Az újszülött anyatejjel való táplálásának fontossága sosem volt kétséges. Míg az állatok esetében e nélkül a kölykök nem maradhatnának életben, az embereknél erre már évezredek óta vannak alternatív módszerek. A szoptatás megítélése, fontossága és szerepe azonban koronként változott és változik ma is. A szoptatás mikéntje ugyanakkor sokat változott az elmúlt századokban. Nézzük meg tehát, a szoptatás kultúrtörténetét.
A szoptatás ősi története
A szoptatós dajkaság minden bizonnyal az emberiség második legősibb foglalkozása. Már az időszámításunk előtti harmadik évezredben említ egy sumér bölcsődal „vidám szoptatós dajkát”, és már az írott történelem előtti korokból maradtak fenn csecsemők etetésére szolgáló eszközök, leggyakrabban marhatülök. Valójában már a fáraók gyermekeit is dajkák táplálták, az uralkodói dajkát olyan becsben tartották, hogy saját gyermekeit a fáraók tejtestvéreként különleges tisztelet övezte. Az egyiptomi nemes asszonyok körében ellenben nem volt divat a szoptatás, körülbelül 10 napos korában kerültek a csecsemők dajkájukhoz. Mivel úgy hitték, a gyermek örökli a dajka tulajdonságait, így nagy gonddal választották ki őket.
A görögök csecsemőit is gyakorta szolgák, rabszolgák szoptatták, akiket olykor még arra is felfogadtak, hogy kedvelt rabszolganők gyermekeit táplálják, így biztosítva a nő újbóli termékenységét. Platón ideális államában a tökéletes polgárok szüleiktől elválasztva, neveldékben cseperednek, ahol szoptatós dajkák táplálják őket. A tehetős rómaiak is rabszolgákat, legszívesebben görög asszonyokat alkalmaztak erre a feladatra, hogy a gyermekek az anyatejjel a kultúrát is magukba szívhassák. A széles körben elterjedt intézménynek azonban mind a görögök, mind a rómaiak között akadtak heves ellenzői: Arisztotelész, Plinius, Cicero, Tacitus vagy Plutarkhosz egyaránt attól tartott, hogy az gyengíti a család összetartó erejét, végső soron dekadenciához, a társadalom széthullásához vezet.
A szoptatós dajkák a mohamedán kultúrában is fontos szerepet játszottak - a születésekor elárvult Mohamed is egy dajkának köszönhette életét. A Korán több helyen hangsúlyozza, hogy a csecsemőt élete első két évében anyatejjel táplálják. Amint az ókori Egyiptom, az iszlám is elismerte a szoptatós dajka és férje szerepét egy gyermek életében, és törvényei a vértestvérekéhez hasonlóan tiltották a tejtestvérek házasságát. Az európai tudományokra nagy hatással lévő perzsa Avicenna, illetve az Andalúziában élt zsidó filozófus, Maimonidész egyformán úgy tartotta jónak, ha a gyermeket két éves koráig szoptatják.
A keresztény világban a keleti tudósok mellett egy sokkal nagyobb jelentőségű alak helyezte középpontba az anyaság és a mellről való táplálás életet adó szerepét. A XIII. század második felétől a Szűzanya egyre gyakrabban jelent meg a festményeken és a katedrálisok oltárképein Szoptató Madonnaként (Maria lactans).
A dajkaság intézménye és a csecsemőhalandóság
A társadalmi és anyagi különbségek mentén szerveződő munkamegosztás már az ókorban megteremtette a szoptatós dajkaság olyan változatait, amelyek alapvető elemeiben a 20. századig visszaköszöntek a dajkaság történetében. A gazdag görög-római családok többféle módon intézhették a dajkakérdést, de két markáns fajtájára a későbbiekben is ráismerhetünk majd. Fogadhattak dajkát csupán a szoptatás idejére, de arra is volt lehetőség, hogy a dajka a háznép megbecsült tagjaként a családnál maradjon.
A középkori Európában a 12-13. századtól válhatott általánossá a szoptatós dajkaság, de csupán a társadalom legfelső rétegében. Magyarországon a 16. században a főúri levelezésekben, feljegyzésekben a szoptatós dajkaságra már mint bevett gyakorlatra hivatkoznak. Erre a dajkaságra kifejezetten családias viszonyok voltak jellemzőek. Nem sokkal azután, hogy egy nemesasszony megszült, a környéken kerestek egy erős, egészséges szoptatós anyát, akinek hasonló korú csecsemője volt. Ez az asszony aztán a saját gyerekével együtt beköltözött a nemesi házba, ahol gondoskodtak róluk. A megbecsült dajka pedig a szoptatás időszaka után akár egész életében a családnál maradhatott, és ellátta a gyermekgondozás további feladatait. Különleges státusza volt a gyerekének is, hiszen a nemesi csemete tejtestvére volt.
A bérdajkaság társadalmi divatként indult hódító útjára a 17. században Angliában és Franciaországban. A megerősödő városi középosztály nő- és feleségideálja változott. Azt akarták, hogy a nő kívánatos maradjon, ne legyen tejszagú és ne ereszkedjen meg a melle. Több gyerek szülése még belefért - de a szoptatás egyre kevésbé. Így hát az arisztokráciát utánzó gazdag francia és angol városi polgárasszonyok elkezdték kibérelni a rászoruló nők mellét. A bérdajkaság tömegessé válásával látványosan megugrott a csecsemőhalálozás Franciaországban, majd később Magyarországon is, mikor a 18. század végén hozzánk is begyűrűzött a trend.
A 19. század végére aztán egészen nyilvánvalóvá vált, hogy kiugróan magas a csecsemőhalálozás a törvénytelen gyerekek körében. A bérdajka is beköltözött a polgári családhoz, ahol etették, tisztán tartották, míg szoptatott. A bérdajka a saját gyerekét nem vihette magával a polgári házhoz, mivel ezen a piacon a dajka teste volt maga az áru, és nem akartak osztozni a bérdajka mellén és tején. Ez a 19. századi Magyarországon például úgy történt, hogy végigment a városon egy kordé, az anyák belerakták a pólyás gyereket meg három hónapra előre egy kis pénzt. Egy-egy ilyen „koszos asszonynál”, ahogy a lelenctartás korabeli kritikusai nevezik őket, öt-hat újszülött is lehetett. Ezek az asszonyok nem szoptattak, azzal etették a gyereket, amivel tudták: ázott vagy előre megrágott kenyérrel, pépekkel, teákkal. A korabeli adatok szerint száz lelencbe adott újszülöttből körülbelül húsz élhette túl a szoptatós időszakot. A lelencbe adás mellett volt még egy tragikusabb forgatókönyv is. Előfordult, hogy az anya a szülés után megölte a gyerekét.
A bérdajkaság elleni fellépés
Sokan fel is szólaltak a bérdajkaság ellen. Orvosok, papok, politikusok ostorozták az anyákat, illetve a bérdajkákat, de csak a 19. században kezdődött meg a valódi változás. „Szoptasd tehát, oh Anya! Csecsemődet: mert természetes, törvényes, és egyedül jó táplálmánya emlőidbe van rejtve” - írta Horváth Elek 1833-as orvosi disszertációjában, és hozzá hasonlóan sok orvos győzködte az anyákat már a 19. század első felében is, hogy a hiúságukat és a társadalmi divatot elhagyva, ha egészségesek, ők maguk szoptassák a gyereküket.
Mások a lelencek szörnyű sorsa háborított fel. Kossuth Lajos 1841-ben a Pesti Hírlapban megjelent vezércikkével dialógust indított a bérdajkaság, a lelenctartás és a csecsemőhalandóság problémáiról. Kossuth következő cikkében egy gyermekkórház felállítását sürgette, és felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a halottak fele kisgyerek. Konkrét állami lépéseket az 1848-as forradalom idején próbáltak már tenni, a Pesti Szegénygyermek Kórház igazgatója értesítette is Kossuth Lajost, hogy kidolgozta egy állami lelencház tervezetét. A szabadságharc leverése és az azt követő megtorlások miatt ugyan egy időre megtorpantak a gyermekvédelmi folyamatok, de az 1860-as évektől ismét erőre kaptak.
A század végére az értelmiség felismerte és ki is mondta, hogy a bérdajkatartás erkölcstelen, mert így két gyermek veszíti el az anyját. A téma megjelent az újságokban, a politikában és a szépirodalomban is. Egyre több egyházi, magán vagy egyleti fenntartású árvaházat alapítottak. Például a már említett Szalárdi Mór kezdeményezésére jött létre 1885-ben a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesületet, amelynek elsődleges célja az elhagyott és kitett csecsemők gondozása lett.
Az ilyen bejáratott társadalmi intézmények, mint amilyen a bérdajkaság is, nem is szűnnek meg egyik pillanatról a másikra. 1917-ben Budapesten hivatalosan 160 szoptatós dajkát alkalmaztak és még a 1930-as években is gyakoriak voltak a nagyvárosi lapokban a dajkaközvetítők hirdetései. A második világháború, valamint a fejlődő orvostudomány és pszichológia végül együttesen tett pontot a bérdajkaság időszakára.
Szoptatás a 20. század elején és a kolosztrum mítosza
1901-ben Dr. Temesváry Rezső nőorvos tollából született A tejelválasztás és a szoptatás című munka. „Az anyatejjel sok olyan anyag kerül át a csecsemő szervezetébe, amely őt a legtöbb fertőző betegség ellen megvédi, addig ameddig szopik. Mindez újabb, s nem utolsó indok, hogy az anyát csecsemőjének táplálására tőlünk telhetőleg rábírni iparkodjunk” - írta 1901-ben Dr. Temesváry.
A világszerte legelterjedtebb, és károssága miatt legsúlyosabb hatású hiedelem a kolosztrum károsnak tartása, és ebből következően az újszülött későn megkezdett szoptatása, úgynevezett prelaktációs etetése. Számos kultúrában évszázadok óta elterjedt gyakorlat. Az újszülöttet legtöbbször hashajtó szándékkal etetik-itatják a tejbelövellésig vagy tovább a következő anyagokkal: édesített víz, tea, méz, olaj, vaj, állatok teje, gabonafőzetek, történeti távlatban nézve még: édesített vörösbor, rózsavíz, ánizstea, rebarbara stb. Magyarázatként például német nyelvterületen ezt az érvet hozták fel: a magzatszurok és a kolosztrum nem lehet jelen egyidejűleg az újszülöttben.
Mi a kolosztrum? – Dr. Berg a kolosztrum előnyeiről
Rosszabb esetben prelaktációs ételt kapott az újszülött számos német nyelvterületen egészen a 18. század végéig, jobb esetben szoptatós dajkára bízták a csecsemőt mindaddig, amíg az anya elkezdhette a szoptatást. Ez persze felvetette azt a problémát is, hogy mi történjék az anyával tejbelövelléskor, illetve hogyan lehet hatékonyan eltávolítani a károsnak tartott kolosztrumot az anya melléből. Érdekes, hogy az egészségügyben még ma is makacsul, minden evidencia ellenére sok helyütt tartja magát a cukros víz itatás gyakorlata, mely abból a feltételezésből indult ki, hogy az újszülött a tejbelövellésig éhezik és szomjazik, valamint, hogy a cukros víz adása elősegíti a fiziológiás sárgaság lezajlását. Különösen sajnálatos, hogy a cukros víz itatása sok helyütt helyettesíti és/vagy megzavarja a szoptatás megkezdését, az újszülött kellően gyakori mellre tevését.
Az anyatej-helyettesítők megjelenése és hatásai
Alig egy hete, hogy a béranyáktól született, hotelben várakozó ukrán csecsemők sorsa ismét a béranyaságra irányította a nemzetközi közvélemény figyelmét. A béranyaság etikailag ellentmondásos, megosztó és többek között Magyarországon is illegális. Mert miről van szó? Egy gazdag nő kibérli egy szegényebb, rászoruló nő egyik szervét, mert megteheti. Ez a gyakorlat egyáltalán nem idegen az európai kultúrától, sőt, tömegek sorsát befolyásolta évszázadokig.
A hűtőszekrény megjelenése előtt tejet fogyasztani nagyon veszélyes volt, sokan haltak meg tuberkulózisban és egyéb fertőzésekben. Csak akkor adtak volna az anyák tehéntejet a babáiknak, ha anélkül meghaltak volna. De nagyon ritkán fordult elő, hogy ne legyen a család környezetében szoptatós dajka, barát, lánytestvér, másik anya vagy nagymama. Ha más mód nem volt, és szerencséjük volt, volt saját állatuk, és a tejnek nem kellett órákig utaznia, és aztán nem kellett tárolni.
Az 1900-as évek eleje körül a tehenek fejését és a tej piacra juttatását is elkezdték gépesíteni. Hatalmas felesleg keletkezett, aztán a nagy válság idején a kormány támogatta a tejtermelőket, és tenniük kellett valamit a felesleggel. A felesleges tehéntej ekkor vált az anyatej-helyettesítő tápszer fő összetevőjévé. Azt hiszem, az emberek néha azt feltételezik, hogy azért használunk tehéntejet, mert jó a csecsemőknek, vagy mert ez áll a legközelebb az emberi anyatejhez, de ez egyáltalán nem így van. Egyszerűen olcsó és sok van belőle. Ha valóban olyan anyagot akarunk találni, amely a lehető legközelebb áll az emberi anyatejhez, akkor a főemlősöket, evolúciós unokatestvéreinket néznénk.
A szoptatás ma (mondhatjuk úgy is, hogy az utóbbi 100 évben egyre fokozódó mértékben) elsősorban az egészségügy kompetenciakörébe tartozik, egyértelműen egészségügyi kérdésnek számít, noha az emberiség története során sosem volt az. A múltban főként a család, a rokonság idősebb, tapasztaltabb nőtagjai segítették az anyákat, és ez két dolgot egészen biztosan garantált: a saját tapasztalatot és a közösség támogatását, védelmét. Ma ezzel szemben tény, hogy az egészségügyi dolgozó, aki az anya szoptatási problémáival vagy egyszerűen csak tapasztalatlanságával találkozik, véletlenszerűen rendelkezik vagy nem rendelkezik saját tapasztalattal, képzése során pedig minimális mértékben tanul a szoptatásról.
A gazdasági válság miatt az egészségügyi dolgozók többsége előnyben részesíti az amúgy kötelező továbbképzések ingyenes lehetőségeit. Ugyanakkor a tápszerek terjesztése nem csak a fejlődő országokban dönti még mélyebb nyomorba a rossz körülmények között, igen alacsony jövedelmekből élő családokat. Ma már alig akad olyan tudományos konferencia, kongresszus (gyermekgyógyászoknak, szakdolgozóknak), amelynek fő szponzorai között ne lennének ott a tápszergyártók. Ugyanígy, a csecsemőtáplálással kapcsolatos független pontszerző továbbképzések száma is megdöbbentően alacsony. Ezekért ugyanis Magyarországon (is) fizetni kell, szemben a tápszergyártók által szponzorált, ajándékokkal és propaganda-anyagokkal elárasztott ingyenes vagy jelképes összegért kínált „továbbképzésekkel”, ahol jelentős számban szponzorált előadások meghallgatásáért kapnak pontokat, ajándékokat, nyereményeket.
A hozzátáplálás alakulása
Kosztolányi Dezső levelei közül kedvenceim azok az 1915-ben írt darabok, amelyekben kisfiáról, Ádámról mesél feleségének. Harmos Ilona tüdőcsúcshurutját a Tátrában kezelték ekkor, így kénytelen volt egy kis időre elszakadni csupán öt hónapos fiától. Vajon hogy oldották meg az etetését? Egyáltalán, mit ettek akkoriban a gyerekek?
Kosztolányiék mégsem éltek az anyatej gyűjtésének és közvetítésének a védőnői szolgálat idején megkezdett lehetőségével, az öt hónapos Ádám eleinte a fóti Károlyi-uradalomból származó pasztörizált tejet kapta, amely „kitűnőleg hatott rá”. Ugyan tíz évvel később, 1925-ben jelent meg bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet szakácskönyve, ez még jól tükrözi a hozzátáplálás korabeli szokásait. A szerző budapesti orvosokkal, tanárokkal konzultálva írta meg az alapelveket. Harmos Ilona is szoptatott, aggódtak is amiatt, hogy a betegség befolyásolhatta az akkor kapott tejet. Szanatóriumba kerülése után jött csak a tehéntej. Hunyady szakácskönyve alapján tudjuk, a tehéntejet ilyenkor vízzel vagy teával hígították, liszttel dúsították.
Zabdarás levessel egészült ki eleinte a kisbaba menüje, majd 1915. október 9-én „kapott először almabefőttet, gondosan átfőzve, kétszer megmelegítve” - írta levelében apukája (az alma foszfortartalma csonterősítő). Október 15-én „a Baby kétszersültet (nagyon szereti) kap forró tejbe beáztatva, sárgarépát stb. Baby nagyon falánk. Csak úgy reszket az ételért. De nagyon jól emészt mindent, a kétszersültet is!” Harmos Ilona alighanem korainak találta ezt, mert Kosztolányi nyugtatásképp többször megírta, hogy a kétszersült sem okoz gondot már a babának. Kosztolányiék fia azonban hat hónaposan már kóstolta a kenyeret, és a hónap végétől egyre nagyobb sikerekről tudott beszámolni a kisfiáról mindig gondoskodó szeretettel író apa. „Hízik. Múltkor egy kis málnalevet adtunk neki. Hogy szereti! Ínyenc. Apja fia. [...] Baby most ebédel: krumpli- és almapürét. Az almapürét igen szereti, de a krumpli sehogy se tetszik neki. Visszafújja a kanálba!” - olvashatjuk 1915 novemberéből. Mindez összhangban áll Hunyady útmutatásaival.
Szerinte is először a húsleves levével érdemes próbálkozni. Ehhez lehet majd darát, tápiókát főzni, és ezután következtek a pürék - először a leveszöldségből, spenótból, krumpliból. Aztán jöhetett a narancslé, az alma- és szilvapüré és a pépesített banán. Tíz hónapos kortól tejbegríz. Rántást egyébként csak a második évtől, előtte pürésített, vajjal és tejjel krémesített főzelékeket olvashatunk a szakácskönyvben, például borsóból, karfiolból, lencséből, babból, sárgarépából, spenótból. Töltött káposztáknak és körmös pacalnak tehát nyoma sincs. A II. világháború után előszeretettel adott cukros víz, tápszer, tejbegríz csak végszükség esetén jöhetett szóba.
Korabeli hozzátáplálási eszközök
Az őskori hozzátáplálás idejéről már tanúskodtak nyomok (pl. a fogakon), de arról, hogy a babák mit is ettek pontosan ebben az időszakban, eddig nem sok fogalmunk volt. Három kerekded, a babák számára könnyen megfogható „cumisüveg” maradványt találtak Európában gyermeksírokban, melyekből egy pici nyílás segítette a kicsiket ételhez jutni. Az edények kb. 5-10 cm átmérővel rendelkeztek, és nagyon kézre álltak. A tartalmuk is ismert lett a különböző speciális vizsgálatoknak hála. Úgy tűnik, hogy ezeket a kis edénykéket kérődző állatok tejével (pl. szarvasmarha/juh/kecske) töltötték meg a bronz-, és vaskori anyukák. Akkor használták, amikor a szoptatás kiegészítére vagy az elválasztásra volt szükség. Az egyik edényben azonban anyatej vagy nem kérődző állat teje volt.
A kutatók nem álltak meg itt: kíváncsiak voltak arra is, hogy a babák vajon hogyan használták ezeket az eszközöket. „A kezébe vette és szopni kezdte - és imádta” - mondta dr. „A vadászó-gyűjtögető közösségekben a gyermekszületések között kb. 5 év telt el. Ezzel szemben a földművelő közösségeknél ez már kb. két év lett, hiszen stabil életmódjuk és lehetőségeik miatt (ide tartozik a háziasított állatok teje is) a gyermekeket már tudták táplálni és gondozni. Hozzáfértek a tejhez, a gabonához rendszeresen, így a családok gyorsabban növekedtek.
Modern kihívások és a szoptatás jövője
W. Riordan (2005) a szoptatásra, mint a humán viselkedésformák egyikére tekint, amely érzékeny a kulturális befolyásokra és a szociális változásokra. A szoptatás ma elsősorban az egészségügy kompetenciakörébe tartozik, egyértelműen egészségügyi kérdésnek számít, noha az emberiség története során sosem volt az.
Vajon pozitív változásnak tekinthetjük-e a szoptatás egészségügyi kérdéssé válását? Amikor a számok és a tapasztalatok világszerte egyértelműen azt bizonyítják, hogy a rendszer abban az állapotában, amiben jelenleg van, olyan személyi és képzettségbeli feltételek mellett, amelyek jelenleg adottak, nem mindig ösztönzőleg, hanem épp ellenkezőleg, sokszor negatívan hat a szoptatásra, a szoptatási időszak teljes hosszára. A Fülöp-szigetek példája jellemző a tradicionális értékek uralta társadalomban bekövetkező „modernizálódásnak” nevezett változások szoptatásra gyakorolt hatására: a terhesgondozás igénybevétele és a kórházi szülés összefüggést mutat a szoptatási időszak rövidebb voltával, a tápszerek használatával. Első olvasásra nyilván meghökkentő állítás ez, hiszen pontosan ellentétes az egészségügy deklarált szerepével. Annál is inkább, hiszen a szoptatás eredetileg népegészségügyi okokból került az egészségügy hatókörébe.
Ma a nők mindössze kb. 16%-a szoptatja kizárólagosan 6 hónapos babáját, ami extrém alacsony szám. Ha a tápszerezés ennyire gyakori, nem lehet, hogy vannak társadalmi aspektusai is? Ezért nagyon fontos, hogy olyan befolyásoló tényezőket is figyelembe vegyünk, mint a tejpipar. Nem azért nem sikerül a szoptatás, mert valami baj van az anyák testével, ennek nincs semmi értelme. Ha egy nő nem tud szoptatni, annak társadalmi okai vannak és nem véletlen, sőt sokszor szándékos.
„Jaj, hát a Tomika már négy hónaposan töltött káposztát evett a Tibiék lagzijában, aztán semmi baja nem volt tőle!” - mindannyian hallottunk már hasonló bölcsességet, ha hozzátáplálásról esett szó. Sokszor nehéz a fiatal anyáknak szembeszegülni ezekkel a tipikusan szocializmusbeli berögződésekkel.
Mi a kolosztrum? – Dr. Berg a kolosztrum előnyeiről
A modern szoptatás akadályai
- A mellek szexualizálása: Szinte egyidőben történt, hogy a nők elkezdtek nem szoptatni, és hogy a mellek „szexualizálttá” váltak, de nem tudni, melyik történet hamarabb. Ha nem lenne a mell túlszexualizálva, akkor nem lenne annyira kényelmetlen nyilvános helyen vagy az apósunk előtt szoptatni. Teljesen szükségtelenül tette ennyire nehézzé az anyák dolgát a mellek szexualizálása.
- Külső mércék és teljesítménykényszer: Annak sugallása, hogy órát kell használni ahhoz, hogy megmondhassuk, mikor szükséges megszoptatni a csecsemőt, alaposan elbizonytalanítja és tévútra vezeti az anyát, aki ahelyett, hogy a gyereke jelzéseiből indulna ki és azokat próbálná értelmezni, átlaggyerekek átlagfogyasztásához méri saját csecsemője, és saját maga „teljesítményét”.
- A közösségi támogatás hiánya: A múltban főként a család, a rokonság idősebb, tapasztaltabb nőtagjai segítették az anyákat, és ez két dolgot egészen biztosan garantált: a saját tapasztalatot és a közösség támogatását, védelmét.
- A szoptatást aláásó termékek reklámozása: A tápszergyártók is rájöttek arra, hogy termékeik leghatékonyabb népszerűsítői azok az egészségügyi dolgozók, akik az anyákkal kapcsolatba kerülnek.
- Tévhitek és babonák: Ha gond van, mindenről a szoptatás tehet: a lista szinte vég nélkül folytatható. Kihullik tőle az anya haja, kilyukad a foga, túlságosan elfárad, vitaminhiányt okoz, a laktációs pszichózis még mindig használatos szakkifejezése arról a tévhitről tanúskodik, hogy a szoptatás akár az őrületbe is kergetheti az anyát.
Megoldások és jövőbeli irányok
Az alloparenting azt jelenti, hogy közösen szoptatjuk, neveljük a közösségünkben élő összes gyermeket. A lényeg, hogy nem, nem különösebben kockázatos hogy a babánkat mások is szoptassák. Sőt, valójában több immunitást biztosít a babának. A nem szoptatásnak vagy rövid ideig szoptatásnak ára van, növeli a mellrák, petefészekrák, csontritkulás, magas vérnyomás stb. kockázatát. De össztársadalmi szinten is fizetjük az árát, dollármilliárdokat lehetne megtakarítani, ha támogatnák a nőket a normál biológiai normák szerinti szoptatásban. DE! Fontos kiemelni, hogy a nőket nem szabad ezért hibáztatni. Az egyes nőknek nem szabad úgy érezniük, hogy ez a felelősség őket terheli, vagy hogy saját egészségüket károsították azzal, hogy nem szoptatnak, mert ez nem egyéni feladat. Ez egy társadalmi kérdés.
Visszatérve a tej megosztására: a mi kultúránkban [már] nem jellemző, hogy egy anya közvetlenül a melléből etessen egy másik babát. Manapság úgy működik, hogy lefejjük a tejet, és azt adja oda a fagyasztva vagy néha frissen, illetve leadják a „tejbankba” [Magyarországon nem teljesen így működik a rendszer]. Sokan aggódnak a biztonság miatt. Ha jobban belegondolunk, a tejmegosztás gyakoribb lenne, ha egyszerűen csak odaadnánk egymásnak a babát, megszoptatnánk, ha kiiktatnánk azt az egész középső lépést. Képzeljük el, ha minden alkalommal, amikor valami gondod van a szoptatással, mennyi nyomást levenne az emberről, ha mondhatnád az anyatársadnak: „meg tudnád szoptatni a babámat néhány órára, amíg pihentetem a mellbimbóimat, alszom egy keveset, majd tiszta fejjel térek vissza?” Nem aggódnál amiatt, hogy a baba éhezni fog. Hatalmas előny lenne, ha sokan megélhetnék ezt a nyugalmat. Vagy nézzük a másik oldalról, gyakorolhatnád a szoptatást egy tapasztalt babával is, ha újdonsült anya lennél, és akkor tudnád, mit is kellene érezni. Megszoptatni a másik anyuka babáját a játszótéren? Odaadni másik anyának a szoptatott babádat pár órára? Ez egy hatalmas kulturális változás, nem olyasmi, ami egyik napról a másikra megtörténhet, de ha megtörténne, akkor megszűnne a mesterséges anyatej iránti igény, és megoldaná az összes problémát.
tags: #1900 #evek #szoptatas #tamogatasa