Grunwalsky Ferenc életművében kivételesen szoros egységet alkot operatőri és rendezői munkássága; szerzőként egyszerre operatőr és rendező. Ezt bizonyítja hosszabb alkotói együttműködése a nyolcvanas évektől Szomjas Györggyel, majd az ezredfordulótól Jancsó Miklóssal: előbbivel hét, utóbbival öt egész estés játékfilmet készített, amelyek fényképezése mellett a forgatókönyvírásban is részt vett. Önálló rendezéseiben pedig csak első három filmjénél adta ki kezéből a kamerát, a többiben - jelentősebb munkáiban - ő állt a felvevőgép mögött.
Az Anyaság születése és témaváltása
Az Anyaság eredeti terve szerint a romákról szóló szociográfiaként indult (Grunwalsky az egyik aláírója volt a Szociológiai filmcsoport! kiáltványnak), ám az végül nem valósulhatott meg. A film már elsődleges jelentésének köszönhetően fontos lépést tesz, amikor elszakad a romatémától, s a mélyszegénységről beszél. Ily módon szociológiailag is fontos körülményre irányítja a figyelmet a Kádár-kori Magyarországon, miszerint nem a roma-, hanem a szegénységkérdés jelenti a valódi és rendkívül súlyos társadalmi problémát.
Egy rendhagyó portréfilm
A szociográfiaként induló film végül nem valósulhatott meg. Így akadt az alkotó tizennyolc éves, kétgyermekes riportalanyára, s forgatta le a magyar filmtörténet egyik legmegindítóbb, legmélyebb portréját. Mindezt úgy, hogy voltaképpen tényszerűen nem sokat tudunk meg a fiatal lányról, ám mindarról, ami a tények mögött van - a sorsáról, a sajátjáról és környezetéről -, annál többet. A sajátos portréfilm főszereplője egy 18 éves leányanya, akinek a hallgatása is beszédes, és aki férjét elhagyva hazaszökik.
Apu vagy anyu szinkronos előzetes
A félrevezető szinopszis és a valóság
Az Anyaság hivatalos szinopszisa szerint „egy árvíz sújtotta falu újjáépítésekor súlyos feszültséget idéz elő az, hogy az ott élő 22 cigány családot nem akarja visszafogadni a magyar közösség. Ezen keresztül nyújt képet a film a cigányok társadalmi és családi kapcsolatairól.” Grunwalsky Ferenc filmjéről valójában csak annyi jelenthető ki biztonsággal, hogy helyszíne egy szegényes falusi környezet, főszereplője pedig egy fiatal, szeplős, szőke lány, akinek egy hete született meg a második gyereke. A filmben sem a származására, sem egy esetleges etnikai konfliktusra nem történik utalás, de még az sem derül ki, hogyan hívják a főszereplőt. Nemcsak a szinopszis félrevezető, a dokumentumfilmes címke is.
A csend és a képek ereje
Már a nyitókép erőteljesen eltávolít a szociográfiai módszertől az elvontabb, lírai, gondolati jelentés felé, ahogy a kamera hosszasan pásztázza a szélfútta fák lombjait. A nyitányt követően két motívum váltogatja egymást, amelyek között direkt dramaturgiai kapcsolatot nem találunk, tehát ebben a viszonyban is absztraktabb gondolat fogalmazódik meg. Egyrészt elindul a beszélgetés a fiatal lánnyal, másrészt életképszerű beállításokat látunk az utcán, pontosabban a sárban, infernális környezetben tébláboló kisgyerekekről. A legmegrendítőbb képek azonban ezúttal is egy-egy portréhoz kapcsolódnak. Különösen emlékezetes az egyik ötéves forma kisfiú mérhetetlenül mocskos, nagy, felnőtt kabátjában, valami meghatározhatatlan ennivalóval a kezében, vagy a másik, még kisebb, épphogy totyogó szöszke gyermek, alul pucéron, felül szakadt pulóverben, amint egy bottal hatalmas sertéseket bökdös, látható rutinnal. Ám a legdöbbenetesebb körülmény, amit talán elsőre nem veszünk észre, hogy ezek a gyerekek is csendben vannak!
Az interjú, mint radikális rendezői döntés
Az interjú egészen sajátos formát ölt, hiszen alanya alig-alig szólal meg. Az olyan összetettebb kérdésekre, mint mi volt a legelső dolog, amire emlékszik, vagy mesélje el az álmát, zavart hallgatás a válasz, s csak a teljesen konkrét tartalmú érdeklődésre hallunk egy-egy szót: tizennyolc éves, tizenhét évesen ment férjhez, két gyereke van, egy másfél éves és egy egyhetes. Ekkor még a férjet is látjuk a lány mellett. Amikor a rendező riporteri minőségében megszólal, nem a szokásos kérdéseket teszi fel. Először arra kíváncsi, mi az első dolog, amire emlékszik a lány, majd megkéri, hogy mesélje el az egyik álmát. Amikor alanya ebben nem partner, egy kihallgatótiszt határozottságával kezdi faggatni a szülés körülményeiről. A néző figyelmét ezzel akarva-akaratlanul az interjúszituáció kimódoltságára hívja fel.
A továbbiakban két történetet mesél el, mindkettőt rendkívül szűkszavúan, egyszavas tőmondatokban. Az egyik a szülésé, a másik pedig az, hogy otthagyta a férjét, aki „nem jól viselkedett”, hazaköltözött anyjához és testvéreihez, s „nagyon boldogok voltunk”. Utóbbi kijelentés valódiságát igen megkérdőjelezi a lány szavainak tónusa, színe, fakósága, gépiessége, amelyet határozottan felerősít a radikális rendezői döntés, a történetet ugyanis többször halljuk, lényegében ugyanazokkal a szavakkal. A rendező megkéri a lányt, mesélje el, hogyan hagyta ott a férjét, és tért haza az édesanyjához. Majd újra és újra elmesélteti vele. A lány szenvtelenül sorolja annak a bizonyos napnak történéseit, szinte ugyanazokkal a mondatokkal. A „szabályos” interjút semmisíti meg ezzel a gesztussal Grunwalsky, s hívja fel a figyelmet a szavak korlátjára, sőt hamisságára. Ő nem a szavakban bízik, hanem a képekben. S újabb radikális gesztussal nem vág bele a lány hosszú hallgatásaiba, hanem kitartja őket, továbbá - ez lesz művészetének szerzői kézjegye - nagyközeli beállításokat mutat, méghozzá nem egyszerűen az arcról, hanem annak egy-egy részletéről, főképp a szemről. A kamera közben ráközelít az arcára, a szemére, hazugságvizsgálóként fürkészi a tekintetét. A külsők a gyerekekről szellősebbek, itt fontos szerepet kap a környezet.
Stilisztikai előzmények és a Budapesti Iskola
Az Anyaság stílusa a BBS lírai dokumentumfilmjeinek sorába illeszkedik, s olyan művek hagyományát folytatja, mint Sára Sándor Cigányok (1963) és Vízkereszt (1967) című munkái, Gyöngyössy Imrétől a Férfiarckép (1965), Elek Judittól a Meddig él az ember? (1968), legközelebbi rokona pedig Dobai Péter szintén a lélek legmélyére tekintő Archaikus torzója (1971).
A megfigyelő film koncepciója
A Balázs Béla Stúdió második generációjához tartozó alkotók (mások mellett Grunwalsky, Bódy Gábor, Magyar Dezső) az 1969-es Szociológiai filmcsoport! című kiáltványukban a szociológiai szempontokat érvényesítő filmkészítést szorgalmazták, és az Anyaság is ennek a gondolatnak a jegyében született meg. A választott stílust a rendező azzal indokolta, hogy főszereplőjében olyan „belső tartalék, érzékenység, tehetség” van, amelyet a saját szavaival nem tud kifejezni. Az Anyaság különlegeségét az adja, hogy a Budapesti Iskola irányzata által képviselt történetközpontúbb cinéma verité helyett inkább a cinema direct módszerét követi. Az úgy nevezett megfigyelő film a kép fetisizálására, a tér- és időegység megőrzésére építve a valóságosság és a jelenidejűség élményét adja a nézőnek, aki szabadon értelmezheti a látottakat. Mivel a narráció és a történetmesélés többi, megszokott eszköze is hiányzik, a nézőnek magának kell az értelmező munkát elvégeznie. Miért pásztázza a kamera közel tíz percen át az udvaron játszó gyerekeket és kutyákat?
tags: #oberhausen #anyasag #grunwalsky