Az ambivalens kötődés gyermekkorban és felnőttkorban

Az, hogy a gyermekünk boldog legyen, nekünk szülőknek nagyon fontos. Mégis, sokszor pont mi magunk rontjuk el valahol. Ranschburg Jenő pszichológus sokat foglalkozott a nevelés helyes egyensúlyával, amelynek egyik alappillérének tartotta a gyermek biztonságos kötődését a szüleihez.

Talán nem is gondolnánk, hogy mennyire meghatározza felnőttkorunk éveit az az időszak, amit a fogantatásunktól kezdődően a születésünk utáni első pár éven keresztül az édesanyánkkal töltünk. Egy újszülött és később egy kisgyermek életében nagyon jelentős szerepe van az anyai gondoskodásnak.

A kötődéselmélet alapjai

Amikor a kora gyermekkori kötődésről beszélünk, Bowlby és Mary Ainsworth nevét mindenképpen meg kell említenünk. A kötődés egy pszichológiai fogalom, amely a gyermek és a gondozója (általában az anya vagy az elsődleges gondviselő) közötti érzelmi kapcsolat minőségét írja le. Bowlby (1982) kötődési elmélete alapján egy újszülött evolúciós gyökerű, veleszületett szükséglettel bír, hogy - érzelmileg és fizikálisan - szoros, tartós kapcsolatot alakítson ki az élete első évében. Fontos megjegyezni, hogy nem a szülőhöz való kötődés a veleszületett tényező, hanem a késztetés, az igény van jelen, hogy szorossá tegyen egy kapcsolatot.

Maga a kötődés mindig kétszemélyes. Egyrészt jelöli a csecsemőt, akinek veleszületett testi és érzelmi igényei vannak és jelöli a kötődési személyt, aki kielégíti ezen igényeket és vágyakat, így a kötődés, mint gondozó és gyerek közötti kötelék, a kölcsönös interakciók, a mindennapi gondozás mentén bontakozik ki. A kötődés a felnőttekkel történő rendszeres kommunikáció, fizikális kontaktus segítségével alakul ki, s így válik az adott kapcsolatra jellemző kölcsönös viselkedési formává. Általánosságban elmondható, hogy az első kötődési kapcsolat megszilárdulása a csecsemő egyéves korára tehető.

Egy újszülött minden felnőttel igyekszik kontaktusba lépni, például mosollyal, szemkontaktus felvételével, kapaszkodással. Néhány hónap elteltével kezd a csecsemő differenciálni a személyek között, s lesz egyre megkülönböztetettebb szerepben az elsődleges gondozó. Kilenc hónapos kortól vannak látható jelei a valódi kötődésnek. Ekkor a csecsemő egyértelműen a kötődési személy felé orientálódik, s ez leginkább a stresszteli szituációk során figyelhető meg (betegség, ismeretlen helyzetek, személyek, fáradtság). A kötődési személy keresése, mint biztonságos bázis az életkornak és képességeknek megfelelő módon történik (vokalizáció, sírás, nyújtózkodás, mozgás) (Ainsworth, 1967). Ezeket a kontaktus eléréséhez alkalmazott cselekvéseket hívjuk kötődési viselkedésnek (Ainsworth és mtsai., 1972).

A szülővel való interakciót addig tartja fent a gyermek, ameddig le nem csillapodik, és ismét biztonságban érzi magát. Amikor a csecsemők kötődési mintázatainak kialakulását vizsgálták, kiderült, hogy nagyon nagy jelentősége van az elsődleges gondozó válaszkészségének. Azaz annak, hogy az anya/apa mennyire képes adekvátan reagálni a baba szükségleteire.

A kötődési mintázatok típusai

Ainsworth és munkatársai (1978) nevéhez fűződik a kötődési viselkedések vizsgálata és azok klasszifikációja. Gyerekek különböző stresszteli helyzetekben való megfigyelése során három különböző kötődési mintázatot tudtak elkülöníteni. A vizsgálatban például ilyen szituációnak minősült egy a csecsemő számára teljesen ismeretlen környezet bemutatása, egy idegen személy jelenléte vagy a gondozótól való elszakadás. Ainsworth három fő kötődési stílust határozott meg: biztonságos kötődés, bizonytalan-elkerülő kötődés, bizonytalan-ambivalens. Main és Solomon (1990) negyedik csoportként a dezorganizált kötődést írta le.

Biztonságos kötődés

• Ez egy pszichológiai fogalom, amely a gyermek és a gondozója (általában az anya vagy az elsődleges gondviselő) közötti érzelmi kapcsolat minőségét írja le.
• A biztonságos kötődés kapcsán nagyon fontos a megbízható gondozó, vagyis az, hogy a gyermek elérhetőnek tapasztalja a szülőt, olyannak, aki érzékeny a gyermek szükségleteire és ezekre megbízhatóan reagál.
• Szintén nagy jelentőséget kap az érzelmi biztonság, amikor a gyermek úgy érezheti, hogy a szülő mindig jelen van, ha szükség van rá, támogatást nyújt, amikor a gyermek fél, szorong vagy bizonytalanságot él meg.
• Biztonságos kötődés esetén a gyermek biztonságosnak érzi a világot, mert tudja, hogy a szülőhöz bármikor visszatérhet, ha szüksége van rá. Ezért bátran fedezi fel a környezetét. Ranschburg szerint az a gyermek igazán boldog, aki nem csüng az édesanyján.
• Biztonságos kötődés esetében a gondozó figyelmes a gyermek szükségleteire, legyen szó testi vagy érzelmi igényekről (pl. éhség, félelem, megnyugtatás iránti igény).
• A gondozó viselkedése kiszámítható és következetes, ami a gyermek számára biztonságot és stabilitást nyújt.
• A biztonságosan kötődő gyermek érzelmileg stabilabb, kevésbé hajlamos szorongásra vagy depresszióra.
• Az ilyen gyermek könnyebben alakít ki barátságokat és egészséges kapcsolódási mintákat gyermek- és felnőttkorban egyaránt. Magabiztosabban függetlenedik és könnyebben tanul új dolgokat.
• A biztonságosan kötődő csecsemők sírással reagáltak a szeparációra. A gondozó visszatértekor keresték a testi kontaktust, határozott kötődési viselkedés volt látható, majd a megnyugvást követően visszatértek a játékhoz, az explorációhoz.
• A biztosan kötő gyermekek szülei általában azonnal reagálnak a sírásra és gyengéden kezelik babájukat.
• Az ilyen kötődésben felnövekvő egyén felnőtt korában előreláthatólag képes lesz biztonságos és stabil kapcsolatok kialakítására, türelemre, a másikra való odafigyelésre.

Bizonytalan/elkerülő kötődés

• Akkor alakul ki, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a gondozója nem érzékeny az érzelmi szükségleteire, vagy elutasító a közelséggel és az intimitással szemben.
• Ez a kötődési minta arra készteti a gyermeket, hogy elnyomja az érzelmi szükségleteit, és önállóságra törekedjen, ne azt várja, hogy a szülő majd tesz érte valamit, segíti őt.
• Az elkerülő kötődésű gyermek korán elkezdi megtanulni, hogy egyedül kell boldogulnia, mert a gondozója nem reagál következetesen a szükségleteikre.
• Hajlamossá válik arra, hogy minimalizálja, elnyomja az érzelmeit, mindezt azért, hogy elkerülje az elutasítást.
• Ha ez a kötődési forma gyermekként kialakul, az hatással lesz a felnőttkori életre is. Csökkent mértékű lesz az empátiás készség, kerülni fogja az intimitást és az érzelmi konfliktusokat.
• A bizonytalan-elkerülő kisgyerekeket a szeparációs helyzet nem zaklatta fel. Az anya újbóli megjelenése nem váltott ki kötődési viselkedést, ugyanúgy folytatták a játékot.
• Az ilyen kötődéssel bíró gyerekekről elmondható, hogy az explorációs tevékenység került túlsúlyba a kötődési viselkedés kárára, azaz túlszabályozták a kötődési viselkedést.
• Az anya gyakran magára hagyja a gyermekét annak igényeivel és szükségleteivel együtt.
• Az ilyen körülmények között felnövő gyermek felnőttként rosszul kezeli a másoktól való függést és a kiszolgáltatottságot.

Ambivalens kötődés

Demetrovics Zsolt és Komáromi Éva (2009) „Mit jelent az ambivalens kötődés?” című írásukban részletesen foglalkoznak ezzel a típussal.

• Ez a kötődési minta akkor alakul ki, ha a gyermek gondozójával való kapcsolata kiszámíthatatlan és ellentmondásos: néha érzékeny és gondoskodó, máskor viszont figyelmetlen, elutasító vagy kiszámíthatatlanul reagál a gyermek szükségleteire.
• Ambivalens kötődés esetén a gyermek nem tudja, mikor és hogyan számíthat a gondozó, a szülő figyelmére, támogatására.
• Az ilyen kötődésben nevelkedő gyermek gyakran szorong, különösen akkor, amikor a gondozó távol van, vagy valamiért nem elérhető.
• A gyermek viselkedése ellentmondásos: egyszerre keresi a szülő (gondozó) közelségét, de dühösen, haraggal reagál arra, ha végre odafigyel rá.
• A szülő maga is szoronghat, emiatt pedig a gyermek szükségleteire adott reakciója kiszámíthatatlan lehet. A szülő vagy túlvédelmezi a gyermekét, vagy épp elhanyagolhatja őt, ami a gyermek számára nem ad biztonságérzetet.
• Az ambivalens kötődés egy bizonytalan kötődési stílus, amely akkor alakul ki, ha egy gyermek a szülővel való kapcsolatában hosszabb ideig következetlenséget vagy kiszámíthatatlanságot tapasztal.
• Az ambivalens kötődésű gyerekek nem biztosak abban, hogy a szülő elérhető lesz és megfelelően reagál majd szükségleteikre. Ez a bizonytalanság szorongást okoz számukra.
• Az „ambivalens” szó a latin „ambi-” (mindkettő) és „valentia” (erő, hatalom) szavakból származik. A szót Carl Gustav Jung svájci pszichológus vezette be a pszichológiai szóhasználatába a 20. század elején.
• Az ambivalens kötődés fogalma Mary Ainsworth nevéhez fűződik, aki John Bowlbyval együttműködve a kötődéselmélet egyik úttörője volt.
• Szorongás és bizonytalanság: Az ambivalensen kötődő gyerekek gyakran szoronganak a szülő távollétében, mivel nem biztosak abban, hogy az visszatér-e, vagy megfelelően reagál-e az igényeikre.
• Közeledés és távolodás: Az ilyen kötődésű gyerekek ellentmondásos módon viselkedhetnek. Például, amikor a szülő visszatér, a gyerek egyszerre mutathat vágyat a közelség iránt és haragot a gondozóval szemben. Ez megnyilvánulhat például abban, hogy a gyerek szorosan hozzábújik a szülőhöz, de közben vagy igen hamar dühösen eltolja magát.
• Túlzott ragaszkodás: Az ambivalensen kötődő gyerekek gyakran túlzottan ragaszkodnak a szüleikhez, mivel félnek attól, hogy elhagyják őket.
• Ambivalens kötődés jellemzően olyan esetekben alakul ki, amikor a szülő következetlenül reagál a gyermek szükségleteire. Ennél is zavaróbb a gyerek számára, ha a szülő nagy hangulatkülönbségekkel reagál; egyszer kedves, szeretettel teli, máskor pedig ideges, elutasító.
• A bizonytalan-ambivalens kötődésű gyerekek intenzíven reagáltak az anyától való elszakadásra, s az anya visszatérte sem nyújtott vigaszt, biztonságos bázist. Az eljárás végéig megmaradt a feldúltságuk, s szoros testi kontaktust igényeltek. Az újraegyesülés után a kötődési viselkedés mellett megjelentek a düh és az ellenállás jelei is. Ebben az esetben elmondható, hogy a kötődési viselkedés vált erősebbé, mely elnyomta az explorációt, azaz a kötődési viselkedés alulszabályozásáról beszélhetünk.
• Az anya érzelmileg egyszer elérhető, másszor viszont elutasító a gyermekkel szemben. Az anya nem nyújt viselkedésével teljes mértékben biztonságot gyermekének, ami a gyermekben is egyfajta bizonytalanságot kelt.

Dezorganizált kötődés

• Ez a kötődési forma akkor alakul ki, amikor a gyermek számára a gondozó - aki elvileg a biztonság forrása lenne - egyben a félelem forrásává is válik.
• Ez egy paradox helyzetet eredményez, amelyben a gyermek nem tudja, hogyan viszonyuljon a gondozójához, mert a kapcsolat egyszerre jelent biztonságot és fenyegetést.
• A gyermek viselkedése gyakran ellentmondásos, zavart vagy rendezetlen. A szülő közelségét keresi, de ugyanakkor fél is tőle.
• A gyermek kötődési viselkedése instabil lehet. Egyszer közeledik a szülőhöz, majd hirtelen elfordul tőle, mozdulatlanná válik.
• A dezorganizált kötődésű gyermek gyakran nehezen alakítanak ki baráti kapcsolatokat, többször problémás viselkedésűek.
• Ha nem kezelik, a dezorganizált kötődés komoly hatással lehet a felnőttkori kapcsolatokra és az érzelmi jóllétre. Felnőttként az ilyen kötődésű emberek gyakran félnek az intimitástól, vagy éppen túlzottan ragaszkodóvá válnak. Gyakran úgy érzik, hogy nem érdemlik meg a szeretetet vagy a támogatást.
• A dezorganizált kötődés: Az anya viselkedése egyszerre félelmet és biztonságot generál a gyermek számára. A rémületet, félelmet az anya vagy gondozó bántalmazó magatartása, depressziója, szorongása idézheti elő.
• Az ilyen körülmények között felnövő gyermek a későbbiekben nagy valószínűséggel nehézségekkel fog küszködni mind a stresszkezelés, mind a mentális és szociális készségek kibontakoztatása területén.
• Ainsworthék által leírt három kötődési mintázat mellett meg kell említenünk egy negyedik csoportot, a dezorganizált kötődést, amit Main és Solomon (1990) írt le. Ebben az esetben a csecsemő viselkedésében megjelenő fő motívum a szétesettség és az ellentmondásosság, a közeledés és távolodás közötti vívódás. Céltalan mozgások, lemerevedések szakítják meg a viselkedés folytonosságát. Ennek a kötődési mintázatnak a hátterében az atipikus érzelmi kommunikáció hibái állhatnak, mely magába foglalhat egyrészt erőszakos, bántalmazó viselkedést, vagy riadt, tehetetlen viselkedést a gondozó részéről. Ezen viselkedések mindegyike stresszt vált ki vagy már a meglévő feszültséget növeli, így a várt megnyugtatás elmarad a csecsemő számára.

A szorongó-ambivalens kötődés felnőttkorban

Sokan egyszerre vágynak a közelségre, mégis állandóan attól tartanak, hogy a másik eltávolodik. Ez a szorongó-ambivalens kötődés, ami bár nem ritka jelenség, mégis kevesen ismerik fel időben. Pedig ez a kötődési minta alapjaiban határozhatja meg, az illető hogyan szeret, hogyan fél, és hogyan reagál a kapcsolataiban.

Mi is pontosan a szorongó-ambivalens kötődés?

A szorongó-ambivalens kötődés a kötődéselmélet egyik klasszikus típusa, amelyben az érzelmi közelség iránti erős vágy együtt jár a bizonytalansággal és az elhagyástól való félelemmel. Ez nem túlérzékenység, hanem egy mélyen rögzült érzelmi működésmód, amelynek gyökerei jellemzően a korai kapcsolati tapasztalatokhoz nyúlnak vissza.

Gyermekkori gyökerek: amikor a biztonság kiszámíthatatlan volt

A szorongó-ambivalens kötődés leggyakrabban olyan környezetben alakul ki, ahol a gondoskodás nem volt következetes. A gyermek néha megkapta a figyelmet, a megnyugtatást, az érzelmi válaszokat, máskor viszont ezek elmaradtak, vagy kiszámíthatatlanul érkeztek.

Egy ilyen helyzetben a gyermek nem tanulja meg, hogy a közelség biztos és állandó. Ehelyett azt tanulja meg, hogy „figyelnem kell”, „jobban kell igyekeznem”, „nem szabad elengednem a másikat”.

Különösen meghatározó lehet az „érzelmileg éhes” szülő jelenléte. Ilyenkor a szülő saját érzelmi szükségleteit a gyermek felé irányítja: vigaszt, megerősítést vár tőle, miközben a gyermek igényeire nem mindig reagál megfelelően. Előfordulhat, hogy látványos, túlzó gesztusokat tesz, például tökéletesnek szánt eseményeket szervez, ám ezek inkább róla szólnak, mintsem a gyermek valódi szükségleteiről. A gyermek így nem megnyugtatónak, hanem kimerítőnek élheti meg a figyelmet, és azt tanulja meg, hogy neki kell alkalmazkodnia vagy akár gondoskodnia a szülőről.

Az ilyen környezetben felnövő gyermek nem tudja internalizálni a biztonság és a nyugalom érzését, bizonytalan marad abban, hogy számíthat-e másokra. Mivel a szülő időnként mégis érzékenyen reagál, a gyermek reménykedik, és még erősebben próbál kapaszkodni, érzelmei pedig felerősödhetnek, mert azt tapasztalja, hogy csak így tud figyelmet kivívni. Ez a hullámzó tapasztalat tartós belső feszültséget és függőségi érzést alakít ki.

A szorongó-ambivalens kötődés legjellemzőbb belső élményei

• Az egyik legerősebb jellemző a folyamatos bizonytalanságérzés. Az érintett gyakran kérdőjelezi meg, hogy valóban fontos-e a másik számára, még akkor is, ha a kapcsolat objektíven stabil. Egy párkapcsolatban ez úgy jelenhet meg, hogy pl. egy fáradt hang könnyen kiváltja az elutasítottság érzését.
• Gyakori az is, hogy az érzelmek gyorsan és intenzíven váltakoznak. Egy kedves gesztus hatására megnyugvás és öröm jelenik meg, majd egy apró bizonytalanság újra felerősíti a szorongást. Ez érzelmi hullámvasútként élhető meg, amely mind az érintettet, mind a környezetét kimerítheti.

Hogyan néz ki mindez a párkapcsolatokban?

Párkapcsolatban a szorongó-ambivalens kötődés gyakran erős kapcsolódási igény formájában jelenik meg. Az érintett sokszor szeretne gyakori visszajelzést, közelséget, megerősítést. Előfordulhat, hogy nehezen viseli a külön töltött időt, vagy azt érzi, hogy a másik eltávolodik, amikor valójában csak a saját terében van.

Az objektíven apróságokhoz társított negatív gondolatok gyorsan érzelmi reakciókat váltanak ki, amelyek konfliktushoz is vezethetnek.

A gyermekkori szorongó-ambivalens kötődés felnőttkorban gyakran szorongó-preokkupált kötődési stílusként jelenik meg. Az ilyen személy párkapcsolatban fokozott bizonytalanságot élhet át, erős megerősítésigénnyel rendelkezik, és nehezen hiszi el partnere szeretetét.

Gyakran attól tart, hogy elhagyják, ezért bizonyítékokat keres arra, hogy fontos és különleges. Előfordulhat, hogy érzelmileg elhanyagoltnak érzi magát, és azt reméli, partnere majd betölti belső hiányérzetét, ez azonban irreális elvárás, és a túlzott kapaszkodás, követelőzés vagy féltékenység éppen azt a távolságot hozhatja létre, amitől a leginkább fél.

Féltékenység és önfeladás: két gyakori kísérőjelenség

• A szorongó-ambivalens kötődéshez gyakran társul fokozott féltékenység, amely nem feltétlenül konkrét okokra épül, hanem az elhagyástól való mély félelemre. Ez nem birtoklási vágyból fakad, hanem abból az érzésből, hogy a kapcsolat elvesztése érzelmileg nehezen lenne elviselhető.
• Ugyanilyen gyakori az önfeladás. Az érintett hajlamos lehet háttérbe szorítani saját igényeit, csak hogy megtartsa a kapcsolatot. Ilyenkor a belső üzenet gyakran az: „Ha eléggé alkalmazkodom, akkor nem hagynak el.”

Állandó belső készenlét és érzelmi éberség

• A szorongó-ambivalens kötődés egyik legjellemzőbb tünete az állandó belső figyelőállás. Az érintett gyakran próbál olvasni a sorok között, és olyan jeleket is jelentéssel ruház fel, amelyek mások számára semlegesek. Egy megváltozott hangszín, egy rövidebb üzenet azonnal belső feszültséget válthat ki.
• Ez az érzelmi éberség kimerítő lehet, hiszen az idegrendszer folyamatosan azt kutatja: minden rendben van-e a kapcsolattal. A megnyugvás ritkán tartós, mert mindig van egy újabb apró jel, amely újraindíthatja a szorongást.

Fokozott megerősítésigény

• A szorongó-ambivalens kötődésben élők gyakran vágynak visszajelzésekre, megerősítésre és biztosítékokra. Ez nem hiúságból fakad, hanem abból a belső bizonytalanságból, hogy önmagukban nem érzik stabilnak a kapcsolatot.
• Egy „szeretsz?” kérdés mögött ilyenkor nem a romantikus kíváncsiság áll, hanem az a vágy, hogy az érintett újra és újra megbizonyosodhasson: fontos, számít, nem fogják elhagyni. Ha ez a megerősítés elmarad, az erős szorongást, akár testi tüneteket is kiválthat.

Erős félelem az elhagyástól

• Az elhagyástól való félelem a szorongó-ambivalens kötődés központi eleme. Ez a félelem nem feltétlenül kapcsolódik reális veszélyhez, mégis nagyon valóságos érzelmi élmény. Elég lehet egy vita, egy távolságtartóbb időszak vagy egy külső stresszhelyzet ahhoz, hogy az érintett attól tartson: a kapcsolat véget ér.
• Ez a félelem gyakran túlzott ragaszkodásban, kontrolláló viselkedésben vagy éppen érzelmi kitörésekben ölthet testet. Nem azért, mert az érintett irányítani akar, hanem mert belső biztonságérzete megrendül.

Nem csak a szerelemben jelenik meg

Fontos hangsúlyozni, hogy a szorongó-ambivalens kötődés nem kizárólag párkapcsolati jelenség. Baráti kapcsolatokban is megjelenhet a túlzott érzékenység, a visszajelzések fokozott figyelése. Munkahelyi környezetben pedig az elismerés iránti erős igény vagy a kritikától való félelem lehet árulkodó jel. Sokan ilyenkor rendkívül lelkiismeretesek, empatikusak, odaadóak - ugyanakkor belső értékérzetük erősen függ a külső visszajelzésektől.

Jelek, hogy a partnerünk szorongó kötődési stílusú

Ha párunk szorongó-ambivalens kötődésű, az nemcsak számára jelenthet kihívást. Az alábbi táblázat összefoglalja a főbb jeleket:

Lehet ebből kiút?

A jó hír az, hogy a kötődési minták nem véglegesek. Bár mélyen gyökereznek, tudatos önismerettel és biztonságos kapcsolati tapasztalatokkal fokozatosan alakíthatók. Az első lépés gyakran az, hogy felismeri: nem minden szorongás a jelen helyzetből fakad, sokszor régi érzelmi emlékek aktiválódnak.

A pszichoterápia, különösen a kötődésalapú megközelítések, segíthetnek abban, hogy megtanulja elkülöníteni a múlt félelmeit a jelen valóságától, és fokozatosan belsőbb biztonságérzetet építsen ki. Fontos megjegyezni, hogy a csecsemőkorban kialakult kötődési mintázat egész életen át elkíséri az embert. Ehhez a mintához nyúlunk vissza felnőttként, amikor egy-egy új kapcsolatot, avagy kötődést alakítunk ki az életünk során. Ebből kifolyólag a gyerekkorban elszenvedett bántalmazásnak - fokozottan, ha minél korábban kezdődik, ha rendszeres, hosszan tartó, ha közeli személytől, elsődleges gondozótól kapott - nem csak gyermekkorban megmutatkozó tünetei és sérülései lesznek, hanem felnőttkorban is megmutatkozhatnak. Befolyással lehet a személyiség alakulására, a kapcsolati mintázatokra, mely a kötődésből bontakozik ki, az érzelemszabályozásra, stresszkezelési képességre, az empátiára való képességre is.

Hat lépés, hogy jobban egymásra hangolódjunk

Ha párunk szorongó-ambivalens kötődésű, az alábbi lehetőségek hozzájárulhatnak a harmonikusabb kapcsolat kialakításához:

1. A nyílt kommunikációra való törekvés különösen fontos. Ha a partnerünk nehezen nyílik meg, segíthet, ha támogató kérdéseket teszünk fel, például: „Hogyan tudnék most segíteni?” Az aktív figyelem és az „én-üzenetek” használata (például „én így érzem…”) segíthet abban, hogy a partnerünk meghallgatva és megértve érezze magát.
2. Hasznos lehet felismerni a kiváltó ingereket (triggereket). Bizonyos helyzetek - például ha elfelejtünk visszahívni valakit - könnyen felerősíthetik a partnerünk bizonytalanságát. Nem feltétlenül kell teljesen megváltoztatnunk a viselkedésünket, de segíthet, ha tudatosabban figyelünk arra, hogy egyes helyzetek milyen hatással lehetnek rá.
3. Az egészséges határok kialakítása szintén kulcsfontosságú. A világos határok paradox módon növelhetik a biztonságérzetet a kapcsolatban, miközben lehetővé teszik, hogy a saját jóllétünket is megőrizzük. Például mondhatjuk: „Szívesen megmutatom a telefonomat, de nem szeretném, ha az üzeneteimet az engedélyem nélkül olvasnád.”
4. A pozitív megerősítések sokat számíthatnak. A szeretet verbális kifejezése, például dicséret vagy elismerés által, segíthet a partnerünknek abban, hogy értékesnek és biztonságban érezze magát a kapcsolatban. Ilyen mondatok lehetnek például: „Fontos vagy nekem mint ember és mint társ” vagy „Itt vagyok melletted, amikor szükséged van rám”.
5. Érdemes bátorítani az öngondoskodást is. Azon tevékenységek, amelyek növelik az önismeretet, az önbizalmat és az önelfogadást, segíthetnek a szorongás csökkentésében. Ilyen lehet például a mindfulness gyakorlása, a naplóírás vagy akár önkéntes munka egy fontos ügy mellett.
6. A terápia is hasznos lehet. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a mi feladatunk meggyógyítani a partnerünket, de támogathatjuk abban, hogy szakemberhez forduljon. Egyéni terápia, például az elfogadás- és elköteleződés-terápia (ACT), segíthet az érzelemszabályozásban és az egészségesebb kapcsolati minták kialakításában. A párterápia szintén támogató tér lehet a kommunikáció javítására és a biztonságérzet erősítésére. Ha pedig a partner viselkedése a mi mentális jóllétünket is megterheli, a tanácsadási folyamat nekünk is segíthet tisztázni a határainkat és a következő lépéseinket.

Szülői szenzitivitás és érzelemszabályozás

Ainsworth és munkatársai (1978) arra a megállapításra jutottak, hogy a szülői szenzitivitás nagymértékben befolyásolja a gyermek kötődési viselkedését. Mit értünk szenzitivitás alatt? Egyfajta érzékenység a kisgyerek érzelmi állapotaira és az általa prezentált jelzésekre. A szülő „olvassa” az utódja igényeit, majd azokat megértve megfelelő módon és időben választ ad. Ahhoz, hogy a szülői szenzitivitás létre tudjon jönni három tényezőnek kell teljesülnie:

1. A szülő legyen fizikailag és érzelmileg elérhető a csecsemő számára.
2. A szülő rájön, hogy mi a nyugtalanság kiváltó tényezője.
3. A szülő a nyugtalanság orvoslására hatékony megoldási repertoárral rendelkezik.

Érdemes a szülői szenzitivitásra, mint egyfajta védőtényezőre tekinteni, ami segít a biztonságos kötődés kialakulásában. Viszont kiemelendő, hogy számos más tényező is befolyásolja azt. Akár olyanok tényezők is, amire a szülőnek nincs ráhatása, vagy csak minimális, mint a gyermek temperamentuma, vagy a személyisége. Összességében egy szenzitív gondozótól a csecsemő megtapasztalhatja, hogy szükségleteit figyelembe veszik, azokat megbízhatóan kielégítik, valamint a szülő érzelmi melegséget és gyengédséget, baj esetén megnyugvást nyújt.

A szeparációs helyzet során megjelenő viselkedésből nem csak a kötődési minőségre tudunk következtetni, hanem az is láthatóvá válik, hogy milyen érzelemszabályozási stratégiát használ a gyermek: felerősíti vagy elnyomja érzelmeit. Érzelemszabályozás alatt minden olyan viselkedésformát és képességet értünk, melyek segítségével az érzelmek átélése és kifejezése befolyásolható (felerősíthető vagy gátolható). A felnőttek nem csak az adott helyzetben, akutan segítenek az érzelemszabályozásban (pl. ringatás, éneklés), hanem annak fejlődését is támogatják, mely során a kisgyerek megtapasztalja az egyes érzelmeket, azok átélését, azok viselkedésben történő megmutatkozását és az érzelmeknek a testre gyakorolt hatásait. Ehhez járul hozzá a szülők érzelmi tükrözési képessége (Winnicott, 1971). A gondozó által észlelt, gyermekén megjelenő érzelmeket felismeri, majd eltúlozva (megfelelően jelölve) közvetíti vissza mimikájával és hangjával. A tükrözés nem folyamatos, hanem a nyugtatás közben, időszakosan történik. Ezen folyamat révén lesz képes a csecsemő a későbbiek során elsajátítani az önszabályozás képességét.

Általánosságban elmondható, hogy a hatékonyabb önszabályozás olyan tényezők által alakulhat ki egy gyermekben, mint a meleg, gondoskodó, támogató, pozitív, válaszkész nevelés, az érzelmek kifejezése és a támogató iránymutatás (Eisenbergés mtsai., 2011). Az érzelemszabályozás kulcsfontosságú szerepet játszik a szociális kapcsolatokban és a beilleszkedésben. A megfelelő érzelemszabályozás hiánya kedvezőtlenül befolyásolja az önszabályozás és az önkontroll kialakulását is, továbbá hozzájárulhat viselkedésben megjelenő problémák és egyéb patológiás kórképek megjelenéséhez.

Hogyan segíthet egy felnőtt a fejlődő gyermekének az érzelemszabályozásban?

• Közvetlen nyugtatás, vigasztalás. Ilyen cselekedet az ölelés, csitítás, simogatás, de az is amikor a feldúlt csecsemő figyelmét megpróbáljuk elterelni egy játékkal.
• A környezet kialakítása oly módon, hogy az megfeleljen a kisgyermek igényeinek és szükségleteinek. Időbeli és térbeli kereteket ad, korlátozza a beáramló ingerek intenzitását és mennyiségét, rutinokat, struktúrát nyújt.
• Megfelelő mennyiségű és minőségű (nem túl sok/kevés, nem túl magas/alacsony) elvárásokat támaszt, így teremtve kihívásnak tekinthető szituációkat, melyek csak éppen haladják meg a gyermek komfortzónáját és képességeit.
• Beszél az érzelmekről, bátorítja a gyereket, hogy kifejezze saját érzéseit.
• A gyermek érzelmi megnyilvánulásaira nyitott, azokat empatikusan visszatükrözi.
• Tiszteletben tartja a gyerek érzéseit és tapasztalatait. Nem mond olyan mondatokat, hogy „Ez nem is fájhatott annyira”, „Katona dolog”, „Nem lehetsz ennyire dühös”.
• Teret enged a gyermek önszabályozási próbálkozásainak. Nem avatkozik be túl korán a segítségével, de elérhető marad a gyermek számára.
• Nem csak tiltó utasításokat alkalmaz a gyerek viselkedéses repertoárjának alakítására, hanem alternatívákat ad az adott helyzet adekvát megoldásához.

Cikkünkből kiderül, hogy a gyerekkori kötődés hatással van a felnőttkori énünkre, működésmódunkra. Ebből kifolyólag előfordulhat olyan felállás is, ahol a szülő kötődése sérült, ami befolyásolja az ő érzelemszabályozását, stresszkezelését, személyiségét és társas interakcióit. Ilyen esetben érdemes terápiás segítséget keresni, hiszen azzal, hogy a szülő önmagán segít, egyben a felnövekvő gyermekének is segíthet.

tags: #ambivalens #kotode #kisgyerek