A lírai én gyermekien elesettnek, gyámolításra szorulónak érzi magát, amit metaforák segítségével fejez ki. Arra céloz, hogy Istennek meg kell bocsátania neki, ha megtagadja, hiszen egy gyereknek mindent szabad, a gyerek még nem vonható felelősségre a tetteiért. Ennek a gondolatnak a mélyén ellentmondás rejlik, hiszen ha a lírai én tagadja Isten létét, azaz ha szerinte Isten nincs, akkor miért beszél úgy hozzá, mintha létezne? Ugyanakkor lelkében él a vágy, hogy a mennybe tekintsen, ezért azt kéri Istentől, hogy ne vakítsa meg a lelkét, azaz engedje a mennybe látni.
A beszélő az „árnyékvilág árkain” élve is magára vállalta Isten szerepét, feladatait („gondjaid magamra vettem”), ezért emberfeletti kínokat kell elviselnie, megjelenik a kín motívuma. A strófa úgy is értelmezhető, hogy a lírai én úgy véli, eddig saját maga próbált boldogulni a világban, azaz megkímélte Istent a róla való gondoskodástól. Maga viselte el mindazt a kínt, amit a sors rámért, és talán a világ szenvedését is magára vette, de tovább már képtelen erre.
Másról is szól a vers, a lírai énből feltör a szeretetvágy, ami jelzi, hogy mennyire szenved a magánytól. A „Vizsgáld meg az én ügyemet” egy törvényszéki fordulat, amely bibliai motívumokat idéz fel (bűnbak, krisztusi áldozat, utolsó ítélet), és jelzi, hogy a beszélő perben áll az élettel, de nem biztos abban, hogy bűnös-e vagy sem. Megjelenik az önfeláldozás gondolata is. A beszélő utolsó kérése Istenhez a vers záró sora, egy időhatározó mellékmondat, amely elárulja, hogy a lírai én önmaga feláldozására készül.
József Attila élete utolsó évében írt, Nem emel föl című versének apakereső istenfohásza még megindítóbb, ha azt is emlékezetünkbe idézzük, hogy a kamasz poéta - ha úgy tetszik - ateistaként alapozta meg mindennél jobban áhított költői hírnevét. Pedig az elhíresült „istenkáromló” már 17 éves korától egyoldalú beszélő viszonyt tartott fenn költőként a mennyek jelképes urával, hol Fohászkodó éneket és Csöndes estéli zsoltárt, hol Keserű nekifohászkodást címezve a mindenhatónak.
Ám - a tárgyaláson elhangzott védőbeszéd logikájából kiindulva - Istent ugyanolyan, sűrített jelentésű metaforaként kell értelmeznünk verseiben, mint az Úr lázadó „fiának”, Krisztusnak az alakját. S noha meglepően emlékeztetnek egymásra a pályakezdő és a halálra készülő költő Istent szólongató monológjainak motívumai, a metafora jellege alaposan megváltozik az életmű keletkezésének tizenöt esztendeje alatt.
Beney Zsuzsa a költő két késői versének (Bukj föl az árból; Nem emel föl) Isten-képét elemezve óv attól a feltételezéstől, hogy csupán a hiányzó apa-anyafigura univerzális kivetítését lássuk József Attila „transzcendens istenében”. Úgy véli, ezek a versek Istenhez, de nem Istenről szólnak, és alapvetően Isten létének a vágya ihlette őket, függetlenül attól, hogy a költő hitt-e vagy sem a létezésében. Szerinte az „odafordulás érzelmi intenzitása” teremtette meg a lírikus számára a megszólítható - s így a szavak, valamint a belőle áradó lelki szükséglet által létezővé tett - Istent.
Beney Zsuzsa periodizálása alapján „1922-1925-ig József Attilának legalább 25 versében szerepel valamilyen módon Isten. 1928-ig rohamosan csökken ez a szám, és 1929-1930 körül teljesen eltűnik. Mielőtt összehasonlítanánk, miként „imádkozott” a nagybetűs Életet meghódítani készülő 17-20 éves, illetve a 30-32 esztendős „meglett” költő, érdemes azt is kideríteni, hogyan rögzült József Attila motívum-rendszerében Isten mint univerzális tekintélyimágó, melynek közvetítésével az apakereső lírikus - ha csak virtuálisan is, de folyamatosan - megélhette mindazt amit igazi gondviselő híján nem tapasztalhatott meg a valóságban.
Isten létét - és imádásának napi kötelességét - a családi gondviselő, József Áron tudatosította gyermekeiben. A majdani költőt a görögkeleti templomban keresztelték meg, apja vallása alapján, míg nővérei - anyjuk után - reformátusok lettek. József Jolán 1940-ben közreadott életrajzi könyvéből tudjuk, hogy a hirtelen haragú, lobbanékony családfő gyakran járt templomba és istenfélőnek nevelte a három testvért.
„Ha úrvacsorát vett magához, nekünk is hozott egy-egy kockát a szentelt kenyérből. (...) Ha a papa is jókedvű volt, sokáig hancúroztunk az ágyban, míg ránk nem szólt. Akkor egyszeribe elcsendesedtünk, s egymás mellett felülve az ágyban, imádkoztunk.”
Hároméves volt az apja szeme fényeként dédelgetett kisfiú, amikor Isten „földi helytartója” - a gyerek képzeletében az Úr szimbolikus megtestesítője - örökre eltűnt az életükből. Hová lett? Miért hagyta magára a családját? Mit követtek el, hogy így bünteti őket? Isten - akinek a létezésében még minden bizonnyal hitt a vallásos szellemben nevelt kis Attila - nem válaszolt a gyerek esti imáiban elsuttogott kérdéseire. A szorongató titokra nem derülhetett fény, mert a Mama sem tudta okát adni a történteknek, mi több, őt magát is megközelíthetetlenné - depresszióssá, kommunikáció-képtelenné - tette a családi trauma.
Az óvodáskorú Attila, aki egyik pillanatról a másikra elvesztette apja és anyja szeretetét, zűrzavaros érzelmekkel élhette meg az új helyzetet. Valószínűleg ekkor vert benne gyökeret a tárgytalan bűntudat, mely élete végén, a pszichoanalitikus terápia aktivizáló hatására ismét fölerősödött, és válaszokat követelt.
Passzív csodavárás helyett föltehetően a szómágiával is megpróbálkozott, hogy maga szabjon irányt sorsának. Az előírt imák helyett - mint minden gyerek - föltehetően egyéni szövegezésű kérésekkel is ostromolta az egek mindenhatónak hitt urát. Személyes hangú fohászaiban minden bizonnyal a szavakkal való szuggerálás „módszerét” alkalmazta. Ennek műhelytitkait testvéreivel közösen egy vajákos asszonytól leste el, aki nem sokkal apjuk eltűnése után szállást adott nekik, és hűtlen szeretők visszabájolásával foglalkozott titkos szertartásain. De hiába ismételgették - a rituálé előírásait buzgón követve - József Áron nevét, az elmormolt varázsigék sem segítettek: a családfő nem tért vissza hozzájuk.
Örökös hiánya, testetlen létezése ugyanakkor konkrétan elképzelhetővé tette az imák címzettjének alakját és létformáját. Az írásbeliség fölfedezésével új korszak kezdődött az apjával együtt mindinkább vallásos hitét is elvesztett költőjelölt életében. Tudniillik míg a néma vagy félhangos imák égi címzettje sohasem adott jelet magáról, abban a pillanatban testet öltött, amint a betűvetés tudományát elsajátító fiú leírta a mindaddig hiába szájára vett nevet. Az öt különböző betűvel láthatóvá tett, azonosítható szótestbe költözött szellemi szubsztanciát azontúl közvetlenül szemlélhette, papíron bármikor megidézhette, és - ha egyoldalúan is - beszélő viszonyt kezdeményezhetett vele. Ő lett a mindenkor megszólítható „másik”, a vágyott, egyszersmind megtagadható „tekintélyszemélyiség”, a költő által filozófiai fogalomként is hangoztatott „világhiány” megtestesítője, akire rávetíthette legbensőbb érzéseit, indulatait.
Mivel a gyermeki logika szükségszerűen saját érzéki tapasztalatai alapján választ fogalmi modelleket, okkal föltételezhető, hogy József Attila istenfogalmának materiális ősmintája a kiismerhetetlenül sokarcú, kifürkészhetetlen akaratú, láthatatlanná vált igazi apa lehetett. Az emberiség teremtőjének alakja - akit az imákban is „Pater Noster”, „Mi Atyánk” néven szólítanak meg hívei - így mosódhatott össze tudat alatt a költő személyes apaképével. S ettől az összefonódástól lett olyan ambivalens és változó a költő Istenhez való viszonya, amikor jellegzetes szülő-gyermek aspektusból fogalmazta meg az Úrnak címzett üzeneteit.
Szellemi kapaszkodót és elrugaszkodási pontot jelentett az otthontalanságtól és szeretethiánytól szenvedő makói gimnazista számára a mindenütt láthatatlanul jelenlévő morális törvényalkotó képzete. 1922-23 tájt írt verseiben a kétarcúnak vélt - kegyetlen és jóságos, félelmetes és szeretni való - képzelt „apaimágót” hol Lázadozva, hol alázatos-vallomásos hangon szólongatta. Keserű nekifohászkodását például az Isten létének bizonyosságára hiába váró, a vágyakozásba belefáradt düh fűtötte:
Gyere Uristen, nézd meg, itt vagyok,Tudom előtted el nem sáppadok.Azt amit adtál - megvan épen - vedd elSz csak hitegettem magam a Neveddel.Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van,De nékem kínos a bizonytalan.Vagy nemis adtál én véltem bolondul,Hogy számon élet-szöllő mustja csordul.Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,De nyakamban száz kétséget viszek.Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,Mint Nap havat, amit magába olvaszt.Vagy üss agyon hát, csak törődj velemS én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.Odaadom a vérem is, ha kéred.- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred.Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,De vedd el tőlem a talentumod.Ó szörnyű Isten, látogass meg engem!Jóságod ugyis mindhiába lestem.
Az Istentől kapott költői talentumára büszke kamasz ezt a kétségbeesett fohászát 1922 júliusában - tizenhét éves korában -, első öngyilkossági kísérlete után írta. Valójában „apát hívott elesetten”, mert szerelmi bánat búsította, s felnőtt életére készülődve követhető vagy megtagadható magatartásmintára, határozott identitás- és jövőképre volt sürgető szüksége. Az önmegvalósítási vágyához mintát, irányt és harci terepet kereső fiatalember ekkor már azzal is tisztában lehetett, hogy - a vér szerinti apa által ráhagyományozott örökség híján - a tökéletes ideáltól kapott tehetségével, saját magának kell felépítenie-megformáznia egyéniségét.
Fölfedezve magában és a világban az isteni alkotórészt, ha nem is egyenrangú, de mindenképpen egyivású félként fogalmazta meg Istent szólongató fohászait:
- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!Ne légy más, mint az Igazságos Úr.Több kalászt adj, de azért el ne vedd aRózsát
- szólította meg a Lázadó Krisztus eretnek hangján égi „felettesét”, s pogány öntudattal ki is oktatta az igazságról: „Tanulhatnál még tőlem is, Uram” - sőt kettejük összehasonlításától sem riadt vissza: „munkámban, Uram, érek annyit, mint Te / Nagy passziódban”.
A megszólított - s verseiben megidézett - Isten neve mellett mind gyakrabban jelenítette meg saját nevével önmagát. „József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól / örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott” - hódolt saját magának, mintegy Isten érdemes „örökösének” József Attila című - a kassáki konstruktivista formajegyeket viselő - költeményében 1924 novemberében. Négy évvel későbbi „sírversében” már úgy jellemezte magát mint aki „egyben másban / istenhez is hasonlított”, s aki a „görög-keleti vallásban / nyugalmat nem lelt csak papot”. Mindkét esetben úgy tűnik, mintha a személyiségét „megkonstruáló” költő önmagához szóló „imáját” olvasnánk.
A költő élete végéig szómágusként utánozta, majd helyettesítette Istent: a „szép szó”, a „testet öltött érv” fegyverével próbálta megváltoztatni a világot. Igényes apaválasztásával maximalista ideát kovácsolt az ideálból. Szebb és jobb világra vágyott, mint amilyenben élt, ezért kezdettől fogva nemcsak dicsőítette, hanem „bírálta” is az Alkotót.
„Nagyon utálkozhatott az Isten,Hogy ilyen csúnya planétát köpött”
- fakadt ki a 18 éves költő a Világ megokolt utálata című versében. Szerinte „Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság”. Ő olyan szép új világot szeretett volna létrehozni a megidéző erejű szavak segítségével, amelyik rá hasonlít. „Alkotni vagyunk, nem dicsérni” - szólt az Imádság megfáradottaknak.
S miközben a költő az értelmes célhoz szükséges erőért fohászkodott az Atyához, azt is megvallotta: „a te gyerekeid vagyunk”. Mégis, a benne élő, célratörő szómágus Ámen helyett így zárta az Úrnak címzett imáját: „Szabadíts meg a gonosztól.” Kiválasztottsága tudatában saját költői világának határait is mind távolabbra helyezte az univerzumban.
„Űlünk, űlünk a mindenség szélén,Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?” (Magyarok)
Az Úr szemével körbetekintő ifjú költő már nem imádkozott, hanem tanított és prédikált, mint a mennyei Atya fölkent papja:
„Ti jók vagytok mindannyian,Miért csinálnátok hát rosszat?” - „Isten országát hirdetem néktekAki eljön hozzánk: a földre”. (Tanítások)„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,Nyisson ajtót nekünk a reménység!” (Magyarok)
József Attila megszólított istene sokáig arctalan volt. A személytelen szimbólumot emberi vonásokkal kellett hát felruháznia. Gyerekes bájjal antropomorfizált Isten-figurája nem távoli-félelmetes szellemlény, hanem testközelben bármikor felbukkanható, jóságos gondviselő, aki álruhában kószál az emberek között:
„Hogyha golyóznak a gyerekek,az isten köztük ott ténfereg.S ha egy a szemét nagyra nyitja,golyóját ő a lyukba gurítja.(...) Most már tudom őt mindenképpen,minden dolgában tetten értem.”
Oldás és kötés változataiként szemlélhetjük az Istenhez - mint szimbolikus apához - mind öntudatosabb gyermekként viszonyuló költő verseit. Forró fiúi vallomást és már-már cinikusan elutasító kinyilatkoztatást vegyesen találunk 1924-25 körül írt istenes költeményeiben.
A nyomasztó szellemi fölényt nehezen viselő költőnek a tekintélyszemélyiségek iránti ambivalenciája előlegeződik meg József Attila e korai verseiben. A földi „istenekkel”, mindenekelőtt a Nyugatot szerkesztő Babits Mihállyal szemben ugyanazt a harcmodort követte önmegvalósítási törekvései - költői elismertetéséért folytatott küzdelme - során, mint az eszmélkedését serkentő, elképzelt, majd gondolatban megalkotott, megszemélyesített apa-fogalommal. Ezért olyan szembeszökő a tárgyi kritikai tanulmányával megsebzett Babits kiengesztelésére írt Magad emésztő...
Beney Zsuzsa már utalt rá, hogy a költő egészen 1935-ig nem írt olyan verset, amelyben újra megszólította volna Istent, a metaforikus apát, akiről pszichológiai értelemben mindinkább „levált”. 1928 utáni, radikalizálódó korszakában - testetlen, elképzelt ideál helyett - valódi költőforradalmároktól, mindenekelőtt Petőfi Sándortól és Ady Endrétől kölcsönzött testére szabható társadalmi szerepmintát. 1929-30 körül már a világ újjáteremtésének általános eszménye lebegett a szeme előtt. Nem akart többé szavakból „külön világot” alkotni - mint 1923-ban, A Kozmosz éneke című mesteri szonettkoszorúval -, hanem a társadalom valódi átalakításának konkrét feladata izgatta.
Istentől kapott teremtőerejét - költői tehetségét - az osztályharc szolgálatába állítva, mint „a való világ varázsainak mérnöke”, maga állt a „sorsukat fölcserélni” vágyó elnyomottak élére. Mozgalmi csalódásai idején sem az illúziók világát jelképező égben kereste az igazságot - vagy ha úgy tetszik: Istent -, hanem önmagában. Új nézőpontot jelentett számára a rejtett összefüggések tudománya, a pszichoanalízis, melyet nemcsak az egyén, hanem az emberek által alakított történelem és a társadalom tanulmányozására is alkalmas strukturális mintának tekintett.
A „jövő mérnöke” a harmincas évek elejétől már a múlt tanulságai alapján próbálta kiismerni a jelent, feltárni az ösztönök titkos birodalmát, megfogalmazni a „vas világ” működési törvényeit, és valószínűsíteni a jövőt. Kételyeit gyötrő kérdéseit - amelyeket korábbi verseiben a kompetensnek tételezett Istennel osztott meg - most önmegszólító versek formájában, saját magának címezte (Mondd, mit érlel..., Invokáció, Haszon, Vigasz). Vallásos utalást legfeljebb kritikai éllel tesz ekkori verseiben.
A gondolkodást mint a világteremtő szellem megnyilvánulási formáját, az önmegváltás eszközének tekinti. 1934 tavaszán az Eszmélet költője már a lelki függő viszonyaitól megszabadulni igyekvő, önmagára utalt „meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja” és „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. Első pillantásra ezek ugyanazok a tagadó állítások, amelyekkel a Tiszta szívvel húszéves költője még szinte dicsekedett. Mindinkább elhatalmasodik benne a tehetetlenség bénító érzése, pedig nem is olyan régen, a mozgósí...
József Attila élete és költészete
A 3. egység (3. versszak) metaforából kiindulva újabb kérést fogalmaz meg. A beszélő gyermekien elesettnek, gyámolításra szorulónak érzi magát. Azzal, hogy szívében-lelkében csak egy kisgyermek, arra (is) céloz, hogy Istennek meg kell bocsátania neki, ha megtagadja, hiszen egy gyereknek mindent szabad (a gyerek még nem vonható felelősségre a tetteiért). Ennek a gondolatnak a mélyén ellentmondás rejlik, hiszen ha a lírai én tagadja Isten létét, azaz ha szerinte Isten nincs, akkor miért beszél úgy hozzá, mintha létezne? Ugyanakkor lelkében él a vágy, hogy a mennybe tekintsen, ezért azt kéri Istentől, hogy ne vakítsa meg a lelkét, azaz engedje a mennybe látni.
A 4. egység (4. A beszélő az „árnyékvilág árkain” élve is magára vállalta Isten szerepét, feladatait („gondjaid magamra vettem”), ezért emberfeletti kínokat kell elviselnie (megjelenik a kín motívum). A strófa úgy is értelmezhető, hogy a lírai én úgy véli, eddig saját maga próbált boldogulni a világban, azaz megkímélte Istent a róla való gondoskodástól. Maga viselte el mindazt a kínt, amit a sors rámért, és talán a világ szenvedését is magára vette, de tovább már képtelen erre.
Az 5. egység (5. versszak) másokról is szól. A lírai énből feltör a szeretetvágy, ami jelzi, hogy mennyire szenved a magánytól. A „Vizsgáld meg az én ügyemet” egy törvényszéki fordulat, amely bibliai motívumokat idéz fel (bűnbak, krisztusi áldozat, utolsó ítélet), és jelzi, hogy a beszélő perben áll az élettel, de nem biztos abban, hogy bűnös-e vagy sem. Megjelenik az önfeláldozás gondolata is. A beszélő utolsó kérése Istenhez a vers záró sora, egy időhatározó mellékmondat, amely elárulja, hogy a lírai én önmaga feláldozására készül.
A gyermekkorban kialakult sérült részek mélyen befolyásolhatják az Istennel való kapcsolatot. Az önbántalmazó gyermekrészek akkor alakulnak ki, amikor a gyermeket bántják, és azt mondják neki, hogy „Te semmire kellő!”. Ez a rész átveszi a bántalmazást, és természetesnek veszi, így később már ő maga folytatja azt. Az elhanyagolt, bántalmazott vagy traumatizált gyermekrészek szintén mély sebeket ejthetnek. A traumatizáltság, mint egy lelkiállapot, megállítja a belső pszichés önszerveződést, lefagyást okozva. Ilyenkor csak alapvető reakciók, mint támadás, menekülés, dermedés vagy védekezés lehetségesek.
A szándékos vakság, mint jogi és lélektani szakkifejezés, arra utal, hogy egy közkeletű hiedelem, egy megerősítő érzés, az énképünk, valamint bizonyos információk és adatok együttesen tartják fenn az igazságot, anélkül, hogy ez változást hozna. Például, ha az orvosi közvélemény sokáig figyelmen kívül hagyja a röntgenfelvételek káros hatásait a várandós nőkre és magzataikra, annak ellenére, hogy az adatok egyértelműen mutatják a kockázatokat.
A konfliktustól való félelem, mind külső, mind belső, szintén hozzájárulhat a szándékos vaksághoz. A belső konfliktusok elkerülése érdekében az ember hajlamos lehet figyelmen kívül hagyni azokat az információkat, amelyek szorongást keltenek, még akkor is, ha ezek a konfliktusok a fejlődésünkhöz járulnak hozzá.
Az emberi kapcsolatokban is megjelenhet ez a jelenség. Egy hajléktalan férfi egyszerű kérése, hogy „Éhes vagyok”, elegendőnek kellene, hogy legyen ahhoz, hogy segítséget kapjon. Azonban gyakran társadalmi elvárások, félelmek és bizonytalanságok gátolják meg az őszinte segítőkészséget.
A költő élete során az Istennel való viszonya is változott. Kezdetben gyermekien esdeklő, majd lázadó, később pedig a világ megváltásán fáradozó alakban jelenik meg Isten. Végül, az élet vége felé, az önmagára utaló, belső erőforrásokra támaszkodó ember jelenik meg, aki már nem Istentől, hanem saját magától várja a válaszokat.
A gyermekkorban szerzett tapasztalatok, különösen az apafigurával való kapcsolat, mély nyomokat hagyhatnak az ember Istentől való viszonyában. József Attila esetében az elveszett apa alakja és az Istennel való kapcsolódás szorosan összefonódott, ami Ambivalens viszonyuláshoz vezetett az égi Atyához.
A lírai én gyermekként, de már felnőttként is, Istentől várja a megváltást, a bocsánatot és a vezetést. Azonban a költő élete során rájön, hogy a valódi erő és megváltás önmagában rejlik, és az embernek saját magának kell szembenéznie a belső konfliktusaival és félelmeivel.
A költő későbbi verseiben az Isten-kép átalakul. Az apai gondoskodás helyett egyfajta szellemi és erkölcsi törvényalkotó jelenik meg, akit a költő hol kritikával, hol pedig elismeréssel illet. A világ megújításának vágya hajtja, és Istentől kapott tehetségét az emberiség szolgálatába állítja.
A gyermeklélek és az isteni kapcsolat elemzése József Attila költészetében rávilágít az emberi lét alapvető kérdéseire: a szeretet, a megbocsátás, a bűntudat, a magány és a megváltás keresésére. A költő élete és művei példát mutatnak arra, hogy az ember hogyan küzdhet a belső démonaival, és hogyan találhatja meg az utat a lelki békéhez és az önmegvalósításhoz.