Amíg a hazai szüléstörténetekre várunk (a képen látható matricát minimum küldjük érte köszönetképpen), olvassátok szeretettel 14 anya beszámolóját arról, miben különböztek az egymás utáni szüléseik, melyik milyen élményeket hozott, és milyen tapasztalatokat. Innen is látszik, nincs két egyforma szülés!
Különböző Szülési Helyszínek és Módszerek
Az első és a harmadik szülés otthon történt bábák segítségével. Felemelő, megerősítő élmény volt mindkettő. Bár nem hiszem, hogy az első szülésemnél is mertem volna így dönteni. Nem tudtam, hogy a testem hogyan viseli majd a vajúdást és a szülést, és jobban éreztem magam a kórházban, ahol szükség esetén orvosi beavatkozásra is sor kerül.

Az első szülésemet az orvosom kívánságai diktálták, én meg nem tudtam jobbat. A következőnél másik orvoshoz kerültem. A második szülésemnél már én is „képzettebb” voltam, és több beleszólásom volt. Gyorsabban felépültem, és lényegesen kevesebb könnyezéssel. Érdemes megismerni a lehetőségeket, a szülési pozíciókat - nem mindenkinek a legjobb a háton fekvő, félig ülésbe feltámasztott pozícióban történő szülés.
Az első babám a kétszarvú méhem bal szarvában volt, amikor elfolyt a magzatvizem, ez megindította a szülést. A második babám a jobb szarvban volt (lényegében egy másik méh), és a szülés szervesen beindult. Mindkét szülés epidurális fájdalomcsillapítással történt, de nagyon különbözött (jelenleg reménykedem egy harmadik, gyógyszerek nélküli szülésben).
Az első szülésem tervezett császármetszés volt, mivel a baba ún. Frank farfekvéses helyzetben volt. A második vajúdást mondhatjuk 61 órásnak (ebből 13 óra aktív vajúdás) és 4 óra tolófájás-szakasz is kellett a sikeres VBAC szüléshez. Hihetetlenül eltérő tapasztalatok. Ha harmadszorra is meg kellene tennem (amit nem fogok!), tényleg nem tudom, melyiket választanám!
Erős kontraszt: az első babámnál sürgősségi császármetszésre volt szükség. A második egy sikeres VBAC volt... szuper nyugodt és csodálatos.
Első kislányom: 37 óra tiszta fájdalom... de amint kint volt és rám helyezték, lenyűgöző volt. Második lányom: Fájdalmas, és úgy gondoltam, hogy nem sietünk a kórházba menni, mivel hosszú szülésre számítottam. Ehhez képest csak 20 percet voltam a kórházban, és már meg is született! A légzés megtanulása sokat számít! Ebédidő körül kezdődött, este 7:08-kor már ki is jöttem a szülőszobáról. A (harmadik számú) legutóbbi szülésem tervezett otthonszülés volt, és a férjem segített benne. Ez volt a legjobb élményem: a másik két lányom is velünk volt... annyira nyugodt és kényelmes volt az egész. Összesen 3 óra 10 percig tartott az elejétől a végéig! A lányaim fantasztikusan viselkedtek, amíg várták, hogy apu hazaérjen. A vajúdásom akkor kezdődött, mikor mindenki felkelt, hogy iskolába induljunk. A gyerekeim összerakták az összes szülés alatt használandó holmit, és a hátamat masszírozták, Isten áldja őket ezért. A szülésznőm csak a férjem után jelent meg. Ez a gyerek lett a legnagyobb méretekkel született babánk.

Váratlan császármetszésem volt, miután elfolyt a magzatvíz az első szülésemnél. A második szülésem már tervezett császármetszés volt. A második baba esetében sokkal simább volt maga a szülés folyamata, de a felépülés összességében ugyanolyan volt. Ami még fontosabb, a szoptatás másodszorra sokkal könnyebb volt, megspórolva ezzel ezt a plusz fájdalom- és stressz -kört is.
A Szülés Fájdalomcsillapítás és Beavatkozások Nélkül
Az első szülésem természetes volt, de burokrepesztéssel indították, a magzatvizemet leengedve. 25 órán át vajúdtam, és egy órán át voltak tolófájásaim. A második szülésemet megindították, és ismét burokrepesztéssel, a magzatvíz indított leengedésével. Nyolc órán át vajúdtam, és négy percig tartott a tolófájások szakasza. Egyik szülésnél sem varrtak össze. Egyik szülésnél sem kaptam fájdalomcsillapítót.
Mindkettő gyógyszeres beavatkozás nélküli, hüvelyi szülés volt, minimális szakadással és könnyű felépüléssel, viszont 12 óra körüli vajúdással...., de az elsőnél ködös voltam és ultra-fókuszált, a másodiknál pedig sokkal tudatosabb és nyugodtabb. Talán mert másodjára már magabiztosabbnak éreztem magam?
Különböző Időpontok és Időtartamok
Az első: Az éjszaka közepén elfolyt a magzatvíz. Az epidurális érzéstelenítés egy álom volt, és SEMMIT sem éreztem. A férjemmel viccelődtünk a fájások között. Összesen 4 percig toltam, és kész. Második: A fájások az éjszaka közepén kezdődtek, és el kellett engedni a magzatvizet. Az epidurális érzéstelenítés csak a testem felén működött, de nem volt elviselhetetlen. Kicsit tovább kellett nyomnom, és ennyi. A harmadikom bármelyik nap esedékes, és elhatároztam, hogy epidurális érzéstelenítés nélkül fogom végigcsinálni! Kívánjatok nekem szerencsét!
Először: Megindították a szülésem, amikor semennyire se voltam kinyílva, 20%-os tágulással. Szerda este mentem be, és csak péntek kora reggel kaptam meg. Csak 20 percig toltam. Második: 12:30-kor elfolyt a magzatvíz, fájások nélkül. Hajnali 2 körül értem a kórházba, még akkor is csak 1 centiméteres tágulással. Kicsit több, mint egy órát kellett nyomni. Még aznap, 11:59-kor született meg a baba.
A második szülésem és a szülés sokkal hosszabb volt, mint az első. Az elsőnél körülbelül 10 percig toltam, a másodiknál pedig egy órát. A harmadikom halva született, a negyedikem pedig NAGYON hosszú vajúdás volt, de nagyon-nagyon-nagyon gyors szülés (egy nővér alig kapta el).
A Család és a Szülésélmény
Az elsőt a 20. héten vesztettük el. Volt egy privát szobánk és kiváló személyzet hozzá. Hagyták, hogy időt töltsünk vele, hogy gyászolhassunk, fényképeket készítsünk, és odaadták nekünk a ruhát, amibe öltöztették, amíg vele voltunk, és adtak egy aranyos kis dobozt, amibe az összes holmiját beletehettük. A második terhességemben ikreket vártam. Rettegtem a szüléstől - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez egy újabb magas kockázatú szülés lett volna, mivel a B baba a 10. percentilis alatt volt. Nagy volt a sürgősségi császármetszés kockázata, így inkább a tervezett császármetszést választottam 37 hetes 5 napos terhességgel... Mivel 114 kiló voltam, abszolút KÉSZ voltam arra, hogy ez a két baba kikerüljön a testemből! A legkisebbemnél a VBAC mellett döntöttem, tekintve, hogy rendkívül egészséges és erős volt. Most is nagy fiú! Egy hétig rettentő volt, mert olyan folyamatos jóslófájásaim voltak, amelyek nem álltak le, és egyre rosszabbak lettek, de nem tágultam eléggé ahhoz, hogy felvegyenek a kórházi osztályra. Végül két nappal az kiírt dátum előtt született.
Mikor jön el az ideje az első okoseszköznek? – Tanácsok egy képernyőmentesebb gyermekkorért
Egy gyermek születése sok változást hoz a házaspár életébe: rengeteg örömöt, mérhetetlen fáradtságot, és valljuk meg, számos elvárást is: önmagunkkal, párunkkal, de a külvilággal való kapcsolódásunk terén is. Gyermekünk született, mostantól már nem csak férfi és nő, nem csak férj és feleség, hanem apa és anya, vagyis szülők lettünk. Ebben a szerepben is meg kell találnunk önmagunkat. Sokszor ez nem is olyan egyszerű, mint amilyen természetes lehetne. A hölgyek lehet, hogy már az esküvő előtt is álmodoztak, tervezgettek, esetleg rossz minták hatására inkább szorongva gondolkodtak az anyává válásról. Aztán, mint házaspár is elkezdünk vágyakozni, hogy a közös életünknek, szerelmünknek gyümölcse is legyen, egy kis lény, aki kettőnk testéből válik egy új Életté. Megajándékozva érezhetjük magunkat, hogy ez a csöpp csecsemő hozzánk fog kapcsolódni, a szemünkbe fog nézni, a testünket érezni, és bár ő nem tudja kimondani, mégis minden rezdülésünkre érzékenyen fog reagálni. A születéssel a házastársak szempontjából is új szükségletek jelenhetnek meg: közösen kell felelősséget vállalniuk a gyermek iránt, egymásnak támaszává kéne válni a kimerültség idején. Ebben a fizikai és mentális fáradtságban hogyan tudjuk megtalálni a közös kapcsolódást egymáshoz, hogy empatikusan átérezzük és meghallgassuk a társunk megéléseit? Ezen közben a felmerülő új feladatokat is közösen kellene megoldanunk, mint például egy beszélni nem tudó kis lényre hangolódni, róla gondoskodni, sokszor a saját szükségleteinket háttérbe helyezve. Az első gyermeknél minden új, nincs rutin, ezáltal sok minden bizonytalanná válhat, hogy képesek vagyunk-e rá? Amellett, hogy a gyermek születését vártuk és most örömként „kéne” megélni, mégsem érzünk mindig felhőtlen boldogságot! Mi a baj velünk? Készültünk rá, aztán vártuk kilenc hónapon keresztül. Most azonban csak fáradtak vagyunk, fásultak, emiatt a világot egy másik szemüvegen át látjuk, ezért nem tudunk önfeledten örülni. Emiatt lelkiismeret-furdalásunk is lehet, amihez újabb negatív gondolatok társulnak: azt hisszük, hogy akkor mi rossz anyák/apák vagyunk! Bizony van néhány vetülete ennek az életszakasznak, melyekről nagy nyilvánosság előtt nem szoktunk beszélni, nem posztolunk, de ott vannak bennünk és nyomasztanak. Mit kezdünk a bennünk kavargó érzésekkel? Ki tudjuk-e mondani, ki tudjuk-e ereszteni a gőzt valakinek? Tudunk-e segítséget kérni az érzelmeink hullámvasútján? Hogyan fog újra visszatérni az intimitás az életünkbe? A gyermek születésekor szembesülhetünk azzal, hogy egy kisgyerek mennyi áldozathozatallal, lemondással és felelősséggel jár. Erre nem lehet igazán felkészülni. Ezt meg kell élni! Rájövünk, hogy ez a kis csöppség nem csak néhány órás törődést igényel, hanem napi szinten, több mint nyolc órában ránk szorul. A vele való munka nem olyan, mint egy munkahely, ahol eleve tudjuk, hogy mi a feladatunk, tehát kompetensnek érezzük magunkat benne. Aztán, ha lejárt a munkaidő, akkor szépen hazamegyünk. A csecsemőnél idő kell az összehangolódáshoz, hogy megértsük a szükségleteit, és a hajnali kezdés ellenére négy után sem jár még le a munkaidőnk. Ezen kezdeti időszakokban felvetődhetnek olyan kérdések, hogy mennyire vagyunk érett személyiségek a feladathoz? Áldásként vagy teherként éljük most meg a gyermek érkezését? Miért nem mondta senki, hogy ez ennyi kihívással is jár? Segített volna, ha tudjuk előre? Nem valószínű. Anyaként, az első hetek öröme mellé megérkezhet a fáradtság, amit tetézhetnek a fizikai fájdalmak - gátseb, mellgyulladás, méhösszehúzódások, vérezgetés és a hormonális változások hatásai - ezek mind beszűkíthetnek, és előfordulhat, hogy minden átmenet nélkül csak sírni tudunk. Egyszerűen ránk telepedhet egy negatív látásmód, és eszköztelennek és tehetetlennek érezzük magunkat. Figyeljünk a jelekre, mert ez esetleg szülés utáni depressziót is jelezhet, amivel jó, ha szakemberhez fordulunk! De legalább ilyen fontos az intimitás visszatéréséről is beszélgetni, újra nyitni egymás felé, mind gesztusokkal, mind testileg. Az újdonsült apuka, akinek pár nap után a munka világában is helyt kell állnia, aggódhat feleségéért, tehetetlennek, esetleg kirekesztettnek érezheti magát. Fontos, hogy mind a ketten próbáljanak meg az érzéseikről és a valós szükségleteikről beszélni a másiknak, nem elvárásokat és minősítéseket használva:“Nagyon fáradt vagyok, ma elég hasfájós napja volt a kicsinek, át tudnád vállalni egy órára, hogy lepihenjek?”“A munka és az itthonlét mókuskerekéből kilépve szükségem lenne én időre. Elmehetnék egy kicsit bringázni, vagy a haverokkal találkozni egyik délután?”Érdemes figyelni arra, hogy párkapcsolatunk a gyermek születése után is fontosabb, mint maga a gyermek, akit ajándékba kapunk egy kis időre, hogy életre neveljük és útnak indítsuk! Ha Mi együtt, egységben át tudjuk beszélni a dolgainkat, tudunk egymástól kérni, és elfogadni, megérteni és támasz lenni, akkor az a gyermeknek is jó lesz! De hogyan tudunk jelen lenni egymás számára, hogy közösen hozzunk áldozatokat, kisebb szeretetlépéseket azért, hogy az „Nekünk” jó legyen? „A kapcsolatunknak is joga van a kipihent énünkre!” Igen, ez elvárásként hangzik, mégis sokat segíthet például a kezdeti kimerültség idején az, hogy akkor alszunk, amikor a kicsi is. Lehet, hogy szalad egy kicsit a lakás, de a nyugalmunk és kipihentségünk ráragad a babára. Segítség lehet, ha a lelki kikapcsolódást nem a közösségi médiában keressük, hanem egy kis elcsendesedésben, sétában vagy személyes beszélgetésben. A másikért hozott áldozat, a lemondás a megszokott életvitelünkről, a számunkra kedves hobbinkról, szabad életünkről eleinte talán könnyen megy, de a ki nem elégített vágyak folytonos háttérbe szorítása könnyen csinálhat belőlünk mártírt: „Mindent feladtam a gyerekekért! (Sajnos nem vagyunk gondolatolvasók!) Az első esetben a társunk tud kapcsolódni hozzánk, megérthet és támogathat, a második esetben csak tehetetlennek érzi magát, és kétségbeesik, nem érti, hogy mi van, sőt, fájhat neki a bántásunk. A kapcsolódáshoz kell az odafordulás, a szemkontaktus, és ez nem csak a kicsi babának fontos, hanem mindannyiunk számára életbe vágó!
Első gyermekét, a most 15 éves Szabolcsot császármetszéssel hozta világra. „Programozott császárt terveztek, de végül előbb beindult a szülés magától. A fiamat a műtét után pár órával vehettem a karomba, és már akkor is át tudtam érezni az anyaságot, de az erősebb kötődés később alakult ki. Abban szerencsém volt, hogy a műtét után viszonylag gyorsan regenerálódtam, és a szoptatás is ment. A férjem igazából csak akkor tudott közel kerülni a fiunkhoz, amikor kijöttünk a kórházból. Addig nem vehette a karjába. Ezek a körülmények számomra nem voltak ideálisak, sok-sok évig tartott, amíg feldolgoztam a szülés körül történteket. Ráadásul azt sem tudtam, hogy az első császár nehezítő körülmény lesz a későbbi, hüvelyi szülések kapcsán. Elkezdtem komolyan foglalkozni a témával, és mindent jól megterveztem. Azt tudtam pontosan, hogy mit nem akarok. Mivel minden egyes szülésélménnyel magam is fejlődtem, tudatosabb lettem, ezért olyan segítőket kerestem, akik támogatnak. A második gyermek, a most 10 éves lányom, Emese már hüvelyi úton született, úgy, ahogyan azt elterveztem. A vajúdás sokáig tartott, otthon körülbelül egy nap volt. A kórházba hajnali 2 körül értünk be, és utána még majdnem egy napig vajúdtam, mire megszületett a gyermekem. Az orvosok végig békén hagytak, a dúlám és a férjem ott volt mellettem. A nehézséget az jelentette, hogy túlságosan kontroll alatt akartam tartani a történéseket. Amikor már eljutottam odáig, hogy ezt elengedjem, és hagyjam megszületni a babát, akkor végre kibújt a lányom. Azt az érzést valóban nem lehet összehasonlítani semmivel. Minden ment magától, hiszen a szülés egy ösztönös történés. Engem ekkor támogattak, nekem pedig volt bizalmam, és ettől egy idő után ösztönössé váltam. Mondjuk nagyon fáradt is voltam, tehát már nem tudtam kontrollálni az eseményeket. A szülés után végig együtt maradtam a kisbabámmal, tudott szopizni, és így egészen más megéléseim voltak. A harmadik gyermek szintén lány, ő is császár utáni szüléssel jött világra, hüvelyi úton. A négyéves Hédi érkezett a legkorábban és a legegyszerűbben. Zsanettet ugyanaz az orvos kísérte, mint a második alkalommal, volt dúlája, viszont már egy harmadik kórházat választott, és szülésznőt is kért maga mellé. Ezek a választások még tudatosabbak voltak, mint az előzőek, és az édesanya úgy érezte: itt is figyelembe vették minden kérését, tisztelettel bántak vele, támogatták. Például kádban vajúdhatott, miközben engedték a hátára a vizet, mert ez esett jól neki. Maga a kitolás pedig négykézláb, térdelve történt. Nem voltak vezényszavak, nem nyúltak hozzá úgy, ahogyan nem szerette volna. Mindösszesen másfél órát töltött a kórházban, mire megszületett a kislánya. Zsanett alapvetően annak a szemléletmódnak a híve, hogy minden nő úgy szüljön, hogy neki és a babájának a legjobb legyen.
A fóti Szabó Róza szintén három gyermeknek adott életet: Leó 4 és fél, Soma 7, Anna 9 évesek. Ha rajta múlik, szeretne még szülni, már csak azért is, mert az utolsó két szülése csodás élmény volt. Azokhoz képest az első rémálomnak tűnik, hiszen egészen kiszolgáltatott volt, nem tudta uralni az eseményeket, úgy bántak vele többször, ahogyan nem szerette volna, ráadásul a hüvelyi szülés után sokáig erős vérzése volt. Addig fogalma sem volt arról, hogy ezt így is lehet, ekkor azonban elhatározta, hogy ő szintén így szeretné második gyermekét a világra hozni. Utánanézett ennek a módszernek és a szabályoknak is, és egyre inkább érezte, hogy számára az otthonszülés lehet a jó megoldás. A kórház helyett ez olyan alternatívának tűnt, amelyet szívvel-lélekkel fel tudott vállalni. Róza tehát már jóval tudatosabban készült a második szülésére, és végül egy békés, magától értetődő folyamat lett belőle a saját otthonukban. Amikor elkezdte érezni a megfelelő fájásokat, összehúzódásokat, a szülei elvitték a nagyobb gyermeket, megérkezett a két bába, és természetes módon zajlott le. Mindenkinek megvolt a feladata, minden össze volt készítve. A bábák szívhangot hallgattak, alapvetően azonban békén hagyták. A támogató közeg megtette a hatását, minden jól működött. Éppen ezért utólag ismét dühös lett az első szülése miatt, mert felismerte, hogy lehetett volna így is. „A harmadik alkalom is hasonlóan zajlott le, csak talán még szebb volt” - emlékezett vissza Róza. Ekkor viszont egy kölcsönlakásban történtek az események, hiszen az volt a megengedett 20 perces távolságra a legközelebbi kórháztól. Azonban talán pont az otthonosság érzése hiányzott, mert miután beindultak a fájások Rózánál, és átmentek a kijelölt lakásba, ott minden abbamaradt. Így a vajúdás elhúzódott, majd egy dúla barátnő segítségével aztán végre felismerte, hogyan tudja elengedni a félelmeit, így sikerült magában határozottan eldöntenie, hogy megszüli a babát. Ez a felismerés hatott, beindult a folyamat. „Hihetetlenül jó élmény volt ennyi nő - a dúla, a bábák, a segítők - között lenni: támogattak, masszíroztak, meg tudtam engedni, hogy hozzám érjenek. Fantasztikus érzés volt, kádban térdeltem, és amikor akartam, akkor kiengedhettem a hangomat. Akkora lélekjelenlétem volt, hogy amikor jött kifelé, akkor még a kisbabám fejét is meg tudtam fogni, sőt a köldökzsinórhoz is hozzáértem. Biztonságban éreztem magamat, és tudtam, hogy ezt én magam teremtettem meg.
Lassan 6 éve vagyok itthon a gyerekeimmel. Betegszabi, TGYÁS, GYED, GYES, majd ismét betegszabi, TGYÁS, GYES, GYED. Várandósság, szülés, szoptatás, pelenkáról leszoktatás, és megint várandósság, szülés, szoptatás, pelenkáról leszoktatás. 6 év iszonyú hosszú idő. Nem csoda, hogy sok anyuka a második gyermek után a munkába menekül. Szó szerint menekül, hiszen nagyon egyhangú, erőtpróbáló tud lenni két kisgyerekkel eltöltött ilyen hosszú idő. Néhányan viszont örömmel vállalják a harmadik csemete érkezését. Sok család, sok anyuka örömmel áll a feladat elé. Az ismerőseim között is van most legalább három pár, akinek hamarosan megérkezik a harmadik-negyedik babó, nomeg néhányan most éppen "csak" az elsőt, vagy "csak" a másodikat várják. Nagyon sok a terhes kismama körülöttem. Mégsem ösztönösen vág bele az ember egy ilyen komoly dologba. Mérlegel, latolgat, bátorságot gyűjt, és persze számol, nagyon sokat számol... Ki fogunk-e jönni anyagilag? Mennyit kell félretenni, hogy belevágjunk? Az én keresetem kiesik, az Apáé elég lesz? És még egy rakás ehhez hasonló kérdés villan az ember lányának agyába, és persze nem csak az anyagiakat kell végiggondolni. Hely: Eddig az volt a kifogásom, hogy nincs elég hely a lakásban. Másfél szoba két gyerekkel, itthon végzett munkával, munkatársakkal nem egy leánylom. Persze megoldottuk, de akkor is KICSI!!!! Még egy gyerek nem fért el. Ez a kifogás egészen 3 hónappal ezelőttig tutijól megállta a helyét, de most... költözés után ez már nem indok. Munka: Két gyerek mellett is iszonyúan nehéz dolgozni, de mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán van mit dolgoznom. Ha teherbe esek, megszületik a harmadik, akkor is ugyanúgy fogok tudni dolgozni, mint ahogy eddig is tettem, csak időm lesz kevesebb... Kérdés, hogy elég lesz-e annyi idő a munkám végzésére... Idő: Eddig is nagyon kevés idő jutott önmagamra. Már szinte nem is hiányzik. Megtanultam alvásidőben fürödni, rájöttem, hogy főzni a gyerekkel együtt sokkal élvezetesebb, a takarítás meg úgyis olyan, mint a hóesésben a hólapátolás. Soha nem lesz vége. A szülést követő első év a legnehezebb, amíg helyhez van kötve az ember, mert az újszülött naponta 5-8 alkalommal szopizik, amit meg csak helyhez kötötten lehet végezni. Most azt gondolom, hogy ez nem fog menni, de a hormonok majd jól besegítenek, hogy kellően kiütve érezzem magam, és ne is akarjak fölállni egy percre sem. :) Meg persze nincs is édesebb dolog egy szopizó kisbabánál! A másik kettő meg elfoglalja magát addig. Már minden szobában kialakítottunk játszó sarkot, úgyhogy akárhol lekötik magukat. Így már most is nyugodtan jut időm dolgozni, TV-t nézni... Türelem: Ez az, amiből a legkevesebb van mostanság. Hogy fog jutni még egy kicsire??? Bár, most nyári szünet volt, az oviidő sokkal könnyebb, úgyhogy nem ezt kell alapul venni, de mostanság már sokszor előfordult, hogy az esti imáimban az "Istenem, add, hogy szeptember 1. előtt kezdődjön az ovi!" mondatot befoglaltam. Csak az egyik megy ugyan, a másik itthon marad, de egy gyerekkel sokkal könnyebb, mint kettővel, ha csak egy marad itthon, akkor nincs semmi gondom. Meg egyébként is: Szorgalmasan gyakorlom a jógán tanítottakat, a légzőgyakorlatok kimondottan jók, és a citromfű tea tényleg használ, no meg ha nem kell közben dolgozni, kifejezetten szórakoztató a gyerekekkel lenni. Ruházkodás: Ismét be kell szerezni az összes babaruhát, kiságyat, ami menet közbe elvándorolt tőlünk. Ez iszonyú pénz, energia. Meg vasalgatni megint, külön mosni... Bár... a meglévő, heti 8 adag ruha mellé plusz még egy-kettő már nem számít, meg nem is dobtam ki a gyerekek kinőtt holmijait, csak akad annyi, amennyi kell, merthogy fiú és lány ruhácskáink is vannak dobozolva. a kiságy meg nem is olyan drága. Szex: Most nevetnek biztosan azok, akik még csak az elsőt tervezik, pedig igen, ez egy nagyon fontos, és igen sarkalatos pontja az életnek. Senki sem lesz boldog, ha a házasság tönkremegy, mert Anya minden nap hulla fáradt, és amikor meg nem, akkor állandóan van egy gyerek a családi ágyban, merthogy ezek vándorolnak ám minden éjjel. Még akkor is, ha következetesen úgy szoktatjuk őket, hogy a szülői ágy tabu, de három gyereknél pont mindig van legalább egy fogzó, szopizó, szeparációs félelemmel küzdő, vagy anyás/apás. Lehet, hogy néha ez szörnyű, de leggyakrabban kedves dolog. Olyan édes, amikor éjjel egy ici-pici kezecske megsimogat, megölel, és reggel közelről suttogja: Szeretlek Anya! :) Ezért, amikor a fáradtság nem lesz úrrá rajtunk, vonuljunk másik szobába, ahogy eddig is. Ezen már egy harmadik manó nem változtat. 10 évesen már egyik sem akar majd velünk aludni... Pénz: Igen, ez egy sarkalatos pont. Ebből sosem elég. Ha milliókat keresnénk havonta, az is kevés lenne. Reménykedem, hogy tényleg létrejön az adóváltozás, meg a családi adózás, amit most ígérnek, és akkor nyugodt lehetek a pénz felől. De addig izgalmas a történet. A havi rezsi, a törlesztőrészletek pont elviszik a pénzünket minden hónapban. És örülhetek, hogy nincs extra kiadás, mert akkor bajban vagyunk. Felelőtlenség így gyereket tervezni??? Talán igen, de a gyerek az első évben nem kerül sokba, ha ruha már van. Pelenka pont kijön a családi pótlékból, többet soha nem költöttünk rá. Az meg ugye jár a 3. gyerek után is. Sőt, itthon maradhatok vele hivatásos anyának. Akkor az állam sokáig támogat... kijövünk-e belőle???? Most tutijól felsoroltam a kifogásaimat, és meg is magyaráztam, hogy ezek nem is kifogások. Akkor már csak egy dolog hiányzik: BÁTORSÁG! Három kicsi poronty fog szaladgálni körülöttünk. Megint lesz babaszobánk. És lehetőségem lesz megint itthon maradni, és itthonról dolgozgatni valamit. Minden időmet a gyerekeimmel tölthetem továbbra is. Elővehetem megint a babaruhákat! És a maradék pénzem ici-pici cuccokra költhetem. És az a babaillat.... És egyébként is 2 gyerekkel csak reprodukáljuk önmagunkat! 2023. | Olvasási idő kb. Egy édesanya, három szüléstörténet. Az első olyan, mint a mészárszék. A második (a felesleges siettetés miatt) temérdek aggodalommal jár. No és a harmadik? Hatéves lett a legnagyobb fiam. Érzelmi hullámvasút számomra minden egyes évforduló. Végtelenül hálás vagyok az életnek azért, amit kaptam, ugyanakkor újra és újra átélem a születése körüli eseményeket. Hol hibáztam? Miért nem készültem fel jobban? Vajon ha másképp alakulnak a dolgok, az javítana bármin is a jelenben? Pedig nem volt traumatikus szülés, legalábbis ezt mondom mindenkinek.
2017. Egy hőségriadós nap végén este tízkorkor magzatvízszivárgás gyanújával indulunk a szülészetre. Mivel a kontrakciók nem indulnak be, ezért felvesznek az osztályra és várunk. Az akkori protokoll szerint 12 órát. (Ez ma már 24.) Ebbe pont beleesik az éjszaka, ahol persze nem alszom, hiába mondják, hogy pihenjek. Mert csak ennyit mondanak. Kár, jólesne néhány biztató szó. Félek. Nincs másik szülés, a nővérek beszélgetnek, nem aggódnak, hiszen nekik ez egy az ezerből. Értem is meg nem is. Én a szülőszobai megfigyelőben rettegve várom a sokat emlegetett fájásokat, mint valami mumust. Nem alszom egy percet sem. Délelőtt tíz, nincs mit tenni, indítják a szülést: oxitocin, beöntés. Enni nem szabad, inni csak módjával, hátha mégis császár lesz a vége. A fájások erősödnek, egyre kínzóbbak. Ágyhoz vagyok kötve a szívhangfigyelő miatt, pedig jólesne picit mozogni. Gyötör az éhség, 30 órája nem aludtam, 16 órája nem ettem. A beöntés miatt teljesen üres a gyomrom, az itt-ott esetleg a testemben kószáló felszívható energiát gyászolom. Délután két óra, a tágulás alakul, de túl rigid a méhszáj, nem tud átbukni a baba feje. Akkor tágítják kézzel. Félóránként ránk néznek, de érdemi biztatást nem kapunk, pedig még mindig egyedül vagyunk a szülőszobán. Már alig látok, annyira erőtlen vagyok, de nincs visszaút, a baba feje a szülőcsatornában. Soha nem felejtem el az érzést, az egész testem beleborzong. Kapok egy kis gázt. Szinte elalszom pár másodpercre. Nem várunk tovább, nyomunk. A hasamon könyököl az egyik doki - de olyan erővel, hogy itt később lehámlik bőr, - a másik vákuummal szívja a baba fejét, a nővér pedig teljes erőből próbálja tágítani a gátat. Délután három óra: megszületett! Minden rendben, hiszen itt van a kezemben! Pontosan két percig. Őt elviszik, engem varrnak, vért kapok és infúziót. Este nyolckor engednek felállni, addig meg sem tudok mozdulni. Pisilni is kötelező, de nem megy, katétert kapok. Az első szülések átlag nyolc-tizenkét óra hosszúak. Hát, ez a levezetéssel együtt majdnem 24 lett. A férjem végig mellettem van, ő az egyetlen, aki tartja bennem az erőt. És az egészséges kisfiam.
2019. A második terhességem egészen álomszerű, minden a lehető legjobban alakul. Éjszaka, összehúzódásokkal indul a vajúdás, otthon maradok velük, amíg tehetem. Hajnali ötkor indulunk a szülészetre. Már négyujjnyi a tágulás, gyors adminisztráció, erősödő kontrakciók, irány a szülőágy. Hm… én azt hittem, eddig jól ment magától is, de oké, az első szüléshez képest ez eddig mintaszerű, szóval hadd jöjjön! Tolófájásokra nem várunk, nyomunk. (Közel az osztályátadás, vagy mi?) A szülésznők mindenesetre kedvesek, irányítanak. Nagyon koncentrálok: mennyit, mikor, fújjak, nyomjak, vagy ne, követek minden instrukciót. A doki azért hanyagul mellém ül az ágyra és rányom a hasamra. Nehezen, de megérkezik a majdnem négykilós babám. Nem kapom meg. Nem sír. Dörzsölik, de nem sír. Elviszik. Egy óra múlva a gyermekorvos - életem leghosszabb órája - teljeskörűen tájékoztat, mi történhetett és mi a következő lépés. Átviszik a koraszülöttosztályra, az egy másik épület, én maradok. Arany óra? Hát ezt megint buktam… Végigsírok pár napot az újszülöttosztályon, ahol egyedül nekem nincs kisbabám. Egy hét múlva elszáll minden pánik, adaptációs zavar történt, nagy a baba és túl gyorsan (!) született meg. Egy felesleges antibiotikumkúra és egy hét aggódás volt az ára.
2023. Én nem tudok magamtól megszülni egy kisbabát? Újabb hőségriadós nap, és megint magzatvíz szivárgással indulnak az események. Nem hiszem el, ugyanaz történik majd, mint hat éve? Szülőszoba, NST, nyugtatnak, ne aggódjak, várunk. Aggódom, rettenetesen. Napközben minden lehetséges - és persze traumatikus - verzió végigfut a fejemben. A hidegfront ment meg: 24 óra múlva, az éjszaka közepén (pár óra alvás után) beindulnak az összehúzódások. Szinte mosolyogva vajúdok. Éjjel két óra. A legkisebb fiam a lehető legtermészetesebb módon, bábák finom kíséretével, beavatkozás, injekció, beöntés és siettetés nélkül születik meg. Úgy vajúdok, ahogy akarok. Közben iszom. Kérdeznek: mit érzek, milyen volt az első két szülés? Mintha a fejembe látnának. A kitolás nagyon hosszú, megint nagy baba érkezik. A lábam a bábák vállán, bátorítanak, hogy toljak erősen. Izzadok, vizes kendővel frissítenek a rövid pihenőkben. Annyira ösztönös minden: hullámzó és erősödő kontrakciók, a fájdalom és a pihenés egyensúlya katartikus élmény, minden nehézségével együtt. Csodás összhangban vagyok a testemmel, nagyobb és bizarrabb flow, mint a maratonfutás. Biztonságban vagyok, felemelő! Dicsérnek, mosolyognak, jól csinálom, nem sietünk. Én nyomom ki egyedül a 4200 grammot. Kapunk arany órát, illetve kettőt is.
2023. Hatéves lett a legnagyobb fiam. Ünnepelünk. Itt vagyok vele, a jelenben, és már nem ugyanúgy megyek vissza oda, ahol ő született. Elfogadom, ami történt. Nem érzek fájdalmat, bár ezért lelkiismeret-furdalásom van. Szegény gyerek, úgy lett kirángatva belőlem hat évvel ezelőtt, és nem tudok sírni a születésnapján. Biztos a hormonok. Vagy velem van valami baj. Na majd biztos előtör belőlem…És hol a koronám? Ja, itt van, megvan. (A cikk megírásakor sem konkrét személyeket, sem intézményt nem állt szándékomban bírálni, sem hibáztatni. A szülés mint a kórházi alapellátási rendszer része, sajnos minden résztvevőt - orvost, nővért, édesanyát, kisbabát - részben felesleges kihívások elé állít, olykor térdre kényszerít. Ez az én történetem, és nem bűnbakkeresés.