A gyermek születésétől fogva társas lény. Egy nagyon erős program működik benne, ami arra készteti, hogy szüntelenül figyelje a környezetében élőket és tanulja el tőlük, amit csak lehet. Azok a tapasztalatok, amelyek gyakran ismétlődnek, mélyen bevésődnek, és valamilyen módon meg fognak jelenni a viselkedésében. Szocializációnak azt a folyamatot nevezzük, mely során a gyermek lépésről lépésre találkozik a nagyvilággal és bevezetődik, beilleszkedik a társadalomba. Ennek során megismeri a környezetét és önmagát, kialakítja személyes identitását („ki vagyok én”). Normákat, értékeket, szerepeket, viselkedésmódokat sajátít el, valamint megtanulja az együttélés szabályait. Az ezekhez szükséges alapkészleteket és mintákat elsősorban a család (az anya, az apa, a testvér, a nagyszülők) nyújtja, ami a szocializáció elsődleges színtere. Majd a gyermek növekedésével egyre nagyobb szerepe lesz a tágabb környezetnek, a kortársaknak és végső soron az egész társadalomnak, kultúrának.
A gyermeknevelés, a szocializáció folyamata a társadalomba való bevezetést is magába foglalja, így a családon kívüli kapcsolatok és közösségek nagyon fontos szerepet játszanak a gyermek életében. A tágabb kapcsolati hálóba beletartozhatnak a szomszédok, a rokonok, a barátok, az ismerősök vagy valamilyen közösség tagjai. A társas kapcsolatok egyrészt biztonságot, hátteret és támaszt adnak a családnak, másrészt a rokonokkal, barátokkal való rendszeres találkozás, és a közösséghez tartozás alakítja, és erősíti a gyermekben a „hová tartozom” érzését, továbbá személyes identitásának kialakulását. Mivel a szocializáció során a gyermek kezdetben az utánzás és a modellkövetés, később pedig az azonosulás útján sajátítja el a megfelelő viselkedésformákat, így a tágabb kapcsolati háló a társas szituációk és modellszemélyek sokféleségét is biztosítja a számára. Emellett lehetővé teszi a különböző szokásokkal, embertípusokkal való megismerkedést, azok elfogadását és a hozzájuk való alkalmazkodást.
A kisgyermekkor és az óvodáskor társas fejlődése
Újszülött- és csecsemőkor (0-1 éves kor)
Már az újszülött sem passzívan van jelen a környezetében, hanem a veleszületett reflexeivel kapcsolatot tart a külvilággal. Néhány hetes korában megjelenik a felélénkülési reakció (mosolyog, amikor meglátja az édesanyját vagy a cumisüveget). Ebben az időszakban az anyai gondozás és közelség a legfontosabb, a vele való kapcsolatnak kitüntetett jelentősége van. Ez a szeretetkapcsolat, megalapozza a gyermek későbbi érzelmi, értelmi és társas fejlődését. A csecsemő számára az édesanyja jelenti a nagyvilágot, ő a közvetítő. Az édesanya feladata, hogy apránként bevezesse gyermekét a külvilágba.
Az első életévben fokozatosan megjelennek a családtagok körülötte (nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik), és kíváncsian figyeli a hozzá közelítő embereket. 6-12 hetes kor körül már tudatosan mosolyog, így veszi fel a kapcsolatot másokkal. Féléves kor környékén azonban elkezd különbséget tenni a körülötte lévők, az őt gondozók és az idegenek között. Sírni kezd, ha meglát egy ismeretlen személyt. Ennek ellenére nagyon fontos, hogy egy számára biztonságot nyújtó személy jelenlétében, minél többet találkozzon felnőttekkel és gyermekekkel egyaránt, mert így hozzászokhat az emberekhez.
Szeparációs szorongás
A hathónapos és hároméves kor közötti időszak egy nagyon érzékeny periódus a gyermek életében. Ekkor alakul ki a szeparációs szorongás, ami azt jelenti, hogy nehezen viseli az édesanya távollétét (pl.: ha más vigyáz rá). Ebben a korszakban egy napnál hosszabb időre még olyan személyre sem szerencsés ráhagyni a gyermeket, akit rendszeresen lát (pl.: nagyszülő). Fokozatosan kell hozzászoktatni az anya távollétéhez. Ez azt jelenti, hogy kezdetben az édesanyja jelenlétében megismeri, megszokja azt a személyt, aki vigyázni fog rá. Majd először néhány percre kimegy az anya a szobából, utána apródonként lehet növelni az időt (pl.: az édesanya leszalad a sarki boltba). A gyermek viselkedése (pl.: mennyi ideig sír az anya után, mennyire lehet megnyugtatni) alapján lehet lassanként növelni a távollét idejét. Az új helyzetekhez való sikeres alkalmazkodás feltétele az anya és a gyermek közötti biztonságos kötődés, de alkati sajátosságok is szerepet játszanak az ismeretlen helyzetekre adott reakciókban.
Kisgyermekkor (1-3 éves kor)
Amikor a gyermek elkezd járni, fontossá válik a környezetének felfedezése. Már egyre több személy jelenik meg az életében, találkozik más gyermekekkel, a család barátaival, ismerőseivel. A társas készségek kibontakozása és gyakorlása érdekében lényeges, hogy a gyermek minél többet találkozzon kortársakkal is. Ehhez remek lehetőséget adnak a játszóterek, játszóházak.
A gyermekek hároméves korukig csak egymás mellett játszanak, az együttjátszás még nem jellemző. Azonban utánzás révén az egymás melletti játszásból nagyon sokat tanulnak. Megtanulják a másokkal való együttműködés és a társas helyzetek kezelésének alapjait. Ezekben a szituációkban lényeges a szülő jelenléte, aki segít a gyermeknek abban, hogy például hogyan adjon oda vagy kérjen el egy játékot, ha az megtetszett neki, és hogyan kell azt megköszönni. Ezt a kisgyermek egyedül még nem tudja megcsinálni, és nem elég szóban elmondani neki vagy rászólni, hogy „ezt nem szabad”, hanem cselekvésesen meg kell neki mutatni, hogyan csinálja.
Érdemes megtalálni az egyensúlyt a segítségadás és a háttérbe húzódás között. Nem szükséges a gyermekek minden összetűzésébe beavatkozni. Fokozatosan engedjük, a gyermekek maguk próbálják megoldani a nézeteltéréseiket, hogy ezáltal alakuljanak, fejlődjenek a társas készségek. Csak akkor szükséges közbelépni, amikor már láthatóan nem tudják kezelni a helyzetet.
Óvodáskor (3-6 éves kor)
A gyermek óvodába kerül. Kitágul a világ, kikerül a szűk családi körből, és egy közösség tagjává válik. A kortársak kerülnek előtérbe és rendkívül fontossá válik a velük való együttlét és játék. A közös játékokban már megjelenik az együttműködés igénye, és játék közben a gyermek lassacskán kezd megfeledkezni a szülői jelenlétről. Ez azt jelenti, hogy például a játszótéren egyre ritkábban figyeli, hogy édesanyja ott van-e még, illetve egyre kevesebb alkalommal szalad oda hozzá érzelmi töltekezésért, a biztonság átéléséért.
A gyermek életében megjelennek a baráti kapcsolatok, amit elősegít az is, hogy kezdi megérteni, hogy a másik ember gondolatai, érzései az övétől eltérők lehetnek. Az óvodába történő beszoktatás folyamatát nehezítheti, ha a gyermeknek nem voltak előzetes élményei a kortársakról, gyermekközösségről, és nem szerzett tapasztalatokat az alapvető társas helyzetek kezelését illetően.
A társasjátékok szerepe a kisgyermekek szociális fejlődésében
A társasjáték fontos része a gyereknevelésnek. Mindenki tudja, hogy nem csak játék, hanem sokféle ismeretnek is az alapja. Többek között a kudarctűrésnek is jó mutatója. Veszíteni nem jó érzés, de a gyerek boldogulása szempontjából sokat számít megtanulja-e jól kezelni a kudarcokat. A szülőkben ugyanakkor mindig van egy kis bizonytalanság: „Hagyjam nyerni, hogy motiváljam?” „Ha hagyom veszíteni, akkor lehet, hogy örökre feladja?” Hol a határ? Mindenki azt szeretné, ha a gyereke elfogadná, amikor veszít, és közben nem veszítené el a motivációját, vidám maradna és kitartó. Ez érzelmileg nagyon bonyolult dolog, ezért a gyereknek időre és sok gyakorlásra van szüksége.
A gyerekek érési tempójuktól függően 6-8 éves kor körül lesznek a mentális fejlődésnek azon az állomásán, hogy a szabályok jelentését, értelmét felfogják. A kisiskoláskor a szabályokról szól. Mindenre szabályt alkotnak. Sokszor lehet látni vitatkozó gyerekeket az iskolaudvaron vagy játszótéren, ahogy hevesen győzködik egymást egészen addig, míg a játékra már nem is marad idejük. Így ne csodálkozzunk azon, hogy a társasjátékban is ők akarják a szabályokat meghatározni. Ekkor már értik, hogy a játék nemcsak a nyerésről szól, hanem a szabályokról is. De a szabályt valakik alkották és azok meg is változtathatók. Mekkora felfedezés! A nagyon öntörvényű, belülről irányított gyerekek sokszor csak a saját szabályaik szerint akarnak társasozni. Így tanítják magukat a szabályok elfogadására.
A játékszabályok jótékony hatásai közül kiemelendő, hogy a gyerek előbb megtanul szabályokat elfogadni, később pedig létrehozni is újakat. Ez szorosan összefügg a tisztességgel is. Nézzük valami egyszerű szabályt. A gyerek hamar felfogja, hogy a szabály biztonságot ad neki, mert így ő is mindig sorra kerül. Ugyanakkor megtapasztalja a szabályok korlátozó oldalát is, hiszen azt is meg kell várnia, amíg mindenki más is dob és lép, mielőtt ő újra sorra kerül.
Játék közben a játék bonyolultságától függően ismerni kell több-kevesebb szabályt. A szabályok ismerete önmagában még nem feltétlen jelenti azt, hogy valaki győzni tud. A játékosnak rá kell jönnie, hogy a szabályok által kínált lehetőségeken belül hogyan érdemes játszania. Ezért felismer és kipróbál logikai összefüggéseket. Elvet, kicserél, majd sikeresnek minősít stratégiákat.
A képzeletet a mese olvasás, mese mondás, a gyermeki alkotó tevékenység, és a játék is csodásan emeli, de a társasjáték is kiválóan fejleszti. A gyermeknevelésben az előzőek egyike sem hanyagolható.
A játék során nagyon sok a kommunikáció. Akár azért, mert maga az adott játék olyan jellegű, akár azért, mert várni kell a következő játékosra és van idő másról is beszélgetni. A játszó gyerek azt is megtapasztalja, hogy akkor sikeresebb egy játékban, ha megpróbálja előre kitalálni, mit lép majd a másik. Hová vezet az, ha próbál a másik fejével gondolkodni? Megnézi a játék, bővebben pedig az élet dolgait más gyerekek nézőpontjából. Ez mások nagyobb megértéséhez, elfogadásához, és empátiához, de minimum toleranciához vezet.
Természetesen nem azért játszik az ember, hogy veszítsen. Legtöbbször azért játszanak, hogy győzzenek, bár a szülő általában nem erre játszik a gyerekkel. A győzelmen kívül ott van még a játéknak ez a fontos összetevője: egyszerűen csak jó móka. Könnyen elmondható egy olyan felnőttről, akinek minden erőfeszítése a győzelemre megy el, és emiatt alig tud nevetni egy játék közben, hogy mennyit és hogyan játszott gyerekkorában. Ember még nem lett boldog úgy, hogy ideges lett a vereségtől, és alig tudta elviselni azt. Aki pedig nem tud szabályosan győzni, azt utálni fogják a társai, nem tud majd közösségben élni.
Téved, aki azt hiszi, hogy a gyerek hosszú távon akkor lesz sikeres, ha mindig győz. Mivel egy felnőtt tudásával és logikájával könnyen győzne a játékban a gyereke felett, ezért természetes, hogy a szülő kisebb energiabedobással játszik. Így biztosítjuk, az „esélyek egyenlőségét”, s egy kicsit még túl is csökkentjük saját erőnket a gyerek győzelmének érdekében. Ha mondjuk három játékban egymás után mindig csak a gyerek győz, akkor elkényeztetjük és nem sarkalljuk őt arra, hogy fejlessze képességeit a játékban, logikában. Javaslom, hogy a gyerek éppen csak egy kicsivel többször győzzön.
A társasjátékokkal dolgozni indirekt pedagógia, a fejlesztési célok nincsenek kihangosítva a gyerek felé, a legtöbb elem járulékos. Pedagógusként a keretek biztosítása, a gyerekek megismerése és a folyamat támogatása a feladatunk. Nekünk persze vannak céljaink, igyekszünk úgy motiválni a gyerekeket, hogy azokkal a játékokkal játsszanak, amelyeket mi hasznosnak gondolunk számukra, de ezek csak kategóriák, játékmechanizmusok, a konkrét játék, melybe beleszeret, már a gyerek választása. Ugyanis mi könnyen tévedhetünk.
A társasjátékok (bele értve a kártyajátékokat is) komoly örömforrást jelentenek, amellett, hogy gazdag tárházát kínálják a szellemi, érzelmi és szociális fejlődésnek. Türelemmel, ellazulva tanítgassuk a gyerekeket, hogy majd felnőttként is tudjanak játszani.
A társasjátékok mint fejlesztőeszközök
Bár jelen munka a kulcskompetenciákon keresztül vizsgálja a társasjátékok lehetséges fejlesztő hatását, így kiemelt forrása a Nemzeti alaptanterv, nem elsősorban a közoktatás a gondolkodás kerete. Amennyiben a társasjátékok bekerülnének a kerettantervekbe, ha kötelezővé válna a társasozás, ha kidolgoznának egy tantervet, mely előírja a játékok mennyiségét és milyenségét, akkor nagyon sok - leginkább motivációs - elem eltűnne, ami tulajdonképpen a lényegét venné el a társasjáték-pedagógiának. Ez nem azt jelenti, hogy az iskolában ne találnánk meg a helyét a társasjátékoknak, hogy ne lenne szükség a hatékony pedagógiai munkához egy tudatos tervezési és szervezési folyamatra, de meg kell hagynunk a játékot játéknak, el kell hinnünk, hogy a gyerek képes arra, hogy eldöntse, szeretne-e játszani, ha pedig igen, akkor mivel, meddig és mikor.
Többek között ez olvasható a Nat-ban: „képes másokkal érintkezni, kommunikációját figyelemmel tudja kísérni, és a helyzetnek megfelelően tudja alakítani.” Sok olyan játék van, ilyen például a Bohnanza, ahol a sikeresség egyik kulcsa éppen ez, hiszen egymással üzletelve, mások érveit meghallgatva reagálunk folyamatosan változó helyzetekre.
„Képes megkülönböztetni és felhasználni különböző típusú szövegeket, továbbá információkat keresni, gyűjteni, feldolgozni és közvetíteni.” Hamar rájöttünk arra, hogy a gyenge olvasási motivációval rendelkező gyerekek a játék során nem érzik problémának a betűk-szavak-mondatok értelmezését. Azok a játékok, melyekben különböző szerepek, képességek teszik izgalmassá a játékot, nagyon alkalmasak a szövegértés fejlesztésére. A Citadella egy remek példa erre, mely hamar a gyerekek kedvence lett. Mivel titkos, hogy körönként milyen szerepet választunk, a gyerek kénytelen egyedül megküzdeni a szöveggel, hiszen nem kérdezheti meg az ellenfeleit, hogy akkor ez most mit is jelent - többek között ezért is fontos, hogy ne játékmesterként, kívülről koordináljunk, hanem játsszunk mi magunk is.
Bármit játszhatunk idegen nyelven, de azért fontos odafigyelni arra, hogy milyen szinten vannak a gyerekek. Nálunk a szavak és az egyszerűbb kifejezések tanulása az elsődleges cél, melyhez a Guess Who? egy jó választás lehet. Szavak tanulásához viszont egy népszerű játék, a Dobble általunk kifejlesztett variációit használjuk, melyek igen kedveltek a gyerekek körében. A képeket egész egyszerűen betűkre, számokra, műveletekre, szavakra cseréltük ki, többek között idegen szavakra is.
Az alapműveletek fejlesztése, kiemelten az összeadás, a kivonás adja magát, sok játékban kell akár közben, akár az eredmény megállapítása érdekében számolni. De „a matematikai gondolkodás, az elvonatkoztatás és a logikus következtetés” sem csak és kizárólag az absztrakt játékokat jellemzik. A játékhelyzetek elemzése, a pillanatnyi állapotok felmérése, a lehető legjobb lépés keresése, a folyamatos valószínűségszámítás számos játékban benne van. A Carcassonne nagyon jó belépőjáték, mely tartalmazza az imént felsorolt elemeket. Minden egyes lapka- és munkáslehelyezésnél számolnunk és mérlegelnünk kell: mekkora területet építhetek még, milyen kártyák vannak még bent, mennyi pontot érhetek így el. Meg kell még említeni a licites struktúrájú játékokat is, hiszen a folyamatos számolás, mérlegelés, belátás, a rendelkezésünkre álló keretek beosztása nagyon jól modellezik „a mindennapi problémák megoldása során a matematikai ismereteket és módszereket” alkalmazását.
Eddig nem esett szó erről, de a játékoknak nem csak a mechanizmusa, de kerettörténete is fontos a különböző kompetenciaterületek szempontjából, mert nyújthat ismereteket, de fejleszthet attitűdöket is. A Fauna remek példa arra, hogy néhány egyszerű, de jó gondolattal hogyan lehet játék szempontjából is izgalmas egy ismeretterjesztés vagy kvíz: egymást figyelve, mások ötleteit mérlegelve, azokhoz viszonyulva próbáljuk az ismeretlenebbnél ismeretlenebb élőlények jellemzőit megtippelni. Vagy ott van a kooperatív Pandemic, melyben a járványok működését, az azok ellen való küzdelmet élhetjük át, vagy jó példa a Village is, ahol többek között a technikai fejlődésünk is szerepet kap abban, hogy a családunk méltó helyre kerüljön a város krónikájában.
Ez az a terület, ami talán a leggyakrabban jut eszünkbe, ha a társasjátékokról gondolkodunk, hiszen a szituációban adott, hogy emberek egymással, egymás ellen játszanak. Ugyanakkor nekünk pedagógusoknak tudatosan kell ezt a területet is kezelnünk, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten biztosít interakciót egy játék, hogy kompetitív, esetleg kooperatív. Nálunk az az út működött, hogy a versengésre épülő, egyszerű játékok alapozták meg azokat az együttműködős játékokat, melyek teljesen új attitűdöt igényeltek. Jellemzően fontos célunk, hogy diákjainkat olyan feladatok elé állítsuk, melyek csupán együttműködés útján oldhatóak meg, de aki próbált már igazán jó kooperatív tevékenységet összerakni, ahol valóban érvényesülnek az alapelvek, az tudja, hogy ez mennyire nem egyszerű. A társasjátékpiacon viszont akadnak remek kooperatív játékok, melyek komoly tervezői munka, sok-sok tesztelés után születtek meg, így tökéletesen alkalmasak az együttműködéshez kapcsolódó területek fejlesztésére.
Itt emelném ki a vaklicites játékstruktúrát is, hiszen ez az a forma, ahol a valószínűségszámításon túl, a játék pontos megfigyelése mellett igazán hangsúlyos a többi játékos ismerete. Elővételeznünk kell a lépését, ki kell találnunk a gondolkodását, hiszen a saját stratégiánk is ettől függ. Itt rajzolódik ki legjobban a társasjátékok pedagógiai szempontból egyik legértékesebb jellemzője, hogy nincs nyerő lépés: a szerencsefaktor, a többi játékos lépései mind-mind tönkretehetik a mi lehető legjobb döntésünket. Egy vaklicites játék során hiába gondolom azt, hogy az ellenfélnek mi a legjobb és aszerint lépek én is, ha ő mást választott, újra kell terveznem az egész játékom, hiszen egyszerre cselekszünk, nem egymás után.
„A kezdeményezőképesség és a vállalkozói kompetencia segíti az embert, hogy igyekezzék megismerni tágabb környezetét, és ismeretei birtokában képes legyen a kínálkozó lehetőségek megragadására. Ez tudást, kreativitást, újításra való törekvést és kockázatvállalást jelent, valamint azt, hogy az egyén céljai érdekében terveket készít és valósít meg.” Kis túlzással erre találták fel a társasjátékokat. Olyan világokban kísérletezhetsz, melyekben nincs valós, súlyos tétje a döntéseidnek, mégis gyors, egyértelmű visszajelzéseket kapsz, melyek biztosítják a fejlődést. Lehet hibázni és tanulhatunk a hibáinkból. Kipróbálhatunk szélsőséges stratégiákat, és egy jó játék megbüntet, kockáztathatunk és megtapasztalhatjuk, hogy működik, de aztán azt is, hogy nem. Egy olyan egyszerű játék, mint a Nincs kegyelem, elképesztő mélységekkel rendelkezik ebből a szempontból, nem véletlen, hogy olyan történetet is hallani, hogy állásinterjúkon használják annak felmérésére, hogy milyen a jelentkező kockázatelemző képessége. Pedig látszólag nem csinálunk semmi mást, mint próbáljuk beosztani a pénzünket, elkerülni a nagyobb negatív értékű lapokat és néha bevállalunk néhányat, hogy pénzhez jussunk.
Sokáig azt gondoltuk, hogy a Dixit nem a mi játékunk. Túl nehéz, túl absztrakt. Aztán egyszer előkerült, és rá kellett jönnünk, hogy részben tévedtünk. Kevés nagyobb öröm van annál, amikor nehéz a feladat, de a gyerek mégis motivált, mi a Dixittel pedig éppen ezt tapasztaltuk meg. Furcsa volt, nem ehhez szoktak, de a képeket nagyon szerették, örömmel játszottak. Örömmel, de nem jól. Nem tudtak elvonatkoztatni a képen látottaktól, nem tudták értelmezni a képeket. Idővel aztán, látva, figyelve a mi játékunkat már sokkal ügyesebbek lettek, tovább tudtak gondolni egy-egy képet, működött néhány asszociáció. Hasonlóan absztrakt a Sztorikocka, ahol egyszerű ábrák segítik (vagy éppen nehezítik) a történetmesélést. A két játék nálunk úgy ért össze, hogy meseíráshoz kezdtük használni őket mint segédeszközöket.
„A motiváció és a magabiztosság e kompetencia elengedhetetlen eleme.” Ahogy a társasjátékozásé is. Szabályokat, játékstruktúrákat elsajátítva, egymás játékát figyelve, saját játékát, még ha öntudatlanul is, de elemezve a gyerek nagyon sok mindent megtud saját képességeiről. A játék élményt ad, olyan élményt, amiért meg kell küzdeni, mert vannak nagyon komplex, nehéz játékok. Ha alkalomról alkalomra jobban szeretne teljesíteni valaki, akkor figyelnie és tanulnia kell, ezzel pedig tisztában van, a társasjáték pedig hálás műfaj, mert azonnal visszajelez: több pontot ér el, kevésbé kap ki, messzebb jut, nyer stb. Megkapja a várt és szükséges megerősítést.
A szülők szerepe és a következetes nevelés
Kapta már magát rajta, hogy így kísérelte meg jobb belátásra bírni gyermekét? Megkéri fiát vagy lányát, hogy pakoljon össze a szobájában. “Addig nem jöhetsz ki a szobádból míg rendet nem raktál. “Hogy neked mindig, mindenért ezerszer kell szólni. “Kicsim, apa nagyon mérges lesz, ha ezt meglátja! Szegény, fáradtan hazajön a munkából és akkor erre jöjjön haza? Mit fog szólni szegény, nagyon el lesz keseredve. “Lányom, 3 perc múlva rend legyen a szobában, vagy nem állok jót magamért. “Nem azért dolgozunk éjt nappallá téve, hogy te szétdobáld a dolgaidat. “Na ebből elég legyen! Ilyen kuplerájban nem lehet létezni. Játékpakolás, MOST! “Kicsim, nézd milyen kupis a szoba. Kérlek pakolj el egy kicsikét az útból. Drágám, rendrakás? “Na, ha adok neked 500 forintot, nagyon gyorsan rendet csinálsz, ugye? 1000?
“Miattad fájdult meg a fejem kisfiam. Ha nem kéne kerülgetnem állandóan a szétdobált játékaidat, talán jutna időm egy kicsit magammal foglalkozni, nem állandóan utánad pakolnék. “Én már nem tudok mit kezdeni veled. Feladom. “Kincsem, majd együtt elrakjuk szépen ezeket, látod, így ni. Várj, azt majd én.
Vannak átfedéses technikák, ötvözhető az érzelmi zsarolás a fenyegetéssel. Az ideges átcsaphat autoriterbe,és mindezt lehet vegyíteni hegyi beszéddel. Vagy kombinálható a mártír szöveg az övön alulival is akár. Nem hatékony, nem következetes, nem empátián alapuló, nem jó érzelmi kommunikációra törekedő módszerek lettek felsorolva. Nem csodálkozhat azon, ha valaha, - vagy éppen napi szinten - kiszalad ilyesmi a száján. A gyerekekkel való együttélés csupa kompromisszum, alkudozás, néha harc. Jó néha szülőként önkritikát gyakorolni és nézőpontot váltani. Mit szeretne végső soron elérni gyermekénél? Milyennek látja Önt gyermeke? Viselkedésével is tanítja őt, indirekt módon! Ha a gyerek azt látja, hogy apa vagy anya ordítozó, kiabáló, fenyegetőző, érzelmileg zsaroló a vele való kommunikációban, nagy valószínűséggel ő is ezt a fajta kommunikációt sajátítja majd el, mely visszaköszönhet kortársaival való kapcsolatában, testvérével való bánásmódjában, vagy végső soron felnőttként, majd a saját gyermekeivel való kapcsolatában. Hitelesen, következetesen, türelmesen, jóindulatúan, szeretettel a gyermek felé fordulva, korának megfelelően szabályokat kialakítva.
“Kincsem, tele van a padló játékokkal. Így rá fogunk lépni és összetörnek. Rendrakás! Máskor is el szokta várni, hogy elpakoljon, vagy ez egy pillanatnyi szeszélynek tűnik gyermeke számára? Van hová elpakolni? Képes rá gyermeke, hogy egyedül elpakoljon? Életkorának megfelelő kérés-e, hogy önállóan rakjon rendet? Hagyhat időt arra, hogy az újfajta kommunikációs stílust megszokja gyermeke, és figyelhet arra, hogy a jövőben minél kevesebbszer csússzon bele a fenti felsorolásban említett, nem túl szerencsés stílusok használatába.
A szülőkben az aggodalmat az kelti, hogy csak a győzelemre koncentrál a gyerek és magát a játékot nem tudja élvezni. De nyugodjunk meg, kicsi gyereknél ez természetes. Az óvodások már játszanak, de csak egy szempontra tudnak figyelni. Megértik, a játék lényege az, hogy ki nyer. A gyakorlás és az érés együttesen vezet el oda, hogy a gyerek a másik szempontjait is értse, hogy a másikkal is azonosulni tudjon, és akkor már maga a folyamat is érdekessé válik.
Vannak szülők, akik erkölcsi nevelés címén nem engedik a gyereket győzni, mert becsületesen kell játszani és a vereséget el kell viselni. Ők arról feledkeznek el, hogy a gyerek nem olyan érett, ügyes és tapasztalt, mint ők, tehát ez a hozzáállás igazából elég igazságtalan. Igazságossá úgy tehető, hogy a gyereknek megfelelő előnyöket adunk és ezzel kiegyenlítjük a különbséget. Mások mindent ráhagynak a gyerekre és nem szólnak, ha csal. Ez sem szerencsés, mert az értékrendünket komolyan kell venni, még a játékban is. Az értékrend nem változhat helyzettől függően. Ha a gyerek szeretne még egyszer dobni, akkor kérdezzünk rá, hányszor akar, és hagyjuk. Ha a mi bábunkat visszateszi a kezdőpontra, mondjuk azt, hogy így a verseny nekünk nagyon nehéz lesz, de mutassuk meg, hogy nem keseredünk el és próbálkozunk. Olyan szülő is van, aki csal, hogy a gyerek nyerjen. Ez ugyanaz a helyzet, mint amikor a gyereket hagyjuk csalni. Sérti az értékrendet. Figyelmeztessük a gyereket, hogy mi állunk nyerésre, és kérdezzük meg akar-e cserélni, vagy még egyszer dobni. A cél a lazulás, a nevetés, a jól együtt töltött idő. Ezért mindent lehet, amit ahhoz kell, hogy ő is boldog legyen, de ha eltérünk a szabálytól, akkor azt meg kell beszélnünk. A szülő is elengedheti magát, nem kell minden helyzetet tudatos nevelésre használni.
A gyerekek nem azonos természetűek és nem azonos ütemben fejlődnek. A szorongó gyerekek lehet, hogy nem állnak ellen a szülő akaratának, egyszerűen „csak nem szeretnek társasozni”. Vannak gyerekek, akik hevesebb vérmérsékletűek, egy ADHD-s gyerek mindent irányítani akar. Nagyobb gondot az jelent, ha a családban többféle korú és temperamentumú gyerek van. Ilyen esetben lehet, hogy el kell engednünk egy időre azt az idilli képet, hogy a család együtt ül vasárnap délután és jókedvűen, békésen társasozgat. Lehet, hogy le kell mondani a közös játékról. Az egyik szülő játszik az egyik gyerekkel vagy gyerekekkel, míg a másik szülő a másikkal. Nem szabad megengedni, hogy a testvérek szenvedjenek esetleg attól a gyerektől, aki még nem elég érett az adott társasjátékhoz.
tags: #a #neveles #tarsas #jellege #kisgyermekeknel