A németek szerepe a magyarországi zsidóság elpusztításában

A magyarországi zsidók története hosszú és ellentmondásokkal teli, viszonylagos biztonság és üldöztetés váltakozott. Míg a középkorban és a kora újkorban diszkriminációval szembesültek, de élhettek, addig a 19. században tömeges asszimiláció kezdődött. A 20. században azonban Magyarország volt az első nyugat- és közép-európai ország, ahol zsidóellenes törvényt léptettek életbe. Az 1944. március 19-ei német megszállás után érte el a magyarországi zsidóságot a holokauszt, amely során a vidéki és részben a budapesti zsidóság deportálására német kezdeményezésre, de a magyar hatóságok aktív és készséges együttműködésével került sor.

A zsidóság története Magyarországon a holokauszt előtt

Magyarország területén már az i. sz. 2-3. században is éltek zsidók. Az első hiteles tudósítás, amely Magyarországon lakó zsidókról szól, a 10. századból származik. A magyar államalapítás idejéből már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Szent István, Szent László és Könyves Kálmán idején Magyarország befogadta a cseh és német területekről betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László azonban megtiltotta nekik a keresztényekkel kötött vegyes házasságot és a keresztény szolgák tartását. Ezentúl tilalom alá helyezte azt is, hogy a zsidók vasárnap, illetve keresztény ünnepnapon dolgozzanak. Lakhelyüket nem választhatták meg szabadon; csak kijelölt településeken lakhattak.

Míg a 12. században több európai országban üldözték a zsidókat, addig Magyarországon az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket. Helyzetük a 13. század folyamán valamelyest Magyarországon is romlott. Ekkor eltiltották őket bizonyos gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük.

A tatárjárás után alakult ki Budán a zsidónegyed. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. IV. Béla 1251-ben kiadta híres zsidó kiváltságlevelét, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. Károly Róbert is védte a zsidókat, azonban a fia, Nagy Lajos vallási buzgalmában kikergette őket Magyarországról. Később visszavonta rendeletét. A 15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a „történelmi hitközségek”. A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Mátyás király halála (1490) után a zsidók helyzete bizonytalanabbá vált, teret kapott a zsidóüldözés.

A mohácsi csata után I. Szulejmán szultán a budai és esztergomi zsidókat hajóra rakatta és Törökországba szállíttatta. Közülük többen Buda török kézre kerülése után, 1541-ben tértek vissza. Az 1547. évi török összeírás szerint a Várban 238 keresztény, 75 zsidó és 60 kopt család lakott. A 17. század közepén a török kori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvű írók és költők éltek és tevékenykedtek.

A királyi Magyarország jelentéktelen lélekszámú zsidóját ezzel szemben gyakran üldözték, néhány városból kitiltották őket. A szabad királyi városok nagy része elkergette a zsidó lakosságot, a bányavárosoktól csak hét mérföldnyi távolságban lakhattak, ipart nem gyakorolhattak. A török kiűzése során az addig virágzó zsidó közösségek vagy a vérengzések áldozatul estek vagy elmenekültek.

A 18. század végéig a magyarországi törvények nem tették lehetővé zsidó nemzetiségiek szabad lakhelyválasztását az országon belül. Ennek ellenére a környező országokban kialakult kedvezőtlen politikai feltételek következményeként a század folyamán állandóan jöttek újabb és újabb zsidó bevándorlók Magyarországra. A csehországi-németországi zsidók legnagyobb számban Magyarország nyugati határterületein, míg a Galíciából érkezők az ország északkeleti vidékein telepedtek le. Mária Terézia honosította meg 1749-ben a türelmi adót, melyet 1846-ban eltöröltek. II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette, hogy a zsidók a szabad királyi városokba is beköltözhessenek. A 18. századi felvilágosodás eszméi a zsidó közösségekben fellazították az addig zárt hagyományokat, és utat nyitottak a 19. századi egyenjogúsítási, beilleszkedési és asszimilációs folyamatnak.

A magyarországi zsidók teljes polgári és vallási egyenjogúsítására a 19. század folyamán került sor. A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1839-40-es országgyűlésnek a zsidókkal rokonszenvező hangulata a zsidó vallás recipitálását (a keresztény felekezetekkel egyforma helyzetét) és híveinek emancipációját (jogegyenlőségét) sürgette. 1848. március 17-én a „magyarországi és erdélyi zsidók képviselete” üdvözölte a magyar forradalmat. Zsidók is részt vettek a megalakuló Közcsendi Bizottmányban és a nemzetőrségben. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi támogatással segítették a szabadságharcot.

A holokauszt előzményei és a németek beavatkozása

A két világháború közötti időszak viszonylagos biztonságot hozott a zsidó lakosságnak, bár 1938 és 1942 között született három zsidótörvény. A 20. században azonban mégis Magyarország volt az első a nyugat- és közép-európai országok közül, ahol zsidóellenes törvényt léptettek életbe. Az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás története valójában évtizedekkel korábban kezdődött. A XIX. század utolsó harmadában a magyar antiszemiták az országot elözönlő galíciai pajeszos, kaftános, ortodox zsidók tíz- és százezreiről fantáziáltak. Az ellenforradalmi rendszer propagandistái 1919-től azt harsogták, hogy az 1918-1919-es polgári demokratikus forradalmat és a kommunista Tanácsköztársaságot nem a régóta Magyarországon megtelepedett zsidók gyermekei, hanem a 19. század második felében és a 20. század elején bevándorolt „galíciai jövevények” robbantották ki.

A Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) irányította az 1941-es deportálásokat. A második világháború aztán jó alkalmat teremtett az antiszemita magyar hadvezetésnek és a politikai elitnek a törvényes keretek áthágására. Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter lelkesen fogadta az ekkor már kárpátaljai kormányzói biztos Kozma ötletét, és láttak hozzá Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel az ország „zsidótlanításához”. Hatottak rájuk a németek akkor már csaknem két éve zajló ki- és áttelepítési akciói.

1941 nyarán a magyaroknál nagyobb lelkesedéssel csak a románok próbáltak minél több zsidót eltávolítani országuk területéről. A román és magyar katonai és belügyi illetékesek etnikai tisztogatást is végeztek, nem csak zsidókat deportáltak. A zsidók deportálásával kapcsolatos, 1941. július 12-én kiadott alaprendeletben az ország területén tartózkodó „alkalmatlan idegenekről” van szó. A 192/3/1941-VII.b. sz. rendeletben viszont már expressis verbis szerepelnek a „zsidófajú külhonosok”, akiket akkor is ki kellett utasítani, ha érvényes lakhatási engedélyük volt. A mintegy 18 ezer deportált közel kétharmada magyar állampolgárságú zsidó volt.

A deportáltakat a honvédség teherautókon szállította tovább, több száz kilométerre a szovjet megszállt területekre. A német illetékesek azonnal tiltakozni kezdtek, amint az első zsidó deportáltak megérkeztek az általuk megszállt szovjet területekre. Akiket a határ mentén elfogtak, visszatoloncoltak, sőt előfordult, hogy még teherautókat is a Magyarországra igyekvő zsidók rendelkezésére bocsátottak. 1941. augusztus 25-én Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführert, a galíciai SS és rendőri erők parancsnokát felszólították, hogy a Magyarországról deportált zsidókat szeptember 1-jéig likvidálja. 1941. augusztus 27-28-án az Einsatzgruppe-C kötelékébe tartozó 320. sz. rendőrzászlóalj Kamenyec-Podolszkijban 23 600 embert mészárolt le. A legyilkoltak között a környékről összeszedett helyi zsidók, kolomeaiak is voltak, de zömmel a Magyarországról deportáltak estek áldozatul a tömegmészárlásnak. Keresztes-Fischer 1941. augusztus 9-én állította le a deportálásokat, három héttel azelőtt, hogy a magyarországi zsidókat és helyi sorstársaikat elkezdték volna lemészárolni.

Matolcsy Mátyás nyilas képviselő 1941. november 21-én a következő kérdéssel fordult Bárdossyhoz a Képviselőházban: „Nem tudom megérteni, mi baj volna, ha a kormányzat tényleg összefogná és kizsuppolná” az országból a zsidókat? Bárdossy válaszában elárulta: „Mi az ukrajnai területek elfoglalása után az odavaló, galíciai illetőségű zsidókat igen jelentékeny számban kitelepítettük. Még többet akartunk kitelepíteni, de a velünk baráti Német Birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ezt tovább ne tegyük.” 1941-ben tehát a németek még megakadályozták, hogy a magyar zsidókat tömegesen deportálják.

A holokauszt Magyarországon - a német megszállástól a felszabadulásig

A Berlin egyik előkelő negyedében 1942 januárjában tartott Wannsee-i konferencián, amelyen gyakorlatilag az európai zsidóság elpusztításának technikai módozatáról, ütemtervéről döntöttek a náci hatalmasságok, a magyarországi zsidóság lélekszámát 742 000 főben jelölték meg. Az 1938 és 1941 közötti területgyarapodások következtében a magyarországi izraeliták száma az 1941-es népszámlálás tanúbizonysága szerint körülbelül 725 000-re növekedett, ami a 14 683 323 főnyi össznépesség 4,94 százalékának felelt meg. A zsidótörvények jóvoltából ehhez még hozzászámítódott mintegy 100 000 áttért, illetve zsidó származású ember, aki vallását tekintve keresztény volt, de az érvényben lévő rendelkezések szerint zsidó fajúnak minősült.

Anélkül, hogy az 1944. március 19-i német megszállást követő jó 12 hónap pusztító eseményeinek ismertetésébe részletesebben belemennénk, a tragikus mérleget megvonva elmondható, hogy (a magyar holokauszt történetének legjelesebb kutatója, Randolph L. Braham számításai szerint) 1941 nyara és 1945 májusa között a honi zsidóság összes vesztesége - már amennyire ez tudományosan nyomon követhető - a külföldre menekültek leszámításával 564 507 főre rúgott. A német megszállást megelőzően 1940-41-től a magyarországi zsidó közösség mintegy 58 000-61 000 fős veszteséget szenvedett. Közülük mintegy 15 000-18 000-et Kamenyec-Podolszkij térségében mészároltak le, a munkaszolgálatosak vesztesége körülbelül 42 000 fő volt és a bácskai vérfürdő során mintegy 1000 délvidéki zsidót gyilkoltak meg.

A német megszállás alatt a zsidó közösség vesztesége 501 507 fő volt. Túlnyomó többségük abból a közel 440 000 zsidóból került ki, akiket 1944. május 15-e és július 8-a között Auschwitz-Birkenauba deportáltak. Az 1944. március 19-ét követően elpusztult zsidók közül 267 771 fő a trianoni Magyarországról és 233 736 pedig a visszacsatolt területekről származott.

A magyar holokauszt áldozatainak száma

Az alábbi táblázat Braham professzor összesítése alapján mutatja be a magyar holokauszt áldozatainak megoszlását a német megszállás előtt és alatt:

A zsidó közösségek vezetőinek dilemmái

Magyarország 1944-es német megszállását követően a hazai zsidó közösségek vezetői különösen nehéz döntések előtt találták magukat: működjenek együtt a németekkel és a nácibarát magyar kormánnyal, vagy válasszák az ellenállás útját? A zsidó vezetőket a németek úgynevezett zsidó tanácsokba tömörítették és az volt a feladatuk, hogy közvetítsék a német követeléseket a zsidó közösség felé. Ezek a vezetők egy borzalmas dilemma elé lettek állítva, hiszen egyrészről próbálták megmenteni ezeket a közösségeket, köztük a saját családtagjaikat, másrészt halálos fenyegetések mellett arra lettek kényszerítve, hogy működjenek együtt a németekkel. Szabó Ödön békéscsabai neológ főrabbi leszármazottai által átadott hagyatékban arról ír, hogy a zsidók tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Európában a németek népirtást követnek el. Nem biztos, hogy a módszereket ismerték, de nem kellett konkrétan az auschwitzi gázkamrákról tudni ahhoz, hogy az ember tisztában legyen vele, hogy a zsidókat súlyos veszély fenyegeti.

„Gonosz, nyakatekert gondolat volt a németektől az, hogy azokat a lelki vezetőket kényszerítették a saját közösségük tönkretételére, elpusztításában való szerepjátszásra, akik egyébként az adott közösség az elöljárójának választott.” A háború után megjelentek olyan vádak, hogy a zsidó tanácsok ismeretlen figurákból, bűnöző egyénekből álltak. A kutatások azt mutatják, hogy ez nem igaz, hiszen többségében a hitközségi vezetők, néhány esetben a rabbik voltak azok, akiknek a nyakába varrták ezt a feladatot. Békéscsabán és más településeken is azt lehetett látni, hogy elsősorban prominens, neves, befutott zsidó emberekből vagy hitközségi vezetőkből állították össze ezeket a tanácsokat.

Martin Niemöller és a németek felelőssége

Heiko Maas akkori német külügyminiszter 2020-ban a Spiegelben megjelent cikkében a következőket írta: „Minden felelősség Németországot terheli a II. világháború borzalmaiért és a holokausztért. Aki ezt kétségbe vonja és más népeket is bűnösnek tart, az az áldozatokkal szemben követ el jogtalanságot.” Hozzáteszi: „A holokauszt emberiesség elleni bűntettéért pedig egyedül Németországot terheli a felelősség. Aki ezzel kapcsolatban kétségeket szít, és más nemzeteket taszít az elkövető szerepébe, az igazságtalanságot követ el az áldozatokkal szemben.”

Ez az idézet Martin Niemöllernek, a neves német lelkipásztornak tulajdonítják. A második világháború után Niemöller nyíltan beszélt saját korai bűnrészességéről a nácizmusban, és arról, hogy később hogyan változott meg a hozzáállása. A „Mikor a nácik elvitték...” kezdetű idézet az 1993-as megnyitása óta része a Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma (USHMM) állandó kiállításának. Niemöller nyilvánosan megvallotta tétlenségét és közömbösségét a nácik áldozatainak sorsa iránt. Olyan mondatokat használt, mint „nem szólaltam meg...” vagy „hallgatásba burkolóztunk”. Elmondta, hogy a náci rezsim első éveiben hallgatott, amikor a nácik más németeket üldöztek.

Niemöller úgy vélekedett, hogy a háború után sok német elutasította a szembenézést a nácizmusban való bűnrészességével. Előadásaiban fájdalommal mutatott rá, hogy a németek nem vállalták a felelősséget sem a nácizmusért, sem a német megszállás alatt álló országokban elkövetett atrocitásokért, sem a holokausztért. Niemöller tehát úgy tekintett német honfitársaira, mint vallomásának elsődleges célközönségére. Függetlenül attól, hogy pontosan mely szavakat használta, Niemöller üzenete változatlanul fontos maradt. Kimondja ugyanis, hogy a németek hallgatásukkal, közönyükkel és passzivitásukkal bűnrészesek voltak a nácik által végrehajtott bebörtönzésekben, üldözésben és emberek millióinak meggyilkolásában.

tags: #ranki #gy #a #nemetek #szerepe #a