Szabó Lőrinc, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, pályakezdése óta meg volt győződve egyedülálló költői értékéről, és ennek megfelelően minden gesztusát a maradandóság szemszögéből nézve alakította. Eltett és eltétetett minden levelet, naplót vezetett és vezettetett például utazásainak társaival (édesanyjával, feleségével, kislányával, de kedvesével is), vagy saját otthoni életéről vendégeivel. A feleségének írott levelei is tulajdonképpen ilyen naplójegyzetek. A költő hatalmas mennyiségű levél- és naplójegyzet-hagyatéka (1921-től haláláig kilencven ívet tenne ki) lehetőséget ad arra, hogy egy önálló hatást kiváltó gyűjteményt alakítsunk ki belőle.
A levél mint műfaj és forrás
Szabó Lőrincnek műfaja a levél. Egy ív mindkét oldalánál vagy a levélpapír négyes osztásánál alább rendszerint nem adja. Amíg a papír tart, ír, sőt: néha még körben is teleírja. De egy képeslapot, pláne a szabvány postai levelezőlapot mily céltudatosan tud kihasználni! Majd’ minden megmaradt és elérhető levelét módomban volt olvasni: a türelem és a pontosság csodái. Mikor lehetett ideje ennyi levelet írni? Ugyanarról három-négy változatban számol be, a címzetthez alakított jelleggel. Ez a kötet nem életrajz és nem is helyettesítheti azt. Aki életrajzot akar Szabó Lőrinc leveleiből, annak ajánlom az 1974-ben megjelent Napló, levelek, cikkek kötetet, azt ezzel a szándékkal állítottuk össze. De már abból kihagytuk - hangsúlyoztuk is - a feleségével folytatott levelezését. Mert ez egy másfajta egység, önálló életre kívánkozó. Mint ahogy egy majdani hasonló kiadásra vár a Korzáti Erzsébettel folytatott levelezése is.
A levelekből megrajzolódik - függetlenül Szabó Lőrinc személyétől is - egy, akkor úgy mondták: középosztálybeli, ma azt mondjuk: értelmiségi család története a történelmileg és politikailag nagyon is huzatos huszadik század első feléből. Szociológusok, történészek sok mindent megmagyarázó adalékot kaphatnak a korszak társadalmi mozgását illetően. Ugyanis a feleség leveleit csak olyan esetben közöljük, ha érzelmi életük alakulásáról vagy közvetlenül a költőre vonatkozó intéznivalókról ad képet, a cselédválogatástól a baráti kör alakulásáig.
Társasági élet és politikai szerepvállalás
Lehet, a költőt untatta is ez a sokféle, a korral jellegzetesen változó probléma, társasági gond, amely meghatározta életüket, mégis a levelekben pontosan követhetjük a húszas-harmincas-negyvenes évek középosztálybeli értelmiségi kapcsolattartás jellegzetességeit - a Bethlen-korszak konszolidációjától az „őrségváltás” különböző fokozataiig. Untatta, de szórakoztatta is. Szeretett magányosan dolgozni, de érdekelte a körülötte zsibongó-alakuló-zajló társasági élet is. Kíváncsi természetű ember lehetett. Igyekeztem a válogatásban is nyomát hagyni mindennek: elég, ha csak az előforduló és elmaradó neveket követjük.
Más társaságban mozog Babits és Mikes Lajos felfedezettje, az Est-lapok költője, másban az Új Szellemi Front Magyarország-jának szerkesztője és megint másban az Új Idők és az Ünnep költője, a Nemzeti Színház fordítója és a Deutsch-Ungarische Gesellschaft fordító-szerkesztője. Vágék vendégei - felváltva - a Tátrában; a házaspár, 1929-es kibékülésükkor, Sági Mártáéknál bújik el a pletykákkal is bajkeverő világ elől; a leggyakoribb barát Sárközi György, Ascher Oszkár, illetve a bankárlány Rudas Klára és a divatüzlet-tulajdonos Lázár Júlia.
Szabó Lőrinc baráti köre és kapcsolatai
Bár mindig hűséges barát, nehéz helyzetbe kerülő társai mellett kitart, mentésükben segédkezik, így majd otthonosan érezheti ismét a felszabadulás után régi barátai között is magát; igaz, akkor meg tovább tartja kapcsolatait a bukott rend képviselőivel is. Kapcsolattartása kettős jellegű: a felszínen alkalmi, társadalmi divatokkal változó; alapjaiban azonban állandó, nem érdekeitől, hanem az emberi-művészi értéktől meghatározott.
A politikai divatokhoz való kapcsolódás, amely utóbb annyi megaláztatáshoz vezeti, mégsem volt olyan zavartalan, mint azt majd a számonkérők a felszabadulás után elképzelték. És erről éppen ez a levelezés is meggyőzhet. Szabó Lőrinc szerette úgy feltüntetni magát, mint az „őrségváltás” sikeres és megbecsült résztvevőjét. A valóságban inkább ő barátkozott, mint vele barátkoztak. Éppolyan magányos maradt a negyvenes években a jobboldalon, mint volt a húszas években a baloldalon. A Fény, fény, fény és A Sátán műremekei költője éppúgy idegen volt mind a hazai avantgárd táborában, mind a Nyugat berkeiben, sőt még az Est-lapoknál is, mint majd a katonaversek szerzője az „őrségváltás” jobboldali világában vagy az 1939-ben erőszakkal „államosított” Magyarország-nál.
Ahogy ő nagyon sarkítva és torzítva nevezte, engedve a korabeli szólamoknak: a zsidóknál is és a keresztényeknél is idegen maradt. Persze az évtizedek során tekintélye növekszik: a harmincas években már elismert költő és műfordító; és lesz egy történelmi pillanat az ország német megszállása előtt, amikor ő marad az egyetlen olyan valóban rangos költő, akinek díjakat lehet adni - jobbról is és balról is. És ő elfogadja mindet. És elmegy Weimarba 1942 őszén, majd korreferátumot tart a honvéd vezérkar főnöke után Lillafüreden, és készül Finnországba, közvetlen az összeomlás előtt… Ezt mindenki látja, de hogy mit is mond Weimarban és hogyan is vonja vissza részvételét Lillafüreden, azt már senki sem tudhatja. Hiszen weimari útjáról csakis bizalmas levélben számolhat be, a már kiszedett lillafüredi beszédét pedig a cenzúra kitiltja a Magyar Csillag-ból; mindkét dokumentum mostani kötetünk jegyzeteiben jelenik meg először.
Tulajdonképpen ugyanazt írja 1928-ban, a Divatok az irodalom körül című tanulmányában, mint 1942 őszén a lillafüredi hozzászólásában. Egyszer a baltól, másszor a jobbtól különítve el magát. Nem a gyakorlati politikától, ott albatroszként próbál - hol itt, hol ott - a földön bicegni; hanem a költői magatartásban. Törvényszék? És ez az 1932-ben írott verse mottója lehetne ennek a kötetnek is.
A család drámái és a költői szabadság
Ez a könyv egy, a kornak kiszolgáltatott család vergődéséről is hírt ad, de arról is, hogy ebben a családban egy önálló, szabad szellem él: aki a költészet világában olyan hatalmasság, hogy ezért mindent feláldoz maga körül. Környezetét is, de legelsőként önmagát; hisz élete, ha nem is oly látványosan, mint mondjuk az Adyé volt, de önpusztítás. A világban kiszolgáltatott, alakoskodásra, megalázkodásra, a hatalmakkal barátkozásra kényszerülő; önmaga világában elvárja mindenkitől, hogy „a világnak ellentéte” legyen. Mint feleségének írja már 1926-ban, sok évvel a Semmiért Egészen előtt: „Annyi küszködés van, annyifelé kell verekedni (magammal is), hogy nagyon rám fér egy oldalról békét tudni.”
Szabó Lőrinc életútja, főbb művei
Milyen lehet egy ilyen ember házassága? Kötetünk - ha szelektált is a levelekben, de - a feleség minden érzelmi rezdüléséről hírt ad. A férfi szinte érzelemmentesen tartja élete végéig a kapcsolatot egyik „alkatrészével”, feleségével. A feleség találkozásuk pillanatában hat évvel idősebb, érett, sorsüldözött ember, de még tapasztalatlan nő. A férfi már tapasztalt szerető, de - huszonegy éves! - éretlen ember. Az asszony reménytelenül szeretné csak magához kötni férjét szolgálattal, érzékiséggel, szeretettel; a férfi mindezt elfogadja, de kapcsolatait tovább építi, „nőkből, lányokból még egy tízezer” kell neki még élete végén is, önmagát korlátok nélkül megosztja mindenkivel. Otthonához ragaszkodik, de ő maga otthontalan.
Az asszony a kényszerű osztozásba bele is szokna, ha nem robbantja fel otthona kompromisszumos békéjét védence és barátnője „partizánakciója”: Bözsi és férje „kikezdenek egymással”, majd végzetesen, pusztítóan egymásba szeretnek. A férj nem a ma divatos „nyitott házasságot” kívánja. Ezt még vállalná a feleség. De olyan hármast, amelyben egyenlő érzelmi és szexuális esélye legyen a két nőnek. Ha sikerült volna, talán a feleség önmagának is jobban megtarthatta volna férjét. Nem sikerült, így maradt házasságuk: csak nyitott. Persze felerészben. A feleség az otthon őre, akihez elsősorban nem érzelmi, de élettársi kapcsolat fűzi. Ő az otthon adminisztrátora, végzi kijelölt teendőit, és csak legfeljebb időnként lázad, hamu alól a szikra, hogy azután ezt is elfojtsa magában.
Aki korábban a „Kedves Klára!” megszólítást is rossz néven vette, csakis becézést várva, utóbb maga is rátér a „Kedves Lőrinc!”-re, sőt: a „Lőrinc!”-re. Már csak legfeljebb azt nehezményezi, hogy ha férje gépírónőnek diktálja a lapnál a neki szóló levelét. A csoda lehetősége ugyan adva lett volna 1928-ban. A feleség naplója végigvezet az elvesztett lehetőségeken. Mindazt, amit a költő utóbb verseiben, a Semmiért Egészen-ben, A Huszonhatodik év-ben a nagy költészet szintjén tudatosít, azt ekkor az életben is meg szerette volna valósítani. Csak hát más egy férfi tudata, és megint más a kizárólagos szerelemre és szolgálatra kész asszonyi szeretet.
Aki a drámát keresi a levelekben - ahogy azt a nagy költészet szintjén megismerte a versekben -, megtalálhatja: de csak rezdüléseiben. A nagy érzelmi kitörések az asszony naplóiban, majd egy-egy levelében, naplószösszenetében észlelhetők. A férfi ezekre alig válaszol. Ritka kivétel az 1926. február 10-én a Tátrába küldött hosszú levele. Levélben különben nem válaszol. Persze tudja - ő ne tudná? - mit jelent megalázottnak lenni. Akkor ő miért aláz meg másokat? Klárát is, megint másképp Bözsit is. Egyiket konok hallgatásával, lekezelésével, a másikat titkolt, leplezett érzéki szerelmével. Mert tehetetlen. A szerepekre szakadt modern ember poklát éli át maga is. Nemcsak kifelé, ahol nem tud boldogulni, pedig öntudatosan ismeri önmaga értékeit - hanem befelé is, ahol sajátos háremét nem tudja megvalósítani.
Kérdés: más asszony képes lett volna erre is? És ebben megnyugvást találhatott volna a férfi? A találgatások helyett fogadjuk a valóságot. A kapcsolat külsőségeit tekintve szerelmi házasságnak indult, ha nem is lány-, de asszonyszöktetéssel, de már születése pillanatától osztozkodással folytatódott: viszonyokkal, majd egyetlen, huszonhat évig tartó másik kapcsolattal. „Polgári” házasság lett belőle. Vigasztalásuk? Mindkettő tudatában volt a költő egyedüli nagyságának. Az asszony, ahogy reagál a versekre, látszik, hogy nem érti igazán azokat, de hisz bennük, és ez is valami, elfogadtatja vele áldozatát. A férfi pedig ezért, ennek nevében hallgathat, elfogadhatja az áldozatot. „Hogy rettenetes, elhiszem,” - tudja ő is.
Ezt az életet csak úgy vállalhatták, mindnyájan „alkatrészek”, ha tudták, hitték, remélték - ki-ki így-úgy - hogy ennyi szenvedés átélése, megírása végül is értelmet ad magának a szenvedésnek is. Amit az életben szenvedtek - sírva vagy hallgatva vagy szeretőként félreállítva - az életműben feloldozásért kiált. Az én már nem a zsarnok férfi, hanem a költő, aki versében mindnyájuk fájdalmát „kidalolja”. A levelekben a férfi hallgat, de tartóoszlopa egy veszendő családnak, beszámol örök alakoskodásáról, hogy fenntartsa családját és költő-önmagát társadalmi megbecsüléshez juttassa, legjobb perceiben pedig elgyönyörködik a világ csodáin (gyermek, utazás, alkotó munka, olvasmányok) - a költő mindezt feldolgozza, átgondolja és szabadon megválaszolja. A levelek: a család kötöttségei; a versek: a kötöttségeket átrendező szabadság vágya, szenvedés, eksztázis. Aki ismeri Szabó Lőrinc költészetét, megtalálja a levelekben a vonatkozási pontokat. Kötetünk arról a világról ad hírt, ami ellenében épült Szabó Lőrinc költészete.
A kötet szerkezete és a szövegek feldolgozása
Kötetünk a költő és felesége hagyatékában összegyűjtve maradt levelezésük 1921 és 1944 közötti részének, valamint Szabó Lőrincnének a húszas években megszakításokkal vezetett naplója rövidített szövegének publikálása. A gyűjteményből Szabó Lőrinc minden eddig ismert levelét közöljük, felesége levelei közül csak azokat, amelyek a házaspár kapcsolatának jellemző dokumentumai, vagy lényeges, új információkat tartalmaznak. A kötetben a szövegeket az érvényes akadémiai helyesírás szerint adjuk közre. Az egyébként pontosságra törekvő Szabó Lőrinc a nevek és műcímek írásában rendkívül pontatlan: a neveket kiigazítottuk, a műcímeket töredékesként meghagytuk; Szabó Lőrincné legtöbbször kiejtés szerint írta a neveket, ezt is kiigazítottuk. Hasonlóképpen jelöltük Szabó Lőrincné naplójának terjedelmi okokból következő rövidítéseit. A jegyzetekben csak a magyarázandót kurziváljuk, a műcímeket a ragoktól elválasztó kötőjellel emeljük ki, a hosszabb újságcikkcímeket idézőjelbe tesszük. A neveket első szereplésüknél jegyzeteljük meg.
A családhoz és szűkebb baráti körhöz tartozó neveket esetenként külön nem jegyzeteljük:
- Papa, Mikes: dr. Mikes Lajos (1872-1930), Szabó Lőrincné (Mikes Klára 1896-1978) édesapja, az Est-lapok irodalmi rovatának szerkesztője.
- Irma: Havas Irma, dr. Mikes Lajos harmadik felesége.
- Ilu, Gyuri: gyermekeik, Szabó Lőrincné féltestvérei.
- Manci: Mikes Margit (1897-1976) költőnő, Szabó Lőrincné édestestvére, első férje Szabó Lőrinc bátyja - G. Szabó Zoltán (Zoli néven szerepel) MÁV-mérnök -, második férje Kemény László (Laci néven szerepel) festőművész, gyermekük Zsuzsi.
A baráti kör tagjai közül:
- János: Kodolányi János
- Fekete Klára, a Fekete, a fekete Klára: Rudas Klára, Rudas Gyulának, az Angol-Magyar Bank ügyvezető igazgatójának leánya, első férje Simon György János festőművész (Simon néven szerepel), a második férje Frey András külügyi újságíró; Szabó Lőrincné, a „szőke” mellett ő a „fekete” Klára.
Szabó Lőrinc életútja, főbb művei
A korabeli utalások megfejtésében és a szereplő személyek azonosításában - a kézirat sajtó alá rendezése idején elhunyt Szabó Lőrincné, valamint fia, G. Szabó Lőrinc állandó és segítőkész tanácsai mellett - köszönettel tartozom Bajomi Lázár Endrének, Bárczy Jánosnak, Békés Istvánnak, Czellár Ferencnek, Dienes Katónak, Frey Andrásnénak, dr. Gaál Andrásnénak, dr. Gál Istvánnak, G. Szabó Kálmánnénak, Halápyné Bojár Lilinek, Heszke Bélának, Hárs Ernőnek, Horváth Ferencné Mariskának, Illés Endrének, Kiss Józsefnek, Komlós Aladárnak, Kozma Miklósnénak, Kardos Lászlónak, Keresztury Dezsőnek, Kodolányi Júliának, Komjáthy Aladárnénak, Laták Józ... és még sokan másoknak.