A 15-29 éves lányok és nők körében a vezető halálok a szülés volt az ókori Rómában. Ennek fényében érthető, mennyire féltek az anyák a szüléstől. Egy korabeli írásos emlék így ír egy szerencsétlenül járt nőről, Rusticeia Matronáról: „A halál isteneinek szentelve.” A rómaiak számos istenhez fordulhattak gyermekvárás és gyermekszülés terén, de a legnépszerűbbek mégis Lucina, Diespiter és Postverta voltak.
A nők Lucindához fohászkodtak, hogy szülésük könnyű legyen. Az ókori Róma nő és gyermekvédelmi történelme a mithoszra és a bálványimádásra alapozott. Nagyobb részben a görög mithologia hagyományai, kisebb részben a nép fantáziája adták az irányítást. A terhes asszonynak és az újszülöttnek úgyszólván minden állapotában egy-egy istennő közreműködött. Legtekintélyesebb köztük Lucina Juno Lucina vagy Diana Lucina, a szülőnők védistennője volt. Temploma az Esquilinus dombján, a neki szentelt erdőben állt.
Sok babona is övezte a szüléseket: nem volt szabad például csomónak lenni a vajúdó nő és a szülésben segédkezők, vagy a helyiségben jelenlévők ruháján, sőt, a hajuk sem lehetett felkötve, befonva, mivel úgy vélték, mindez elakadást okozhat a szülésben. A szüléseknél természetesen bábák segítették a vajúdó nőt. Soranus szerint az ideális bába józan és diszkrét volt, segítségnyújtását pedig szakmai büszkesége motiválta, nem pedig a remélt fizetség. Soranus fontosnak tartotta azt is, hogy a bába ne legyen túl babonás, s ne hagyjon mindent az istenekre és istennőkre. Soranus három bába jelenlétét javasolja a szülésnél.
A szülőszobába két plusz ágyat is elhelyeztek. Ezek közül az egyik, egy igen kemény heverő arra szolgált, hogy a vajúdó nő itt pihenjen két összehúzódás között. A másikra, amire csupa puha ágyneművel ágyaztak meg a szülés után heveredhetett a kismama, hogy kipihenje a fáradalmakat. Maga a szülés egy szülőszékben történt, amelyhez egy rúd volt erősítve, amelybe a vajúdó nő belekapaszkodhatott.
A babákon szülés után éppen ugyanazt nézték, mint amit ma: hogy egészséges-e a tüdeje, felsír-e, és hogy megvan-e mindene. Noha az orvosok tudása igen korlátozott volt, azt pontosan tudták, hogy a placenta eltávolítása az anya testéből rendkívül fontos. Az ókorban természetes jelenség volt, hogy a tizenéves lányok is szültek, azonban magától a folyamattól - életkortól függetlenül - féltek a nők: a szülés gyakori halálok volt.
Marcus Ulpius Amerimnus és felesége, Scribonia Attica, a 2. században éltek, sírjukat Rómához közel, Ostiában tárták fel. A síremléken látható dombormű szerint Marcus sebész volt, Scribonia pedig szülésznő. A Római Birodalomban a szülésnél kizárólag nők segédkeztek, azonban a várandósság időszakáról, valamint a szülés folyamatáról férfiak készítettek feljegyzéseket. Az egyik ilyen írás Efezus Soránus-tól származik, aki az 1. és a 2. század fordulóján praktizáló orvos és író volt: tőle maradt fenn az egyetlen részletes írásos emlék, ami bemutatja, miként zajlott le egy szülés az ókorban.
Eunapius írásából tudhatjuk, hogy a szülésznők leginkább másodállásban vezették le a szüléseket. Eunapius írásából kitűnik egy borüzlet, ahol épp az ügyfeleket szolgálta ki egy nő, amikor a szomszédja egy nehéz szüléshez hívta. Miután a szülésznő a világra segítette a babát, megmosta a kezét, és visszatért a vendégekhez.
Mivel régen sokkal kevesebbet tudtak a higiéniáról, a fájdalomcsillapításról és a fertőzésekről, ezért a szülés számos veszélyt rejtett magában. Bonyolult szüléseknek számítottak, ha a baba rossz helyzetben feküdt, ilyenkor a szülésznők legmegbízhatóbb szerszámukkal, a kezükkel igyekeztek jó irányba fordítani a csecsemőt. A komplikáció nélküli szüléseket egy tapasztalt családtag segítségével képesek voltak levezetni, és ismertek olyan praktikákat, amik megkönnyíthették a folyamatot, mint például a meleg olívaolajos masszázs a nemi szerv környékén és a különböző légzéstechnikák.
Sok nő használt úgynevezett amulettet a szülés közben, amelyek főleg romlandó anyagokból készültek, de találtak hematitból készült darabot is. Már az ókorban is tisztában voltak azzal, hogy a terhesség alatt számos diszkomfortérzettel kell megbirkóznia egy nőnek, tudtak az émelygésről, ami ellen citrusok levét ajánlották, és arról, hogy furcsa ételeket is megkívánhatnak a várandós asszonyok.
Ha az anya élete veszélyben forgott, abortuszt hajtottak végre, a korabeli módszer miatt ma már elképzelni sem tudjuk, mekkora trauma lehetett az anyának: az embriót - hogy el tudják távolítani - darabokra vágták, és kampókkal húzták ki.
Az, hogy az anyák tudták-e szoptatni gyermekeiket, létfontosságú volt, ugyanis az állati eredetű tejek - akkoriban főként a kecsketej - beszerzése nem mindig volt biztosított. Akkoriban sok vita folyt arról, hogy meddig kell szoptatni a babát: Soranus, bár nem ellenezte a sokáig tartó szoptatást, elismerte, hogy az rendkívül kimerítő lehet az anya számára, és úgy tartotta, hogy egy kimerült, lázas anya teje árthat is a babának.
Ha nem volt teje az anyának, akkor szoptatós dajkát alkalmaztak, akivel szemben komoly elvárásokat támasztottak: a dajka 40 év alatti, kiváló érzékekkel és jó természettel megáldott kellett legyen, mert akkoriban azt hitték, hogy az anyatejjel a személyiségvonásait is átadja a babának.
A régi Rómában a nők legfontosabb kötelességének a gyermekszülést és a háztartás vezetését tartották. Családjuk gyakran használta őket politikai alkuk megpecsételésére. A tehetős római asszonyok általában nem maguk szoptatták újszülött gyermekeiket, hanem egy rabszolgát bíztak meg vele, vagy egy szoptatós dajkát alkalmaztak a feladatra fizetségért cserébe. Epheszószi Szóranosz, a 2. században élt görög orvos műveiben részletes útmutatásokat olvashatunk arról, hogyan volt ajánlatos gondoskodni a kisdedekről. Szóranosz maga is támogatta szoptatós dajkák alkalmazását, különösen a szülést követő első napokban, amikor az édesanyák szervezete még túlságosan megterhelt volt. Fontosnak tartotta, hogy az újszülötteket meghatározott rendszer szerint szoptassák, és ne kapjanak tejet, ahányszor csak ételért sivalkodnak. Tanácsai szerint nagyjából hat hónapos korban lehetett először szilárd ételt - például borba áztatott kenyeret - adni a kisgyermeknek.
Szóranosszal szemben azonban gyökeresen ellentétes álláspontot képviseltek a római orvosok a szoptatás kérdésében. Ők leginkább amellett kardoskodtak, hogy a római anyák maguk szoptassák gyermekeiket, nehogy az idegen dajka teje rossz hatást fejtsen ki a leendő római polgárok személyiségfejlődésére. Attól tartottak például, hogy a rabszolga dajkák átörökíthetik szolgai viselkedésüket, ami kimondhatatlan szörnyűség lett volna a büszke rómaiak számára.
A római lányoknak általában nem adatott meg a hosszú gyermekkor. A törvények szerint már 12 éves koruktól házasodhattak - és családjaik általában nem is haboztak fiatalon kiházasítani lányaikat, igyekezve kihasználni ezzel a lányok „legtermékenyebb” éveit. Ennek azért is volt kiemelt jelentősége, hiszen egy olyan korról beszélünk, ahol a csecsemőhalandóság jóval magasabb volt, mint napjainkban.
Amennyiben valamelyikük még a 12. életéve előtt meghalt, úgy temetésük során gyakran helyezték melléjük játékaikat is. Így került elő például egy 2. században élt, sajnos fiatalon elhunyt római kislány elefántcsontból faragott babája, amely értékes kultúrtörténeti vonatkozást is hordoz.
A római államban a házasság a társadalom egyik legfontosabb összetartó ereje volt, bár nem abban az értelemben, ahogy ma tekintünk rá. Elsősorban az egyes családok közti politikai szövetségkötés megpecsételésére szolgált. Minthogy azonban a politika forgandó, könnyen előfordulhatott, hogy egy-egy korábban megkötött házasság már nem szolgálta a családfő aktuális érdekeit. Ugyanakkor nem csak a házastársak dönthettek saját sorsukról. Az apák általában azután is joghatósággal rendelkeztek lányaik felett, hogy kiházasították őket, így lényegében bármikor felbonthatták lányuk házasságát, hogy valaki máshoz adják férjhez.
A római válás még egy fontos szempontból eltért a modern viszonyoktól. Napjainkban a házasság felbontása után, túlnyomó többségben az édesanyához kerülnek a közös gyermekek. Az ókori Rómában azonban az anyák semmilyen joggal nem bírtak gyermekeikre nézve, azok hivatalosan mindig édesapjukhoz kerültek.
A rómaiak rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy egy asszony mindig szép és ápolt legyen. A feleség kinézete ugyanis egyértelműen kihatott a férj társadalmi megítélésére is. Nem meglepő hát, hogy az ókori Rómában valósággal virágzott a szépségipar, amelynek egyes termékeit akár ma is bátran kipróbálhatnánk. A rózsasziromból vagy mézből készített kozmetikumok mellett azonban előfordultak meglehetősen bizarr dolgok is. Egyes korabeli szépségápolási praktikák azonban valószínűleg nemcsak nekünk, de már a kortársak számára is furcsán hathatott. A híres római költők, Ovidius és Juvenalis műveiben is találkozhatunk olyan elemekkel, amelyek éppen a római nők túlzott szépségmániáját figurázták ki. Így például olvashatunk egy esetet arról, hogy egy asszonynak kihullott a haja a sok hajmosásától, vagy éppen arról, hogyan korbácsoltatta meg egy másik matróna a fodrászát, amiért az nem megfelelően göndörítette be a haját.
A nők oktatása egy rendkívül megosztó téma volt az ókori Rómában. Írni és olvasni a legtöbb polgári család lányai megtanultak, míg a gazdagabbak magántanárokat is fogadtak, hogy görögül taníttassák őket. A nők képzésének elsődleges célja az volt, hogy elsajátítsák egy háztartás vezetéséhez szükséges készségeket. Fontosnak tartották azt is, hogy valamilyen szintű műveltségre is szert tegyenek, hogy férjük számára intellektuális téren is partnerré válhassanak.
A római történelem mindazonáltal számos nagy műveltségű asszonyt tudott felvonultatni. Több levelezés is fennmaradt római feleségek és távoli provinciákban állomásozó katona férjeik között, míg Nero császár édesanyja, Agrippina megírta saját emlékiratait is, igaz sajnos ez elveszett az évszázadok során. Ritkán ugyan, de előfordulhatott az is, hogy szónoki képességeiket csillogtatták a római asszonyok. Bár a római asszonyok maguk nem viselhettek politikai hivatalt, családjuk révén gyakran aktív részesei voltak a korszak politikai életének. Pompejiben például számos graffiti fennmaradt, amelyeken keresztül asszonyok biztatták az olvasót egyik vagy másik jelölt támogatására a választásokon. A politikusok feleségei a mindennapokban hasonló szerepkört töltöttek be mint napjaink first ladyjei. A jó feleség képe gyakran erősítette a politikus saját magáról sugallni kívánt „családos ember” képét.
A gyermekszületés - akárcsak manapság, az ókorban is - nemcsak örömöt okozott, hanem sok helyen gondot is jelenthetett. A Római Birodalomban a gyerekek magas természetes halandóságán kívül a gyermekkitevés is sok áldozatot követelt. Az utóbbi leggyakrabban olyan esetekben történt, amikor a csecsemő testi hibával született vagy törvénytelen volt. Sok esetben egyéb okai is voltak, például szegénység, demográfiai okok, rossz előjelek és babonák, vagy a család egyszerűen nem kívánt lánygyermeket. A kitevéssel nem feltétlenül a gyermek megölése volt a cél, hiszen gyakran olyan helyekre rakták ki, ahol más megtalálhatta őket. A gyermek számára végül szerencse kérdése volt, hogy megtalálták és felnevelték-e őket. Akiket örökbe fogadtak, adott esetben jobb sorsra számíthattak, mint amit a vér szerinti szülők biztosítani tudtak volna, ugyanakkor sokukból lett gladiátor vagy prostituált.
A gyermekek a ház körüli munkákban, az állatokra való vigyázásban, növények szedésében vagy a városi kézműves munkákban segítettek, sőt a lányok akár a család vér szerinti gyerekeinek felnevelésében is szerepet vállalhattak.
A római jogban a pater familias, vagyis a családapa a gyermekei felett a patria potestas (atyai hatalom) joggal rendelkezett. A családfő birtokolta a következőket is: a ius vitae ac necis (a gyermek élete és halála fölötti rendelkezés) és ius exponendi (a gyermekkitétel joga). A ius exponendi 374-ig volt érvényben, egyrészt jelentette a torzszülött gyermekek megölését, másik része a gyermek kitevése volt, ha a család nem kívánta őt felnevelni, de így más megtehette.
Testi hibával születő gyermek esetén a kitevés a közösséget a szerencsétlenséget hozó prodigiumtól (szörnyűség) szabadította meg, amely természetesen vallási eredetre vezethető vissza. Romulus alatt keletkezett a lex regia törvény, mely a pater familias számára kikötötte, hogy az összes fiúgyermeket fölnevelje és a lányok közül az elsőszülöttet tartsa meg, a törvény viszont nem engedélyezte, hogy hároméves kor alatti gyermek életét kioltsák, leszámítva a torzszülötteket.
Lányok közül több csecsemőt tettek ki, mint a fiúk közül. Annak ellenére, hogy az egészséges gyermekek kitevését sokan ellenezték, mégis gyakori volt. A Kr.u. 2. században hoztak ellene törvényeket, később a keresztény császárok szigorítottak rajtuk, de még ez sem szorította vissza teljesen e szokást. Suetonius beszámol egy M. Antonius Gnipho nevű személyről, aki expositio áldozata lett, viszont megtalálták, taníttatták és felszabadították őt.
Akármilyen furcsán hangzik, a gyermekkitevés jól illeszkedett a római gazdasághoz, lényeges mértékben hozzájárult a rabszolgák utánpótlásához. Augustus korában nagy volt a gyermektelenség, számos abortuszt hajtottak végre és nagy volt a gyermekkitevések száma. Idővel a közhangulat egyre inkább e szokások ellen fordult, megemlíthető köztük Cassius Dio beszéde a népességről és a gyermektelen lovagokról, amit Augustusnak állított össze, és amelyben ír a fogamzásgátlásról, az abortuszról, de a gyermekkitevést is említi.
A Severus-korszakból maradt fenn Iulius Paulus Prudentissimus Sententiae című nyilatkozata a Digestában (római jog gyűjteménye), amely szerint a csecsemő kitevése egyenlő a gyilkossággal. Így a gyermekkitevők, akik rendelkeztek a patria potestas címmel, bűnözőkké váltak. A keresztény császárok eljövetele új korszakot hozott a gyermekkitevés szokásában. Az uralkodók aggódtak a népességcsökkenés miatt, ezért próbálták szabályozni a szokást. Először is segélyt biztosítottak a szegényebb szülők számára, hogy ne kelljen eladni a gyermekeiket vagy ne kelljen kitenni őket. Elsőként Africa provinciában vezették be ezt az intézkedést. 329 körül a szegényebb családok Itáliában is segélyt kaptak és ez a segély elsősorban arra vonatkozott, hogy a szegényebb családoknak inkább megérje felnevelni a gyerekeket.
Az antik irodalomban Ovidius és Cicero műveiben is megjelenik az abortusz jelensége. A fogamzásgátlási eszközöket az antik szerzők közül pedig idősebb Plinius és Dioszkoridész említik munkáikban. A római korból kiemelendő Soranos, aki Traianus és Hadrianus császárok alatt dolgozott nőgyógyászként. A gyógyítók közül elsőként ő különböztette meg a fogamzásgátlókat (atokion) az abortuszt okozó eszközöktől (pthorion).
Az ókorban három felfogás létezett az emberi élet kezdetéről: az első szerint az emberi élet már a fogantatással elkezdődik, ezt vallották a Pythagoreusok és az ókeresztény írók közül például alexandriai Kelemen vagy Lactantius. A másik csoportba azok tartoztak, akik úgy gondolták, hogy az élet a születés után az első levegővétellel kezdődik. A harmadik csoportot azok képviselték, akik szerint a fogantatás és a születés között kezd el élni az embrió. Hippokratész elítélte az abortuszt, csak olyan esetben engedélyezte, ha az anya vagy a gyermek élete veszélyben volt. Platón nem ítélte el az abortuszt, főleg abban az esetben nem, ha a fogantatás rokonok között történt. Septimius Severus és Caracalla uralmáig nem tiltották a terhesség megszakítását, csak akkor, ha férj tudta nélkül történt. Iustinianus Digesta című törvénykönyvében is hasonló az abortusz büntetése, a törvénykönyvben az áll, hogy Septimius Severus és Caracalla császárok az abortuszt végző nőket száműzetéssel sújtották, egy másik tartományba kellett menniük, de ez általában a férj érdekeinek védelmét szolgálta.
A kereszténység elterjedésével egyre jobban tiltakoztak az abortusz ellen. Az Újszövetségben és a héber Bibliában nincs szó az abortuszról. Ellenben az abortusz és a gyermekgyilkosság elítéléséről írnak a Didakhéban (A tizenkét apostol tanítása), és olvashatunk róla a Pseudo-Barnabás levélben is. A következő utalást az abortuszra a 2. században élt görög filozófus, Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében vagy védőbeszéd a keresztényekről című munkájában találunk, amely szerint a keresztények az abortuszt is gyilkosságnak tartják. Alexandriai Kelemen Paidagógosz című művében szintén az abortusz ellen érvelt, a mű a pogányokból lett keresztények számára íródott, és arról szól, hogy a nők ne öljék meg különféle szerekkel a bennük fejlődő életet. Római Szent Hippolütosz Philosophumena című írásában is megjelenik az abortusz. Callistus római pápát (217-222) azzal gyanúsította, hogy olyan keresztény nőket fogadott vissza a gyülekezetbe, akik olyan szereket használtak, amelyek meddőséget vagy magzatelhajtást idéztek elő. Tertullianus az Apologeticum írásában kifejti, hogy az abortusz gyilkosságnak számít és a rómaiakat azzal vádolja, hogy vallási okokból a gyermekeiket feláldozták. Egy másik művében, a De animaban az abortuszt az anya megmentésének céljából említi, emellett a magzatot élőlénynek tekinti, amelyet azonban, ha eltávolítanak az anyaméhből, olyan, mintha halva született volna. A következő szerző Minucius Felix, aki az Octavius című írásában védte keresztényeket, akik a pogányok szerint feláldozták gyermekeiket, azonban ő a keresztények védelmére kelt: szerinte pont fordítva történt, a rómaiak áldozták fel gyermekeiket és hajtottak végre abortuszt, amelyet a parricidium (atyagyilkos, embergyilkos) szóval illetett. Karthágói Szent Ciprián az abortuszra ugyanezt a kifejezést alkalmazta, egy levelében Novatianus eretnekről írt, aki feleségét hason rúgta, ő elvetélt, tehát parricidiumot okozott neki. A korábban említett Lactantius is írt a parricidiumról, és szövegeiben nem fogadta el, hogy a szegénység ok lehet arra, hogy a gyermeket ne neveljék fel. De opificio Dei című művében leírja, hogy a gyermek a terhesség negyvenedik napjára kifejlődik, és ebben az időszakban már lelke is van. Caesareai Eusebius Praeparatio evangelica című írásában hivatkozik Iosephus Flavius Contra Apionem című művére, melyben utóbbi szerző szerint a magzatelhajtást és a gyermekek meggyilkolását törvény tiltja, és azt a nőt, aki ezt megteszi, gyilkossá válik.
Cikkünkben a Római Birodalomban előforduló gyermekkitevéseket jártuk körül, amelyekre elsősorban akkor került sor, ha a megszületett csecsemő valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezett, esetleg törvénytelen volt. Általánosan elmondható, hogy társadalmi helyzetüknél fogva a lányok közül többen estek gyermekkitevés áldozatául, mint a fiúk. Gyakran előfordult, hogy teljesen egészséges gyerekeket is kitettek, ugyanis a szegény családok képtelenek voltak őket eltartani, máskor valamilyen családon belüli ellentét miatt jutottak e sorsra.
Hoztam e 203. / roma nők a szülőszobán: Viki
A családban élő leánygyermekek az anyjuk mellett az otthonukban tanulták a háztartás vezetését, a napi munkák végzését és a szövést-fonást, ami a római nők fontos feladata volt. Ugyanis a teljes család ruházatát és a háztartásban használt textíliákat is a nőknek kellett fáradságos munkával elkészíteni akkoriban. A lánygyermekek családon belüli helyzetére utal, hogy nem rendelkeztek saját egyéni névvel. Míg a római férfiaknak a nemzetségnevük és a cognomenük mellett praenomenük is volt, ami a mai keresztnévnek felel meg, addig a lányok az apjuk nemzetségnevéből kaptak egy „a” végződésű nőnemű nevet. Így lett a Julius nemzetségnevű apának Julia leánya, Corneliusnak Cornelia, Liviusnak Livia, Claudiusnak Claudia vagy Lucretiusnak Lucretia.
Az irodalmi művek és a sírkövek feliratai alapján képet kapunk a római világban elvárt női erényekről. Dolgos, szerény, takarékos, csendes, termékeny nőt tartottak ideálisnak. Meglepő számunkra, hogy akkoriban azt tartották erénynek, ha egy nő semmiben sem tűnt ki a többi közül, ugyanolyan volt, mint más nők. Egyszerű, egyhangú élet jellemezte az ókori római asszonyokat, életterüket az otthon jelentette, legfontosabb feladatuk a család, a háztartás irányítása, a gyermekek szülése és nevelése volt.
A szülés veszélyesnek számított az ókorban, sok anya és újszülött halt meg benne, bár bábák akkor is segítséget nyújtottak a szülésnél, a bábaság volt a legelterjedtebb női foglalkozás. A szegényebb rétegeknél a háztartás mellett dolgozni kellett a földeken is, így sokan közülük teljes fizikai kimerültségben haltak meg. Az előkelő családok lányai és asszonyai természetesen egészen más életszínvonalon éltek. A császárkortól kezdve a császári család nő tagjai addig soha nem látott szintre emelkedtek, még római érméken is megjelenhetett nevük, arcképük, és megtisztelő címeket kaphattak. Személyes befolyásuk a császár férjre vagy fiúra igen erős volt egyes esetekben. Tisztséget, hivatalos jogkört azonban továbbra sem kaphattak.
A vallási életben szerephez jutottak a római nők is. Egyes keleti kultuszokhoz, mint például az egyiptomi eredetű Isis kultuszhoz is sok nő csatlakozott. A Római Birodalom utolsó századaiban egyre több képzett nőről is van tudomásunk, akik apjuk vagy férjük mellett lehetőséget kaptak elmélyülni egy-egy témában. Végül megemlíthetjük, hogy egy-egy szicíliai mozaikon még sportoló nőket is megörökítettek. A mai bikinihez hasonló öltözékben futnak, labdáznak, kézi súlyzókat is emelgetnek.
A római nők szerepének tudományos vizsgálata az 1970-es évektől kezdve megélénkült, de eleinte a nők szerepét túlzottan a középpontba állították. Az 1990-es évektől tapasztalhatunk egy kiegyensúlyozott, objektivitásra törekvő, források vizsgálatán alapuló, a kutató nemétől, vallásától, társadalmi helyzetétől függetlenedni próbáló kutatási irányt, elsősorban Hollandiában és Finnországban.
Az ókori Rómában a nők idősebb férfirokonuk vagy férjük gyámsága alá tartoztak. Arra hivatkozva, hogy nem elég intelligensek saját életük irányításához. Ám a kutatók szerint a római nők még így is jóval több szabadságjoggal bírtak, mint sorstársaik, akár saját korukban, akár évszázadokkal később. A római jogi felfogásban és a közgondolkodásban a nőkre évszázadokon át úgy tekintettek, mint másodrendű, önrendelkezésre képtelen lényekre. Ez persze nemcsak Rómára volt igaz, hanem minden patriarchális társadalomra.
Ha egy lány férjhez ment, akkor a férje „manusa” alá tartozott, tehát alárendeltségi körébe került, ami azt jelentette, hogy nemcsak a vagyonával, hanem az életével is rendelkezett a pater familiáris, ami nem volt éppenséggel kellemes állapot. A római jogban azonban élt az usus, az elbirtoklás törvénye. Ha valaki 365 napig birtokolt egy dolgot, ami lehetett tárgy, állat, rabszolga vagy feleség, akkor az a tulajdonává vált. Gardner a római nők jogairól és társadalmi helyzetéről írott könyvében azt állítja, hogy a három éjszaka törvénye lehetőséget adott az asszonyoknak arra, hogy a házasságon belül élve, a saját apjuk manusa, azaz hatalma alatt maradjanak. Mindezek ellenére Roger Vigneron és Jean-François Gerkens, akik a római nők szabadságjogait kutatják, úgy vélik, hogy a római nők sokkal szabadabbak voltak, mint kortársaik. Egészen különleges például, hogy a lányok a (fiú)testvéreikkel egyenlő mértékben örökölhettek.
A pater familias végrendeletét minden korlátozás nélkül be kellett tartani. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a lányutódok akár nagyobb részt is örökölhettek, másrészt gyámjukként kijelölhettek olyan személyt is, aki nem rokon, tehát semmiképpen sem tudja a nő vagyonát megszerezni. Sőt, arra is lehetőség volt, hogy a nő maga válasszon gyámot, aki intézi az ügyeit. A nők szabad öröklésére vonatkozó törvényt persze többször, többféle formában is megtámadták, például a köztudottan nőgyűlölő, idősebb Cato is, aki át akart vinni egy olyan törvénymódosítást, hogy a nőket ne jelölhessék örökösnek a legmagasabb vagyoni osztályba tartozó patríciusok.
Visszafelé tekintve úgy látjuk, ilyen kiszolgáltatottságban nem lehet élni. Az azonban bizonyos, hogy a korai köztársaság korában létrejött egy kötetlenebb együttélési forma, ami a mai élettársi kapcsolathoz hasonló. Ha férfi és nő is szerette volna az együttélést, akkor áldozatokat mutattak be közösen az isteneknek, megülték a lakodalmat, majd együtt mentek el a férfi házához. Ott elhangzott az eskü: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok” („Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia”). Ezután jött a ma is élő szokás, hogy a férfi karjába vette a nőt, és átemelte a küszöbön. Ebben az együttélési formában a nő nem került a férfi manusa alá, ám a férfi köteles volt gondoskodni az asszonyról. Eleinte ágyasságnak tekintették ezt a fajta együttélést, ám a római jog később hivatalosan is elismerte, és az e frigyből született gyerekek is törvényes utódoknak számítottak.
Időszámításunk előtt 216-ban lépett életbe a Lex Oppia törvény, amely előírta, hogy Rómában egyetlen nő sem viselhet fél unciánál (kb. 14 grammnál) több aranyat, sem fényűző ruházatot. A történészek egy része úgy gondolja, hogy a Lex Oppia törvényt a pun háborúk kiadásai indokolták, azonban nincs adat arról, hogy a nőktől elkobozták volna az aranyékszereiket, illetve az egyéb rendelkezések sem hoztak jelentős összeget az államkincstárnak. Sokkal inkább valószínű, hogy a törvény a férfiak fennhatóságának kiterjesztését célozta meg. Ám ez visszaütött, mivel épp ez a törvény vitte előre a nők egyenjogúsági törekvéseit. A pun háborúk végeztével, i.e. 195-ben a római nők tüntetést szerveztek a Lex Oppia törvény eltörlése érdekében.
A Lex Julia és Papia Poppaea Augustus császár idején lépett életbe, i.u. 9-ben, és a születések számának növelése volt a célja. A Lex Julia és Papia Poppaea, mint minden ilyen típusú törvény, engedményekkel és megszorításokkal manipulált. Azt a nőt, akinek Rómában három, Itáliában négy, a provinciákban öt gyereke született, felmentették a gyámsági törvények alól. Az egyedülállók, illetve akik nem akartak vagy nem tudtak gyereket vállalni, elég rosszul jártak. A 25 és 60 év közötti férfiak és a 20-50 év közötti nők nem szerezhettek örökséget, ha nem voltak házasok. A türelmi időt 100 nap és két év között jelölték ki, ha ez alatt házasságra léptek valakivel, akkor örökölhettek. Akik házasok voltak ugyan, de nem született gyerekük, az örökségnek csupán a felét kaphatták meg. A gyermektelen házasok pedig egymástól is alig örökölhettek: a vagyonnak csak mintegy tíz százalékához juthattak hozzá házastársuk halála után. A Papia Poppaea törvény - amely a három vagy több gyerekes anyát felmentette a férje vagy családfő gyámsága alól - nem várt következményekkel járt. Gardner szerint a nők férfigyámság alá rendelésnek fő indoka az volt, hogy az asszonyok kevésbé értelmesek, nem tudják átlátni a világ összefüggéseit, képtelenek irányítani a pénzügyeket, összességében alkalmatlanok arra, hogy döntsenek a saját sorsuk felől. Az a tény azonban, hogy a három és többgyerekes anyák megszabadulhattak a férfiuralomtól, óriási ellentmondásra, és az ideológia következetlenségére világított rá.