A gyermekek érzelmi világát felnőtt fejjel nehéz megérteni, hiszen a kicsiknek - még a kamaszkor előtt - főként érzelmi fókuszú a gondolkodása, tehát számukra nem követi az ok az okozatot, mást jelent a logika. A gyermekek sokszor jóval erőteljesebben és hosszabban reagálnak a közeli hozzátartozó elvesztésére, mint azt a felnőttek gondolnák. Ritkán beszélnek megtapasztalásaikról és érzéseikről a felnőtteknek, elrejthetik gyászukat, ezzel megőrizve, megvédve a szülőt. Emiatt a felnőttek sokszor alulértékelik a gyermek gyászát és a halállal kapcsolatos események felfogását. Bár való igaz, a gyermekeknek korlátolt eszközeik adottak a gyász kezeléséhez. Az ismeretek kognitív kezelése, a verbális kifejezés és a koncentrálás jóval szűkösebb a szüleikéhez képest.
A gyermekek halálfogalmának fejlődése
Éppen ezért egy kisgyermek egyszerre csak rövid percekig képes gyászolni, csupán „gyászolgat”, emellett gyakran megszemélyesítik a halált a kaszás vagy egy csontváz képében, hiszen szimbólumokban könnyebben gondolkoznak. A gyermekek, ahogy fejlődnek, újraértékelik és újraélhetik a gyászukat, az újabb fejlődési szintjüknek megfelelően.
- Kétéves kortól: A gyermekek kezdik megérteni a halál létezését, de úgy gondolják, hogy az csak egy átmeneti távollét. A halált úgy képzelik el, hogy onnan - főként egy mindenható és mindent tudó felnőtt ember -, bármikor a saját akaratából visszatérhet. A kicsi gyermek gondolkodásmódja konkrét, éppen ezért kerülendők az olyan magyarázatok, mint az „elaludt” vagy az „elutazott”, mert szó szerint érti, azt hiszi, még találkozhat az illetővel. Újabb traumát jelenthet számára, amikor rádöbben, ez már sosem fog megtörténni.
- Öt év felett: A gyermek már megérti a múlt, jelen és jövő létezését, képes különválasztani a képzeletet a valóságtól. Fokozatosan megérti a halál visszavonhatatlanságát és felfogja az elhunyt életfunkcióinak megszűnését.
- Hat-hétévesen: A gyermek gyakran felfogja a halál okát is, valamint a halál egyetemlegességét. Azonban még megjelenhet a mágikus gondolkodásmód, a különböző feltevések és félelmek által előidézett képzelődések, fantáziálások. Ha megkérdezzük, ki hal meg, ő azt feleli, hogy mindenki. De ha megkérdezik, hogy Apu is meg fog-e halni, arra azt feleli, hogy nem. Tudják, hogy meghalnak az emberek, de félelmeik mások halálára vonatkoznak, a sajátjára vagy rokonokéra nem.
- Nyolc-kilenc éves korban: A gyermek teljesen megérti már, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni, hiszen nem érti, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy, hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mások halála pedig szeparációs félelemként jelenik meg, tehát az élőkhöz szorosabban ragaszkodni fog.
- Kilenc-tíz évesen: A gyermek már behatóbban, részleteiben megérti a történtek okait és következményeit. Kritikusan reagál a kapott információkhoz és megérti, hogy a halál saját magára is vonatkozhat. Fontolgatja a halál igazságtalanságát és a halált az életfelfogás szemszögéből nézi.
- Kiskamaszoknál (10-12 év): A halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik. Jellegzetesen először a serdülőkorban jelenik meg a saját halál gondolata is. Kamaszkorban a legfontosabb támasz a barátok közelsége, jelenléte.
Zárásképp fontos azzal tisztában lenni, hogy sok gyerek úgy gondolja, a halott ember mozdulatlan ugyan, de megőriz valamiféle öntudatot és érzékeli, mi folyik körülötte. Úgy vélik, létezik az életből egy halálba vezető átmenet. Ez egy folyamat, melynek folyamán megöregszünk és meghalunk, ez még serdülőkorban sem világos gyakran a gyerekek számára. A test elpusztítása ebben a logikai fordulatban nem feltétlenül jelenti a létezés végét.
A szülői öngyilkosság feldolgozása gyermekkorban
Az emberi elme és gondolkodás nagy utat jár be a születéstől a felnőttkorig, amelyre nehéz visszaemlékezni, és még nehezebb azt kezelni. Víg Sára gyermekpszichológus szakértőnk segítségével olyan nehéz kérdésekre keressük a választ, hogy mire van a leginkább szüksége a gyermeknek, ha veszteség éri, mennyire kell őszintének lenni egy ilyen helyzetben. Egyáltalán: mi megy végbe egy gyermek lelkében, ha valamelyik szülője öngyilkosságot követ el? Milyen következményei lehetnek ennek felnőttként?
Egészségfejlesztési Iroda - depresszió és öngyilkosság 2020306
Parentifikáció és a gyermekek alkalmazkodása
„Akár megható is lehet, a darabban szereplő kislány listája” - kezdi Víg Sára, utalva Duncan Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című drámájára. A szakirodalom ezt parentifikációnak nevezi. A parentifikáció megfékezése, kordában tartása a megmaradt családtagok vagy a szűkebb környezet feladata. Bonyolultabb a képlet akkor, ha egy súlyosan depressziós szülőről van szó, aki öngyilkosságot kísérel meg, vagy követ el. A kérdésre, miszerint a darabban említett lista összeírását tekinthetjük-e a trauma feldolgozásának, vagy annak részének, azt válaszolja Víg Sára, hogy természetesen. Szép példa arra, hogy milyen erős életösztönnel bírnak a gyerekek még a legtragikusabb élethelyzetekben is.
A titkok súlya és a bizalomvesztés
Víg Sára kutatási területe, egyben kedvenc témája a titkok hatása életünkre. Kutatásai során már felnőtt nőkkel, férfiakkal készített interjút, akiknek gyerekkorukban lett öngyilkos valamelyik szülőjük. A beszélgetések során mindenkitől megkérdezte, hogyan értesültek a tragédiáról. Dupla fájdalom - ugyanis a szülő elvesztése önmagában is egy életre szóló trauma. Egészen megrázó esettanulmányok bizonyítják, hogy milyen gyakori, amikor az életben maradt családtagok igyekeznek a látszatot, a hazugságot fenntartani, egy rendkívül mély spirálba taszítva ezzel a családot. „Rengeteg megküzdési stratégia létezik, ami a gyermeki lélek élni akarásából fakad. Ez egyfelől bámulatos, hogy mi mindent kibírnak a gyerekek, csak közben megfizetik az árát” - folytatja a szakember.
A traumatikus élmény legtöbbször felnőttkorban, egy párkapcsolatban, vagy például gyakran a szülővé válás idején eszkalálódhat. Az elhunyt szülővel való kapcsolatot sérült kapcsolatként definiálhatjuk. A gyász egy részről idealizálja a szülőt, de a kapcsolat nemcsak ezért sérült, hanem azért is, mert nem a megfelelő időben ért véget. Megszakadt. Például ha az édesanya öngyilkos lesz, az édesapának arra kell törekednie, hogy nem az anyát helyettesítő, de egy nagyon jó és bizalomteli apa-gyerek kapcsolatot alakítson ki. Ebben a kapcsolatban egy hazugság - tartson az akár csak pár hónapig -, egészen rövid idő alatt is súlyos károkat tud okozni. Amennyiben az egész család asszisztált a hazugsághoz, akkor ez az egész családra vonatkozik. Ezt a folyamatot úgy is elképzelhetjük, mint egy tóba dobott követ: koncentrikus körök keletkeznek. Egy olyan erős bizalomvesztést él meg ilyenkor az illető, ami aztán minden fontos kapcsolatában visszaköszönhet. Talán még ennél is kiélezettebb élethelyzet, amikor megszületik az érintett első saját gyermeke. A szülővé válás krízise lehet a belobbantó momentum, egyfajta katalizátorként léphet működésbe. Ezzel a szereppel a legnehezebb megbirkózniuk az érintetteknek, hiszen ilyenkor aktivizálódik a legerősebben a sérült szülőkép. Bizonyos értelemben feldolgozhatatlan történés, ha egy gyermek elveszti valamelyik szülőjét.
A bűntudat és az önhibáztatás
„Gyerekeknél nincsen gyászév, ahogy felnőttek esetében.” - mondja Víg Sára. Amikor egy szülőnek problémái vannak, szomorú, boldogtalan, akkor a gyermek mindig önmagát okolja. Nincs ez másképp válás, halál, öngyilkosság esetében sem. Azonban míg például a válást követő terápiás folyamatokban a gyermek bűntudattól való megszabadítására jól bevált forgatókönyvek léteznek, addig ugyanez az öngyilkos szülő esetében hiányzó „recept”. Az önvád érzése minden családtagra kiterjed, nem kizárólag a gyermekre. Az öngyilkosságot elkövető szülők gyerekeinek az önhibáztatás alól az egyik legnagyobb felmentés, ha nevesítjük, tudatosítjuk a gyermekben a szülő pszichiátriai zavarát. „Ez viszont még pszichológusként is ellentmondást jelent” - folytatja Víg Sára. „A betegség tudatosításának hátulütője, hogy jön a következő kérdés, ami felmerül a gyermekben: ha ez egy betegség, akkor vajon én is örökölhetem? Velem is megtörténhet? Gyakori, hogy felnőttként komoly kutatásokat végeznek az öngyilkosságot elkövető szülők gyermekei, hogy kiderítsék a háttérben meghúzódó pszichikai okokat, és a következményeket a saját életükre. Az öngyilkosság halmozódik a családban, kockázati tényező.
A gyermeki gyász eltérő megélése és kifejezése
Természetesen a gyermekek és a felnőttek gyászában több közös vonás - hasonló gyászreakció - is tapasztalható: szomorúság, kedvetlenség, levertség-érzés, a veszteség miatt érzett erős lelki fájdalom, a társas környezettől való eltávolodás vagy bizonyos testi tünetek (csökkent étvágy, alvással kapcsolatos problémák). Mindezek mellett azonban a gyermekeket - életkorukból fakadóan - az érzelmek eltérő megélése és kifejezése jellemezheti a gyász folyamatában.
A játék, mint a gyász kifejezési formája
Nagyon gyakori például, hogy a játékában fejezi ki a veszteséggel kapcsolatos érzéseit - szomorúságát, kétségbeesését, csalódottságát vagy akár haragját, hogy az elhunyt „magára hagyta”. A gyermekpszichológiai rendelésen rendszeresen előfordul, hogy a más tünettel beutalt gyermek játékában, rajzaiban megjelennek a gyász jelzései. A gyermek „nyelve a játék”, megcselekszi, kijátssza magából azt, ami foglalkoztatja, megjeleníti a térben, dramatikus formában - másrészt pedig külső képpé alakítja, például úgy, hogy lerajzolja.
Egy 11 éves kisfiú például, aki édesapját veszítette el, a terápiában, miközben „harcosat” játszott, sorra betemette homokkal a „harc közben elesett” katonákat. Ez a szimbolikus temetési rítus nagyon sok ülésen keresztül ismétlődött, míg végül a terápiás folyamatban és az édesanyával együttműködve megindult a gyász feldolgozása. A kisfiú a játéktérben szó szerint megdolgozhatta az apa elvesztésével kapcsolatos érzéseit, félelmeit, kétségeit. „Kijátszhatta” magából és kimondhatóvá, elbeszélhetővé is tette azokat, hiszen a játék egyes elemei kapcsán sokat beszélgettünk az őt foglalkoztató dolgokról. Fontos adalék az esethez, hogy a gyermek nem lehetett ott édesapja temetésén, s az apa távolban lévő sírját sem látogathatta meg. Meg kell említeni azt is, hogy a kamaszkor előtt álló fiúban az apáról az az emlékkép élt, hogy nagyszerű és bátor katona volt. Mindezek fényében érthetővé válik a játékban eltemetett katona szimbolikája: tisztes búcsú az elhunyt apától, aki még halálában is pozitív mintát képvisel a gyermek számára, hősként - harcban - vész el.
A gyermekek függősége és a regresszió
A másik ok, ami miatt a gyermeki gyász bizonyos tekintetben különbözhet a felnőttétől, éppen a gyermek felnőttektől való érzelmi és fizikális függésében rejlik. A kisgyermek szeretete, figyelme alapvetően a szűk családra koncentrálódik. Emiatt a természetes dependencia miatt, ha a formálódó személyiség közeli, netán a legközelebbi hozzátartozóját veszíti el, a gyászfolyamat számos fejlődési területet érinthet rövid és hosszabb távon egyaránt. Leginkább az érzelmi életre van befolyással, de azzal összefüggésben kihathat a gondolkodás, az emlékezet, a figyelem, így a tanulás, vagy például a viselkedés és a kontrollfunkciók (pl. a szobatisztaság) területeire is. Gyakori az is, hogy közeli hozzátartozó(k) elvesztésekor a gyermek elkezdi fokozottan félteni életben lévő szeretteit és saját magát. Életet fenyegető veszélyt lát hétköznapi történésekben, indokolatlanul erősen szorong esetleges betegségektől vagy balesetektől. Kisgyermekkorban leginkább a fejlődésben való visszacsúszás jelentkezhet - azaz korábban már meghaladott viselkedésmintákat kezd ismét követni. (Ezt a jelenséget a pszichológia regressziónak nevezi.) Jellemző lehet például, hogy a kicsi gyermek a veszteséget követően újra bepisil vagy bekakil, holott korábban már szobatiszta volt.
Az elhanyagolás és elhagyás hatása a gyermekekre
Az elhagyott csecsemők sorsa
Mit jelent elhagyatva lenni? A magányosság érzése felnőttként is kínzóan nehezedhet a vállunkra. Mi lehet a sorsa hát azoknak a gyermekeknek, akiket nem vártak, nem akartak, magukra hagytak? Milyen későbbi nehézségekkel kell majd szembenézniük? Hogyan tudnak bizalmat találni a világban és a környezetükben? Mi lesz a steril, kórházi közegben magukra hagyott csecsemőkkel?
Ha gyermekbántalmazásról beszélünk, gyakran felmerül az elhanyagolás témaköre. Az elhanyagolást a bántalmazás egy passzív formájának is nevezhetjük, hiszen ilyenkor a gondozó mulasztásai vezetnek a gyermek jóllétének csökkenéséhez. A gyerekek elhagyása a gyermekbántalmazás egy külön típusa, mely megtörténhet bármely életszakaszban, de akár már közvetlenül a szülés után is. A világ nagy részén a kórházak biztonságos menedékként funkcionálnak, és az anyák jogi szankciók nélkül hagyhatják ott a megszületett gyermeküket. Ezek a csecsemők az állam gyámsága alá kerülnek, míg nem találnak számukra állandó otthont.
Egészségfejlesztési Iroda - depresszió és öngyilkosság 2020306
Az elhagyás okai és következményei
Minden évben számtalan gyermeket hagynak el különböző okok miatt: a szegénység, az erőforrások és a támogatás hiánya, a szégyen vagy épp a társadalmi nyomás nagy szerepet játszhat ezekben az esetekben. Egy török kutatás szerint az újszülöttek elhagyásának egyik fő oka a nem várt, nem tervezett terhesség volt. Az anyák átlagéletkora - akik a kórházban hagyták a babájukat - 23 év volt. Illetve azt is megállapították, hogy a nem kívánt terhesség mind az édesanyák, mind a gyermekek számára a komplikációk magasabb kockázatával járt együtt.
Az elhagyás legfőbb okai:
- Szegénység
- Erőforrások és támogatás hiánya
- Szégyen
- Társadalmi nyomás
- Nem várt, nem tervezett terhesség
Az elhagyás következményei:
- Állandó bizonytalanság
- Depresszió
- Szorongás
- Társfüggőség
- Poszttraumás stressz zavar
- Alacsony önbecsülés
- A másokba vetett bizalom hiánya
- A kötődéstől való félelem
- Hangulatingadozások
- Dühkezelési problémák
- Agresszió
- Nehézségek a kapcsolatok kialakításában
- Kockázatos magatartás
Steril magány és a kötődés hiánya
A kórházban hagyott csecsemőket általában az gondozza, aki épp ráér. Nővérek, orvosok, ha épp akad szabadidejük, felváltva, nem rendszeresen, és főképp nem kiszámíthatóan. Ez semmilyen szempontból nem ideális. A kórházi környezet soha nem fogja tudni megállni a helyét egy biztonságos otthoni térrel szemben, a kórházi dolgozók pedig nem fognak tudni a szülők szerepébe lépni, akkor sem, ha szeretnének. Az elsődleges kötődési személy, az állandóság, a válaszkészség és az ingerben gazdag környezet hiánya bizonytalanságot szül, amely a kisbabák későbbi életét is átszőheti. Ahogy a fentiekben láthattuk, a különböző negatív, elutasító vagy épp teljesen semleges ingerek, válaszok arra tanítják a kórházban hagyott babát, hogy nem számíthat segítségre, hogy a világ alapvetően nem egy biztonságos hely, amelyben jó élni.
Az elhanyagolás hosszú távú következményei
Az elhagyottság traumája számos érzelmi, de akár fizikai kihíváshoz is vezethet. Az elhagyott gyermekek elutasítást és veszteséget élnek meg, amely később alacsony önbecsülésben, a másokba vetett bizalom hiányában és a kötődéstől való félelemben nyilvánulhat meg, ezzel befolyásolva az egészséges kapcsolatok kialakítását. A bizonytalan érzések ráadásul ahhoz a végkifejlethez vezethetnek, hogy a gyermek úgy érzi majd, hogy nem érdemel figyelmet, szeretetet vagy megfelelő gondoskodást. Azt gondolhatja, hogy elutasított, sérült, nem megfelelő, emiatt pedig el kell rejtőznie, szégyellnie kell magát, bujkálnia kell mások elől. Meggyőződése, hogy mások nem tudhatják meg, ki is ő valójában, nehogy kiderüljön a „titok”, hogy ő elhagyható, nem szerethető. Úgy érezheti, hogy nem szabad kimutatnia az érzéseit, a szükségleteit, tilos hibáznia, de sikeresnek lennie is.
A félelem, hogy az elhagyatottság a felnőttkori kapcsolatokban is megismétlődik, gyakran hangulatingadozásokkal és dühkezelési problémákkal társul. Az elhagyástól való félelem persze önmagában nem számít mentális betegségnek, de a szorongás, amely kíséri, jelentősen megkeserítheti az ettől szenvedő emberek életét. Az állandó készenlét, aggodalom, pánik, az egyedülléttől való félelem és az elszigeteltség éppúgy megjelenhet egy érintett személy életében, mint a gyakori fizikai betegségek, a függőségek, az egészségtelen táplálkozás vagy épp az önsértés. Az érzelmi nehézségek mellett ráadásul viselkedési problémák is megjelenhetnek. A korai elhanyagolás vagy elhagyás agresszióban is megnyilvánulhat, de sokaknak nehézséget jelenthet például a kapcsolatok kialakítása is. Megküzdési mechanizmusként pedig a kockázatos magatartás is megjelenhet.
Az elhanyagolás hosszú távú következményei lehetnek többek között:
- Az elhagyott gyermekek szeretnének mindenki kedvében járni.
- Állandó visszacsatolásra van szükségük arról, hogy szeretik őket.
- Egyik kapcsolatból a másikba ugranak, társfüggőségtől szenvednek.
- Szükségük van rá, hogy mások irányítsák őket.
- Gyakran szabotálják a saját kapcsolataikat.
- Eltaszítják maguktól a másikat, hogy elkerüljék az elutasítást.
Az agyi fejlődésre gyakorolt hatás
Az agy fejlődésére is jelentős hatást gyakorolnak a kedvezőtlen korai tapasztalatok. A tanulást, a viselkedést vagy épp a testi és lelki egészséget egyaránt befolyásolhatja az elhagyottság. A társas interakciók nagyban hozzájárulnak az agyunk fejlődéséhez, a kórházban egyedül hagyott csecsemők azonban többnyire egyedül maradnak, nem tanulják meg, hogyan is kell kapcsolatokat létesíteni.
Romániai árvaházakban vizsgált gyermekeknél észrevették, hogy nem csak a másokkal való kommunikáció okozott nehézséget, de a viselkedési és érzelmi problémák magas aránya mellett csökkent agyi aktivitás, alacsonyabb intelligenciahányados és a memória, valamint a végrehajtó funkciók károsodása volt megfigyelhető. Azt is megállapították azonban, hogy a fenti káros hatások egy része visszafordítható, de legalábbis mérsékelhető, ha a gyermekek nagyjából kétéves korukig elhagyják az árvaházi környezetet. Ez nem jelenti azt, hogy kétéves kor után menthetetlenné válik a helyzet, de minél előbb kiemeljük a gyermekeket ebből a környezetből, annál könnyebben tud az agyuk a helyes irányba fejlődni.