Az ókori Görögország egyik legjelentősebb polisza, Spárta, a Peloponnészoszi-félsziget délkeleti részén terült el. Története az i.e. 10. században kezdődött, amikor a dórok meghódították a korábban itt lakó akhájokat. Fénykora az i.e. 5-6. századra tehető, ekkor körülbelül 60 ezer lakosa volt. Spárta neve az ókori Görögországban egyet jelentett az elsöprő katonai erővel. A városállam egész működése tulajdonképpen egyetlen cél alá volt rendelve, nevezetesen hogy egy ütőképes haderőt tudjanak kiállítani minden körülmények között. Ennek a célnak rendelték alá a gyermeknevelést is, melyről a spártai szigor még napjainkban is ismert fogalomnak számít.
A spártai társadalom és gyermeknevelés
A közvélekedéssel ellentétben a spártai társadalom igen tagolt volt, élén két elvileg egyenrangú király állt. Mindössze a legfelsőbb társadalmi réteg, az ún. homoioszok voltak teljes jogú polgárok, ahová elsőszülött fiúként lehetett bekerülni. Csak ők kaptak földet (klaroszt) az államtól, részt vehettek a népgyűlésen (apella), és 60. életévük betöltése után bekerülhettek széleskörű jogi hatalommal bíró vének tanácsába (gerúszia).
A fiúgyermekek nevelése
A spártai fiúgyerekekről hétéves koruk után a szülőknek le kellett mondaniuk, innentől az állam vette nevelésbe őket. A felnevelésre érdemesnek tartott spártai fiúk hétéves korukig édesanyjuknál nevelkedtek. Amikor betöltötték hetedik életévüket, a fiúkat a katonai kaszárnyákba vitték, ahol megkezdődött a tényleges kiképzésük. A nebulókat csoportokba szervezték, akik együtt éltek, tanultak és edzettek. Egy felügyelő szigorú utasításai szerint tanulták meg a lopakodás, a fegyverforgatás, a vadászat és a harcászat művészetét. A cél az volt, hogy engedelmes polgárokat faragjanak az ifjakból, akik képesek mindenüket feláldozni Spártáért.
12 éves koruktól rendszeresen kirakták őket a vadonba, mindenféle ruha és élelem nélkül, rákényszerítve őket, hogy maguk teremtsék meg a túlélés szükségleteit. A fiúkat lényegében arra bíztatták, hogy vadásszanak, harcoljanak vagy akár lopjanak másoktól - vagy egymástól -, de ha valakit rajtakaptak, amint éppen lop, azt kegyetlenül megverték. Az esti vacsoránál a felügyelő trükkös kérdésekkel vizsgáztatta a fiatal spártaiakat, úgy mint „Ki a legerősebb a csapatotokban?” vagy hogy „Miért fontos, hogy matematikát tanuljatok?”. A kérdésekre gyors, érveléssel alátámasztott és szellemes válaszokat kellett adni.
A spártai fiatalok 20 évesen váltak nagykorúvá és teljes értékű állampolgárrá - de csak azután, hogy kiállták az egyik legkegyetlenebb próbatételt. Minden évben, a Diamastigosis nevű ünnepen a felnőtt kor küszöbére érkezett fiúkat kiállították a nyilvánosság elé és korbácsolni kezdték őket. A fiataloknak nem szabadott kifejezniük a fájdalmukat és lényegében azon kellett versenyezniük, hogy ki bírja a legtovább a kínzással felérő próbatételt. Akik ezen is túl estek, igazi spártaiakká váltak. Ekkor azonban még továbbra is a kaszárnyákban kellett élniük, egészen harminc éves korukig, amikor is elég éretté váltak ahhoz, hogy megházasodjanak és saját családot alapítsanak - vagyis új katonákat termeljenek a városállam számára.
A lánygyermekek nevelése
Hasonlóan a fiúkhoz, a lányok is a családjuktól elszakítva nevelkedtek.
A spártai katonai erő
A spártai katonai sikerek titka nem a fizikai erő és állóképesség, sokkal inkább a nagyfokú szervezettség volt. A katonák folyamatosan gyakorlatoztak, hogy a rájuk szabott taktikát tökéletesen tudják kivitelezni. Ez a hadrend azonban túlságosan kötött volt ahhoz, hogy reagálni tudjanak a váratlan helyzetekre. Ez játszott szerepet például az i.e. 371-ben a leuktrai csata elvesztésében, amikor Thébai csapatai döntő vereséget mértek rájuk, főként a szokatlan lovassági manőverek segítségével. A csatavesztés megtörte a városállam katonai hegemóniáját a görög világban, innentől hanyatlásnak indult.
Csecsemőgyilkosság Spártában? Tények és mítoszok
A spártai életmóddal kapcsolatosan sokféle alaptalan legenda kelt szárnyra, melyek közül több a történelemkönyvekbe is beférkőzött. Mindannyian ismerjük a kegyetlen spártai katonatársadalom horrorisztikus alapszokását: a beteg vagy gyenge csecsemőket, akikről látszott, hogy nem lehet majd tökéletes katonát faragni belőlük, ledobták a Tajgetosz hegyről a szakadékba, hogy ne is fecséljék a felnevelésükre az energiát.
A Plutarkhosz-féle leírás és annak értelmezése
A Tajgetoszról ledobált csecsemők sztorijának ősforrása Plutarkhosz görög krónikás - vagy a római állampolgárként kapott nevén Lucius Mestrius Plutarchu -, aki a műveit a 2. század elején írta, vagyis jó 500 évvel élt Spárta fénykora után. Plutarkhosz ugyan többször járt a saját kora Spártájában, de a krónikáit a fél évezrednyi szájhagyomány által eltorzított történetekre alapozta.
Plutarkhosz a Kr. u. 100 körül írt Párhuzamos életrajzok című gigantikus életrajzi gyűjteményében a spártai „alkotmányt” jegyző arkhónról (királyról), Lükurguszról készített részben így emlékezett meg minderről: „Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyűltek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad.”
A tévhitek cáfolata
A feltételezett spártai eljárást már korábbi munkákban is kétségbe vonták, és egy friss kutatásból is az látszik: a régészeti bizonyítékok és a történeti források alaposabb vizsgálatai arra mutatnak, hogy a legenda színtiszta mítosz.
A mítosz szerint a spártai katonák kiválogatása már a születés után megkezdődött, amikor a vének tanácsa az újszülött fiúgyermekeket szemügyre vette. A mintegy 500 évvel Spárta fénykora után alkotó Plutarkhosz szövegében azonban szó sincs dobálásról, az egy félrefordítás eredménye. Apothetait sokáig a Taigetosz egy konkrét szakadékának fordították, pedig pusztán azt jelenti, hogy a kitevés helye. Ez egyébként nem spártai specialitás, ilyen helyekkel tele volt az ókori görög világ.
Németh György a Rubicon egy korábbi számában felhívja a figyelmet fenti szöveg néhány pontatlanságára, ami a mai téves közhiedelem alapja. Egyrészt a csecsemő nem kapott parcellát, mindent az elsőszülött fiú örökölt, a többiek zsoldosnak álltak.
A történészek szerint a Tajgetosz legendájának alapja az, hogy a gyenge, beteg, vagy egyszerűen nem kívánt gyerekektől szokás volt megszabadulni az ókori Görögországban (főleg, mivel a városállamok nagy része túlnépesedéssel küzdött). Ez azonban nem csecsemőgyilkosságokat jelentett, hanem hogy ezeket a gyerekeket egyszerűen kitették a város falain kívülre, és a sorsukra hagyták őket.
Debby Sneed, a Kaliforniai Állami Egyetem klasszika archeológusa a Hesperia című szaklapban megjelent tanulmányában alaposan körbe járta a témát. Határozottan állítja: a fogyatékos csecsemők magára hagyása nem volt elfogadott része az ókori görög kultúrának, még ha alkalmanként elő is fordulhatott. "Bár a legtöbb társadalomban - a modern időket is beleértve - időnként előfordul csecsemőgyilkosság, sok kultúra kerüli vagy lenézi ezt a brutális gyakorlatot" - mutat rá, szerinte kevés bizonyíték van arra, hogy a görögök, vagy épp a spártaiak mások lettek volna.
Régészeti bizonyítékok és orvosi feljegyzések
2007-ben egy görög régészeti expedíció oszlatott el minden kérdést. Öt éven át kutattak a hegy körül, és összesen 46, a spártai korból származó emberi maradványt találtak. A csontok azonban egytől egyik felnőttekhez tartoztak, jellemzően 18 és 35 év között.
A korabeli csontleletek, temetőfeltárások is ezt támasztják alá. Számos olyan gyereksír került ugyanis elő, amelyek azt bizonyítják, a sérült babákkal is foglalkoztak a születésük után, és ameddig tudták, életben tartották őket. 1931-ben egy athéni kútban mintegy 400, főleg pár napig élt csecsemő csontvázára leltek. Egy 2018-as elemzés kimutatta, hogy a gyerekek nem gyilkosság, hanem a magas gyerekhalandóság áldozatai lehettek. A maradványok között azonosítottak egy 6-8 hónap körüli gyermeket, aki a ma is gyakran halálos vízfejűségben szenvedett. Sneed szerint e csecsemő nagyon nagy odafigyelést igényelt, és az emberek gondoskodtak is róla, életben tartották, amíg tudták.
Eközben a régészek Görögország-szerte számos sírban tártak fel kis, gömbölyű kerámiapalackokat kiöntővel, némelyik kiöntőjén még a tejfognyomok is láthatók. Sneed úgy véli, hogy a palackokat nyúlszájjal vagy más fogyatékossággal élő csecsemők etetésére használták. Ezt az igazolhatja, hogy ritkán bukkannak ilyesmire, és ha igen, akkor elsősorban csecsemők és egy éven aluli gyermekek sírjaiból jönnek elő, és szinte sohasem az idősebb gyermekek sírjában. A figurák deformitásokkal küzdő felnőtteket is ábrázolnak, beleértve a súlyos nyúlszájjal született és úgy élt felnőtteket is.
„Rengeteg bizonyítékunk van tehát arra vonatkozóan, hogy az emberek nem ölték meg a sérült, vagy az átlagtól eltérő csecsemőket, sőt, időt és erőforrásokat fektettek a gondozásukba, miközben semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy végeztek volna velük” - vonja le a következtetést cikkében Debby Sneed. Szerinte nem szabad párhuzamot vonni a jelenkor és például az ókor között. Ha például ma egyesek le is nézik és megvetik a fogyatékkal élőket, az nem jelenti azt, hogy az ókori Görögországban ne törődtek volna az ilyen csecsemőkkel.
Egy névtelen görög orvos pedig Kr. e. 400 körül lejegyzett irományában adott tanácsot a kortárs orvosoknak, hogyan segítsenek azoknak a felnőtteknek, „akiknek a megszokottól eltérően a születésüktől fogva rövidebb, deformált a karjuk, kezük”. Sneed szerint e nyomok arra utalnak, hogy a láthatóan másként született babák a társadalom produktív tagjaiként élhették meg akár a felnőttkort is az antik Hellászban.
Az ókori Görögország csecsemőnevelési gyakorlata
Ezekben a társadalmakban az apa, mint családfő élet és halál ura volt, ő dönthette el, hogy egy-egy gyermekét felneveli-e, vagy sem. A túlnépesedéssel küzdő poliszokban főleg az anyagi megfontolás játszott abban szerepet, hogy az apának kellett-e a kicsi. Ezekre a kvázi inkubátorként funkcionáló helyszínekre jött mindenki, aki gyermeket vagy rabszolgát akart magának, és válogatott. Természetesen sok kitaszított csecsemő halt meg, de sokuk új családba került. A szülők lelke azért is nyugodt maradhatott, mert a görög gondolkodás szerint a gyerekeket nem megölték, hanem „adtak nekik egy esélyt”. Egyfajta istenítélet volt ez: a csöppség Zeusz akarata szerint élt vagy halt meg.
Az utókor szemében Spárta az embertelenség szimbólumává vált, pedig az eljárásuk több sanszot adott az újszülötteknek a görög poliszok átlagához képest. Az állam ugyanis elvette a döntés jogát az apától, a csecsemők sorsáról a település elöljárói döntöttek, és csak egészségügyi okból engedélyezték, hogy a kisdedet a „kitevés helyére” rakják. Döntésüket nyilván az államérdek és nem annyira a humánum befolyásolta, de tény: pusztán anyagi megfontolásból spártai gyermek nem halhatott meg.
| Csecsemőnevelési gyakorlatok az ókori Görögországban | Spárta | Más görög poliszok |
|---|---|---|
| Döntés a gyermek sorsáról | Település elöljárói | Apa, mint családfő |
| Kitevés helye (Apothetai) | Egészségügyi okból engedélyezett | Gyakori gyakorlat, főleg anyagi megfontolásból |
| Cél | Egészséges polgárok felnevelése az állam számára | Családi vagyon megőrzése, túlnépesedés elkerülése |
| Megmaradt csecsemők sorsa | Állami nevelésbe kerülnek (fiúk) | Új családba kerülhetnek vagy rabszolgává válnak |