A Szépművészeti Múzeum kiállítótereit végigjárva számos Szűz Mária ábrázolással találkozhatunk. Szűz Mária a keresztény kultúrkör egyik legtöbbet megjelenített női alakja. Életének jeleneteire, a vallásban betöltött szerepének kifejezésére, illetve devóciós (tisztelet, felajánlás) célokra a művészet története során bevett ábrázolási formák alakultak ki. Ezek többségükben különböző tanokra, dogmákra, szöveges forrásokra vezethetők vissza.
A Szoptató Madonna képtípus eredete
A Szoptató Madonna (gör. Galaktotrophusza, lat. Maria lactans) a Boldogságos Szűz Máriát gyermekét szoptató anyaként ábrázoló képtípus. A gyermek Jézust tejével tápláló Szűzanya meghitt jelenete a Madonna gyermekkel téma ikonográfiájának egy sajátos variánsa a keresztény művészetben. Ezen Mária-ábrázolás eredete Egyiptomba vezethető vissza, ahol különösen kedvelt volt, és a legkorábbi példái az 5-6. századra nyúlnak vissza.
Az ókori egyiptomi kultúrában Ízisz ölében táplálja Hóruszt. Ezzel a gesztussal az isteni hatalom közvetlen átadását jeleníti meg. Ízisz a termékeny, tökéletes anyát és nőt testesíti meg ezeken a szobrokon, és minden egyiptomi fáradó ősanyját. Ezt az ókori egyiptomi ábrázolási hagyományt veszi át a kopt kereszténység és krisztianizálja. Azonban Ízisszel ellentétben Mária nem Krisztus isteni természetének eredete, hanem emberi mivoltának bizonyítéka.
Fejlődés a keresztény művészetben
A korai keresztény művészetben a Mária gyermekkel ábrázolások rendkívül ritkák voltak. A változás okát a 431-es efezusi zsinat eseményeiben kereshetjük, ahol kimondták Mária istenszülőségének (Theotokosz) dogmáját. Ettől kezdve tisztelete felélénkült és a bizánci művészetben sokféle képtípusa, ikonja alakult ki, amiket később a nyugati művészet átvett és formált. A képrombolás időszaka után ez az ábrázolás elterjedt a Bizánci Birodalomban is, ahol Galaktotrophousa néven vált ismertté.
A típus csak a 13. századtól válik népszerűvé a keresztény Európában, a teológiai, művészeti szemléletváltásnak, az eddigieknél humanisztikusabb gondolkodásnak köszönhetően (skolasztika fénykora). A gyermekét szoptató Szűzanya ábrázolása egyértelmű tisztelgés az anyaság előtt, amely minden kultúrában fontos, hiszen ez az egész emberiség túlélésének záloga.
A 14. századi pestisjárványok hatása
Az 1348-as nagy pestisjárvány következtében vált népszerűvé, mivel Mária tejét már korábban is misztikus orvosságnak tartották. A Maria lactans, mint pestistől védelmező szentkép-típus, a 17-18. századi járványok idején is szerepelt. A gyermek Jézust tejével tápláló Szűzanya meghitt jelenete a Madonna gyermekkel téma ikonográfiájának egy sajátos variánsa a keresztény művészetben. A képzőművészetben a bizánci ikonok népszerűsítették a VI.-VII. században, majd a nyugati művészetben az itáliai trecento festészetben kapott újabb lendületet, mégpedig az ekkori nagy pestisjárványokkal összefüggésben.
A reneszánsz és a barokk kor
A reneszánsz idején - amely az Istenanya női vonásait, illetve az Istengyermek emberi természetét előszeretettel emelte ki - töretlen volt népszerűsége. A szoptató Madonna olyan népszerű téma lett a reneszánsz idején, hogy külön képtípust neveztek így (Madonna del Latte), és Leonardótól Coreggión át számtalan művész megalkotta a saját verzióját. A barokk korban, a pestises századokban az ábrázolásnak védőerőt tulajdonítottak. Pestistől oltalmazó kultuszát erősítették a hozzá kapcsolódó legendákban szereplő csodák, a vallásos irodalom nagy hatása.
Leonardo festménye akár a szoptatás reklámja is lehetne: boldog anya, egészségtől kicsattanó gyermek. Az anyatej az ősidőktől fogva a bölcsesség szimbóluma. De nem csak a földi, hanem az égi bölcsességé is. Ez a gyönyörű kép a budapesti Szépművészeti Múzeum egyik büszkesége.
Szimbólumok és üzenetek
A Mária a gyermek Jézussal típusú ábrázolásokon sokszor találkozunk különféle gyümölcsökkel, növényekkel, állatokkal és tárgyakkal. Ezek szimbolikája általában Krisztus megváltó szerepét és Passióját vetítik előre. Carlo Crivelli festményén például a gyermek Jézus egy kis madarat tart, pontosabban tengelicet. A legenda szerint a Passió során, a keresztvitel közben egy kis madár repült oda Jézushoz, és töviskoronájából egy darabot próbált kicsípni. De közben Krisztus vére a tollára cseppent, amitől vörös folt keletkezett rajta. Így tehát a tengelic utalásként értelmezhető a Passióra, mint ahogyan a szegfű is, ami a kereszthalál jelképe. Szög formája miatt a Krisztus kezeibe és lábaiba fúródó szögekre asszociál a hagyomány. Úgy tartják, hogy a keresztre feszítés előtt virága fehér volt és az ott rácsöpögő vér színezte be. A jobb alul megjelenő cseresznye eukarisztikus jelkép, Krisztus vérét, azaz a Passiót jelképezi.
Szent Bernát egy nap Szűz Mária elé térdelt, és arra kérte a Szüzet, hogy bizonyítsa be anyaságát. A válasz nem maradt el, Mária teje a szájába lövellt, utalva arra, hogy Mária teje pont olyan misztikus folyadék, mint Krisztus vére.
A Szoptató Madonna a magyar művészetben és kultúrában
A Szépműűvészeti Múzeum éppen 120 éve őriz raktárában egy 1520-30 körül Itáliában készült Loretói Madonna festményt. Pontosabban a loretói típus egy érdekes változatáról van szó: összekapcsolódik benne a Madonna del latte, azaz szoptató Madonna és a loretói Madonna képtípusa. A kép nem szerepelt kiállításon, a nagyközönség soha nem láthatta, aminek oka valószínűleg a mű töredékessége. Az eredetileg falra festett, majd vászonra átültetett kép alsó része szinte teljesen megsemmisült.
Kovács Margit kedves témája a madonna ábrázolás. A Szoptatós madona előtt ugyanis két jellegzetes madonnát is alkotott már. 1938-ban a népies barokk hatást asszimiláló kúpos alapformájú, naivan kedves Kuglófmadonnát, 1942 körül pedig egy expresszív mintázású Pólyázó madonnát. Míg két korábbi madonnája állószobor, a Szoptatós madonna nagyméretű köpenyes figurája ülve helyezkedik el a nézővel szemben. A függőleges tengelyű szimmetrikus kompozíció statikus hatását a fejek enyhe megdöntésével oldja fel a művész. Az anya és a gyermek közötti lehetséges legbensőségesebb kapcsolatot dekoratív hatásokra építő madonnaábrázolásként formálta itt meg Kovács Margit.
Kovács Margit legnépszerűbb szobra, és úgy vélem, beteg lelke van annak, aki erre a műalkotásra nézve csak arra tud gondolni, hogy kinn a nő melle. Az a szoros anya-gyerek kapcsolat amit sugall, szerintem minden mást elfeledtet a nézővel. Még az is, hogy a fürtös kis lurkó ránézésre legalább kétéves. A szobor a saját korában olyan népszerű volt, hogy a művész tucatnyi alkalommal is elkészítette - van fából, kőből, bronzból. De mind közül az a rézkarc a leghíresebb, amelyik a régi ezerforintost díszítette.
Zarándokhelyek és kegyképek
A krisztinavárosi kegyképről több másolat is készült, amelyek körül búcsús kultusz is kibontakozott. Ilyen Budakeszi-Makkos Mária, más néven a Fogolykiváltó Boldogasszony, a bpi Alcantarai Szt Péter ferences tp. és a dunaföldvári ferences tp. egykori kegyképe. Jelentős kultuszemlékek találhatók még a szegedi szerb ort. tp-ban és a budai Szt János Kórház már elpusztult kpnájában. Hasonló Galaktophousza képek találhatók még Görcsöny (Baranya m., pécsi egyhm.) plébtp-ában, Kunszentmárton (Jász-Nagykun-Szolnok m., szeged-csanádi egyhm.) kárm. rházának kpnájában, a v. Sopron vm. Jordánszky 1836:33.
A vértessomlói kegykép története 1736-ban kezdődött, amikor Fahrer Krisztina (más forrásokban: Juliánna), egy bécsi kereskedő hitbuzgó felesége másolatot készíttetett a bécsi kapucinusok templomában tisztelt kegyképről. A másolatot az eredetihez érintette, majd az óvári (ma Mosonmagyaróvár) kapucinusoknak ajándékozta. Innen vitte magával András páter a vértessomlói remeteségébe. A település határában ekkor még csak egy régi, romos kápolna állt, amelyet a zarándoklatok gyors növekedése láttán Esterházy József megnagyobbíttatott és új szentéllyel bővített. A kegykép tisztelete hamar elterjedt, és a hely rövid időn belül búcsújáróhellyé vált, ezért 1770-ben további bővítésre volt szükség. 1850-1852-ben gróf Esterházy Miklós fogadalmból felújíttatta a templomot, ekkor nyerte el mai formáját és megépült huszártornya is.
A merczyfalvi helytörténeti könyv szerint az itteni Maria lactans-kegyképet állítólag a mezőn találták. A helyi írások tanúsága szerint az ikon legkésőbb 1768-ban már a merczyfalvi plébániatemplomban volt elhelyezve, és nagy tisztelet övezte: fémkeretbe foglalták, koronával és sugárkoszorúval díszítették. A néphagyomány kegyképként tartotta számon, amelyet a zarándokok magukkal vittek a Máriaradnára vezető zarándoklatuk során. A Szűzanya királynőként, ugyanakkor édesanyaként jelenik meg, amint szoptatja gyermekét.
Társadalmi megítélés
Ötszáz éve fel sem merült a kérdés, mi lenne a helyes megoldás egy nő számára, ha sírni kezd a babája. Nem küldték az illemhelyre, nem kérték, hogy takarja le a mellét, vagy vonuljon el egy külön szobába. Az volt a természetes, ha elővette a mellét és megetette az éhes kisbabát. Szomorú, hogy ötszáz évvel később, manapság az embereknek olyan kommenteket írnak egy szoptató nőről szóló cikk alá, mint „természetes dolog a székelés is, mégse csináljuk nyilvánosan” és a „a szex is az élet része, mégis a négy fal között kell csinálni”. A szoptatás ősi, egyszerű és természetes művelet, amit a történelem során még az Istennők sem éreztek méltatlannak magukhoz.
Soha nem értettem, miért mondják azt, hogy a szoptatás közben egy nő közszemlére teszi a melleit. Mint ez a Magyar Nemzeti Galériában látható kép is bizonyítja - a szoptatás közben a mellből semmi nem látszik. Amikor pedig a gyerek azt abbahagyja, akkor a nők felöltöznek. Közben persze lehet pár másodperc, kivillanhat valami, de aki nem figyel árgus szemekkel, könnyedén lemaradhat erről.