Amikor a babánkat a szívünk alatt hordozzuk, az egy nagyon különleges élmény egy nő életében.
A baba a pocakban mindent megkap, amire szüksége van a köldökzsinóron keresztül.
Hall mindent, amit az édesanyja, érez mindent, amit ő érez.
Kisbabaként az édesanyánktól vagy gondozónktól függünk.
Az életünket édesanyánk jelenti.
Nagyon jót tesz a babának, az érzelmi kiegyensúlyozottságának, ha már magzat kora óta azt érezheti, hogy fontos szülei számára és örömmel várják.
Ha egy baba azt érzi, hogy az édesanyja boldog és örül, mikor vele van, akkor az marad meg, hogy az élet egy jó hely és bizakodó azzal kapcsolatban, ami történik vele.
Ez nem azt jelenti, hogy édesanyaként folyamatosan toppon kell lennünk és mindig vidámnak és kiegyensúlyozottnak kell lennünk a baba érdekében, hanem azt jelenti számunkra, hogy a mi állapotunk is legalább annyira fontos a boldog baba lét megteremtésében, mint a magáé a babáé.
A mi szükségleteink legalább annyira fontosak, mint a babáé, ahhoz hogy jól tudjon működni a baba-mama egységünk.
És bár azt gondolhatjuk, hogy a gyermekünk a baba vagy magzat korában történtekre, érzésekre úgy sem fog emlékezni, ez egy tévedés.
Egy kutatás szerint a babák számára az első 4 hónapban a legfontosabb hang az emberi hang, azokból is a magzat korától ismerős hangok.
A régiek nem kímélték nagyon a várandós nőket.
Ha úgy érezték, pihentek többet, de minden mozgást végeztek, amit a fogantatás előtt is.
A baba számára is fontosak a mozgások, mozgatások már magzat korától fogva.
Van olyan törzs, ahol már a kisbabákkal megismertetik a folyók sodrását, irányát, sebességét.
Egy lélek hív, hogy megszülethessen.
Választ egy szülőpárt és ha ők is készen állnak, az édesanya megfogan.
A születés, szülés folyamata hatással van az életünkre.
A nő számára az anyaságba való beavatást jelenti a szülés.
Azt, hogy ezentúl milyen szerepe van az édesanyának a családban.
A születés maga az életbe való beavatás.
Szakemberek szerint, akit szeretettel várt az édesanyja és természetesen zajlott le a születése, az az ember bátran lép az ismeretlenbe, a változásba.
A várandósság alatt fontos a tudatunkban tartani a lényt, aki növekszik bennünk, már ekkor fontos, hogy kapcsolatot, párbeszédet alakítsunk ki vele.
Az apa és az anya jelenléte egyaránt fontos ebben az időszakban.
A kisbabával való összehangolódásunk születés után a legfontosabb.
Mit jelent az összehangolódás?
Szülés után az édesanya testében elindul a szervek, izomszalagok, a bőr visszarendeződése, emellett a hormonháztartás is jelentős változáson esik át.
Mindennek célja van és okkal történik.
Miért fontos akkor, hogy ennyire hiperérzékeny legyen egy édesanya ebben az időszakban?
A régiek azt mondták, hogy az első hat hétben az édesanyának fel sem szabad kelnie az ágyból.
Az ágytálat sem vihették ki maguk után.
Természetesen ehhez egy szeretetteljes, óvó, gondoskodó környezetre, családra, rokonokra, barátokra van szükség.
Pl. A Koma-tál rendszer megvalósításával.
Ma már csak gyermekágyas időszaknak hívjuk az első 6 hetet és legalább 1 hét vagy 10 nap szigorú pihenést javasolnak szülés után a nőknek.
Viszont tényleg nagyon fontos a lehetőleg szigorú pihenés, fekvés, ameddig csak lehet, még akkor is ha jól vagyunk.
Anyai szerep elsajátítása, szülő-csecsemő kötődés, testvéri adaptáció - Szülészet | @LevelUpRN
Ha felismerjük a probléma okát vagy csak a sejtelemünk erős, hogy baj van.
Kérdezzünk meg nálunk tapasztaltabb személyt, olyat akit ismerünk és elfogadunk.
Ha szívből nem érezzük helyesnek a javaslatait keressünk addig, amíg a válaszra nem lelünk.
„Édesanyám, én téged választottalak.
kacagva fut.
eső és szél csap.
Meleg a szél!
Ez indít el.
Méért szólított?
Futok.
Tán helyt vagyok!
Megértek mindent!
Hiába minden!
Kedves testvérem, így van ez nálam mindig.
Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza.
összeporlik.
szétszaladnak.
Holnap milyen lesz az idő?
Micsoda hang?!
- Van-e dió, fiú?
De már meghalt.
Aztán mi is volt?
- Visszatérünk-e ketten ide egykor?
(Hány nemzedék, hány idegenországbeli ifjú vonult el így előttetek, hozzám hasonlóan, rossz szerelem emlékeivel, soványan!
S ti megvígasztaltátok mindannyiukat, mert itt tudták meg, hogy reménytelenül csak szép halottakba érdemes belészeretni.
Vajjon hol alusztok ti most, valamikor árkádok alatt tipegő leányok, micsoda sírbolt, micsoda kert földje rejtegeti virágjában-megörökített testetek?
- hol vannak drága, törékeny csontjaitok, melyek ezeket a szemeket, ezeket a tincseket s ezeket a színeket magukon viselték?
- Ó, ha megtalálnám valahol koponyáitok, elrabolnám s örökké magammal cipelném.
Egyet-egyet fülemhez tartanék éjfélidőn, hogy hallgassam belőlük századok muzsikáját, mely mint a tenger morgása, akkora.
Hogy hallgassam belőlük eltűnésetek roppant siralmát: ti, szépek szépei, Firenze női, születtetek és meghaltatok, mint a többi.
Elfelednél?
repített újra.
történik ez?
a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon?
volt, amit írtunk.
- Béke velünk s ha kell, veled is.
hátha feléled még?
- Jó Szamosom, vidd őt a tengerekre!
- parancsra tán?
- Ugyan, csak a holt levelek!
Sz. I. eresszen be!
Ápold te is!
- Ezért írtál hát?
- Ezért vettél?
Be kell látnom, hogy kiherélt versért csúfság-honoráriumot nem fogadhatok el, még ha elevenen el is temetnek érte.
Ui. Emberevő vagy?
Szentgyörgypuszta, 1959.
1973.
Nő: - Kis gyáva! Térdel, uram?
1975. február 13-ára virradólap, álmomban egy hosszabb, szózatszerű beszéd utolsó mondata volt: apám hangján!
Erre ébredtem.
- Azokban a hónapokban, napokban a Széchenyi-napló fordítása kötött és nyűgözött le.
A fáradt agy azonban aludtomban is tovább működött, s nem lehetetlen, hogy apám hangján voltaképp Széchényi Ferenc „intelmeit” hallottam - a fiához…
Hogy a csodálatos álombeli környezetből és eseményből minél többet megőrizhessek, lámpát sem gyújtva firkantottam le ezt, egy vaktában előhúzott vékony füzetre; és tovább aludtam.
Erdély földje! Cinfalva, 1977.
G. Á. L. L. (A katalánt? Vagy a lányt? Réz Pali! Lángelméd rézrozsda ne marja!
- Mért bömbölsz, öregúr? Hírkopf, tárca: agyő!
- Nem - szólala keserün. Hidegkúti út, 1979.
Kit csalhat ő meg?
Most, hogy Jékely Zoltán - hetvenedik születésnapja előtt egy évvel, 1982-ben - az Ismeretlen Tartományba távozott, s a költői pálya verstermő szakasza a hiány megmásíthatatlan mínuszjelével véglegesen lezárult, mindinkább halaszthatatlan feladat lett a Jékely-versek teljesség-reményű összegyűjtése - s következésképp a lehetségesen hiánytalan lírai életmű megjelentetése.
Túl a személyes-szubjektív motivációkon, az összegyűjtött versek kiadását a közvélemény és a kritika egyaránt elodázhatatlannak tartotta; sürgető várakozásának, biztató türelmetlenségének épp Az utolsó szál liliomhoz fogadásával-méltatásával egyidejűleg nem kis nyomatékkal adott hangot.
A válogató „pontos és értő munkát végzett - olvashatjuk a kötet legfrissebb kritikájában is.
- Ennek ellenére hiányérzetünk marad… a mű olvasása után.
Nem a szerkesztői munka miatt, hanem azért, mert az immár lezárt Jékely-lírát valóban teljességében szeretnék megismerni a verskedvelők.
A folyóiratokban, lapokban lappangó korai darabokat csakúgy, mint a hagyatékban kiadatlanul maradtakat.
De vajon ugyanolyan kétségoszlatóan szentesítené-e Jékely Zoltán ezt a kötetet, mint az előzőt, melynek összeállítására - a „köldöknézéstől” irtózva - ő maga kérte (sőt: hatalmazta) fel a szerkesztőt?
Hogy a költő az egyetlen lehetséges rendezőelvnek voltaképp a versek születésének kronológiáját tekintette volna, azt több ízben kifejtett-kifejezett kívánsága, életében megjelent válogatott verseinek (Tilalmas kert, Csillagtoronyban, Az Idősárkányhoz, Évtizedek hatalma) szerkesztési módja és a másféle rendezési lehetőséget csaknem kizáró kényszerűség egymást igazolva teszi evidenssé.
Jékely - épp Az utolsó szál liliomhoz összeállításáról beszélve - költészetét életrajzi szerkezetű és folyamatos énregénynek nevezte, melynek az eszmélkedés döbbenetétől a tudat kilobbanásáig a versek az eseményei és történései, s melynek elementáris sodrását a „deltátalan örök folyam”: az Idő és a Történelem sorsszerűen biztosítja.
Éppen ezért a lírai „hős” helyzet- és állapotváltozásait, az időben és térben megtett útját leghívebben a versek keletkezésrendje jelzi.
De az érzékenyebb kronológia érvényesítésében - mint ahogy jeleztük - nemcsak a szemléletnek és meggyőződésnek volt vitathatatlan szerepe, sugalmazta a kényszerűség is.
Jékely Zoltánnak posztumusz könyvével együtt (a gyermekeknek írt Csodamalom a Küküllőn-t és a Békéscsabán készült - új anyagot nem tartalmazó - bibliofil kiadványt, az Őszvégi intelmet nem számítva) tizenkét verseskönyve jelent meg: az Éjszakák (1936), Új évezred felé (1939), Mérföldek, esztendők (1943), Tilalmas kert (1957), Lidérc-űző (1964), Őrjöngő ősz (1968), Csillagtoronyban (1969), Az álom útja (1972), Az Idősárkányhoz (1975), Minden csak jelenés (1977), Évtizedek hatalma (1979) és Az utolsó szál liliomhoz (1983).
(Egy kötetének terjesztését, az Álom címűét, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték.
„ki-nem-adásért felelős” hivatalnok-kritikus.)
Ennek a tucatnyi számba vehető és veendő kötetnek mechanikus-kényelmes egymás mellé illesztése az életmű áttekinthetőségének még az illúzióját sem kelthetné.
Egyrészt: az első kötetek kivételével Jékelynek minden verseskönyve tartalmaz korábban kiadatlan régi versanyagot, mely az idő- és élménybeli folytonosság természetes ívét, átrendezetlenül, újból és újból megtörné (Az álom útja-nak - 1972-ben jelent meg! - a tekintélyesebbik fele a harmincas-negyvenes-ötvenes években keletkezett, s jóformán csak az utolsó harmada áll igazán új versekből); másrészt a kötetek jelentős hányada szigorúbb vagy bőkezűbb válogatás, de a többé-kevésbé egyező „törzsanyagot” minden esetben régi és új kiadatlan versek színezik-gazdagítják vagy egészítik ki.
Mindezt a maga teljességében csak a kronológia tehette áttekinthetővé s zavartalan-töretlen ritmusúvá.
lírai életmű belsőbb köreibe tartoznak.
Így a helyükre, az időrend szerinti szövegkörnyezetbe kerülhettek; mint ahogy oda kerültek a korábbi kiadásokban tévesen (alkalmasint csak emlékezetből) keltezett versek is, ha kéziratuk vagy kéziratváltozataik kétséget kizáróan igazolták a dátummódosítás szükségességét.
Minden keltezés pontosságának ellenőrzésére, sajnos, nem volt módunk, s nemritkán a keletkezés időpontjára is csak hozzávetőleg lehetett következtetni.
Ilyenkor a verset, természetesen, a költő által meghatározott szövegkörnyezetben hagytuk.
S elképzelhető, hogy a helyét már soha nem tudjuk (vagy tudják) pontosabban megjelölni.
Nemcsak azért, mert igen sok vers kézirata föllelhetetlen, hanem azért is, mert a keltezés gyakran hiányzik.
Minthogy Jékely a kéziratait sűrűn javította, átírta, a pontos dátumot maga sem tudhatta mindig teljes bizonyossággal.
Egy-egy vers alatt a kéziratban az évszámot sem tünteti föl, majd azzal lepi meg „költeményes maradváinak” olvasóját, hogy még a napszakot is feljegyzi.
(Más alkalommal némi anakronizmustól sem idegenkedik.
kamasz volt, nem akadályozza kínos precizitás.)
De voltaképpen sem a hiányok, sem a „következetlenségek” nem nehezítették meg igazán a Jékely sugallta rendezőelv érvényesítését.
Kérdés azonban, hogy egyetértene-e minden előkerült, megtalált versének kötetben való kiadásával.
Nem gyújtana-e esetleg máglyát, mint ahogy versvallomásainak (Máglya, 1933; Új máglya, 1970. december 31.) tanúsága szerint legalább két ízben tette, hogy az összegyűlt anyag nyilvánosságra méltatlannak talált részét a biztos megsemmisülésnek, emésztő tűznek adja át?
Vagy kitartó érveléssel meg lehetne győzni, hogy nemcsak a nagy és remek Jékely-verseknek van joguk a fennmaradáshoz, hanem a zsengéknek, alkalmi verseknek, rögtönzéseknek és a művészileg befejezetlen, félig kész verseknek, amelyeket versvázlatoknak nevezett, sőt még a nem remekmű szintű, nem művészi torzó értékű töredékeknek is?
Kitartó érvelésre persze már nem volt szükség.
S bár tudván tudjuk, hogy az összegyűjtött versek megjelentetése bizonyos tekintetben kissé a költő kiszolgáltatása, kitakarása is, más megoldást semmiképp sem választhattunk, mint a teljes anyag közzétételét.
(Az Egy honatya költőre, mely közismert személy érzékenységét sértené, A kor dicsérete, melynek a költő egykori kérésére csak egy részét közöljük s két, magyar nemzetiségi problémákról írt „sorsos ének” kivételével e könyvben minden általunk ismert kiadott és kiadatlan Jékely-vers olvasható.)
Néha azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy a törzsanyagot vagy a függeléket gyarapítsuk-e.
De még a válogatásban, a versek szétválasztásában is Jékely segített a legtöbbet.
A jegyzetei, a verscsoportosításai, a kéziratok hátára írt megjegyzései és értékítéletei irányadók és perdöntők voltak.
Ha egy verset versvázlatnak minősített, az valóban csak a függelékbe kerülhetett.
Hasonló minőségérzékre vallanak az immár végrendelkezés érvényű kérései és javaslatai.
Az „Önmegvalósítás”-t túlméretezettnek találva, a híres Kazinczy-epigramma első szavait idézte, s a vers megfelezve hasonlíthatatlanul jobb és több, mint eredeti hosszúságában.
Szerkesztés közben természetesen Jékelynek - az okkal feltételezett nagyobb szigorúságigényétől eltekintve - nemcsak az élőszóval vagy írásban kifejezett kívánságait vettük figyelembe, hanem azt a szövegközlési gyakorlatát is, ahogy a verseit korábban közreadta.
Sajátos ortográfiáját, a szavak szabálytalan egybe- és különírását, egyéni központozását, az idegen nevek jobbára régies, de nemegyszer következetlen írásmódját tiszteletben tartva, csak ott javítottunk - s igen ritkán! -, ahol a könnyebb áttekintés és megértés elkerülhetetlenné tette a „beavatkozást”.
1984.
Ez a kiadvány bővített változata a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent, azonos című gyűjteménynek.
Hozzávetőleg ezer verssorral tartalmaz többet.
Ennek a többletnek számottevő része a mindinkább áttekinthető hagyatékból került elő: műfordítások, esszék, novellák dossziéiból vagy kéziratkötegeiből, a költő naplófüzeteinek gyakran ceruzával írt, halványuló és egyre nehezebben olvasható lapjairól, réges-régi újságok más és más helyen óvott vagy felejtett számaiból - de a Lónyay utcai református gimnázium önképzőköri pályázatán „Hamlet királyfi” jeligével indult diákjának verseiből egyik osztálytársa és barátja is megőrzött néhányat (az Enyedi Lóránt álnevű „Hamlet királyfi” négy pályaművét és egy ajánlott verset), s igen talányos módon: egy negyedszázada meghalt írónk kézirathagyatékában csaknem ez ideig rejtőzött kiadatlan (tudomásunk szerint lapban-folyóiratban sem olvasható) Jékely-vers.
Hogy az előkerült versek, verstöredékek, -vázlatok és -változatok közül a költő melyiket akarta kiadni, folytatni, továbbformálni vagy minden változtatás nélkül kéziratban őrizni, s melyiket szánta „máglyára”, egyáltalán nem lehet kideríteni.
Mást tehát aligha tehettünk, mint hogy - az eddigi és az általánosan szentesített gyakorlatot követve - a több mint ezersornyi versnek-versanyagnak a korábbinál nyilvánosabb és távlatosabb létezési formát is biztosítottunk: megjelentettük.
Még azt tudva is, hogy egy részének csupán fejlődéstörténeti, alkotáslélektani vagy magatartáspszichológiai érdekessége van s korántsem teljes immanens értéke.
Tiszteletben tartva azonban Jékely Zoltán magával szemben érvényesített minőségigényét, elsősorban nem a törzsanyag mennyiségét növeltük, a kiadatlan versek zöme a Függelék-be került.
Az 1985-ös kiadás szövegén csak igen ritkán változtattunk.
Két versnek (Béla király útja felé; Parajd) hosszabb és későbbi változata került a kezünkbe és az új kiadványba, s néhány vers nemrégiben felbukkant másolatán vagy másodpéldányán (A tetszhalott; Parajd; Egy nimfához; Perseus; Fent és lent) olyan stiláris módosításokra figyelhettünk fel, melyek kétségkívül pontosabbá vagy tökéletesebbé teszik az érintett sorokat.
A dátumot csak egy vers alatt korrigáltuk.
A több kötetben is 1944-es keltezésű Sirató-ról végérvényesen kiderült, hogy 1946-ban keletkezett.
Filológiai tény az is, hogy A budai szobrok köszöntése, melyet a Minden csak jelenés című kötetben - dátumtalanul - az 1975-ös versek közé sorolt a költő, 1974 karácsonyán már megjelent az egyik országos napilapban.
Ezúttal mindkét vers a végleges helyére került.
Azt azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy most már semmi igazítanivaló sincs a költő sugallta időrenden.
Hiszen Jékely Zoltán egyáltalán nem volt következetes és precíz a dátumozásban.
Ahogy egyre több kézirata került napvilágra, a stiláris (és nem csak stiláris) szövegváltozatokkal egyidejűleg szaporodnak a dátumváltozatok is.
S azt, hogy melyik a hiteles, vagy melyik a valószínűbb, olykor igen bajos eldönteni.
Nehéz volna magának a költőnek is.
(Az évszámok után tett kérdőjelei ugyancsak tanúsítják.)
Csaknem olyan nehéz, mint a hiányzó dátumok pótlása, amire az önkényeskedés veszélye nélkül nem vállalkozhatott a szerkesztő.
1987.