűneidet lemosta. Hogy a túlsó parton a báránykák reád fúttak, azután még sokkal külömb tested lett, ládd-e, fiam, ez azt jelenti, hogy mivel az élet vize, a szent hit, a lelkedet egészen általjárta, hát egész lelkedben újra születtél. Azok a báránykák pedig, akik reád fúttak, az angyalok.
Azok a marhák, melyek a kövér fűben is soványok voltak, azt jelentik, hogy a világon a fösvények nagy bőségben vannak, de maguktól is sajnálják az ételt; azok a másvilágon is nagy bőségben lesznek, elég ételük, italuk lesz, esznek, isznak, de azért mégis örökké éhük, szomjuk lészen. Azok a marhák, melyek a kopasz földön is jól ettek, attól is jó kövérek voltak, azok azt jelentik, hogy akik ezen a világon kicsiből is adtak a szegényeknek, a maguk testét sem sanyargatták étlen, szomjan: azok a másvilágon kicsi eledelből is jóízű falatot esznek, sohasem éheznek, nem szomjúhoznak meg. A kert pedig, amelyikbe bementetek, az a mennyország. Akik ezen a világon bűn nélkül élnek, a másvilágon olyan szép kertbe mennek. „Ládd-e, fiam, az a fehér galamb én voltam. Én mindenkor vigyáztam reád, egész utadban folyvást mentem utánad, örökké szemmel tartottam, hogy mit cselekszel. Ládd-e, az Isten is így megyen titkon az emberrel, hogy láthassa, ki mit cselekszik.” Nézi, hát odavan az öregnek a kis ujja. Arra csak odateszi az öreg a tollat, ráfú - s egyszeriben szépen odanő a kis ujj.
„No, kedves fiam, teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: inkább a mennyországot választod-e, vagy pedig annyi aranyat, amennyit elbírhatsz haza?” A fiú azt feleli reá: neki nem kell az arany, csakhogy a mennyországba mehessen. „Jól választottál, édes fiam!” És megtölt neki egy zsákot arannyal, felteszi a hátára, ezzel elbocsátja. A fiú pedig, hogy a gazda ajándékát szépen megköszönte, elmegyen haza a zsák arannyal.