John B. Watson és a behaviorizmus: Bármely csecsemőből bármit formálhatunk?

Amikor először tartjuk a karunkban újszülött gyermekünket, az a pillanat maga a tiszta csoda. Egy apró, védtelen ember, akinek még előtte áll az egész élet, tele lehetőségekkel és titkokkal. Ahogy telnek a hetek, a hónapok, és elkezd kibontakozni a kis személyisége, óhatatlanul feltesszük a nagy kérdést: Vajon mivé válik? Honnan ered az a makacsság, az a csillogó tekintet, vagy épp az a csendes szemlélődés? Az a kérdés, hogy a genetika vagy a környezet, az öröklött tulajdonságok vagy a nevelés formálja-e jobban azt, akik felnőttként leszünk, évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget.

A „nature versus nurture” vita, vagyis a természet és a nevelés szembenállása nem új keletű. Már az ókori görög filozófusok is töprengtek azon, hogy az emberi jellem a születés pillanatában adott-e, vagy a tapasztalatok formálják. A modern pszichológia és biológia megjelenésével ez a kérdés új dimenziókat kapott.

A behaviorizmus felemelkedése és Watson merész állítása

A 20. század elején hódított teret a behaviorizmus, amely azt állította, hogy az emberi elme egy tiszta lap (tabula rasa), amit a környezeti ingerek, a kondicionálás és a tanulás ír tele. A híres behaviorista, John B. Watson például magabiztosan kijelentette, hogy bármely egészséges csecsemőből képes lenne - a megfelelő környezeti feltételek biztosításával - orvost, művészt vagy éppen koldust faragni, függetlenül az öröklött adottságaitól. Watson szerint a pszichológiát nem mint egy befelé tekintő, vágyakat és belső gondolatokat figyelő tudományt kell tekinteni, hanem kizárólag mint a természettudománynak egy tisztán objektív kísérleti ágát, amely éppoly kevéssé szorul önvizsgálatra, mint a kémia vagy a fizika.

A behaviorizmus lényege: foglalkozzunk a viselkedéssel! Semmilyen belső, láthatatlan folyamat nem elérhető, nem tudjuk ténylegesen vizsgálni az érzelmeinket, gondolatainkat. Egyetlen objektív tárgya lehet a megfigyelésünknek, és az nem más, mint a viselkedésünk. Watson úgy gondolta, hogy a tudomány korábbi csődjéért, a vakvágányokért az a felelős, hogy olyat vizsgáltak a kutatók, amit nem lehet.

Az elmélet alapján a pszichológiának bármely ingerre meg kell tudnia jósolni a választ, és képesnek kell lennie a válaszból visszakövetkeztetni az ingerre. Az ingerek a környezetből jönnek, míg a válasz maga a viselkedés. Watson mereven elutasította Edward L. Thorndike azon elméletét, mely alapján B. F. Skinner felfedezte a pozitív és negatív megerősítést. Ivan Pavlov klasszikus kondicionálását inkább fiziológiai reakciónak tartotta, és Skinner későbbi szemléletmódjával ellentétben, amely az egyén érzéseire és gondolataira is nagy hangsúlyt fektetett, kizárólag olyan, általa objektíven mérhetőnek tartott dolgokra koncentrált, mint a viselkedés és a látható reakciók. Az érzelmeket is puszta fizikai reakcióknak tartotta, és úgy gondolta, hogy a félelemre, a dühre és a szeretetre kondicionálás nélkül is képesek vagyunk a születésünktől fogva.

A Kis Albert-kísérlet: etikai dilemmák és tudományos hatás

A behaviorizmus atyjaként számon tartott John B. Watson egyik leghíresebb kísérlete is ebbe a kategóriába tartozik, amellyel az amerikai pszichológus azt bizonyította be, hogy a klasszikus kondicionálás az embereknél is ugyanúgy működik, mint az állatoknál. Watson és asszisztense, Rosalie Rayner, 1920-ban egyértelműen kondicionált (feltételes) érzelmi választ igyekeztek kialakítani egy kisgyermeknél.

A szakirodalomban kis Albert-kísérlet (Little Albert experiment) néven ismert kísérlet főszereplője egy kilenc hónapos csecsemő, kis Albert volt. A célja pedig az, hogy a gyereket arra kondicionálják, hogy rettegjen a bundás állatoktól. A gyereket először összeeresztették különféle állatokkal - egy majommal, egy nyúllal, egy kutyával és egy patkánnyal -, amire pozitívan reagált, még simogatni is megpróbálta őket.

A kísérlet következő lépése az volt, hogy Watsonék elkezdtek kalapáccsal verni egy fémcsövet minden alkalommal, amikor Albert az állatokkal volt, amitől a gyerek természetesen megijedt, és gyakran sírva is fakadt. Az ezt követő hónapokban Albertet szép lassan sikerült úgy kondicionálni, hogy ne csak akkor rémüljön meg az állatoktól, ha megütik a rudat, hanem akkor is, ha egyszerűen csak meglátja őket. Bő három hónappal később már nemcsak az állatok váltottak ki jól látható félelmet belőle, hanem egy Mikulás-maszk vagy egy szőrme.

A tanulmány szövegéből egyértelműen látszik, hogy a gyerek gyakran halálra volt rémülve, a Mikulás-maszk többszöri megérintése után már annak látványa is elég volt ahhoz, hogy zokogni kezdjen. Ez önmagában is kegyetlennek tűnik, úgy meg aztán pláne, hogy bár Watson és Rayner eredetileg azt is be akarták bizonyítani, hogy a kondicionált félelmeket meg lehet szüntetni, ennek már nem tudtak nekilátni, mert a gyereket kivonták a kísérletből. Watson annak idején azzal védekezett, hogy a gyerek előbb-utóbb mindenképpen találkozott volna hasonló impulzusokkal a világban, mai szemmel nézve azonban egyértelmű, hogy a kísérlet nem volt kifejezetten etikus.

Később egyébként az is felmerült, hogy Albert eleve nem volt egészséges, Watson pedig ennek ellenére úgy prezentálta az eredményeket, mintha az általánosan érvényes lenne minden gyerekre. Hogy ez tényleg így volt-e, abban nincs egyetértés, ahogy abban sem, hogy egyáltalán ki volt a kísérlet alanya - előbbi teória szerint egy Arvilla Merritte nevű ápoló Douglas nevű fia, aki néhány évvel később meghalt, mások szerint viszont egy vele egy napon született, William Barger nevű fiú, aki 2007-ben halt meg, és élete végéig irtózott az állatoktól.

Emellett egyébként a kísérlet módszertanát és következtetéseit is többen kétségbe vonták már az elmúlt száz évben - ironikus módon például azért is, mert a reakciók értékelésére nem alkottak objektív módszert, így lényegében a szubjektív értelmezéseik alapján vontak le következtetéseket, de hasonló probléma az is, hogy a kísérletnek mindössze egyetlen alanya volt. Az viszont így is biztos, hogy Watson és Rayner nagy hatást gyakoroltak vele a pszichológiára. Annyi pozitív hozadéka volt a kínzással is felérő procedúrának, hogy jött egy Mary Cover Jones nevű pszichológus, aki hallotta Watson Kis Albertről szóló egyik előadását. A terület egyik első női képviselője éppen az ellenkezőjére tudta felhasználni a kétes módon felgyülemlett tudást: segített egy Peter nevű hároméves kisfiúnak fóbiás tünetei enyhítésében.

A "nature versus nurture" vita napjainkban

A modern tudomány már régen túllépett azon a leegyszerűsítő kérdésen, hogy „vagy-vagy”. A valóság, mint oly sokszor, valahol a két véglet között rejlik. A jelenlegi konszenzus az, hogy a felnőttkori személyiségünk, képességeink és még a hajlamaink is egy bonyolult kölcsönhatás eredményei.

A gének szerepe

• DNS és örökölt tulajdonságok: Minden emberi sejt tartalmazza a DNS-t, azt a hatalmas információs csomagot, amely meghatározza a fizikai jellemzőinket - a szemünk színét, a magasságunkat -, de jelentős mértékben befolyásolja a pszichológiai tulajdonságainkat is.
• Temperamentum: A temperamentum a személyiségünk veleszületett, alapvető része. Ez az, ahogyan a világra reagálunk: milyen az aktivitási szintünk, mennyire vagyunk ingerlékenyek, hogyan alkalmazkodunk a változásokhoz. Már csecsemőkorban megfigyelhető, hogy egyes babák nyugodtabbak, könnyebben megnyugtathatók, míg mások kifejezetten érzékenyek a külső ingerekre és nehezebben kezelhetők. A kutatások kimutatták, hogy a temperamentum jellemzők 40-60%-a öröklött.
• Intelligencia: Az intelligencia, vagyis a kognitív képességek is erősen genetikailag meghatározottak. Az ikerkutatások következetesen azt mutatják, hogy az IQ-tesztek eredményei között nagyobb a hasonlóság az azonos genetikai állománnyal rendelkező egypetéjű ikrek között, mint a kétpetéjű ikrek vagy testvérek között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a környezeti tényezők ne lennének fontosak! A gének adják a potenciált, a felső határt, de az, hogy ezt a potenciált mennyire tudja kiaknázni a gyermek, szorosan összefügg a stimuláló környezettel, a korai oktatással, a táplálkozással és az érzelmi támogatással.
• Gének és hajlamok: A gének nem parancsok, hanem hajlamok. Bármilyen erősek is a gének, az emberi fejlődés egy folyamatos alkalmazkodás a környezethez.

A környezet hatásai

• Családi környezet: A szülők és a közvetlen család jelentik a gyermek első és legfontosabb környezetét. A szülői nevelési stílus - legyen az autoriter, megengedő vagy demokratikus - meghatározóan befolyásolja a gyermek szociális készségeinek, önértékelésének és érzelmi szabályozásának fejlődését.
• Nem közös környezet: Az ikerkutatások egyik legmegdöbbentőbb eredménye, hogy a felnőtt személyiségre gyakorolt környezeti hatások nagy része nem a közös környezetből (ugyanaz a család, ugyanaz a szülői ház) származik, hanem a nem közös környezetből. Miért van az, hogy két testvér, ugyanazon szülők és ugyanazon ház alatt nevelkedve, mégis teljesen különböző személyiséggé válik? Ennek oka részben a társak hatása. A kamaszkorban a barátok és a kortárs csoportok válnak a legfontosabb referenciacsoporttá. Ez a csoport befolyásolja a viselkedést, az értékrendet és a jövőképet is.
• Digitális környezet: A 21. században a digitális környezet is kulcsfontosságú tényezővé vált. A közösségi média, a videojátékok és az online interakciók mára a nem közös környezet jelentős részét teszik ki. A digitális környezet egyrészt lehetőséget ad a genetikailag hasonló érdeklődésű emberek megtalálására (aktív korreláció), másrészt újfajta stresszforrásokat (pl. cyberbullying) is jelenthet.

A genetika és környezet közötti interakció

A tudomány a legtisztább betekintést a genetika és a környezet szerepébe az ikerkutatások és az örökbefogadási tanulmányok révén kapta. Az egypetéjű ikrek génjei 100%-ban azonosak. Ha őket külön nevelik fel, különböző környezetben, akkor a köztük lévő hasonlóságok elsősorban a genetikának tulajdoníthatók. Előfordult, hogy az ikrek ugyanazokat a furcsa szokásokat vették fel, hasonlóan öltözködtek, vagy ugyanazokat a neveket adták gyermekeiknek, anélkül, hogy tudtak volna egymás létezéséről.

Az örökbefogadási tanulmányok fordítva működnek: olyan gyermekeket vizsgálnak, akik genetikailag nem rokonok a nevelőszüleikkel, de osztoznak a környezetükön. Ha a gyermek tulajdonságai jobban hasonlítanak a biológiai szülőkére (akikkel nem él együtt), az a genetika erősségét mutatja. Ezek a tanulmányok általában azt mutatják, hogy a kognitív képességek (IQ) és a temperamentum tekintetében a gyermekek sokkal szorosabb korrelációt mutatnak a biológiai szüleikkel.

Epigenetika: a géneken túl

A legizgalmasabb áttörés a genetika és a környezet viszonyában az epigenetika tudománya. Az epigenetika szó szerint azt jelenti, hogy „a géneken túl”. Ez a terület azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a környezet a génkifejeződést anélkül, hogy maga a DNS-szekvencia megváltozna. Az epigenetika megmutatta, hogy a korai életszakaszban elszenvedett stressz, trauma, vagy akár a táplálkozás drámai módon képes megváltoztatni a génjeink működését. Például, ha egy csecsemő elhanyagolásban él, az aktiválhat olyan géneket, amelyek növelik a stresszhormonok termelését (kortizol), és „kikapcsolhat” más géneket, amelyek a stresszkezelésért felelősek. A jó hír az, hogy ez a folyamat kétirányú. Egy támogató, gondoskodó környezet képes „visszakapcsolni” vagy aktiválni azokat a géneket, amelyek elősegítik a rugalmasságot és a pozitív alkalmazkodást.

A gének és a környezet kölcsönhatásának típusai

A fejlődéspszichológusok ma már nem csak a gének és a környezet különálló hatásait vizsgálják, hanem azt is, hogyan hatnak kölcsönösen egymásra. Három fő típusát különböztetjük meg:

1. Passzív gén-környezet korreláció: Ez a fajta korreláció a kisgyermekkorban a legerősebb. A gyermek passzívan örökli a szülei génjeit és a szülők által teremtett környezetet. Például, ha egy szülő genetikailag tehetséges a zenében, valószínűleg a gyermek is örökli ezt a hajlamot. Mivel a szülő maga is zenél, tele van a ház hangszerekkel és zenei könyvekkel.
2. Evokatív gén-környezet korreláció: Ez akkor történik, amikor a gyermek genetikai hajlamai bizonyos reakciókat váltanak ki a környezetéből. Egy genetikailag nyugodt, mosolygós baba több pozitív figyelmet és kedves reakciót kap a környezetétől, mint egy temperamentumos, nehezen megnyugtatható csecsemő. A gyermek génjei „felidézik” a környezet válaszát, ami aztán tovább erősíti a gyermek viselkedési mintáit.
3. Aktív gén-környezet korreláció (niche-picking): Ez a korreláció a serdülőkorban és felnőttkorban válik dominánssá. Az egyén aktívan keresi azokat a környezeteket, amelyek illeszkednek a genetikai adottságaihoz és érdeklődéséhez. Ezt nevezik niche-pickingnek. Egy genetikailag extrovertált gyermek önként jelentkezik színjátszó körbe vagy sportcsapatba, míg egy introvertált inkább a könyvtárban vagy a művészeti szakkörben találja meg a helyét.

A felnőtt személyiség egy sokrétű hálózat, amelyet nem lehet egyetlen okra visszavezetni. Ha megpróbáljuk felosztani a hatásokat, akkor a személyiségvonások (pl. extraverzió, neuroticizmus) örökölhetősége és a környezeti hatások aránya a következőképpen alakul:

Ez a táblázat sok szülő számára meglepő lehet. A közös környezet viszonylag alacsony százaléka nem azt jelenti, hogy a szülői szeretet és gondoskodás felesleges. Éppen ellenkezőleg! A szülők adják azt a stabil bázist, amely lehetővé teszi a gyermek számára, hogy a nem közös környezetben (iskola, barátok) szerzett tapasztalatokat biztonságosan feldolgozza.

Szülői szerep a 21. században

Szülőként a feladatunk az, hogy biztosítsuk a gyermek számára a lehetőséget, hogy felfedezze a benne rejlő potenciált. Ez magában foglalja a különböző sportok, művészetek és tudományok kipróbálását. Ha a személyiség 40-50%-a genetikailag meghatározott, és a környezeti hatások nagy része a nem közös élményekből származik, akkor mi a szülői szerep valójában?

• Menedzser: Mi biztosítjuk az optimális környezetet. Ez magában foglalja a biztonságos otthont, a megfelelő táplálkozást, az oktatáshoz való hozzáférést és a pozitív példamutatást.
• Tolmács: Segítünk a gyermeknek megérteni a saját veleszületett temperamentumát. Ha a gyermekünk genetikailag érzékenyebb, segítünk neki szavakat találni az érzéseire, és megtanítjuk a stresszkezelés egészséges módjait. Ha a gyermekünk hiperaktív, segítünk neki olyan csatornákat találni, ahol levezetheti az energiáját (pl. sport).

A legfontosabb, amit adhatunk, az az érzelmi biztonság és a feltétel nélküli szeretet. A fejlődéspszichológia egyik fontos elve a „jó illeszkedés” (goodness of fit). Ez azt jelenti, hogy a szülői stílus és a gyermek temperamentuma közötti összhang a kulcs. Egy temperamentumos, energikus gyermeknek olyan szülői stílusra van szüksége, amely képes a határokat következetesen, de szeretettel meghúzni, miközben teret ad a mozgásigényének. Ha a szülői elvárások nincsenek összhangban a gyermek veleszületett temperamentumával, az súrlódást és konfliktust okoz.

Orchidea és pitypang gyermekek

Egy érdekes elmélet a fejlődésben a „orchidea és pitypang gyermekek” kategóriája. A pitypang gyermekek szívósak, rugalmasak, és viszonylag jól boldogulnak szinte bármilyen környezetben. A genetikai kódjuk kevésbé érzékeny a környezeti ingerekre. Ezzel szemben az orchidea gyermekek rendkívül érzékenyek a környezeti tényezőkre. Egy negatív, elhanyagoló környezetben rosszul teljesítenek, sőt, mentális problémákat is kialakíthatnak. Ez a koncepció megerősíti a szülői felelősséget az érzékeny gyermekek esetében: az ő fejlődésük szempontjából a környezet minősége nem csak fontos, hanem kritikus. A legnagyobb szülői hiba, ha megpróbáljuk a gyermeket egy olyan sablonba kényszeríteni, amely nem felel meg a genetikai temperamentumának. Ha egy gyermek genetikailag introvertált, és mi folyamatosan nagy társaságba visszük, mert mi magunk extrovertáltak vagyunk, az hosszú távon kimerültséghez és önértékelési problémákhoz vezethet. A szülői szeretet és támogatás ereje abban rejlik, hogy segítünk a gyermeknek önazonos módon fejlődni.

tags: #watson #barmely #csecsemobol