A hazai védőnői szolgálat elődje 1915-ben létesült, az Országos Stefánia Szövetség a mai szervezeti tartalommal megegyező elvek mentén jött létre, hangzott el a Családvédelmi Szolgálat 30. évfordulója alkalmából szervezett zalai jubileumi tanácskozáson.
Dr. Sifter Rózsa kormánymegbízott köszöntője előtt Szekérné Büki Erzsébet megyei vezető védőnő szólt a rendezvény céljáról, a kollégái speciális hivatásáról, amely a megfogant magzat, az anya, a család és a gyermek életének, védelmének nélkülözhetetlen szereplőivé teszi őket.
Odor Andrea országos vezető védőnő, a Nemzeti Népegészségügyi Központ Igazgatási Főosztálya Szakmai Felügyeleti Osztálya munkatársa megnyitójában vázolta az elmúlt harminc év eseményeit, felidézve azt is, hogy az abortuszbizottság helyett létrejött családvédelmi szolgálat (CSVSZ) az abortusztörvény 1992-es módosítása miatt élénk társadalmi és sajtófigyelem közepette kezdte meg a munkáját.
A kezdeti indulatok mára nyugvópontra kerültek, de ehhez az kellett, hogy a szolgálat bizonyítsa, a többszöri találkozások az anyák, a nők felelős döntéseit támogatják, nem gyakorolnak nyomást a válsághelyzetet megélőkre, segítik oldani a beszűkült tudatállapot miatti felfokozott érzelmi-indulati feszültséget.
A feladatát 1997-ben átvevő Odor Andrea a megyei adatokat előtárva mutatta be, hogy 2021-ben a szolgálattal kapcsolatba került zalai nők 71 százalékban töltik ki elégedetten a visszajelzést igazoló kérdőívet, ami országos összehasonlításban nagyon magas érték.
Az országos vezető védőnő elmondta, a 2000-es évek elején a szolgálat munkatársai a fokozott lelki terhelés, a bevonódás, a kiégés eshetősége miatt esetfeldolgozó tréningeken vehettek részt, ami segítette őket a mentális önvédelemben, ezáltal a tanácsadást igénybe vevők is kiegyensúlyozott szakemberekkel találkoztak. Az ezt lehetővé tevő forrást azóta elvonták.
Szekérné Büki Erzsébet és Odor Andrea a tanácskozás kezdetekor.
Az előadó megköszönte Tóth Lenke korábbi zalai vezető védőnő és a jelenlegi vezető védőnő munkáját.
A továbbiakban zalai előadók mellett Fehér Erika és Kissné Garajszki Ildikó, a NNK két védőnő referense tartott tájékoztatót a CSVSZ működéséről, a személyiségfejlesztésről.
Bartalis János élete és művészete
Községünk nem jeleskedik irodalmi emlékekben, ezért fel kell kutatnunk mindazokat az írókat és költőket, akik - ha rövidebb ideig is - itt tevékenykedtek.
A Magyar Nemzet 1977-ben írt Bartalis János költőről, aki a régi magyar (erdélyi) irodalom kiemelkedő alakja volt. Bartalis János Apácán született, de a Szamos menti Alsókosályt tartotta fészkének. Tanítói, majd tanári diplomát szerzett, végigküszködte az első világháborút, majd visszavonult Kosályra, ahol földművesként dolgozott. Első versei a kolozsvári lapban jelentek meg. Bartalist az irodalom számára Kosztolányi fedezte fel. Versei már 1916-ban megjelentek a Nyugatban. A húszas években Erdélyből Magyarországra költözött. Ráckevén, majd Pilisvörösvárott volt tanár.
"Ima mindenkiért" (1940-ben) címen nagy hatású verse jelent meg. A háború után, 1954-ben jelentek meg ismét versei. Ettől kezdve költeményeinek kötetei újra és újra megjelennek. Bartalisban az erdélyi irodalom kimagasló alakját ünneplik. A költő, aki egyébként a kolozsvári tudományegyetem könyvtárosa volt, sűrűn jelentkezett csaknem valamennyi romániai magyar lapban és folyóiratban.
Bartalis János (1893-1976) egészen eredeti hangot hozott nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes költészetbe is. A Nyugatban már 1914-ben jelennek meg első versei. A világháborúk között nem volt népszerű, de az irodalmi körök számon tartották. Formateremtő művészete inkább a szocialista költőkre hatott termékenyen. 1957-ben jelenik meg "Pedig tavasz jő" c. kötete. Utolsó magyarországi előadóestjét 1974-ben a budapesti Kossuth Klubban tartotta.
Bartalis Jánosnak prózai műve is volt. 1972-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó kiadásában Bukarestben "Az, aki én voltam" címmel. A kötet önéletrajzi visszaemlékezés.
A költő megérdemelne egy emléktáblát.
"A hegy holdfényben szikrázik, Jegenyesor mögött hallgat az állomás. Állok a tetőn és messze nézek, Múlt évek, kínok, pokol tüze ég. Szép Erdély, Szamos-táj! Szőlők és zúgó Hargiták! Ti örökön éltek, Bús lombjaitokon fű nő és gulya legel, s a kertekben virág nyit ezer. Én sötét halálba leromlok, A világ térein gázolok. De Te élsz és örökkön ragyogsz, Könny-arccal a napba mosolyogsz."
"Tűz és vas. Vér és velő. Ó, milyen döbbenet szakadt a világra. Ó, mennyi seb, iszonyat és fájdalom. Mennyi vér foly: isteni bor. Szülő és fiú elesik. Nők és gyermekek, aggok és tehetetlenek élete kialszik. Hogy felfordult a világ! Repülőgépek: az ember szárnyas gondolatai mint sárkányok az égből - égve zuhannak. Büszke hajótestek a tenger hullámsírjába temetkeznek. Aknák és torpedók robbannak. Röfögő förtelmes tengeri malacok áthasítják a szunnyadó vizet. Felhőkből, az ég mosolygó arcából, halálthozó bombák záporoznak a földre. Ó, sírjál ember! Békés és nyugodt városok s álmodó falvak mély csendje felriad. Az utcák iszonyodva felugatnak: Ó, jaj! Ó, jaj! Éjjel megkondulnak a vészharangok, a szirénák hangja felsikolt. Elébb még tündérpaloták: most füst, korom. sajgó romhalom. A föld felvágott mély seb. A völgy halálkút, iszonyú verem. Az ablakok kilométerre csörömpölnek. Egy ember őrjöngve szalad, a válla két égő sugár. Az utcán légnyomástól letépett karok. Ó, micsoda vihar dúl most a világon! Micsoda pokol szabadult az emberre! Földi szörnyek: undok, vastalpas páncélbogarak másznak elő az éjben rengetve hegyet, erdőt és földet. Szájuk kénköves lángot fú, torkuk vad halált okád. Ember és szörny. Ó, ember és szörny! A szörnyben ember, az emberben szörny. Melyik elrettentőbb? Melyik elrettentőbb? Utolsó ítélet-e ez? Kénköves özönvíz? Halált esőző Gomorrha? Hol van Noé bárkája? és hol van a menekülés hegye? Az ember nemesebb részét ki menti meg? Hol vannak a kiválasztottak, kik viszik a népet az özönvíz felett? Nap és Hold és fájó csillagok! Pacsirta dala és selymes puha fú - megvagytok-e még e szörnyű világban? Rügyek, pattantok-e? Virágok, nőtök-e? Kiknek nyitjátok mosolygó kelyheitek? Az ember, ím, marsol a véres világban, trombitariogásra lép. Karja forró puskacsövet ölel. Ím, a tenger virág nélkül nyeli a temetést. A holttestek százait sodorja. Néma acélkoporsóban ezeren pihennek. ezer fiatal, ezer erős, ezer büszke katona, “a nemzetek virága”. Mindenkiért anya, hitves, szerető vagy testvér öltözik gyászba. Mindenkiért van, aki mondja: “Apám! Fiam! Hitvesem! Testvérem!” Ó, vén Európa! Ó, szörnyű Nyugat! Vérbehanyatló nap! Mi szent irtózattal állunk a vértenger peremén. Az ember életéért esdekelünk. Tűz és vas! Vér és velő! Adj népünknek jövőbe néző helyes tekintetet!"
"Most tél tombol és a fákat a zuzmara behavazza. De nemsokára fény jön, tavasz derül a világra. A földek kivirágoznak. Az aranyvetések lengenek a szántásokon. Az ember kiáll - lobogó ingujjra vetkőzve - mezők közepébe. Az ember kiáll - és harsányan, a szörnyűségekkel szembeszegezve magasra, magasra tartja lobogóját és kiáltja zengve: Ó, élet! Élet! És nem!"
Az elsüllyedt évek távolából - állandóan felmerül Kosály, az aranygyümölcsös Kosály. Bartalis János végtelen vágyakozással újból és újból a kosályi határba kívánkozik és tér vissza. A valóság mégis az, hogy örökre és visszavonhatatlanul odakötözték őt a kosályi mezőkhöz az emlékei.
"Még egyszer aranyba-vérbe borul s azután csók se marad. Csak a kopasz ágak. Őszi falevél! Kosályi bús fák! Zörög lábam alatt a fájó haraszt. Most is kis Kosályomban a zúgó Szamos partján csak egyedül állok. Kis ekémre dültem, a tágas mezőben magam szobra vagyok. Lábam virágok közt a földön, és fejem a felhők harmatában fürösztöm. Oly távoli innen minden: a világ, a zaj, a hír s az emberek."
Élete végén így ír: "Idő, idő el nem érlek, meg nem foglak, szűk markomból kisurransz félve. Fához kötözni szeretnélek, mint a mesében, hogy megállj és ne mozdulj dolgom végeztéig, életem fonalát ne gombolyítsd tovább. Neked írok én most, távoli jó barát. A Pilisek alól vársz új verseket. Lásd, indul is már és rímbe készül a szó. Most furcsa borát szürcsölgetem a rímnek. A szavak nagy búsan elibém feküsznek, mint halott virágok hogyha dér csípte meg. a rímtelen, szabad s különös illatú, mint a réti széna, mely olyan jószagú. De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés, Ez a nyájba-állás, visszás forradalom. Rangos ruha helyett veszek fel szőrcsuhát. Leszállok a hegyről s országúton megyek. Mert lásd, csak ez marad végtére mindenből: Isten s Krisztus és a szent csillagok, melyek örökkön élnek. De mi lesz az emberből? hulló falevél, amelyet elsodor az első szél. tudunk virágra s kacagva járni. A végén mégis elég (sőt sok) két gyertya fénye a fejnél, kis deszkaház végénél lobogó. Ha felrémlik a két rév, mely alázatra int. De lám, versem milyen szomorúra tévedt. A sok félszeg rím se búsítson el téged. Levelem megírtam egy tréfás délután. Messze el is küldtem vasárnapi postán."