Simonyi József: A Legvitézebb Huszár Gyermekkorától Az Ezredes Rangig

A magyar hadtörténet egyik legismertebb katonája, „a legvitézebb huszár” - Simonyi (Simon) József, vagyis Simonyi óbester - 1771. március 18-án született Nagykállóban. A Simon család 1637-ben III. Ferdinándtól kapott nemességet, de vagyonra nemigen tehettek szert, mert az 1771-ben született Simon József édesapja, Simon Pál Nagykállóban mészárosmesterként kereste kenyerét, hogy 11 gyermekét felnevelje.

Diákévek és a Katonai Pálya Kezdete

Simonyi József Nagykállón nevelkedett, ahová apja Magyaróvárról költözött. A legtöbb baja Józseffel lehetett, hiszen utóbbi veszett rossz gyermek volt. Diákéveiben mint nagy verekedő és vakmerő csínytevő keltett feltűnést. Az elemi iskolából hamar kitessékelték, a következő iskolából, a görög katolikusok közül is kirakták. Majd a szülők a piaristáktól várták, hogy megzabolázzák az örökké verekedő, ablakokat zúzó, háziállatokat gyilkoló, bandákat szervező kölyköt. Több állomás után egy pesti gimnázium tanárait boldogította.

Hatodikos gimnazistaként, alig 16 évesen beállt huszárnak. Apja azonban hamarosan kiváltotta a harcias kamaszt, és (büntetésből?) elszegődtette mészárosinasnak Kecskemétre. Amikor azonban József értesült arról, hogy Debrecenben haditoborzást tartanak - küszöbön állt a harmadik osztrák-török háború (1788-1790) és II. József rendeletet adott ki a hadsereg felduzzasztására - Simon Hajdúböszörménybe utazott, és 1787 novemberében beállt a Galíciában állomásozó 8. Wurmser huszárokhoz.

Az Első Hadjáratok és Felemelkedés

Simonyi katonaéletének kezdete egybeesett az újabb orosz-török háború kitörésével (1787). Néhány hónapos kiképzés után a hadszíntérre vezényelték az ezredét, a Wurmser-huszárokat is. Az „öregek” eleinte elzavarták a pelyhedző állú fiút az összecsapások közeléből. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át, amikor mindjárt egy tekintélyt parancsoló, karddal vágott sebhelyet is szerzett magának az arcára. Közhuszárként több bevetésben részt vett, s 1788 októberében egy súlyos fejsebet is kapott. Ez évben már frájter (a legalacsonyabb rang a korabeli hadseregben) volt.

Miután átvészelte a töröknél is veszélyesebb téli táborozást, az éhezést, az esőt és a fagyot, 1790-ben vicekáplárként fejezte be első hadjáratát. Rövid békeidő után, 1792-ben megkezdődött a francia háborúk csaknem negyedszázadig tartó korszaka. A jóvágású huszár emberöltőnyi időt töltött a harctereken - szinte egész férfikorát. 1793-ban strázsamester (őrmester) lett. Hamar felhívta magára a figyelmet felderítő járőrként végrehajtott bravúrjaival. Például tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban levágva parancsnokukat.

Amikor 1819-ben egy nagyváradi tanárral megíratta életrajzát, Háry János módjára mesélt ezekről az évekről: „Váratlan tetteinek az ellenség helységeiben oly rémülést szülő híre futamodott, hogy már neve említésére is minden ember rettegett… Csak a szürke lovú Simonyi káplártól félnek, és vele rémülve ijesztgetik egymást.” Vitézségét felettesei is méltányolták: „káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédelt”.

Kitüntetések és Ranglétrán Való Előrehaladás

1796 Észak-Itáliában találta: augusztus elején a Garda-tó melletti, menekülésnek is beillő visszavonulás közben szakaszával visszaszerezte az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját. 1789-ben megkapta az Ezüst Katonai Emlék Érdemérmet, majd 1797-ben pedig az Arany Katonai Emlék Érdemérmet. Hőstette tiszti előléptetést eredményezett: egy ulánusezred vicehadnagyává (alhadnagy) nevezték ki.

1799-től újra a Rajna vidékén harcolt. A Habsburgok hadserege egyik vereséget a másik után szenvedte el, a lovasság leginkább a visszavonulás biztosítása során tüntethette ki magát. A vakmerő fiatal hadnagy ezekben az években tett szert egy befolyásos támogatóra új parancsnokának, a német nevű, de magát jó magyarnak valló Wartensleben grófnak, a Blankenstein-huszárok ezredesének személyében. Az ő pártfogásának köszönhetően 1802-ben elnyert egy magas katonai kitüntetést, a Katonai Mária Terézia-rendet (járőrözés során 50 katonájával egy nap leforgása alatt több száz franciát ejtett fogságba, továbbá több lovat zsákmányolt, mint amennyi egy huszárzászlóalj teljes lóállománya), ez évtől főhadnagy.

Főbb kitüntetései és rangjai

1804-ben megkapta az osztrák bárói címet, ugyanakkor előléptették vicekapitánnyá (alkapitánnyá), majd 1805-ben kapitánnyá. Rangemelkedésével az eredeti Simon nevet a „nemesebb” Simonyira változtatta, bárói címéhez pedig a Vitézvári előnevet kapta. 1809-ben Aspernnél a fővezér, Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát; a csata után ő nevezte ki Simonyit főstrázsamesterré (őrnaggyá) a Hessen-Homburg huszárezredben. A kulmi csata után, 1813-ban alezredessé léptették elő, magas kitüntetéseket kapott a szövetséges orosz, porosz és hesseni uralkodótól. A lipcsei „népek csatájában” egy golyó a szíve fölött levő tárcában akadt meg. A háború utolsó szakaszában végre új szerepkörben mutathatta meg képességeit: győztes hadsereg élén üldözte Napóleon visszavonuló hadait. Utolsó bravúrját 1814-ben hajtotta végre.

1815-ben magyar bárói rangot kapott. 1815. január 24-én a hesseni választófejedelem kitüntette a "Pour la vertu militaire" kitüntetéssel. A porosz király 1816-ban újabb elismerésben részesítette. Összesen 72 kitüntetést kapott katonai szolgálata során. A BBC History - A világtörténeti magazin 2015. májusi számának 92. oldalán „magyar lovasvezér mintaképének” nevezett Simonyi hírnevét vakmerőségig menő bátorságával és villámgyors döntéseivel vívta ki.

Békeévek és a Hadbírósági Eljárás

A 45 éves ezredes, aki élete nagyobb részét fegyverforgatással töltötte, nehezen talált vissza a békés viszonyok közé. Bécs, Nagyvárad, Debrecen, majd Galícia volt ezrede állomáshelye. Az újdonsült báró igyekezett elfoglalni az őt megillető helyet a rendi társadalomban. 1822-ben feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt gazdag árváját, hegelsfürsti Leiner Teréziát. A hozományból nagyúri módon élt, birtokot is szerzett főnemesi címéhez az Arad megyei Vadászban. Ötévnyi debreceni állomásozás után Simonyit és ezredét 1823 októberében a galíciai Tarnopolba helyezték, ahol békeidőben is úgy parancsolt, mint a háborúban.

Kegyetlenségig menő szigora miatt egyre gyakrabban szöktek meg az ezredéből; erre statárium kihirdetésével válaszolt. Anton Freyberger nevű ezredhadbírójában készséges eszközre talált: 1820-1822 között tizenkét halálos ítéletet hozott, ebből négyet végre is hajtottak. Előfordult, hogy a rablással vádolt veterán huszárnak a bitófa alatt kegyelmezett meg a magát élet-halál urának tartó ezredes. A békeidőben indokolatlan szigor híre eljutott a felsőbb katonai hatóságokhoz is.

1823-ban még csak a hadbíró ellen indítottak vizsgálatot, de hamarosan Simonyit is felfüggesztették parancsnoki állásából. Az eljárás hírére Freyberger meghamisította a kihallgatási jegyzőkönyveket és a fogháznaplókat, eltüntetett bizonyos okmányokat - állítólag ezredese tudtával -, így a vád később okirat-hamisítással is kibővült. A hadbíró vallomása alapján az Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat) az „óbestert” 1825-ben szigorú dorgálásban részesítette, és hatheti úgynevezett foglárfogságra (afféle laktanyafogság) ítélte.

A hadsereget felügyelő Lajos főherceg utasítására azonban a budai Főhadparancsnokság újabb vizsgálatot tartott, melynek végeztével vádat emeltek Simonyi ellen. Azzal vádolták, hogy visszaélt fenyítő jogkörével, törvényellenes büntetéseket szabott ki, befolyásolta az ezredhadbíróságot, jogalap nélküli halálos ítéleteket hozatott, sőt végre is hajtatott, visszaélt kegyelmezési jogával, és részese volt az említett okirat-hamisításoknak. A budai hadbíróság 1829-ben a vádakhoz képest enyhe ítéletet hozott: 11 hónapos foglárfogságot szabott ki rá.

A háborús hős számára ez a mellékbüntetés volt a legsúlyosabb csapás, hiszen ezzel katonai becsületét vették el. Az Udvari Haditanács is átérezte ennek tragikumát, s 38 évi szolgálatára, öt súlyos sebesülésére, hűségére, vitézségére való tekintettel azt javasolta, hogy királyi kegyelemmel töröljék az ítélet becstelenítő részét. A király azonban elutasította a kegyelmi kérvényt, így 1831. április 23-án rangfosztva vonult be az aradi börtönbe, hogy büntetését letöltse. Volt bajtársai, így a várparancsnok is, tüntetően fejezték ki rokonszenvüket: a „fogoly” szobáját a várparancsnok lakásával szemben rendezték be, és minden nap vele ebédeltek.

A katonai becsület elvesztését Simonyi mégsem sokkal élte túl: 62 éves korában fogolyként halt meg Aradon, 1832. augusztus 23-án. Holttestét vadászi birtokán temette el a családja, 1913-ban a Kerepesi temetőben fiának hamvaival együtt újratemették. A néphagyományban mint „a legvitézebb huszár” él, anekdoták, katonatörténetek tartják fenn emlékét, amelyek bátorságát, leleményességét, humorát és emberségét váltogatva emelik ki. Személyéhez kapcsolódva él a hagyományban régi huszáranekdotáinak egész sora. Emlékházat hoztak létre Simonyifalván (Erdély, Arad megye). Nyíregyházán a Magyar Szablyavívó Iskola egyik tagszervezete is a nevét viseli. A 608-as szekszárdi cserkészcsapat egyik rajának is ő a névadója.

tags: #verssimonyi #obester #kisgyerek #koraban #felmaszott #a