Március 23-án elhunyt Simon András grafikusművész, aki jellegzetes, egyvonalas grafikáival vált ismertté. Művészetének középpontjában az ember és Isten kapcsolata állt. Az Új Városnak 2018 tavaszán adott interjút, melyben a tehetség forrásáról, a művészet feladatáról, családról és hivatásról kérdeztük.
Ahogy belépek a galériába, az otthonosság érzése fog el. Csodálkozva kapkodom a fejem a kifüggesztett grafikák között, amelyek mind-mind ismerősek valahonnan, talán még azok is, amelyeket valószínűleg akkor látok először. Boldogan felismerem azt, amelyik a szobám falán is lóg, de a többivel is találkozhattam már ismerős családoknál, plébániákon, könyvekben vagy az interneten. Mintha az egész műterem egy harmonikus, végtelenül letisztult imádság lenne: a képek külön-külön és együtt is Isten gyengéd simogatását adják tovább a látogatónak.
Az Istennel Való Találkozás és a Megtérés Útja
Hogyan találkozott Istennel?
Az élő Jézussal egy kisközösségben találkoztam, amelyet kamaszkoromban a szüleim szerveztek, és az élére meghívtak egy lánglelkű papot. Annyira szépen és lelkesítően tudott beszélni, hogy Jézus alakja elkezdett kirajzolódni előttünk. Az ő szavaiból kiderült, hogy ezzel a Jézussal szövetséget lehet kötni, Ő a barátunk, és egy nagyszerű életút elindítója lehet. Mi - mint minden radikális nézetre érzékeny kamasz - persze belelkesedtünk. Én is ekkor találkoztam Jézussal, de ez még nem jelentette a megtérésemet.
Mi kellett akkor ahhoz, hogy megtérjen?
A megtérésemnek a gyökere az önmagamban való csalódottság volt, amikor is szorgalmas templomba járóként és kisközösségi tagként - aki kívülről nézve nagyon buzgó volt - rá kellett arra jönnöm, hogy a szívemet egyáltalán nem adtam át Istennek. Az egyik kisközösségi alkalmon nem tudtam beszámolni a számonkért anyagból, és olyan módon megszégyenültem, hogy megutáltam a saját kétszínűségemet. Ebben utólag Isten gyógyító kezét fedeztem fel. Azzal, hogy összetörte az énképemet és rávilágított arra, hogy mennyire aranyifjúként élem a kereszténységemet, elindított a megtérés felé.
Rögtön másnap elmentem az ismerős papunkhoz azzal, hogy cselekedni szeretnék. Ő megadta egy mozgássérült fiatalember címét, aki nagyon nagy mértékben segítségre szorult. Ezzel a fiatalemberrel én összebarátkoztam, és rajta keresztül megtanultam, hogy mit jelent valakit odaadó szeretettel, önzetlenül szeretni. Öltöztettem, tolókocsiba raktam, fürdettem, sétáltattam, etettem, itattam, mindent csináltam vele, mintha a saját gyerekem lett volna. De ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy megtérjek.
A megtérésem egy színdarabhoz köthető, amelyben a kisközösségünket vezető pap kérésére alakítottam a főszerepet: a pápát. A darab végén urbi et orbi áldást adtam a jelenlévőkre. A szöveget Pilinszky János írta, és én mondtam el. Utólag tudtam meg, hogy ott állt valaki a templom végében, akinek a lelkét annyira megindította az a jelenet, hogy ő aznap meg is tért. Később találkoztam ezzel az emberrel, Tóth Endrével, aki, miután bemutatkozott és köszönetet mondott nekem a színdarabért, nekem szegezte a kérdést: András, te vajon megtértél-e már? Azt mondta, hogy belőlem már csak egyvalami hiányzik: hogy a szívemet is átadjam Istennek. Én persze zúgolódtam és nem fogadtam könnyen, mert azt hittem, hogy már egy megtért ember vagyok. De aztán némi gondolkodás, imádság és belátás után rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Néhány további találkozás és beszélgetés után elvitt ahhoz a karizmatikus, református paphoz, Bereczki Sándor bácsihoz, aki ma a Mindenki Templomának a vezető lelkésze. Végül ennél a papnál tértem meg, és adtam át az életemet Istennek.
Isten Jelenléte az Alkotói Válságban és az Inspiráció Forrásai
Az alkotói korszaka hajnalán volt egy komoly krízise. Ebben hogyan volt jelen Isten?
Az egy olyan időszak volt, amikor egyedül Isten volt életem vezérlő csillaga. Egy mérhetetlenül kiszolgáltatott, megszorított helyzetben arra kértem Istent, hogy az Ő végtelen gazdagságából adjon nekem tehetséget. Ez egy csodálatos istenélmény volt: kértem, és megkaptam. Utána az volt az istenélmény, hogy óriási szeretet és hála töltött el Isten iránt, amiért megtarthatom a Neki tett ígéretemet - ami úgy szólt, hogy ha megkapom Istentől ezt a tehetséget, akkor azzal nem a magam dicsőségét fogom szolgálni, hanem az Övét. Aztán később, amikor nem volt, aki megrendelésekkel lásson el, hiszen senki nem ismert, akkor kértem, hogy küldjön embereket, akiknek szükségük van az én tehetségemre. És az Isten küldött embereket. De ahhoz is Isten adott motivációt, hogy mit csináljak, hova menjek, kinek szóljak. Soha nem hagyott magamra.
Hogyan tudja eldönteni, hogy egy ihlet Istentől érkezett vagy saját magától?
Hadd mondjak egy hasonlatot: ha Isten adja a járás képességét, akkor utána bárhova megyek, alapvetően Istennek vagyok hálás, hogy tudok járni. Ha Istenre figyelő lélekkel élem az életemet és beugrik egy ötlet, akkor nem töprengek, hogy ez vajon az én ötletem volt-e vagy Isten küldte. Ha jó ötlet, és érzem, hogy van benne szeretet, akkor megrajzolom. Volt, aki feltette nekem a kérdést, (amit én soha nem tettem fel magamnak), hogy miért vagyok olyan biztos abban, hogy Istentől kaptam a tehetséget. Ezt mondtam: azért, mert Tőle kértem. Azt hiszem, ezt csak az önmagában bizonytalan ember kérdőjelezi meg. Aki kérte és elfogadta a tehetséget, mint ahogy én is, az tulajdonképpen tiszteletlenül jár el Istennel szemben, ha állandóan kétségbe vonja, amit Tőle kapott: tényleg ez az a tehetség, amit nekem szántál? Jó úton haladok?
Hagyja, hogy az élet negatív tapasztalatai is megihlessék?
Persze. Csalódott és szomorú is voltam nagyon sokszor, és ezek is meg vannak említve a munkáimban. Ha a honlapomon megnézi a „szív”, a „megtérés” vagy az „imádság” címszó alatti grafikáimat, ott sok olyan talál, amelyek nem annyira a szív gazdagságáról szólnak, hanem az összetört szívekről. A szomorúság vagy a nehézségek, a csalódás akár önmagamban, akár más emberekben: ezek részei a mindennapjaimnak.
A Hivatás, a Család és a Művészet Összefonódása
Mit mondana egy olyan fiatalnak, aki keresi a hivatását?
Ahhoz, hogy az életben eligazodjunk, először is fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy miért érdemes élni. Lehet, hogy az ember ezt saját magától nem tudja megtalálni, de engem Isten valamilyen titokzatos módon arra a gondolatra juttatott el, hogy az emberi életnek egyetlen értelme van: szeretetet adni és szeretetet kapni.
Szeretetet tanulni és tanítani. Az emberi életnek ez az egyetlen értelme. Hogy ki mit dolgozik, mennyit keres, milyen hírnévre vagy vagyonra tett szert, teljesen másodlagos.
A Jóisten azért küldött minket erre a földre, hogy bármilyen úton-módon továbbadjuk azt a szeretetet, amit Tőle kaptunk, és amit Ő rajtunk keresztül szeretne közölni a világgal, a mi személyiségjegyeinkkel gazdagítva. Nemrég egy tanárral beszélgettem. Nem egy gazdag ember, a világ szemével nézve nem egy sikeres valaki. Egy gépész tanár, aki technikát tanít egy ökumenikus iskolában. Elmondta nekem, hogy őt mennyire boldoggá teszi, amikor a gyerekek reagálnak az ő szeretetteljes tanítására. Életek alakulnak a keze között. A gyerekek visszajelzik, hogy hálásak azért a tudásért, amit kaptak. Ez az ember boldog, mert nyomot hagy a világban.
Majd negyven éve házas. A házasságából is merít inspirációt?
A házasságomban megélt örömök, bánatok, és olykor a magammal vagy a párommal kapcsolatos fájdalmas felismerések és tapasztalatok nagymértékben befolyásolták a művészetemet. A „szerelem, szeretet, házasság” kategóriában látható, a férfi és nő kapcsolatát ábrázoló rajzok a megélt szeretetből vagy épp szeretethiányból táplálkoztak. De maga az a tény, hogy a feleségem feláldozta az életét a családért - hiszen 33 éve otthon dolgozik és a gyerekeket és az unokákat nevelte - és hogy ő feltétel nélkül elfogad engem mint férfit és mint családfőt, egy szavakkal ki nem fejezhető stabilitást és biztonságérzést nyújt, ami nélkül én biztosan nem lennék az a művész, aki vagyok.
Ki van előbb, Simon András, grafikusművész vagy Simon András, férj és családapa?
A fontossági sorrend szerint elméletileg a legelső helyen Isten áll, utána jön a család, és végül a munka. Az én életemben is Isten van a legmagasabb helyen, minden más fényévekkel utána következik. De a második nálam a munka, mert ha a gyakorlatot nézem, mégis csak reggeltől estig a galériában vagyok, a legtöbb napon 12 órát dolgozom, és - sajnos itt kerül ellentétbe az elmélet és a gyakorlat - a feleségem, aki a családot képviseli, a harmadik helyre került. De úgy került a harmadik helyre, hogy amikor rá gondolok, átszövi a mindennapjaimat a hála és köszönet, hogy Ő mellettem van és gondoskodik a családról. Az Ő mindennapi odaadó háttérmunkájának köszönhetem, hogy az életem nagy részét a művészettel tölthetem. Ilyen értelemben Ildó, a feleségem, nagyon is jelen van a munkámban.
Simon András tagja volt a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza kuratóriumának. Ő alkotta meg az intézmény logóját. A művész egyetlen vonallal megrajzolt illusztrációi új utakat nyitottak a magyar grafikusművészetben. Búcsúzunk a baráttól, aki személyesen követte a Bethesda és az ott gyógyítók sorsát, mindannyiunknak egy kicsit testvére volt. Búcsúzunk a Bethesda Kórház Alapítvány kurátorától, aki humorával, éleslátásával mindig meglepett minket. Búcsúzunk a grafikustól, aki kórházunk logóját megálmodta, s nagy szeretettel rajzolta meg újra és újra. Búcsúzunk a hívő embertől, aki sokunkat vitt előre az Isten szeretetének megértésében.
Simon András Művészeti Öröksége
Simon András 1958. február 4-én született Budapesten. Munkásságát két fő irányvonal mentén tagolhatjuk. A klasszikus mesteri Bosch-álomvilágot idéző rajzokra, amelyekben rendkívüli rajztudása párosul egy könnyed és nagyvonalú játékossággal, elegáns humorral. A másik fő vonal a jellegzetes „egyvonalas grafikák” sajátos világa. Ezek egyfajta védjegyei a művész szakmai munkásságának, amelyet az alkotói lét olyan nagyjai méltattak, mint Szántó Piroska, Jókai Anna, Esterházy Péter vagy a Csók-növendék Szabó Vladimir.
Művészetének középpontjában az ember és Isten kapcsolata állt. Saját maga által kifejlesztett, egyvonalas, különös kifejezőerejű grafikái révén ragadta meg témáját mély, meggyőző erővel. A legtöbben nem igazán értik, hiszen aki nem próbálta, nem is tudhatja, mit jelent egyetlen, megszakítás nélküli vonallal rajzolni valamit, ráadásul tollal, amit radírozni sem lehet. Simon András elsősorban ennek köszönheti a hírnevét. Szimbolikus, stilizált, finom ízléssel elkészített fekete-fehér tollrajzai sokak számára ismerősek lehetnek.
Az Új Ember oldalain rendszeresen jelentek meg illusztrációként a cikkeket kísérő, szakrális grafikái. Hasonló módon készültek, mint azok a krokik, amiket a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában rajzoltunk annak idején, szintén egyetlen vonallal. Simon András, akárcsak jómagam, a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolába járt a hetvenes évek elején. Ő három évvel később érettségizett, mint én, játékkészítő szakon.
Simon András korai halála nagy veszteség nemcsak a családjának és a barátainak, hanem a magyar szakrális művészeti életnek is. Az a fajta egyházművészet, ami a 19. században még megvolt, ma már nincsen; hiányoznak ehhez a mecénások, a nagyszabású megrendelések és persze sok pénz. Kevesebb az újonnan épített egyházi ingatlan, templom, rendház is, sokkal inkább felújítások történnek országszerte, amelyek elsősorban restaurátorokat igényelnek. Szerencsére azonban ma is vannak néhányan egyházművészettel, szakrális témákkal foglalkozó alkotók, mint például a szobrászok közül Hermann Zsolt, aki az eddigi egyik legjobb Mindszenty-szobrot készítette, vagy a festők közül Seres Tamás, akinek nevéhez több görögkatolikus templom kifestése fűződik.
2019-ben az Újpest Galériában találkozhattam vele, ahol életmű-kiállítása volt. Sokoldalúsága akkor derült ki számomra. A papírra tussal rajzolt képei fantáziadúsak, meseszerűek, és kiváló rajztudásról tanúskodnak. Alkotásai igényesek, mondhatnánk úgy is, hogy finomhangolásúak. András kerülte a harsányságot, a fellengzős megfogalmazásokat, sokkal inkább az elcsendesedést kereste; művei egyfajta szakrális meditációk.
Egyvonalas rajzai közül az első számú, amit ő maga a legjobbnak tartott, a Jézus meggyógyítja a bénát című alkotása, amit az Újpest Galéria kiállításán is megnézhettünk. A Szentírás szövege szerint: „Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: »Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.« (…) Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!« Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent.
Simon András egy róla szóló portréfilmben a következőket mondja erről a művéről: „Ez életem, véleményem szerint, legjobb rajza. A megszületése számomra egy istenélmény volt, a megajándékozottság élménye. (…) Szorított a határidő. Ez a kép azt a jelenetet ábrázolja a Bibliából, amikor egy idegen ember házának tetejét megbontva négy barát leereszti a gyógyító Jézus elé beteg, béna társukat. Ez igazából egy tömegjelenet. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogyan ábrázoljam. Vajon madártávlatból? Akkor tudnám megmutatni, hogy talán több ezren is körülállták azt a házat, ahol Jézus gyógyított. Így eldöntöttem, hogy egyetlen vízszintes vonallal fogom szimbolizálni a házat, a tetőt. Rajta a négy barát egy olyan vonalimprovizációval van megoldva, ami számomra bámulatos. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt én készítettem, én csak jelen voltam, amikor ez a rajz készült, mert ezt a vonalimprovizációt nem lehet megismételni. Mindegyik barát egy folyamatos vonallal van megrajzolva, úgy, hogy miközben ők egymással is kapcsolatban vannak, a testükből jön a kötél, ami leereszti a barátjukat Jézus elé.
Mindezek mellett a művész akvarelljeit is megcsodálhattuk az újpesti kiállításán. Simon András sokoldalúságához nem férhet kétség. Színes munkái is magas színvonalú alkotások.
VÉM- Simon András, grafikus művész, író (2019. október 17.)
2019-es életmű-kiállításán ezt mondta: „A művészet az emberiségnek egy olyan, ősidők óta tartó, lélekemelő ünnepe, amit sem a művész, sem a közönség nem tud egymás nélkül megünnepelni. Hatással vannak egymásra, életük üzenete csak egymásban tud kiteljesedni.”
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. Az “egyvonalas” rajzairól ismert grafikusművész örökségét szeretettel és teljes szívvel gondozza a családja. Lányával, Smohayné Simon Gyöngyössel beszélgettünk.
A Simon Család Művészeti Hagyatéka
- Édesapád, Simon András „vágyat érzett, hogy nyomot hagyjon a világban”. Te is festesz, alkotsz - ez egyfajta családi örökség? - Az alkotás vágyát és szeretetét valóban a családban szívtuk magunkba, a sejtjeinkben, a vérünkben van. Művészcsaládban felnőni elképesztően jó dolog. Grafikusművész Édesapám, és rendkívül kreatív, pedagógus végzettségű Édesanyám nagyon jó párost alkottak, röptették a fantáziánkat - ez mind az esti mesékben, mind a családi tevékenységekben megnyilvánult, sok-sok humorral fűszerezve. Négyen vagyunk testvérek, három lány, egy fiú. Mi, lányok rengeteget rajzoltunk, festettünk, táncoltunk, énekeltünk, játékokat találtunk ki. Az alkotás mindig sokféle módon volt jelen az életünkben. A magunk alkotta játékok voltak a legfantáziadúsabbak, például megrajzoltuk a figurákat, kivágtuk őket, és síkban papírbabáztunk - ez számított az egyik fő játékunknak -, és nagyon szerettük, mert a fantáziánk végtelenül szárnyalhatott. Emellett a zene szeretetét is már születésünk előtt belénk plántálták a szüleink, ami később hangszeren való tanulásban is megnyilvánult. A hímzés, a varrás, a tánc, az árnyképkivágás, a selyemfestés, a kórusban éneklés, advent idején a betlehem-, karácsonykor a mézeskalács-készítés, a családi játékok mind jelen voltak az életünkben. Támogatást kaptunk, hogy saját egyéniségünk szerint bontakozzunk ki. Az alkotói légkör azóta is meghatározó mindannyiunk számára. Természetes dolog volt, hogy ha készítettünk valamit, azt szívesen megmutattuk egymásnak - mit szólnak hozzá, miben lehetne esetleg javítani? Meg kellett fogalmazni az észrevételeinket - ezzel sokat fejlődött a lényeglátásunk. Később, amikor elkezdtem komolyabban festeni, ugyanígy kikértem és kikérem a mai napig a családom véleményét. Papa példáját követem ebben, mert ő is megmutatta a friss alkotásait otthon: nemcsak megnézhettük, hanem hozzá is szólhattunk az új művéhez. Bizony, volt, hogy mondtuk, hogy picit szögletes valami, vagy kicsit hosszabb a keze Jézusnak, és volt, hogy több logótervből szavazhattunk, hogy szerintünk melyik a legjobb, és miért. Nagyon hamar kialakult egy alkotó csapatszellem köztünk, amely számomra meghatározó lett. Én a festészetben szépen lassan haladok előre - lassan, de biztosan. (nevet) Érettségi előtt ismerkedtem meg a férjemmel, jövőre már húszéves házasok leszünk. Érettségi után művelődésszervezést tanultam a főiskolán, és közben elvégeztem a festőiskolát is, aztán visszatérve a főiskolára rendezvényszervező és nonprofit menedzser szakirányon diplomáztam. Fiatalon családot alapítottunk - fő művem azóta is a családom. Festés helyett sokáig a családi élet harmóniájának megteremtése volt a fő feladatom. Ezt magamban is abszolút alkotó módon éltem meg. Számomra a művészet és a közösségi lét mindig is összefüggött: szeretem “berántani” az embereket az alkotás légkörébe.
- Mit jelent a Simon család számára a művészet? - Saját nevemben tudok nyilatkozni. Számomra a művészet mindenképpen közösség- és értékteremtő, feltöltő, elgondolkodtató, felrázó, megerősítő - és még sok mindent sorolhatnék. Édesapám műveinek komoly tartalma van. Minden műve üzenet. Van egy gyönyörű gondolata Papának: „A művészet az emberiségnek egy olyan, ősidők óta tartó lélekemelő ünnepe, amit sem a művész, sem a közönség nem tud a másik nélkül megünnepelni. Hatással vannak egymásra, életük üzenete csak egymásban tud kiteljesedni.”
- Mit üzent édesapád a művészetével? - A pontosság kedvéért őt idézem: „Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” A művészetében ezek a gondolatok testesülnek meg. A rácsodálkozás a Teremtőre, arra, hogy az életünket ajándékba kaptuk, és minden nap hálát adhatunk azért, hogy egyáltalán létezünk. Üzenete a harmónia iránti vágyunkról is szól - harmóniában saját magunkkal, egymással, Istennel.
- Hogyan sugározta édesapád a mély hitét a világ felé? - Istenből töltekezve a művész érzékeny lelkületével tudott ráhongolódni azokra, akikkel éppen találkozott, akár életében először, vagy éppen sokadjára. Hihetetlenül tudott a másik emberre figyelni, empatikusan hallgatni úgy, hogy teret engedjen beszélgetőpartnerének. Családján kívül barátai, ismerősei, megrendelői is rendre számolnak be arról, hogy milyen mély nyomott hagyott bennük beszélgetéseik során tanúsított szeretetteli figyelme. Nemcsak a csend és a szavak embere volt, hanem a tetteké is. Szociális érzékenysége kamaszkora óta nagyon fejlett volt, már akkor felismerte, hogy a szeretet elsősorban tettekben nyilvánul meg. Felüdítő humorával elfeledtette a gondokat, bajokat, hamar ki tudott zökkenteni bárkit a szürke hétköznapokból. A nevetés és a nevettetés az ő különleges adottsága volt. Vevő volt a minőségi humorra. Nagyon szerettem, ahogyan a szavakkal viccelődött, vagy amikor felhívott minket teljesen elváltoztatott hangon, például a veszprémi állatkert zsiráfjaként. (nevet) Papával nagyon erős kapcsolatunk volt, de azt is mondhatom, hogy van. Sokszor érzem a jelenlétét, a segítségét, még a humorát is. Többször álmodtam már vele, és mindegyikben álmomban kicsattan az egészségtől, és megölelget minket.
- Van olyan alkotása, amely számodra a legkedvesebb? - Nagyon sok kedvencem van. Például az egyik, amelynek két címe is van: Kibontakozás/A lélek ajándékai. Aztán nagyon szeretem „A szeretet életre hangol”; a „Győzelem!”, „A legszebb közösség I.”; az „Örök tánc”, a „Hűségünk szárnyaló szabadság”; és az „Örök küzdelem” című grafikákat is. De most sok olyan kép is közel áll hozzám, amelyeket korábban nem ismertem. Ezek család témájúak. A harmónia és a letisztultság sugárzik a képeiről. És hozzátartozik a műveihez, hogy nagyon találó címeket is adott a képeinek, ezek egyfajta kiegészítő szerepet játszanak. Most már az én feladatom Papa grafikai nyomataira a címírás - nagyon érdekes ez a folyamat, már csak leírni is, mert nagy erővel hatnak ezek a csodálatos címek, de Papa gyönyörű versei, gondolatai is gyakran megjelennek egy-egy kiállításon a képek alatt.
- Mi az, amit édesapádtól tanultál, és viszed tovább a saját művészetedben? - Az egyik, amit Papától tanultam, hogy becsüljük meg az alkotásainkat. Szüleink megőrizték kiskori rajzainkat, ráírták a dátumot és az általunk adott címet. Jó minőségű eszközöket biztosítottak számunkra. Életre szóló élmény volt, amikor kaptam egy-egy igazán komoly ceruzakészletet, vagy az a megbecsülés, hogy Papa a zsenge alkotásaimat is bekereteztette, és otthon a falra kerülhettek. Volt, hogy együtt választottunk a keretezőben paszpartut és keretet. Megbecsülték a tehetségünket, ugyanakkor arra is tanítottak, hogy a saját művészetünket is becsüljük meg. Ezt mi is továbbadjuk a gyermekeinknek. Fontos, hogy olyan körülményeket biztosítsunk számukra, melyben ki tudnak bontakozni. És fontos a rend és a rendszerezés is, ami az alkotáshoz is kell - ezt mindkét szülőmtől megtanultam. Papa műterme fantasztikusan rendezett. Az én műtermemre is sokan rácsodálkoztak már, hiányolva a művészi rendetlenséget. Mindennek van helye. Megbízhatóságot is tanultam tőle. Pontos volt, lehetett rá számtani, tartotta a határidőket. Törekedett arra, hogy regenerálódjon, feltöltődjön egy-egy megterhelőbb munkafolyamat után, ebben tudatos volt.
- Milyen volt újranyitni a Simon Galériát? - Papa az elmúlt 20 évben - tisztában lévén mindenki emberi halandóságával, így a sajátjával is - többször szóba hozta, hogy számíthat-e rám az életműve és a galéria továbbvitelében. Mindig „számíthatsz rám” volt a válaszom. Fontos volt számára ezt pár évente tisztázni. Amíg kisebbek voltak a gyerekeink, lehetetlen lett volna a galéria továbbvitele - most, három tizenéves mellett sem könnyű. Két évvel ezelőtt egy közös kikapcsolódás során Papa azt vetette fel, hogy milyen legyen majd a művészeti örökség pecsét a grafikáin. Úgy érzékeltük az évtizedek során, hogy nagyon vágyik arra, hogy az életművét valaki a családon belül vagy a család együtt gondozza, és megnyugtatta a válaszom. Halála után találtuk meg az íróasztala fölött azt a mappát, ami Szellemi hagyaték címmel várt ránk, amiben 2019-ben nagyon gondosan és szeretettel felvázolta a galéria működésével kapcsolatos lehetőségeket, szabadon hagyva minket a döntésünkben. Ezt a szeretettel teli útmutatást tiszteletben tartva beszélte meg a család, hogy mindenképp továbbvisszük az életművet. A galáriát szeptember közepén, sok-sok felkészülés után nyitottuk meg újra. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy a galéria újranyitása olyan volt, mintha egy száguldó vonatra kellett volna felkapaszkodni, és bejutni az üres mozdonyvezetői fülkébe. A tét nagy volt, és csak családi összefogással sikerülhetett.
- Most szeptemberben a Római Magyar Akadémián került megrendezésre a Simon András emlékkiállítás, ami egyben apa-lánya kiállítás is, édesapád vágya szerint. Hogyan éled meg ezt, kettőtöket képviselve? - Egy évvel ezelőtt ősszel kapta Papa ezt a meghívást, és azonnal arra gondolt, hogy szeretné, hogy ez közös kiállításunk legyen. Nagyon megtisztelő és jóleső volt a gondolat is, és örömmel készültünk lelkileg, azzal az elhatározással, hogy három új képet festek addig. Alkotásra végül semmi lehetőségem nem adódott, mert közben apósom betegsége súlyosbodott, majd karácsonykor elhunyt. Egy hónappal később Papa egészsége rendült meg, és kórházba került. Amikor jobban lett, megkérdeztem, hogy mi legyen a fél év múlva nyíló a kiállítással? Egyértelműen, határozottan azt mondta, hogy menjünk. Márciusban az Úr magához szólította Papát. Így alakult emlékkiállítássá a római kiállítás. Kettőnk kiállítási anyagát összekészíteni heroikus munka volt, de óriási szeretetfolyamat is, alkotásain keresztül egyfajta különleges, közös minőségi idő Papával. Anyukámmal 2833 grafikából válogattuk ki azt a 31 képet, ami kiállításra került. Kérdés volt, hogy akkor az apa-lánya vonallal mi legyen, de egyértelműen mindenki azt támogatta, hogy maradjon az eredeti koncepció, ezért 11 festménnyel az én műveim is ki vannak állítva. Nagyon csodálatos, méltó helyen van a kiállításunk a Római Magyar Akadémia díszfolyosóján, november 22-ig látogatható.
- November 7-én Szigetszentmiklóson újabb Simon András emlékkiállítás nyílik. Folynak már az előkészületek? - Igen. Erről a kiállításról Papával állapodott meg a szervező. Emlékkiállításként rendezzük meg november 7-től december 14-ig a szigetszentmiklósi Városi Galériában. Nagy erővel és szeretettel zajlanak az előkészületek, hiszen az életmű továbbvitelének szerves része, hogy a közönség találkozzon a művész alkotásaival, gondolataival.
- Alapvetően a személyes istenkapcsolatban gyökerezik, az összes szellemi és lelki hozadékával együtt. A művészetem nagy százalékban pozitív kicsengésű, de nem egyszerűen örömdiadal; a hívő és nem hívő ember is átél kudarcokat, csalódásokat önmagával és másokkal szemben. Az ebből fakadó hiányok és fájdalmak mind ösztönöztek, hogy hol írásban, hol pedig vonalak útján fejezzem ki az érzéseimet.
- Harmonikus és megengedő családi légkörben nevelkedtem fel. A szüleim mélyen hívő emberek voltak. Nem csak akkor szerettek, ha jó jegyeket hoztam, vagy ha megfeleltem az elvárásaiknak. Mellettük azt éltem át, hogy önmagamban is szerethető és értékes ember vagyok. Ezt a nagyon mély és önbizalmat adó életérzést erősítette, amikor kamaszkorom derekán, 16 éves koromban Istennel személyes kapcsolatba kerültem.
- Igen. Ezt a kapcsolatfelvételt az motiválta, hogy megutáltam a saját kényelmes vallásosságomat. Abban az időben egy „bulányista” kisközösségbe jártam, ahol állandóan beszélgettünk a szeretetről, kedvesen elimádkozgattunk, de hiányoltam a konkrét cselekedeteket. 17 évesen ráébredtem, hogy a szép elméletek síkján maradva, tettek nélkül használhatatlan vagyok Jézus számára. A templomunk papján keresztül ismertem meg Varga Lacit, aki 21 éves mozgássérültként a külvilágtól elzárva, barátok nélkül élt. Szülei idősek és gyengék voltak ahhoz, hogy a hosszú lépcsősoron levigyék levegőzni az utcára. Ebben az „élményben” csak akkor lehetett része, amikor évente egyszer-kétszer orvosi vizsgálatra vitték a közeli kórházba. A ház kapuja és a betegszállító autó közti rövid út volt a kapcsolata a külvilággal. A barátságunk változást hozott mindkettőnk életébe. Az iskolából szabadulva hosszú sétákra vittem, és vele örültem, hogy végre felfedezheti az őt körülvevő világot.
- Úgy érzem, hogy sikerült. Van egy csodálatos feleségem, Ildikó, négy gyermekem: Rebeka, Gyöngyös, Borbála Klára, Dániel, hét unokám, Istentől kapott tehetségem; el tudom tartani a családomat, egészséges vagyok, a szüleim szeretetéből még most is táplálkozom, úgyhogy ilyen szempontból elégedettnek mondhatom magam. A boldogság mások viszontszeretetétől függ, de abban, hogy megelégedett ember legyek, az égvilágon senki sem tud megakadályozni, csak saját magam. Visszatekintve jó érzés megállapítani, hogy a gyerekeinkben mindig volt elég önbizalom, amit a szeretetünkből merítettek. Nem volt hiányérzetük, megtalálták a helyüket az életben, tudják, hogy mit akarnak. Ha mégis megbántottuk egymást vagy hibáztunk, akkor tudtunk bocsánatot kérni.
- A fiatalok egyre nehezebben köteleződnek el, mintha a család csak nyűggel járna. - Ahogy az összes emberi kapcsolatban, úgy az apa-gyermek kapcsolatban is a kölcsönös szeretet áramlása adja az örömöt. Lépten-nyomon visszakapjuk azt a szeretetet, amit adunk. Nem mindenkitől pont úgy, ahogy várnánk, de ha valami nem esik jól, akkor gyakorolhatjuk a feltétel nélküliséget. Én sem feleltem meg mindig Isten elvárásainak, mégis megtartott atyai szeretetében és megbocsátott. Őszintén sajnálom azokat a férfiakat vagy nőket, akik kényelmi szempontból nem vállalnak gyermeket. Persze a sok öröm mellett rengeteg küzdelem, nehézség is van a gyerekekkel, amíg felneveljük őket. Ez minimum 18-20 évre szóló elkötelezettséget jelent. Ha nem tudunk gyermekvigyázót hívni, nem mondhatjuk a kicsiknek, hogy drágáink, anyátokkal most elmegyünk moziba, addig vigyázzatok egymásra. És valljuk be, a nyaralások sem a szülők felhőtlen pihenéséről szólnak, mert minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat. Ha egy fiatal felnőtté serdült gyermek elég szeretetet kapott, akkor el tudja kezdeni az önálló életét. Ha ez hiányzik, akkor könnyen félresiklik az élete. Öntudatlanul is bünteti a szüleit: nem tartja velük a kapcsolatot, nem tiszteli őket, hanem csak kuncsorog a pénzért mint valami rideg kárpótlásért, mert úgy érzi, hogy elmaradt valami, amit meg kellett volna kapnia. A lányaim sosem igényelték azt, hogy elmenjenek diszkóba vagy más olyan helyre, ahol a fiatalemberek kitüntető és gyógyító szeretetével kárpótolják magukat. Mind a három lányunkat királynőként szerettük. Dicsértük, elismertük őket, ebből táplálkozott az önbizalmuk. Nem kevésszer fordult elő, hogy amikor a Molnár utcai néptánc klubban éjjel egykor véget ért a műsor, akkor elmentem Gyöngyös és Rebi lányunkért kocsival, hogy ne kelljen éjszaka egyedül hazajönniük. Persze néha nagyon fáradt voltam, de örömmel tettem meg, nekik pedig örök életre szóló élmény, hogy az édesapjuk megbízható, és mindenben számíthatnak rá. A fiam is megkapta mindazt a szeretetet, amit a lányok, de a két nevelési stílus eltért egymástól. Ő most a szülőkről való leszakadás és önállósodás periódusát éli, 28 évesen albérletbe költözött tőlünk. Meg akarja mutatni önmagának és a családnak is, hogy meg tud állni a saját lábán.
- Emberségéből, lelkületéből sokat örökölt a család. - Igen. Sokfajta tehetség buzog a gyermekeinkben és az unokáinkban is. Rebeka lányom nagyon szép árnyképkivágásokat készít, amelyek többnyire a nagycsalád örömeiről szólnak, Gyöngyvér lányom pedig három gyermek nevelése közben vált igazi festőművésszé. A kreativitás az egész családunkra jellemző, és felfedezhető az önálló, külön utakat is járó gondolkodásban. Gyöngyös családjából Mici unokám horgol, de olyan magas szinten, hogy már megrendelései vannak. Palkó, a középső, Rubik-kockával hajt végre csodálatos mutatványokat, és önmagával versenyzik, hogy másodpercekkel csökkentse a kirakás idejét.
- A jelenben vagy a jövőre nézve mi az, ami leginkább foglalkoztatja akár művészként, akár emberként vagy nagyapaként? - Édesapám és édesanyám nagyon elfoglaltak voltak. Ha el is jöttek hozzánk látogatóba, valahogy mindig siettek, kevés idejük maradt az unokáikra. Végtelenül szeretem és tisztelem őket haló poraikban is, de ebben szeretném felülmúlni a gyakorlatukat. Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni. Szeretném az unokáimmal érzékeltetni, hogy a puszta létük örömet okoz. Vágyom arra is, hogy külön-külön el tudjuk vinni őket kirándulni, mert nagyon fontos a személyre szabott, csak egy gyermekre figyelő szeretet. A bakancslistámon még körvonalazódik pár terv. Például az önéletrajzi, „Egyvonalban Istennel” című könyvemből kimaradt részek megírása. Most már tudatosan készülök az idős koromra is. Az eddig összegyűjtött írásaimból talán sikerül egy füveskönyvet készíteni, amely tematikusan gyűjtené össze az egy-egy fogalomhoz kötődő gondolatokat, elmélkedéseket, verseket. Rengeteget dolgoztam az elmúlt években, 10-13 órát egy nap, amit nagyon élveztem, hiszen a munkám tulajdonképpen a hobbim is.
VÉM- Simon András, grafikus művész, író (2019. október 17.)
