A zene ősidők óta az emberi kultúra része, elkíséri az embereket a mindennapokban, ünnepi alkalmakkor és még a harcmezőn is. A hangszerek, mint a zene közvetítői, folyamatosan fejlődnek, tükrözve a kor technikai és művészeti vívmányait. Ebben a cikkben elmerülünk a hangszerek sokszínű világában, a tradicionális fúvósoktól az egyedi, „talált” hangszerekig, és megismerkedünk néhány mesterrel, akik életüket a zene és a hangszerek iránti szenvedélyüknek szentelték.
A hangszerek javítása és értékesítése: Profi szakértelem
Több mint 30 éve foglalkozunk profi és zeneiskolai fafúvós hangszerek javításával (klarinét, fuvola, oboa, fagott, szaxofon, furulya). Magas színvonalú szakértelmünkkel, precíz munkavégzésünkkel, igényes anyaghasználattal, valamint egyénre szabott, zenészközpontú hozzáállásunkkal nyertük meg ügyfeleink bizalmát.
A 2017-ben nyílt üzletünkben egyedi, különleges kiegészítők mellett használt és új hangszerek eladásával is foglalkozunk. A fafúvós hangszerek széles választéka várja az érdeklődőket, a kezdőktől a profi zenészekig. A javítás és értékesítés mellett tanácsadással is segítjük a vásárlókat, hogy a számukra legmegfelelőbb hangszert választhassák.
Az Ethnosound: A világzene és a hangszerek iránti szenvedély
Az Ethnosound csapata a világ tradicionális zenei kultúrái iránt érzékeny zenerajongókból, zenészekből áll, akik azzal a céllal indították ezt a vállalkozást, hogy e kulturális értékeket és a zenélés örömét, közösségformáló erejét, testre-lélekre gyakorolt jótékony hatását minél szélesebb közönséghez eljuttassák.
Első lépésként, 2005-ben egy kulturális kávézót és közösségi teret nyitottak Budapest belvárosában, a Krúdy utcában, ahol többek között koncerteket, workshopokat, filmklubot szerveztek. A kávézó egy részében hangszerboltot rendeztek be, ami hamarosan fő tevékenységgé nőtte ki magát, és hamarosan európai szinten is egyedülálló hangszerparkot sikerült összegyűjteniük.
A kezdetektől odafigyeltek arra, hogy kínálatukban az igazi profik mellett a zenével épp csak ismerkedő érdeklődők is megtalálják a tudásuknak és pénztárcájuknak megfelelő hangszert. A közösségi jelleg is megmaradt, hiszen a hozzájuk betérők a különleges hangszerek megismerése, és akár kipróbálása mellett informálódhatnak a hangszeres technikákról, illetve a különböző világzenei eseményekről (koncertek, workshopok) is.
Kínálatukban eleinte az ütőhangszerek voltak túlsúlyban, de gyorsan bővült a paletta különféle fúvós, húros, valamint zeneterápiás és hangterápiás hangszerekkel is a világ minden tájáról. 2015 elején az a megtiszteltetés érte őket, hogy beköltözhettek a Müpa egyik üzlethelyiségébe. Ugyanezen a nyáron Krúdy utcai boltjuk egy felhőszakadás következtében beázott és fel kellett számolniuk. Középtávú terveik között szerepel egy új "fiók" nyitása a belvárosban, ahol a közösségi jelleg még nagyobb teret kapna. Addig kulturális programjaikat és egyéb zenei szolgáltatásaikat másokkal együttműködve, külső helyszíneken (pl. a Müpában) valósítják meg. A teljes raktárkészletük még nem elérhető, folyamatosan töltenek fel új termékeket.
Az Ethnosound kínálata:
- Ütőhangszerek (tradicionális ütősök a világ minden tájáról)
- Fúvós hangszerek
- Húros hangszerek
- Zeneterápiás és hangterápiás hangszerek
- Különleges kiegészítők
- Új és használt hangszerek
A zene szerepe a hadseregben
A hadseregekhez ősidők óta hozzátartozik a zene; annak ütemére menetelnek a katonák, és sokáig a csatákban is általában valamiféle fúvós hangszer lelkesítette őket. A különféle indulók ugyanakkor segítették az ellenség-barát felismerést, és nem mellesleg komoly identitásképző szereppel bírtak-bírnak az egyes egységeknél. Erre tökéletes példa a különféle skót ezredek duda-zenéje, de nálunk is ismert például a fehérvári huszárok dala.
A zene nem hivatalos vonalon is nagy jelentőséggel bírt: a hangszeren játszó katonák sokszor „koncerteztek” társaiknak, megidézve kissé az otthon hangulatát. Ezek a zenés estek nemcsak szórakoztatták, hanem erősítették is a bajtársiasságot és enyhítették a háború borzalmait.
Amikor a természet lesz a hangszer: Véletlen zenei élmények
A zene nem mindig mesterségesen létrehozott hangszerekből fakad. Előfordul, hogy a természet maga, vagy a mindennapi élet tárgyai válnak hangszerré, különleges és emlékezetes zenei élményeket okozva.
Az esőcsatorna "halálhörgése"
1968 nyarán történt. Egy vidéki városban léptünk fel az este, és késő éjszaka volt, mire hazaértünk. Nagyon elfáradtam, ezért megnyújtottam a lépéseket, amik egyébként is hosszúnak tűntek a telihold fényénél. Az utca teljesen üres volt. Gondolataim még az elmúlt órák helyszínén kalandoztak. Ebben a pillanatban, közvetlenül mellettem egy iszonyú hang hasított az éjszaka csendjébe. Nagyon megijedtem. Olyan volt, mint egy, közvetlenül a fülembe súgott halálhörgés. Ösztönösen futásnak eredtem. (Addig nem tudtam, hogy ilyen kitűnő futó vagyok.) Teljesen persze nem tudtam megnyugodni, mert nem volt magyarázat arra, ami történt. Szépen elfelejtettem a dolgot.
Másfél év telhetett el, amikor a szituáció pontosan megismétlődött. Játékból hazafelé, éjszaka egyedül az utcán, iszonyú hang, futás hazáig. Éppoly tanácstalan voltam, mint az első esetben, csak már ismerős volt a helyszín. Újabb idő telt el. Nappal volt, amikor ismét hallottam ezt a hangot, de már korántsem volt olyan félelmetes, hiszen az utca tele volt emberekkel, és pezsgő alapzajjal. Elindultam egy nyitott nagykapu felé, mert érzékeltem, hogy a hang abból az irányból jön... Megálltam a kapu mögött, és jót nevettem magamon, mert lelepleződött a félelem tárgya, amitől kétszer is futásnak eredtem. A ház esőcsatornája elrozsdásodott. A vége kiesett a csatornavasból, és egy kétméteres darab lógott az ereszről. Ahogy ezt a szél himbálta, időnként hozzásúrolódott a kapufélfát kimerevítő drótszálakhoz. Ez a természet alkotta "hangszer" az éjszaka csendjében tökéletes drámai hatást tudott elérni - legalábbis nálam.
A kerámia tányérok zenéje
A nyolcvanas évek elején járhattunk. Felkérést kaptam, hogy készítsünk ünnepi dekorációt egy gyár ebédlőjében tartandó gyűléshez. Egykedvűen szögeltem a piros textíliákat, és egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a nap bármit is tartogatna számomra. A gyűlés délután kezdődött, tehát a munkásoknak még volt közben egy ebédeltetés. Fél tizenkettő körül egy fiatal lány kijött a konyhából, és elkezdte a terítést. Először minden asztalra abrosz került, majd kiosztotta a tányérokat. Az evőeszközöket valószínűleg nagyon időigényes lett volna szabályszerűen kirakni, ezért ezeket menet közben, egy zsonglőr ügyességével beledobálta a mélytányérokba, és azok a tányérok alján elfogadható alakzatban rendeződtek. Közben nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Tudjuk, hogy a kerámia tányérokat kiégetik. Ezek más-más hangúak lesznek. A gyár étkészlete nem azonos időben vásárolt darabokból állt, így a tányérok között 2-3-4 hangnyi magasságkülönbség is volt. Ahogy a kislány rutinos mozdulatokkal, szinte azonos ritmusban az asztalok mellett haladva végigdobálta az evőeszközöket a háromszáz tányérba, az egy semmihez nem hasonlítható zenei meglepetés volt.
A hang és az érzés kapcsolata: A zenész, mint generátor
Régóta kutatom, hogy egy hang tudja-e reprodukálni a hozzá kötődő érzést. Nézzünk egy párhuzamos jelenséget a fizika területéről! Ha egy motor kivezetéseihez áramot vezetünk, az a tekercsben mágneses teret indukál, és megforgatja azt. De mi is a dinamó működési elve? Ugyanez megfordítva! Ha a motort megforgatjuk, a kivezetéseiben áram indukálódik. Mi is a zene? Emberi gondolatokat, érzéseket közvetíteni hangok által. És a zenész nem olyan-e, mint egy jó generátor? Hangokat közvetít, ami által a hallgatóban érzéseket indukál. Példaként három élményemet idézném.
Günter Sommer: A dobok egyenrangúvá tétele
Az első hangvarázslóval 1982 nyarán találkoztam, a budapesti orvosi egyetem aulájában. Már akkoriban is elfogult voltam a dobokkal, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel valaki egy másfél órás szólókoncertet adjon. Günter Sommer akkor első volt a Jazz Forum európai népszerűségi listájának ütőhangszeres kategóriájában. Már a szerelésből sejtettem, hogy nagy dolog van készülőben, mert az mindenféle "puccosságot" nélkülözött. 18 és 24 colos öreg nagydobok, egyikükre felkötözve két darbuka (inkább török piaci, mint hangszerbolti vétel), két fa harmónium síp, melyeket gumimatrac-pumpákkal szólaltatott meg, gongok, csőharangok, miegymás. Tökéletes felépítésű másfél órás koncertet hallottunk, aminek volt mondanivalója, a hallgatót elvitte egy más dimenzióba, majd visszahozta, miközben katartikus élményben volt része.
Ezután egy riportot készítettem vele, melyből néhány mondatot idézek:
"Négy éve játszom szólókoncerteket. Egyenrangúvá szeretném tenni a dobokat az egyéb szólóhangszerekkel. Ehhez ázsiai, afrikai és saját készítésű hangszereket, köznapi tárgyakat használok. Az én dobszerelésem nem egyezik meg a többség által használt felszereléssel. Ezáltal tudok új melódia- és harmóniavilágot előállítani. Muzsikálok az eszközeimmel, ugyanúgy játszom, mint egy zongorista vagy egy fúvós. A dallam, a harmónia és a ritmus egységét teremtem meg egy hagyományos értelemben vett ritmushangszeren. Egy dobfelszerelés a pódiumon nagyobb látvány, mint bármelyik hangszer. Ez leköti az embereket, és a hangokra már nem mindig figyelnek! Egy rossz dobosnak is lehet sikere egy csillogó dobfelszereléssel, ha artistaként produkálja magát. Én ezért ellopom az emberektől a látvány élményét, és zenei produkciómat leszűkítem a hallásra. Ezért "Hörmusik", hallás-zene a programom címe. Voltak amerikai példaképeim, de eljutottam arra a pontra, hogy a saját utamat kell járnom. Mert átvehetem ugyan az amerikai zenét, de az életüket, a zenei gyökereiket nem. Ezért szakítottam a példaképekkel és mintákkal."
David Moss: A saját eszköztár kialakítása
A második varázsló, akivel találkoztam, az amerikai David Moss volt. Levelezés útján ismertem meg, és amikor Magyarországra vezetett az útja, felkeresett. Hangfelvételeit már ismertem, de élő koncerten a 80-as évek végén láttam először Budapesten. Bár húszezer kilométer választotta el Günter Sommertől, filozófiája kísértetiesen hasonlított az övére. Azt mondta: "- A legtöbb zenekari dobos egyforma. Megvesznek egy dobfelszerelést, és szinte mindegy, hogy Európában játszanak rockot, vagy Kanadában swinget, beállnak egy sorba, és uniformizálódnak. A jobbakat is előbb-utóbb beskatulyázzák: ez egy jó latin dobos, ez pedig jó jazzdobos. Úgy gondolom, egy művésznek a tanulás fázisában az a dolga, hogy megismerje és tanulmányozza az elődök stílusjegyeit, majd ezekből építkezve és egyéniségét hozzáadva kialakítsa saját eszköztárát."
Az 1993-as (első) ceglédi Dobos Gálán volt szerencsém látni ezt az arzenált. Az alap egy kölcsönkért (akármilyen) dobfelszerelés volt, hiszen ez csak a ráapplikált eszközök hangjának felerősítését szolgálta. Az összes többi David kézicsomagjában érkezett repülőn, mert olyan elvetemült tárgyakat nem lehet akárhol találni... Hozott 4-5 darab összevissza repedt, görbült cintányért, melyeknek ettől teljesen extrém hangjuk volt. 5-6 műanyag flakont a pergőbőrre ragasztott, melyek megütéskor a steel druméhoz hasonló hangot adtak. Volt még egy zsák rizs, amit a kellő pillanatban az álló tamra háttal felfordított cintányérra szórt. Különféle mikrofonokat erősített a mellére, mert a felsőtestét is bevonta a játékba. Volt egy végtelenített magnószalag is: erre úgy énekelt rá, hogy mire körbeért, már a második, majd a harmadik szólamot is hozzá tudta tenni. Az ének és az ütőhangszeres játék tökéletesen egészítették ki egymást. A hallgató az egyik ámulatból a másikba esett. A virtuóz dobjáték, a muzikalitás és a humor páratlan elegyét láttuk.
Han Bennink: Az anarchikus dobolás mestere
A harmadik különleges dobossal ötvennyolc éves korában, 2000-ben sikerült találkoznom. Rengeteget hallottam korábban Han Benninkről, aki abszurd, polgárpukkasztó koncertjein azzal az erős, anarchisztikus beütéssel és pléhpofával játszik, amely jellemző a holland jazzmuzsikusokra. Játéka nem szorítkozik a dobszerelésre, alkalmanként zsámolytól fűrészbakig, a padlótól a falakig mindenen játszik. Konzekvensen keményen bánik az ütőkkel, minden alkalommal összetör néhányat, gyakran veszélyezteti a hallgatóság tagjait is. A Petőfi Csarnokba egy kitűnő zongora-bőgő kísérettel érkezett. Két olyan profi fiatal volt, akikre mondani szokták: a hátukon elviszik a műsort. Elindult a zene, bejött Han joggingban és sísapkában. Egy húszéves rugalmasságával a földre huppant, és a padlón, a bakancsa szárán és rámáján virtuóz módon elkezdett dobolni. Kivárt egy periódust, majd talpra ugrott, és a dobszerelésnél fejezte be a mondatot. Egész idő alatt mozgott és bohóckodott. Leszerelte a lábcin tányérjait, majd a nézőtéri padlóra dobta. Azok pontosan addig sisteregtek, amíg a zene megkívánta. Ezután a másik tányért is ledobta, és egy teljes számon keresztül az volt a kíséret, hogy szedte fel és dobta el a tányérokat, majd a pergővel beült a nézők közé, és ott játszott. Könnyed és felszabadult volt. Volt, hogy parádézás közben eltávolodott a doboktól, és a végső beütésre nem ért volna oda. Ekkor letört a díszletből egy hosszú lécet, és azzal ütötte meg a távolból a cintányért. Minden megmozdulása emlékezetes volt.
Sir Alan Buckley: A dobgyűjtő szenvedélye
Sir Alan Buckley a világ egyik legnagyobb dobgyűjtője Angliában. Angliában gyártott hangszerekből verhetetlen: az 1922 óta működő Premier cég minden modellje megvan neki. Egyszóval ő is gyűjtő, csak 1700 kilométerrel nyugatabbra - és húsz évvel korábban kezdte. Jó lenne találkozni vele!
Már ötödik éve érleltem a gondolatot, mikor is 2004 júniusában Bendzsel Miklós barátommal és feleségeinkkel sikerült valóra váltani egy londoni kirándulást. Útitársaim vállalták, hogy egy napot feláldoznak az ügy oltárán, és elkísérnek Alanhoz. A gyűjtőtársi fogadtatás szép példája volt, hogy nekünk csak Londontól Birminghamig kellett vonatoznunk, ahová Alan kocsival elénk jött, és ő szállított walsalli házukig (autópályán oda-vissza 320 kilométer).
Az odafelé vezető úton elújságolta, hogy két nagy rendezvénye van évente: tavasszal egy jazz-fesztivál, ősszel pedig egy dob-vásár, ami a régi dobokról szól. A jazz-fesztivált 26 éve rendezi. Semmilyen szponzornak nem kötelezi el magát, mindent a helyi bevételekből old meg. Az étel-ital árusok, a hangszerkiállítók, a kempingezők sátrainak bérleti díja, no meg a koncertbelépők fedezik a kiadásokat, sőt, még jótékony célokra is marad. Az őszi találkozó már az öreg dobok szerelmeseinek szól. Összeinternetezi a gyűjtőket, az egykori dobos sztárokat, és óriási sátrakat bérel, ahol kiállítja gyűjteményének legszebb darabjait. A kapcsolódó helyiségekben szól a zene, és a kisebb gyűjtők, magánszemélyek is kiállítják bemutatásra vagy eladásra szánt portékáikat. Két napon át folyik az ismerkedés, adás-vétel, cserebere.
A konzolok története
Amíg Miklós és Alan beszélgettek, volt időm végiggondolni a hátsó ülésen, hogy mi az, amit feltétlenül látni szeretnék a gyűjteményéből. Régóta foglalkoztatnak a mai karámok elődei, az ún. konzolok. Hallottam, hogy Alan sok ilyen szerkezettel rendelkezik. Ezek a díszes állványzatok 1920 és 1940 között voltak divatban. Minden esetben a nagydob körül helyezkedtek el, néha hozzá is voltak rögzítve. A keréken guruló változatokat egyszerűen be lehetett tolni a színpadra. Tetejükre többnyire dobasztalt helyeztek, ahová az akkori ütőhangszereket: a békasort, a kínai tom tomot, a kolompokat erősítették, és ami a verők tartójaként is szolgált. Az állványzat tovább építhető volt: függőleges csöveiből nőttek ki az akasztható cintányérok tartói, illetve ezen csövek derekára bilincselték a nagyobb tom tom dobokat, s később, kiküszöbölve a pergőállványt, a kisdob forgatható tartóját is. Minden egyes alkatrész egy kis remekmű volt, benne a gyártó vésett vagy beütött címerével, krómozott, ezüstözött vagy - kívánságra - aranyozott kivitelben. Az tehát, hogy egy konzol mennyire gazdagon volt felszerelve, használója zenészi és anyagi megbecsültségét is tükrözte. Duke Ellington dobosa, Sonny Greer például egy Leedy konzolt használt, ami olyan pompásan nézett ki, mint egy királyi hintó.
Háromnegyed órányi autózás után megálltunk egy öregecske, kertes ház előtt. Belépve az ajtón a járatlan idegen számára is azonnal érzékelhető volt, hogy háziak fölös energiájukat nem a rendcsinálásba szokták fojtani. Alan felesége, Kenya kedvesen fogadott bennünket. Nem sokkal ezután lázas pakolásba kezdtek. Egy ajtó volt eltorlaszolva súlyos dobozokkal és hangszertokokkal. Miklóssal természetesen azt hittük, hogy az átmeneti akadály elhárítása után egy terem bejárata szabadul fel majd, és belépünk a csodák palotájába. Nos, a csoda később be is következett, de még át kellett bújni néhány tű fokán. A dobozok ugyanis egy körülbelül 30 centi széles, spalettaszerű ajtót takartak, melynek nyílása a pincébe vezetett. Alan bemutatta, hogy jobban járunk, ha kifújjuk a levegőt, és lapos hassal próbálunk átférni a résen. Feleségeink tűnődve nézték alkalmi tréningünket, és ezen a ponton úgy döntöttek, hogy mégis a korábban felajánlott helyi arborétumot látogatnák meg. Kenya - mielőtt elindult volna a lányokkal - levette a zakómat, hogy a „barlangászat” alatt ne károsodjon, így másfél órát volt szerencsém guggolni a hideg pincében egy szál pólóban, Alan, Miklós és háromszáz pergődob társaságában.
„Zseniális ötlet ez a levegőkifújás - gondoltam. - Itt sem gyorsan lejutni, sem feljutni nem lehet. Nincs az a betörő, aki futás közben változtatni tudná az alakját.” Amit odalenn láttam, az viszont minden viccet félretéve maga a csoda volt. Semmi piperkőc tálalás, hiszen a gyűjtemény nem vendégfogadásra készült. Fa polcokon, katonás rendben közel 300 pergődob, mindegyik kitűnő, működő állapotban. Nem akármilyen típusok és évjáratok! Többségük háború előtti, a jazzdob készítés aranykorából való: Carlton, Ajax, Leedy, Premier, Duplex, Gretsch, Hayman, Ludwig, Radio King, és előttem ismeretlen, régi szép márkák hosszú sora. Jubileumi darabok, ritkaságok: fa kávásak, dupla húrváltósak - gyönyörűek! Itt, a pincében tudtam meg, hogy a Carltonból lett a Hayman, majd abból az Arbiter: ezek ugyanazon gyártó túlélései voltak.
A pince után, lábunkat kiegyenesítendő, teázás következett a nappaliban. Ez Alan számítógépes birodalma. Ebben a szobában születnek cikkei Classic Drum Museum címmel az európai és amerikai dobos magazinok számára. Elmondta, hogy másfél éve vásárolta számítógépét azzal a céllal, hogy a gyűjteményét maga tudja rendszerezni. Hat hónapjába került, mire minden tárgyat lefényképezett, és az odavonatkozó korabeli katalógussal együtt CD-re írt. A teljes állományról készült fotósorozat 17 CD lemezen fér el, melyből barátsága jeléül másolt nekem egy sorozatot. Látva azt, hogy mennyire félti gyűjteményének méreteit másokkal megosztani, ezt az ajándékot a legnagyobb bizalom jeleként könyveltem el. Ezután elindultunk megnézni a szereléseket. Ez egy King Snapper! Egyetlen felső tamot láttam szabadon, a fürdőkádban, amikor kezet mostam, abban egy macska aludt. Alan úgy féltette hangszereit egy esetleges betöréstől, hogy világszínvonalra fejlesztette azok elrejtését. Áthaladtunk egy udvaron, és megálltunk a kamránál. Ez ugyanolyan volt, mint az itthoni szeneskamrák: pánttal, lakattal. Alan egy kéményseprőt is megszégyenítő kulcscsomóval bíbelődött. - Pedig ennek kell lennie, csak már rég nyitottam ki - mondta, majd egy "Just a minute!" következett, és elszaladt olajozóért. Az ajtó kinyílt, és a látvány továbbra sem haladta meg az otthoni kamrákét: minden négyzetcentiméter tele...