Pap Mária és Szépe György szerkesztésében megjelenő "Társadalom és nyelv" című kötet a szociolingvisztika, a nyelv és a társadalom közötti összefüggések sokrétű világába kalauzolja az olvasót. A szociolingvisztika mint önálló diszciplína a hatvanas évek előtt alig volt ismert, ám azóta robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, amit számos könyv, tanulmánygyűjtemény és nemzetközi folyóirat megjelenése is fémjelez. Ez a gyors fejlődés a társadalomtudományok integrálásának igényével, a harmadik világ nyelvi problémáival, valamint a hatvanas évek baloldali mozgalmainak hatásával magyarázható. A diszciplína létrejöttének legfontosabb oka azonban a nyelvtudomány XX. századi fejlődésének sajátosságaiban keresendő.
A nyelv és az etnikai identitás
Az etnikai hovatartozás és az etnikai identitás megőrzésében az anyanyelv kiemelkedő szerepet játszik, mint a kohézió legfontosabb generáló és megtartó ereje. A nyelv az etnikai hovatartozás objektív dimenziója, legfőbb ismertetőjegye, a "nemzetiségi mivolt lényege", amely a határkijelölés szimbolikus dimenziójaként is megjelenik. Közép-Kelet-Európában a közös nyelv a nemzetmeghatározás központi magja is.
A nyelvvel kapcsolatos megállapítások történelmi okokból és a kultúrnemzeti koncepcióból adódóan ideológiai konnotációktól sem mentesek, és az objektív dimenziót gyakran átmetszik a többség-kisebbség ellentét szubjektív dimenziói. Ezt tükrözik a külső névadás (labelling) és az önelnevezések viszonya, a névadó érzelmileg meghatározott hetero- és auto-sztereotípiái, amelyek a másik hátrányos megkülönböztetésére szolgálnak.
A magyarországi svábok nyelvi identitása
A magyarországi svábok esetében a sváb elnevezés külső névadás eredménye. A 18. században Németország különböző területeiről bevándorolt telepesek többsége nem érzett negatív konnotációt a "sváb" szóban, és átvette azt származásuk és anyanyelvük megjelölésére. Valószínűleg azért, mert a "sváb" nem a német gúnyos nyelvi változata, hanem egy valóságosan létező, Schwaben területéről származó csoport neve, amelynek tagjai elsőként érkeztek Magyarországra. A későbbi telepítési hullámokban érkezők olyannyira internalizálták a sváb elnevezést, hogy az anyanyelv használatára azt mondják: "svábolnak".
Fishman etnicitáselméletében a nyelv nem tudatos tényező, kivéve ha határmegtartó eszközként szerepel. Ez azt jelenti, hogy a nyelv a hétköznapi beszédaktusokban önmagában nem értékelt, védett vagy szeretett valami, hanem kommunikációs eszköz. Közép-Kelet-Európában azonban Fishman állítása éppen az ellenkezőjére fordult. A nacionalista nemzeteszmény az anyanyelvként és hivatalos nyelvként egyaránt funkcionáló irodalmi nyelvet jelölte ki a nemzeti identitás központi kategóriájának. A nemzetté válás időszakában a birodalmi keretek közé kényszerített, állami határokkal nem rendelkező makroetnikumok és a számszerű kisebbségben élő etnikai csoportok számára egyaránt anyanyelvük jelentette létezésük, önmeghatározásuk és identitásuk bázisát. A nyelv ekkor elvesztette nem tudatos jellegét, és fő funkcióin - a tudatos határkijelölésen, a határmegtartáson és az elválasztáson - túl óvni, védeni, szeretni való értékké vált. Az "édes anyanyelv" egyszerre fedte le a nemzetet és a hazát, kizárva belőle a "nemzet testébe ékelődött" etnikai kisebbségeket. Ugyanakkor az anyanyelv a kisebbségi etnikumok önmeghatározásában is központi identitás- és reprezentációs kategóriaként jelent meg.
Nyelvváltás és etnikai identitás Dunabogdányban
Egy Dunabogdányban végzett antropológiai terepmunka a nyelvváltás etnikai identitásra gyakorolt hatását vizsgálta egy kétnyelvű, svábul és magyarul egyaránt értő és beszélő etnikai közösségben. A kutatás módszerei között szerepelt a résztvevő megfigyelés, strukturálatlan beszélgetések, valamint strukturált élet- és családtörténeti, illetve tematikus interjúk. A vizsgálat során megközelítőleg 500-600 falubelivel készült interjú.
Hogyan fejlődnek a nyelvek - Alex Gendler
A nyelvhasználati szokásokat és a kétnyelvűséget kutatók általában három generációs kategóriába sorolják a vizsgált felnőtt népességet, feltételezve, hogy az eltérő iskolázottsági viszonyok és a felfelé irányuló mobilitási törekvések befolyásolják a nyelvhasználati szokásokat. Dunabogdányban a lakosságot szintén három generációra osztották:
-
Első generáció (kb. 60-80 évesek, 1993-1996 között):
Ebbe a generációba a falu legidősebb lakói tartoznak, akik 1945-öt már felnőttként élték meg, és egyik legfontosabb generációs alapélményük a kitelepítés. Döntő többségük paraszti foglalkozást űzött egész életében. Anyanyelvi szocializációjukat teljes mértékben a szűkebb családi-rokonsági, valamint a tágabb falukörnyezet biztosította, és a svábot nevezték meg anyanyelvüknek. Anyanyelvi jártasságuk tökéletes, nyelvhasználatuk aktív, főleg családi és rokonsági körben. E generáció tagjai már kétnyelvűek, a magyar nyelvet jobbára az elemi iskolában kezdték elsajátítani. Gyakran svábul intonálnak magyarul beszélve, és azonnal kijavítják a nyelvtani hibákat, ami érzelmi elkötelezettségre utal a sváb nyelv mellett. Ugyanakkor a "úgy szólalok meg, ahogy éppen eszembe jut" megjegyzés a két nyelv egyenrangú tudására és a nyelvhasználat szituatív jellegére utal.
-
Második generáció (kb. 1933-1953 között születettek, 40-60 évesek):
E korosztály alapélményét a közösség zártságának második világháború utáni folyamatos oldódása és a megnövekedett mobilitási lehetőségek jelentik. Nagyfokú átmenetiség jellemzi őket. Iskolázottságuk ellenére sokan nem tudtak elszakadni a földtől, és szabadidejük jelentős részét a családi szőlőben vagy gyümölcsösben töltik munkával.
-
Harmadik generáció (kb. 1953-1973 között születettek, 20-40 évesek):
E korosztály alapélménye az etnikai határok átjárhatósága és iskoláztatása folytán a magyar nyelv egyértelműen anyanyelvként való elsajátítása. Korábban ez a generáció munkalehetőségek hiányában eljárt a faluból.
A dunabogdányi svábok teljes beszélő közössége kétnyelvűnek mondható, kommunikációs repertoárjukban anyanyelvi szintű ismeretekkel, bár az egyes generációkban nem egyenlő kompetenciával egyszerre van jelen a sváb és a magyar. Az irodalmi németet, a "Hochdeutsch"-ot az iskolai oktatás keretében tanulták, de "ettől ez még nem lett az anyanyelvünk". A német nyelv iránti érdeklődés változó tendenciát mutat; a hetvenes években hiány volt, ma viszont az utazási és külföldi tévécsatornák adta megnövekedett kommunikációs lehetőségek hatására általános igénnyé válik a megfelelő szintű német nyelvtudás.
A diglosszia esetében Ferguson ugyanannak a nyelvnek két vagy több változatára érti. A dunabogdányi helyzetben a diglosszia nem a sváb dialektusok és a "Hochdeutsch" között, hanem a sváb és a magyar nyelv között áll fenn. Ennek oka, hogy a "Hochdeutsch" beszédkészség szintű ismerete hiányzik, így nem jött létre a klasszikus fergusoni diglosszia a német irodalmi nyelv és a sváb dialektusok között. Hymes azonban a funkciót szem előtt tartva nem tesz különbséget egy nyelv két változata, vagy két nyelv diglossziás szituációja között.
Az anyanyelvi bevallások csak az első generációban felelnek meg annak a meghatározásnak, hogy az anyanyelv a családi környezetben elsőnek megtanult, reflexnyelvvé vált nyelv. A második és harmadik generáció esetében gyakorlatilag egyszerre történt a két nyelv elsajátítása, és az anyanyelvként való megnevezés összefüggést mutat a származással, a csoporttagság vállalásával és a jobban beszélt nyelvvel, tehát érzelmi és gyakorlati dimenziói is vannak. A csoportnorma szerint minden olyan személy, akinek felmenői svábok, maga is sváb származású. Az endogámia megszűnésével a második és harmadik generációban gyakoriak a vegyes házasságok, de a közösség, miközben a nem sváb házastársat nem fogadja be, a vegyes házasságokból származó utódokat nem veti ki magából. A származás ebben a vonatkozásban a folytonosságot és az összetartozást hordozó tradíció kérdése. Az etnikai csoporttagság beleszületéssel jön létre, tehát származás kérdése és nem választható. Vállalása, a csoporttal való azonosulás és a csoportloyalitás azonban az egyén szubjektív döntése, egyúttal az etnikai identitás legfontosabb dimenziója.
A nyelvhasználat funkciói és a diglosszia
A sváb és a magyar nyelv funkciói Dunabogdányban világosan elkülönülnek. Ferguson nyomán feltételezhető, hogy a magyar az E (emelkedett), a sváb pedig a K (közönséges) változatot jelenti. A diglosszia egyik legfontosabb jellemzője az E és K funkcióinak elkülönülése, vagyis bizonyos szituációkban csak az egyik, másokban csak a másik változat a megfelelő.
A falubeliek emlékezete szerint földműveléssel foglalkozó nagyszüleik alig tudtak magyarul, szüleik viszont a legszükségesebb esetekben tudtak kommunikálni magyarokkal, bár gyakran nyelvtani szabályok nélkül. A falu határát kevesen lépték át, és a kőbányában dolgozók számára sem volt szükség a magyar nyelv alaposabb elsajátítására. Felmenőik nem nagyon értettek németül, de annyit igen, amennyire munkájukhoz elengedhetetlen volt. Magasabb szintű német nyelvtudása csak azoknak volt, akiket foglalkozásuk Németországhoz vagy Ausztriához kötött. A felmenők többsége számára elegendő volt az a német tudás, ami az imakönyveik és az igehirdetés megértéséhez kellett.
Az első generáció esetében a sváb nyelvhasználat a család, az otthon, a rokonság és a szűkebb falukörnyezet. A házastársak svábul beszélnek egymással, és a falu hasonló korú tagjaival is. A fiatalabbakat svábul, de gyakran magyarul szólítják meg, mert a sváb nyelvű válaszadás az őket követő generációkban már nem magától értetődő. Számukra a kedveltebb nyelv a sváb, amely életükben mindig a család, a munka, a gyermekkor és a hagyomány szinonimája volt. A származás meghatározása egybeesett az anyanyelvével, és a svábként való önbesorolás, a svábság vállalása és a sváb etnikai csoporttagság és anyanyelv tökéletes, ellentmondásmentes egységet alkotott etnikai identitásukban.