A „teged valasztottalak csecsemo anyukajanak jelentés” kifejezés mélyen gyökerezik a keresztény tanításban és a hit személyes megélésében. Nem csupán egy szavakból álló mondat, hanem egy egész teológiai és spirituális koncepció lényege, amely az isteni kiválasztottságról, a feltétel nélküli szeretetről és az emberi élet céljáról szól. Ez a gondolat a Biblia számos pontján megjelenik, hangsúlyozva Isten irántunk való törődését és az általa kijelölt utat, melyre mindannyian meghívást kapunk.
Az isteni kiválasztás és az emberi tökéletlenség
Jézus már a gondolataival, szavaival és a gondolataiból építkező cselekedeteivel szolgálja az Urat. De Jézus azt kérdezi tőlünk most, miért hívjuk Jézust Urunknak, ha nem cselekedjük, sőt talán nem is igazán akarjuk sokszor azt tenni, amit személy szerint vár tőlünk Jézus és, amit képesek is lennénk cselekedni. A kérdés csak az most felénk, hogy miért nem bízzuk az életünket Jézusra, mint Urunkra, hiszen ezért nem azt tesszük és nem úgy szólunk és cselekszünk, ahogy szeretné.
Jézus arról tanít, hogy a rosszat a rossz következmények szükségszerű elhordozásával, sőt szereteted értelmes kinyilvánításával okosan győzd le és ne bosszú viszonzását dédelgesd szívedben. A szeretet (áldozatkész a másikért cselekvő szeretet) személyválogatás nélkül bölcsen kellene gyakorolni, hogy az tényleg a másik Jézusi szeretetben való növekedését szolgálja még, meg nem érdemelten is. A kritikánkat is úgy kellene gyakorolnunk, hogy azzal a másik épüljön.
Az Emberfia szavai ismét az Emberfiával, a Jézussal, az Evangéliummal kapcsolatos hozzáállásunkat világítják meg. Vállalnunk kellene, ha az Evangélium jó híréért rossz hírbe kerülünk, megmosolyognak vagy egyéb hátrány ér minket. De az emberek kedvéért soha ne forduljunk el Jézus sokszor talán ma népszerűtlen, vagy félreértett tanításaitól. Ez lemondással jár! Egy Adventi Úrvacsorai alkalmon való imádságos részvétel és a közösség is, de a mindennapi Bibliaolvasás és imádság is lemondással jár.
Péter és Júdás példája
Jézus nem Péterre, nem szikladarabra, hanem Sziklakőtömbre, Önmagára építi az Egyházat. Péter lehetőséget kap, hogy Jézusra építhesse az életét. De szinte végig tökéletlen. Gondoljunk Nagypéntekre, ahol átkozódott, hogy nem ismeri Jézust, mert saját fizikai életét - emberileg talán megértéssel is lehetnénk - fontosabbnak tartotta, mint Jézus követését.
Júdás, a Keróti férfi neve hálaadást jelent. Júdásnak azonban erőszakos és lázadó természete, nagy valószínűséggel az ószövetségi népen belüli Róma ellen lázadók legerőszakosabb csoportjához vitte. Jézus ezt nem látta előre? Imádság után hívta el a tizenkettőt. Szentháromság Isten döntése volt a kiválasztás. Fel sem merülhet, hogy nem tudta, mi rejtőzött Júdásban, vagy Péterben és a többiekben. Jézus ezt a tizenkét ember nevét sorolta fel, hangosan kimondta neveiket és választotta ki őket arra, hogy hirdessék az Evangéliumot.
Ezek az emberek nem szentek, ingatagok, mint Péter és politikai Messiási várakozásaik vannak, mint pl. Júdásnak. De Jézus nem azért választja, mert tökéletesek, hanem mert tökéletesekké lehetnek és erre Jézus még Júdásnak, a sikáriusnak is megadja a lehetőséget. Jézus mindannyiunk számára is megadja a lehetőséget, a „legyetek tökéletesekké” nagy feladatához, hogy akármilyenek voltunk. Péter pl. félelmében fizikai életét helyezte Isten, Jézus elé. De élete vége előtt ott van a két levele a Bibliában, ahol már egy másik Péterrel találkozhatunk. De mi van Júdással? Számára is megvolt a lehetőség. Azonban ő végtelenül megbánta tettét, hogy kiszolgáltatta Jézust. De értelme mégsem fordult Isten felé és saját magát ítélte el halálával. Péter azonban Isten felé fordult és Jézus háromszori apostoli küldésére Péter újult erővel elindult, ami az Apostolok Cselekedeteiben végig látható. Előttünk is számtalan lehetőség áll, de alapvetően két út van: az önsorsrontás, vagyis Jézussal szembeni közömbös, de valójában Vele szembeforduló út. Ez a csalódott Júdás útja és a másik Péter útja, amely Isten Szentlelke által Áldott út lett a nagy botlása ellenére is. Jézus neked is megadja, hogy az élet útját válaszd, válaszd az életet!
A szombat és a vasárnap értelme
Jézus tanítást adott a Szombat, számunkra a Vasárnap értelméről. A Vasárnapi Templomba járásnak egyetlen értelme van ma is a gyógyulás Szellemben az Isten kapcsolatunkban, lélekben az érzelmeinkben és ebből következik, hogy testünkben is gyógyulunk, gyógyulhatunk, ha Igére vágyó szívvel lépünk be a Templom ajtaján.
Az Isten Fia világossá teszi, hogy a szertartásosságnak nem uralkodni kell az emberek fölött. Dávid is megette a papoknak szánt kenyereket, mert nem volt más. A Szombat ugyanis nem szertartásos éhezést kell jelentsen, hanem Isten örömében való együtt lélegzést. Az Emberfia, a Messiás Jézus adja meg mindig a Szombat, számunkra pedig a Vasárnap az Úr napjának értelmét. A Szent cselekményekhez kitett kenyereket Dávid és legényei éhségük csillapítására használták. Jézus itt megint megmutatja, hogy üres szertartásosság lett volna Dávid számára, ha éhezve nem nyúl a szent kenyerekhez.
De Jézus, aki Ura a szombatnak, Őt és tanítványait törvénysértéssel vádolni nagy szellemi sötétségre vall és a Törvény értelmének teljes félreértésére. A Vasárnapunk lényege nem vallásos cselekmények külsődlegessége, a látszat, hanem az imádságos Jézus felé őszinte, Igére vágyó szívvel való öröm és akkor megtapasztalod, hogy Jézus Veled van. Valóságosan veled van.
Új bor, új ruha - Új korszak
Jézushoz a régi hagyományokat nem kapcsolhatjuk. Igaz, hogy Keresztelő János tanítványai és a farizeusok pártja nagyon gyakran hetente böjtöltek többek között a Messiás eljöveteléért is. De Jézus eljött, nem vették észre a Messiást, nem látták, hogy új korszak köszöntött be. Egy lakodalomban sem böjtölnek. Jézus, a Messiás érkezésével egy új időszak kezdődött, amelyben a régi szabályok és szokások már nem feltétlenül alkalmazhatóak ugyanúgy, mint korábban.
Ez a változás azt jelenti, hogy Isten dicsőségének és szépségének kifejezésére szolgál a miseruha. Mindegy, hogy ki a pap, mi a neve, nem az ő személye a lényeg, hanem Jézus Krisztus személye. Ami fontos, hogy amikor a pap miseruhát vesz fel, elveszíti a saját egyéniségét és Jézust, az örök főpapot teszi láthatóvá. A pap Krisztus személyében, in persona Christi cselekszik a szentmisében. A nagy egyházi összejöveteleken minden papon, püspökön egyforma miseruha van, a liturgia vezetőjén kívül, ezzel is mutatva azt, hogy tényleg nem a pap személye számít, hanem akit képvisel. Az elmúlt két évezredben sokat alakult e liturgikus öltözet kinézete, de a lényeg nem változott: a miseruha arra való, hogy elfedje a pap személyét és kihangsúlyozza Jézus, az egyetlen, örök főpap egyediségét, dicsőségét és szépségét.
Ennek a gyökeréről olvastunk most, hogy ebben a szellemben viseljék a papi öltözetet. Nem Áronnak vagy fiainak a nagyszerűsége miatt, hanem Isten nagyszerűsége okán, mert ez Isten dicsőségét hivatott hirdetni, Isten szépségét akarja kifejezni, ami csak az övé. A pap lelki családapa, aki fiai és lányai nevét a szívében hordja, mikor Istenhez közeledik. Minden reggel, amikor imádkozik az Úrhoz, magával viszi a rábízottakat az ő jelenlétébe, és ezt csinálja minden lelkipásztor, minden plébános. Imában hordozza a rábízottakat. A nevek a szívére van írva. Sok tekintetben a papság lényege ez az atyai szív, melyre sokak vannak bízva.
Pistis Sophia és az isteni beavatkozás
Jézus elmondja Fülöpnek és a tanítványoknak: „Pályáikat a lelkek megmentése érdekében fordítottam meg.” Mária kérdésére, hogy Pistis Sophia miért nincs a saját területén, Jézus részletesen elmagyarázza a kozmikus drámát. Pistis Sophia, a huszonnégy kisugárzódás egyike, a tizenharmadik eonban, testvérei, a nagy láthatatlan huszonnégy kisugárzása között tartózkodott. Amikor az Első Misztérium parancsára a magasba emelte pillantását, meglátta a világosság kincsestárának kárpitjából áradó fényt, és arra vágyott, hogy odajusson. Erre azonban nem volt képes. Mivel pedig Pistis Sophia nem szűnt meg dicsőíteni a magasság térségét, a tizenkét eonban élő összes archon meggyűlölte őt, mert az ő misztériumaikban többé már nem vett részt, hanem a magasságba vágyott, hogy fölébük kerekedjen. Ezért nehezteltek rá.
Ekkor Authádész önmagából egy nagy, oroszlánfejű erőt alkotott, és igen sok más, nagyhatalmú anyagi lényt is teremtett saját anyagából. Ezeket leküldte az alacsonyabb körzetekbe, a káosz területére, hogy onnan gyötörjék Pistis Sophiát és elrabolják erejét, mivel Pistis Sophia arra vágyott, hogy olyan magasságokba emelkedjen, amelyek fölöttük voltak, s mert nem vett részt az ő misztériumaikban, hanem ehelyett állandóan csak búslakodott, és az a fény után sóvárgott, amelyet látott. Amikor lefelé tekintett, és észrevette a világosságerőt a lenti területeken, nem tudta, hogy ez a háromszor-hatalmas Authádész világosságereje. Azt hitte, hogy az abból a világosságból ered, amelyet kezdetben a magasságban látott, s amely a világosság kincseskamrájának kárpitjából származott. Ezzel a gondolattal el is hagyta a tizenharmadik eont, és leereszkedett a tizenkét eonhoz. Ő pedig a tizenkét eont is elhagyta, és a káosz területeire ereszkedvén az oroszlánfejű világosságerőhöz lépett, hogy magához vegye. Erre rögvest körülfogták őt Authádész anyagi teremtményei. A nagy oroszlánfejű világosságerő elnyelte Pistis Sophia összes világosságerejét. Megszűrték, majd elnyelték a világosságát, anyagát pedig a káoszba vetették.
Pistis Sophia esdeklése
Pistis Sophia ekkor hangosan felsikoltott, és a világosságok világosságához kiáltott, amelyet kezdetben látott, s amelyben hitt: „Ó, világosságok világossága, akiben kezdettől fogva hittem, hallgasd meg most, ó világosság, a vezeklésemet. Pillantásomat az alsó területekre vetvén ott egy világosságot láttam, és azt gondoltam: lemegyek oda, hogy magamhoz vegyem azt. És mentem is, de az odalent honos káosz sötétjében találtam magam, és már nem voltam képes fölemelkedni, hogy visszatérjek az én területemre. Segítségért kiáltottam, hangom azonban nem hatolt át a sötétségen. Ám ahogy fölnéztem, láttam, hogy az eonok archonjai néznek le rám, és rajtam csúfolódnak, noha én soha nem ártottam nekik. Alaptalanul gyűlöltek engem.”
„Amikor pedig Authádész teremtményei látták az eonok archonjainak kárörömét, tudták, hogy azok nem fognak a segítségemre sietni. Te pedig, ó igazság világossága, tudod, hogy mindezt ártatlanul cselekedtem, mert azt hittem, hogy az oroszlánfejű erő a tiéd. Ne hagyj hát a szükségben, ó Uram, hiszen kezdettől fogva hittem a te világosságodban. Ez történt velem, ó világosság, mert forró vágyakozással telve a te lakhelyedet kerestem. Utolért Authádész dühe, aki parancsodat megszegvén nem saját ereje kisugárzása révén teremt. Én azonban pillantásomat hozzád emeltem, a magasságba, ó világosság, és hittem benned. Most viszont a káosz sötétjében szorongatnak, ó világosságok világossága. Hallgass meg, ó világosság, mert végtelen a te kegyelmed. Ne fordítsd el tőlem a te orcádat, mert nagy az én szükségem. Válts meg az archonoktól, akik gyűlölnek engem. Tudod az én gyötrelmemet és kínomat, s hogy híján vagyok az erőmnek, melyet elvettek tőlem. Nyilván van előtted, hogy kik tették ezt velem. Erőm kipillantott a káosz és sötétség közepéből. Vártam pártársamat, hogy eljöjjön küzdeni érettem; de nem jött. Amikor a világosságot kerestem, sötétséggel kínáltak.”
Jézus folytatja beszédét, és elmagyarázza, hogy ő maga avatkozott be az eonok pályáinak megfordításával, hogy felgyorsítsa a megtisztulást és a felemelkedést, valamint, hogy a kiválasztottak, azaz a misztériumokban részesülő tökéletes lelkek megmentülhessenek az archonok tüzétől. Ez az isteni beavatkozás teszi lehetővé, hogy a lelkek a fény felé forduljanak, és elnyerjék üdvösségüket.
tags: #teged #valasztottalak #csecsemo #anyukajanak