Nem új ismeretségre vágyunk, valahányszor belemerülünk egy-egy rendkívüli elmének azokba a kitalált történeteibe, amelyekben épp kitalálás nem lehet, hanem csak igazság és valóság. Azért olvasunk, hogy a velünk húsz éve egy fedél alatt lakó házmestert ismerjük meg.
A színi hatás titka és a valóság ábrázolása
Max Frisch, a neves svájci színdarabíró, a Biedermann, az Andorra s más nagy sikerű művek szerzője írásba foglalta a színi hatás titkát. Mivel a részletes fejtegetés magva néhány mondatban átnyújtható, továbbadom. A fölfedezés a Hamlet sírásói jelenetén alapszik. Hamlet markában tartja Yorick koponyáját, s elmond egy hosszú tréfás monológot. Ez azért hatásos, mert egy időben elménk is, szemünk is kap ennivalót, mégpedig más-más ízűt, illetve itt ellentéteset. Az színpadszerű, ami ilyen formán bonyolít le valami küzdelmet. A komikus hatás is ilyen ellentétből szikrázik eleve.
- A bohóc méltóságosnak mutatkozik, s nagyon is méltóságosan csetlik-botlik.
- Titánia elménket légies szerelmi kitörésben részelteti, ugyanakkor szemünknek megmutatja, hogy a tiráda egy szamárfőnek szól.
- Macbeth ünneplő társaságban küzd a magánnyal, majd a kísértettel, akiről mi tudjuk - látjuk szinte -, hogy nincs ott.
- Dürrenmatt egyik darabjában egy vak herceg már lerombolt kastélyában intézkedik úgy, mintha semmi nem történt volna.
Vagyis „a cselekmény színhelye mindig az emberi lélek”! Hatásos az a darab, amelynek alapeszméje kapja meg ezt a színpadszerűséget.
A kritika és az író viszonya
„A kritikától csak föltétel nélküli dicséretet fogadok el.” - A mondat tréfának hatott, de az értelmes és szomorú - az értelmesen megszenvedett -, szép arc komolysággal hitelesítette. A berlini írótalálkozó cigarettaszünetében egy görög mondta, F. tán emlékszik az osz-szal vagy isz-szel végződő nevére. A mondat azért komoly, mert hisz nincs föltétel nélküli kritika. Nem jut hanghoz kritikus, aki előzően meg nem adta magát:
- a pénznek,
- a megjelenhetőségnek,
- az úgynevezett közízlésnek.
Ezzel a nem írói föltétellel szemben teljesen jogosult az író föltétele. A kritikus eszerint két malom közt őrlődik? Őrlődjön. Az a legszebb helyzet gondolatterhes agy számára. Lássuk, mit ad: lisztet? A föltétel nélküli hozsannára - nem, a föltétel nélküli talpnyalásra tarthatok igényt, ha számba veszem, mi a másik irányú magatartás. S ez nem tréfa. Vérünk megy rá.
Kinek véleményére, azazhogy tanácsára adhattunk mi, magyar írók a század derekán? Babitséra, Némethére, Szerbére, Halászéra. Ezek mind többek voltak, mint puszta kritikusi alkalmazottak. Egy remek költő, egy remek regényíró, egy remek novellista, egy remek tanár.
Az egyéniség és az epigon kérdése
„Helyettesíteni a gondolatot a - stílussal? Se hit, se becsület, se remény?” Igaza van, de ünnepélyesen adja elő. Nagyképűen. Nem az én emberem. Érzem, mögöttem is, hogyan öklelne föl, taposna agyon ez a bika, ez a barom, igaza van, helyesebben: igazában van. Csak én tehetetlen vagyok. Se szarvam, se patám. Térj rögtön a lényegre, fölösleges hitelt szerezned. Nem mai gyermek vagy. Ahogy végigmentél a folyosón (vagy a színpadon), ahogy kezedbe vetted a tollat (vagy a kezemet), bemutatkoztál.
Jelek a bőrön – Az emberiség elfeledett spirituális öröksége - A Tetoválás Története
Egyéni stílus? Aki betartja a törvényt - aki becsületes -, az egyéniség? Az egyéniségre csalva törekvő. Szerencsére rögtön rajtakapható. A folytatót „fölismerjük” - diadallal. Holott ő „vett át” többet. Az epigon baja nem az, hogy utánoz. Hanem az, hogy gyengén, tehetségtelenül, munka-eredmény nélkül utánoz. Nem egyénisége van tehát. Csak a művészetben leszólás ez a puszta állapotábrázolás? Akár a kegyelmet?
Az írói munka nehézségei és a művészet örök érvénye
Író vagyok. Ezért nem tart el a társadalom. Meghökkennék, tán nyomban elnémulnék, ha ilyesmi eszébe jutna. Megfontoltan, írásban, hogy nyoma maradjon, ismételten olyant közöltem vele, amiért őserdőben egyszerűen lepuffantanák az embert. Díjazás? Írni istenkísértés, hogyha nem ördögűzés, illetve kísérlet ezekre. Mert hisz sose lehet tudni, megjelenik-e isten, felfut-e az ördög. Mert igaz ugyan, hogy a Múzsa súg, de csak egy első mondatot. Az asztalos nyugodt lélekkel tesz ígéretet, hogy hétvégére - ha az volt a rendelő kívánsága - remekbe csinálja meg a fali szekrényt. Olyan remeke nincs a költészetnek, amelynek alkotója csontpapírt és kínai festéket használt. A halhatatlan versek első fogalmazványai szomorú krikszkrakszok, rongyos fecniken. Hevenyészve készül nekem is minden sorom. Ám ez hazug becsapás. A végén az irathalmazt egy fölszabadult sóhajtás azon nyomban eltávolítja az asztaltól. Oda az csak hetek múltán tér vissza, nyomdai próbanyomat formájában. A befejezettség érzését s mindazt, ami ezzel jár - a művész jogos-jogtalan rátartiságát, terméketlen napokban is ható lelki nyugalmát -, nem ismerem. Nincs olyan bármily régen, bármily jól fogadott írásom, amelyen, ha nekem magamnak is újra el kell olvasnom, nem javítanék, azaz ne változtatnék. Javítok is, a saját példányomban. Mert itt meg valamiféle röstelkedés tart vissza a közléstől. Hányszor festette meg Monet a roueni székesegyház kapuját?
Az író és a politikus kapcsolata
Aki olyan tetteket visz végbe, olyan alkotásokat teremt, melyek hatással vannak a társadalom alakulására, az befolyással van valamiképp a politikára is, tehát akarva, nem akarva politizál, ez nyilvánvaló. V. betegen őrzi egyéniségét, s nem érti meg, hogy épp ezzel vész el a tömegben, lesz egy tömegízlés, korhangulat rabja, hisz mindenki egyéniségét félti. A rossz írók kísértetiesen a maguk módján rosszak, mondom neki. A nagyok éppoly kísértetiesen hasonlítanak. Nem lepődnék meg, ha Petőfi versei közt egy Baudelaire-szonettre akadnék, akár franciául. Álmomból fölverve könnyen meggyőzhetnének arról, hogy a Karácsonyi ének-et Tolsztoj, Iljics Ivan halálá-t viszont Dickens írta. De a Hamlet-et még álmomban sem tenném Ohnet művei mellé. Valóban, úgy formádzik, mintha a tökéletes írásműnek is volna plátói képe, szükségszerűen hasonlítanak egymásra, akik azt megközelítik. Aki nagyot akar, az tehát alázatosan arra néz, és nem magára. V. dühösen néz reám, azt hiszi, hogy ez is egyéni ötlet, az enyém. Molière-nek színdarabírásra egyetlen szabálya volt, legalábbis egyet emlegetett. Rövid. Ezzel mi nem érhetjük be. Két elemet kell hozzávennünk. Semmi kétség, a népnek kell tetszenünk. De mivel? Egyszerű a megoldás. Sokan ezt óriási közhelynek vélik. Óriási vízválasztó emelkedik benne, mely körül élethalálharcra csaphat össze két világ.
- Szolgáld korodat. De elárulod, ha szolgája leszel.
- Az író és a politikus viszonya a haladásban az, ami a menésben a két lábé. Egyik sem mozdulhat a másik nélkül. De az egyik mindig előbb van, mint a másik.
- Mert vannak előkészítő és vannak beteljesítő korszakok. A XIX. század irodalma hősiesen előkészítő volt. A mai kor politikusai ezektől tanulták a beteljesítés teendőit. Ezért várnak ma is annyit az írótól. S ha - hitük szerint - nem kapnak meg mindent, amit várnak, ezért támadják őket.
- Helyesen úgy kellene feltenni a kérdést: a gyakorlati megvalósításban támogathatja-e az író a politikust?
- Támogathatja. De ha látszólag épp nem támogatja, akkor sem bizonyos, hogy nem támogatja magát a haladást. Mert talán épp az előkészítés munkáját végzi.
- A jó politikus szükségszerűen keddről szerdára, szerdáról csütörtökre oldja meg a feladatot.
- Igaz, hogy minden költemény alkalmi költemény, vagyis időszerű. De hazudik az a költő, aki letagadja, hogy fő gondja mégis a romolhatatlan alkotás, vagyis az utókor, vagyis az öröklét.
- Szemre különös hálátlanság, hogy minél több gyönyörben van része az olvasónak, annál több jogot formál, hogy beleszóljon az író munkájába. Holott abból, hogy valaki kap valamit, elsősorban nem jog, hanem ellenszolgáltatás, vagyis kötelezettség következik. Azért, mert valakinek egy leány megtetszik, még nem követelheti a birtoklását.
Az irodalmi küzdelmekben - századok óta - nem azt vesszük természetesnek, ha a jó törekvések győznek; azt, ha a rosszak. Hisz még az ellenállhatatlan irányzatok hősei is holtukban kapják meg a koszorút. A tiszta szándék előrenyomulása a múzsák berkeiben mindig váratlan.
A magyar nyelv története és a nyelvművelés
Minden országban vannak nyelvmívelő mozgalmak, föl-föllobbanó nyelvtisztító csetepaték. Ritka az irodalom, ahol ezek a szellemi hadjáratok oly indokoltak voltak, mint nálunk. Irodalmi nyelvünk csak nemrég - a múlt század elején -, igen mostoha körülmények közt kapott szárnyra, színmagyar fészekből indult ugyan - Kazinczy szülőföldjéről -, de áttelepülve a városokba, ádáz harcokba került, s nemcsak sebeket, hanem komoly csonttöréseket is szenvedett. A literátus polgárság, főnemesség olyan értelemben is törte a magyart, hogy idegen - német, latin - észjárás szerint csavargatta-nyomorgatta akkor is, amidőn már külsőleg folyékonyan beszélte. Tépett, zilált állapotban volt nyelvünk még a két világháború közt is. Elég a korabeli újságokat kinyitni. A sárga lapokon kicsavart szárnyú mondatok csapkodnak. Csúnyán írnak még az írók is, amikor nem szépirodalmat mívelnek, nem a múzsáknak adják át magukat, hanem érezhetően valami árnak: az utcák, üzletek nyelvének. Ez az ár nyúlós, zavaros; óriási darabokban, valóságos hínárszigeteket képezve, úsznak benne például a germanizmus ideszakadt telepei. Próbáljunk beleolvasni a kor hivatalosan magyarázó vagy tudományosan értekező átlagos prózájába. Kísérletünk hiú lesz. A hivatal és az úgynevezett értekező próza nyelvezetéhez zömében ma is a szólásmondás két embere szükséges: az egyik, aki adja, a másik, aki állja, elszánva magát, hogy megbirkózik vele.
Feltámad régi becsvágyam, hogy egyszer mégis megtanuljak franciául. Nem „perfektül” óhajtok tudni, mert perfektül magyarul sem tudok. Az egyik az volt, hogy zökkenő nélkül, folyamatosan tudjam közölni gondolataimat, nyelvtani hiba nélkül. Hamarosan ráébredtem azonban, hogy gondolataimat magyarul sem közlöm folyamatosan és zökkenő nélkül. Egyszer dünnyögök, másszor hadarok, mondataimat nem fejezem be, hanem egy-egy legyintéssel halálra ítélve őket, szüntelenül újakat kezdek, amelyeket aztán ugyancsak cserbenhagyok. Nyelvem most lassabban, majd gyorsabban forog, mint elmém, az első esetben liszt helyett korpát nyújt, a másodikban szelet őröl. Anyanyelvünkkel mindnyájan így vagyunk. De így vagyunk a nyelvtani hibákkal is. Nem fagy ajkamra a szó, ha az állítmányt nem egyeztetem össze az alannyal. Tanulmányoztam nyelvünk rendszerét. De nem tartom tiszteletben azokat a szabályokat sem, amelyeket ismerek. Az ikes ragozás szép köntösét egy időben én is felöltöttem, hol hónaljban vágott, hol a nyaknál szorított, tágítanom kellett rajta, ha mondandómban szabadon akartam mozogni. A székelyeken kívül mindenkit megmosolyogtat, ha azt mondja: „mondanók”. Idegen nyelven folyamatosan tehát akkor beszélnénk, ha mernénk már nem folyamatosan is beszélni.
A tehetség és a befogadás kérdése a művészetben
Sokan hitték sokáig, hogy a művészetek űzéséhez rendkívüli tehetség, lángelmei képesség kell, zsenialitás. Goethe merte kimondani, hogy a zsenialitás nem más, mint egy kis rész adottság és egy hatalmas, szívós szorgalom. Sokan hitték - jómagam is -, hogy a zene, az éneklés gyönyöre - csak a jó hallásúak öröklött tulajdona. Kodály mutatta meg, hogy a botfület is ki lehet finomítani. Ugyanígy babona - melyet sokan hisznek máig is -, hogy a költészet befogadásához is valamiféle hallás kell. Hogy aki eredendően nem versszerető, az ne is keresse a bejutást a költészet területére, a múzsák legvarázslatosabb ligetébe. Más nyelv. A művészet a leghatásosabb tanítómester. Épp csak nem szabad jelét sem adnia annak, hogy oktatni akar. Hatása abban a pillanatban megszűnik. Ezért jobb szinte, ha föladatának ő maga sincs tudatában. S ha mégis gondolat kifejezését vállalja? Más eszközzel kell megoldania. Az Akasszátok föl a királyokat! nyers politikai közlendője nem gondolatmenetével hat rám - és győz meg!
Kulturális különbségek és önismeret
Egy lélekbúvár barátom figyelmeztet, hogy nyilvános szerepléstől való idegenkedésemnek az az oka - az a gátlás -, hogy valahányszor emeltebb hangon vagy nagyobb szenvedéllyel beszélek, szerinte a szavakat szülőföldem faragatlan tájszólása szerint ejtem. Attól tartok, hogy a bútorfénymáztól csillogó vagy zöld posztóval leterített előadóasztalnál lelkem egyszerre csak holmi rojtos gatyában mutatkozik be. Csak élnünk kell sokat - inkább, mint utaznunk -, hogy a különböző országok városaiban valamiféle hőmérőként mártsuk meg a testünk, de rögtön a szállóból kilépve. Itt kedély és udvariasság úszik a levegőben, ott morcosság és kelletlenség. Itt fütyülnek, ott morognak, itt még a fők és tekintetek is mintha jobban a talaj felé irányzódnának, amott jobbadán az ég felé. Tehát mintha a gerincvonal hajlandósága is különböznék. Nem élt - s nem utazott eleget, aki mindezt elsősorban az éghajlatnak tulajdonítja. Ennyire mégse vagyunk Lamarck foglyai. A fütty, a dal és a mosoly gyakoriságát és minőségét nem csak az determinálja másként Provence-ban s másként Izlandban, hogy lágy szellőt vagy zúzmarás szelet kap-e válaszul a megnyíló száj és arc. Ennek okadatolásával érkeznénk a kultúra és a civilizáció - a századelő kedvenc szópárosításának - területére. Mint a haladás együttes feltételére és egyben - következményére! Ám erre most ne tegyünk lépést - óriási itt is az út. Emlékezzünk csak az etimológiai alapra. Egyikben a civil - a polgári jogrendezettség -, a másikban az agrikultúra - a természet ápolása - rejtezik fogalmilag. Egyikről sem mondhatunk le.
Páris! De még New York! És Rio de Janeiro! Fiatalok beszélnek, félhomályban. Mindezt a legújabb francia, svájci és nyugatnémet kimutatáshoz a vándormunkásoktól. Hogy kik milyen országok gazdasági mérlegét befolyásolják a keresetükkel. Magyarán: hol költik el a bérüket? Az utóbbi évtizedben Párizsban minden háztartási alkalmazott spanyol és portugál. Szinte hetente menesztik haza a keresetet. Míg aztán maguk is hazatérhetnek egy kis újonnan épült házacskába, egy kis frissen vásárolt földdarabra. Vagyis nem úgy, ahogy az a bizonyos hárommillió, mely Magyarországból „kitántorgott Amerikába”. Mert azok alig-alig lépdeltek haza. Azaz egykori tömegükből - újként elénk meredő adat - épp a magyar anyanyelvű volt a legkevesebb visszavágyakozó. Szemben például a szlovák s rutén anyanyelvűekkel. Nem hiszem, hogy ha angol volnék, magyar akarnék lenni. Erre abból következtetek, hogy én eddig még nem találkoztam angollal, akinek minden vágya az lett volna, hogy anyanyelvét, Shakespeare nyelvét sürgősen felcserélje az én anyanyelvemmel, Arany Jánoséval. Olyan magyar anyanyelvű emberrel viszont eléggel találkoztam, aki ezt a cserét a visszájára elvégezte volna.
Aki messze földön utazik, a saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb. Valahányszor átmegyek Európán, tulajdonképpen lelki vizsgálatot tartok. A Keletin úgy foglalok helyet a fülkében, mint egykor a gyóntatószék rácsa előtt. Öreg gyóntatószék a templom sarkában. Mi minden úszhatott át a pataktisztítóhoz hasonló rácsain, gyerekvétkek micsoda villogó apróhalraja, megtért aggastyánok bűneinek milyen hosszú bajszú, hízott harcsái, százkilós pontyai és bálnái. A térdeplő fáját papírvékonyra koptatta a teher, nem bírna el talán már egy valamirevaló szemérem elleni merényletet vagy özvegykiforgatást sem. A dunai népek egységét...
tags: #no #anyameh #zsarnoksag #filmdrama #v