A Horthy-korszak megítélése mind a mai napig jelentős vitákat generál, legyen szó a tágabban értelmezett közvéleményről, vagy akár a tudományos diskurzusról. A szoborállítások, közterületek átnevezése, valamint különböző filmek és szakmai viták is mind azt jelzik, hogy nem ért még nyugvópontra az 1920 és 1944 között időszak megítélése.
A kommunista diktatúra időszakában a Bethlen István fémjelezte korszak megítélése ideológiai okokból egyértelműen negatív volt. A rendszerváltást megelőző erjedés, majd az 1990-es évek poszt-szocialista véleményklímája ugyan árnyalta, de lényegében nem változtatta meg a korábban kialakult képet. Ennek egyik eklatáns példája Ferge Zsuzsa „hárommillió koldus” kifejezése, a szociológus szerint a szociális szegénységben élők aránya az időszaktól függően 55-75 százalék között mozoghatott, a legmagasabb értékkel a harmincas évek közepén. Az azóta eltelt időszak alatt azonban jelentős változások álltak be, sok új szempont és forrás késztette reflexióra a történészeket.
A szociálpolitika alakulása
Az 1920-as évek elején a hazai szociálpolitika igen szűk anyagi kerettel volt kénytelen operálni. Egresi Katalin szerint ekkor a fő hajtómotort a háborút lezáró Párizs környéki békék „Munka” című fejezetében megfogalmazott szociális jogok, valamint a Népszövetség „szoft” nyomásgyakorlása jelentették. A későbbi időszak esetében is a külső kényszereket emelte ki, véleménye szerint jelentős eseménynek számított, amikor 1927 februárjában a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal első francia vezetője Magyarországra látogatott. Ideérkezésének célja az volt, hogy tájékozódjon a hazai jogalkotás elmaradásáról, ennek érdekében külön találkozott a gyáriparosok és a szakszervezetek képviselőivel is. Egresi a látogatás következményeként nevezte meg az 1927-28-as szociális biztosítási törvények kidolgozását és elfogadását, amelyek a betegség, baleset, öregség, özvegység és árvaság esetére nyújtottak védelmet.
Kiss Mária Rita szerint azonban a szociálpolitikai gondolatnak nemcsak külső táptalaja volt, hanem a kormányzati körökön belül is egyre inkább teret hódított. Ennek oka, hogy az első világháború és a rá következő események (gazdasági összeomlás, területvesztés, infláció és gazdasági dezorganizáció, elszegényedés) felértékelték a szociális gondolatot és az állam társadalomszervező tevékenységét. Mindez a szociálpolitikát kiszabadította a dualizmusban megszokott munkáskérdés-fókuszból és tágabb összefüggésrendszerbe helyezte. Ennek keretein belül - Kiss szerint - a kormány célja a társadalmi rétegek pacifikálása volt, eszközként pedig a megélénkülő társadalompolitikai aktivitás szolgált. Mivel a gazdasági stabilizáció eredményei lehetőséget biztosítottak arra, hogy az állam a korábbinál nagyobb mértékben szóljon bele a társadalmi kérdések rendezésébe, így sor kerülhetett az 1927 és 1931 közötti időszak kiemelkedő jelentőségű szociális törvényhozására: ekkor született meg a betegség- és balesetbiztosításról szóló törvény (1927. évi XXI. tc.), valamint az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére vonatkozó biztosítást szabályozó jogszabály (1928. évi XL. tc.). Összességében a konzervatív társadalompolitika célja a rend fenntartása, a stabilitás és megfelelő tagozódás elérése volt. Kezdetben a proletárdiktatúra jelentette trauma képezte a fő felhajtóerőt, majd később a jobboldali és baloldali szélsőséges politikai csoportosulások leszerelése végett fordult a szociális problémák felé Bethlen.
A Horthy-korszak #2 - Az ellenforradalom
Tóth Tibor árnyalja Kiss, a társadalom pacifikálására összpontosító megközelítését, szerinte ugyanis a Horthy-korszak társadalompolitikája hol együtt, hol külön, vagy akár egyes társadalmi csoportokat egymás ellen fordítva kezelte a szociális kérdést. Ebből fakadóan úgy látja, hogy a korabeli kormány az ipari munkásság és a szegényparasztság kérdéseit és problémáit más-más hangsúllyal, megoldási kísérletekkel igyekezett rendezni. Az ipari munkásság esetében sokkal inkább jogi eszközöket alkalmaztak, elsősorban a társadalombiztosítás kiszélesítése révén, ellenben a mezőgazdasági dolgozók helyzetét nem jogkiterjesztés révén akarták kezelni. Esetükben a Nagyatádi-féle földreform jelentette a kormányzat részéről nyújtandó támogatást. Tóth ennek okát abban látja, hogy az ipari munkásság a nagyvárosokban (főleg Budapesten) koncentrálódott, valamint gazdaságban betöltött szerepe sokkal jelentősebb volt, továbbá a politikai súlya miatt a magyar elit kiemelt jelentőséget tulajdonított ennek a rétegnek. Ebből fakadóan a szociális támogatásokra jellemző volt egyfajta fragmentáltság, tehát segélyből - ellenszolgáltatás nélkül - csak az arra érdemesnek tekintett szegények részesülhettek, míg a többiek többnyire közmunka révén váltak kedvezményezetté. A vegyes rendszer - amely egyszerre alkalmazott természetbeni (például napi étkezés biztosítása, termény- vagy tűzifa juttatás) és pénzbeli segélyezést - korlátozottan működött, mivel a támogatás összege nem haladhatta meg az adott térségben érvényes legalacsonyabb napszámos órabért. Ennek oka, hogy a szociálpolitika fókuszában elsősorban a társadalombiztosítás állt, így a rászorultsági alapon nyújtott segélyek szerepe kevésbé volt jelentős - ahogy arra Székely Ádám Richárd is rávilágított.
A korszak gondolkodásában a szociálpolitika fő feladatának a munkára nevelést tartották, tehát a segélyek elosztása nem automatikus jogosultság alapján történt, hanem egyéni rászorultsági elbírálás függvényében. A segély odaítélésének feladatát elsősorban a helyhatóságok látták el, de az állam szervező és felügyeleti szerepet töltött be. A kiértékelés során olyan tényezőket is figyelembe vettek, mint a szorgalom, a munkavégző képesség, az erkölcsi magatartás, a vallásosság és akár a reprodukciós képesség is, amelyek alapján állapították meg a támogatásra való „érdemességet”.
A szociális törvényhozás produktív szakasza
Az 1920-as évek második felétől, a pénzügyi helyzet stabilizálódását követően indult meg a szociális törvényalkotás produktív szakasza, mely elsősorban a keresztény-nemzeti diskurzus keretein belül történt. Cora Zoltán mutatott rá, hogy a Bethlen mögött álló Egység Pártja már az 1922-es kampányígéretei közt említette a munkanélküliségre szóló biztosítást, azonban a magyar állam pénzügyi helyzetére való tekintettel az 1920-as évek első felében nem volt meg az anyagi fedezet egy ilyen jellegű intézkedés bevezetéséhez.
Ezzel szemben az egészségbiztosítás terén komoly előrelépés történt az 1927. évi XXI. törvénnyel, amely 1928. január 1-től lépett életbe. Ennek hatására a korábban fragmentált egészségbiztosítás egységes keretet kapott, miközben bővült a biztosítottak köre is. Mindezt kiegészítendő, az 1928. évi XL. törvény rendezte, melyben a kötelező öregségi (és rokkantság, özvegység, árvaság esetére szóló) biztosítás helyzetét. Maga a törvény 1929. január 1-jén lépett életbe, ám ebben az esetben nem történt bővülés a biztosítottak körére vonatkozóan, hiszen az 1927. évi XXI. törvényben megnevezett foglalkozási ágakban dolgozókra terjedt ki, mely alól számos kivétel létezett, többek között a kisiparosok, kiskereskedelmi alkalmazottak, állami és önkormányzati közalkalmazottak, mezőgazdasági munkások, valamint a tengeri hajózásnál dolgozók és vízi társulatok alkalmazottai.
A változások részeként az Országos Munkásbiztosító Hivatalt újjászervezték Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) néven. A magánalkalmazottak külön kategóriába kerültek, az ő biztosításukat a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) volt hivatott szervezni. Ettől merőben eltérően alakult a magyar agrármunkásság helyzete, ugyanis az 1927. évi XXI. tc. esetükben csak a balesetbiztosítás került valamiféle rendezésre. Cora szerint a korszak konzervatív szociálpolitikája esetükben nem tartotta indokoltnak a biztosítások kiterjesztését. E mögött valószínűleg a Nagyatádi-féle földreform állt, ugyanis ezzel a parasztság egzisztenciális kérdéseit egy időre rendezettnek vélte a kormányzat. Többek közt Romsics mutatott rá, hogy a kormányzat elképzeléseivel ellentétben sokkal jelentősebb reformot kellett volna ahhoz kieszközölni, hogy jelentékeny rétegek számára biztosítsanak egzisztenciát, így a mezőgazdasági népesség körében fennmaradtak a relatíve nagymértékű egyenlőtlenségek. Ebből fakadóan a mezőgazdasági dolgozók biztosítása csak a harmincas évek végén, 1938-ban fogadta el a parlament a kötelező öregségi biztosításról szóló törvényt.
Amennyiben a hazai munkanélküliségi biztosítás alakulását összevetjük a külföldi gyakorlatokkal, akkor látható, hogy a nyugati országokhoz képest Magyarországon némileg később került rá sor. Ellenben a kelet-közép-európai térség kontextusában megfelelt a régió anyagi és politikai lehetőségeinek, valamint életvilágának, ugyanis Cora helyesen mutatott rá, hogy a helyi elitek olvasatában a munkanélküliségre szóló kiterjedt biztosítás kontraproduktív. A kiadások tekintetében Tomka Béla szerint Magyarország 1930-ban a GDP mintegy 5,2 %-át fordította szociális biztonságra, ez az érték nemzetközi összehasonlításban is relatíve magasnak számított. Azonban az állami alkalmazottak nyugdíjkiadásai nélkül, már „csak” 1,6 százalékra módosul, ami már nem számított magasnak a korban. Összességében megállapítható, hogy a kormányzati szociálpolitika és a társadalombiztosítási rendszer fejlődését nem csupán a két világháború közötti politikai struktúrák jellemzői határozták meg.
Társadalombiztosítási reformok
Romsics Ignác Bethlen szociálpolitikai tevékenységét modernizáló és az európai példákat követő irányként értékeli, ugyanakkor nem hallgatja el a hiányosságokat sem. A társadalombiztosítás újjászervezését a Bethlen-kormány fontos szociálpolitikai lépésként vezette be. Az 1927. évi XXI. törvény megerősítette a korábbi (Friedrich-kormány alatti) rendelkezéseket, és tovább bővítette a biztosítottak körét, így például az orvosi rendelők, ügyvédi irodák, szerkesztőségek dolgozói is bekerültek a rendszerbe. A biztosítottak szociális kedvezményei is nőttek: a táppénz időtartama egy évre nőtt, összege a fizetés 50%-áról 55-75%-ra emelkedett, míg a baleseti járadék a teljes munkaképtelenség esetén 66%-ra nőtt. Nemzetközi összehasonlításban a magyar juttatások kedvezőbbek voltak például a brit rendszerhez képest. A rendszer két nagy hiányosságát a mezőgazdasági munkások kötelező biztosításának elmaradása és a munkanélküliség elleni kötelező biztosítás hiánya jelentette.
Közegészségügy a Horthy-korszakban
A társadalombiztosítás kapcsán felemás modernizációs tevékenység zajlott, azonban a közegészségügy terén igen jelentős fejlődés ment végbe. Tóth Tibor szintén rámutatott, hogy a közegészségügy milyen dinamikusan fejlődik. Mindezt az orvosok számának alakulásával - 1913-ban 100 000 lakosra 31, 1921-ben 56, 1938-ban 117 orvos jutott -, valamint a tízezer főre eső kórházi ágyak számának növekedésével - 1920-ban 33, 1938-ban már 54 - támasztja alá.
Ennek köszönhetően jelentősen nőtt a magyar közegészségügyi rendszer hatékonysága, ez a betegségek elleni küzdelem kapcsán is megmutatkozott, hiszen a háború előtt népbetegségnek számító tüdőbaj arányát, a halált okozó betegségeken belül 20 százalékról sikerült 13 százalékra leszorítani. A 19. század végén betöltött kedvező helyzetből a háború elvesztése okán sereghajtóvá váló Magyarország a fent említette erőfeszítéseknek hála - ahogy arra Kalakán is rávilágít - relatíve rövid időn belül javított pozícióin Európában. Magyarország csecsemőhalandóság, valamint egyes fertőző betegségek terén az európai mezőny közepén helyezkedett el. Ez is közrejátszott abban, hogy az 1921-1925-ös évek halálozási átlaga 19,9 százalék volt. Ugyanez az arány Hollandiában 10,6 százalék, míg Dániában 11,2 százalék volt; ellenben Románia (20,3 százalék), Bulgária (20,8 százalék), Portugália (20,4 százalék), Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (20,2 százalék) és Spanyolország (20,2 százalék) a magyar adat mögött voltak. Az egészségügyi modernizáció révén 1938-ra a halálozási index 14,4 százalékra esett, ezzel pedig hazánk megelőzte Görögországot és Franciaországot. Ehhez kapcsolódik Szávai Ferenc meglátása, miszerint a magyar szociálpolitika az 1930-as években az európai trendekhez idomult, azonban nem teljesen követte a nyugati modell fejlődését.
Kalakán véleménye szerint Magyarországon a két világháború közötti időszakban jelentős változások történtek a kórházkultúra fejlődésében, valamint a gyógyintézetek és kórházi férőhelyek számának növekedésében. Ezt elősegítette az akkor már közel ötvenéves közegészségügyi törvény. A XX. század első évtizedeiben az orvostudomány fejlődése szükségessé tette az egészségügyi intézmények hálózatának jelentős bővítését. Ebben az időszakban bontakozott ki a műszeres és laboratóriumi diagnosztika, növekedett a gyógyszerkülönlegességek száma, és kiszélesedett a sebészet területe. A professzionalizáció részeként a népjóléti minisztérium létrehozta a szakorvosi cím elnyeréséhez szükséges kritériumrendszert, ezzel alapozva meg a szakképesítések megszerzésének máig működő rendszerét. A magyar állam anyagi lehetőségeihez mérten jelentős összegeket fordított a kórházak fenntartására és támogatására.
A zöldkeresztes mozgalom és civil szerepvállalás
Tóth Tibor kiemeli, hogy a vidék egészségügyi helyzetének javításában jelentős szerepet játszott az úgynevezett zöldkeresztes mozgalom. 1927-ben alapították, azonban 1934-re már országos szervezetté nőtte ki magát. Az állami modernizáció mellett a közegészségügy fejlesztésében a civil társadalom is jelentős szerepet vállalt. Olasz Lajos rámutatott, hogy a két világháború között rendkívül aktív és sokszínű civil szféra bontakozott ki, amely nemcsak a nagyvárosi lakosságra, hanem a vidéki, falusi parasztságra is kiterjedt. Tóth Tibor hangsúlyozza, hogy a vidék egészségügyi helyzetének javításában különösen fontos szerepet játszott az úgynevezett zöldkeresztes mozgalom. A mozgalom 1927-es alapítását követően gyorsan növekedett, és 1934-re országos szervezetté vált. 1938-ra már 1,5 millió fő gondozását látta el, elsősorban olyan kistelepüléseken, ahol gyakran még orvos sem működött.
A vallási közösségek - így a katolikus és protestáns egyházak, valamint a zsidó hitközségek - szintén meghatározó szerepet töltöttek be az árvaellátásban, az idősek gondozásában, a betegek ápolásában, valamint a szegénykonyhák és menhelyek fenntartásában. Az 1930-as évek végére, különösen a nagy gazdasági világválság hatására, az állam fokozatosan növelte szerepvállalását olyan területeken, mint a munkanélküli segélyek biztosítása vagy a lakásépítési programok indítása.