Makó, a Maros menti város, évszázadok óta küzd a folyó áradásaival. Ezek a természeti katasztrófák nemcsak az emberi életeket és állatokat fenyegették, hanem a technikai fejlődéssel és a társadalmi változásokkal kapcsolatos félelmeket is felerősítették a helyi közösségekben. A Maros szabályozása előtti időszakban Makó közvetlenül a folyó mellett terült el, ami különösen sebezhetővé tette az áradásokkal szemben.
A folyószabályozási kísérletek és akadályaik
A folyószabályozás már a 19. század elején napirendre került. Vertics József földmérő 1814-ben készített egy tervet, de ez meghiúsult Oexel Károly, Kiszombor földesurának ellenállása miatt, aki hallani sem akart földjein történő átmetszésekről. 1815-ben Őry Fábián Dániel királyi hajózási mérnök három makói kanyar átvágását javasolta. 1816-ban Vay Miklós királyi biztos vezetésével szakértőkből álló bizottság hajózta be a Marost, és ennek eredményeképpen a helytartótanács elrendelte a folyamszabályozási munkálatok elkezdését. Az új meder ásása azonban anyagi fedezet hiányában félbeszakadt.
Makó maros. Uszadék nagy fa
Az 1821-es nagy árvíz Makón
Oexel Károly makacssága és a kincstár szűkmarkúsága végül megbosszulta magát. 1821-ben minden idők legnagyobb árvize zúdult Makóra és a környező településekre. A két héten át tartó szakadatlan partvédelmi munkálatok ellenére 1821. július 2-án a folyó elöntötte Apátfalvát és Csanádot, majd a csipkési és a szugolyi erdőnél utat tört magának a város irányába. Ezzel egy időben Kakásnál átszakadt a töltés. A hömpölygő árnak csak kis részét volt képes összegyűjteni a Mikócsai- és a Margitai-ér. Miután ezek megteltek, az ár elmosta a dáli és a margitai hidat, elöntötte a Belsőnyomást és a jángori rétet. A folyó tovább áradt, és július 3-án virradóra átszakította a szentlőrinci töltésszakaszt. Először a szőlőket öntötte el, majd pár óra leforgása alatt magát a várost is. A városban és a szőlőkben jelentkező kár meghaladta a 270 000 forintot. Az 1821-es árvíz hatására 4-5 millió szőlőtövet vágtak ki, helyüket veteményeskertek vették át, amelyekben nagyarányú hagymatermesztés indult meg.
Gilitze István beszámolója az árvízről
Gilitze István parasztköltő történetírói pontossággal, a korabeli makói nyelvjárásban örökítette meg az árvíz eseményeit. Még az árvíz évében megjelent Grünn Orbán szegedi tipográfus szedésében, nyolcadrét alakú, nyolc lapos könyvecske formájában. Idézet Gilitze István beszámolójából:
- "Maj' mögláttyák, mögin gyün hamarossan az árvíz."
- "Valaki rá tekint ezen írásomra
Fordittsa szemeit Makó várossára
Édes hazám Makó de gyászba borultál!
Számtalan károkat víz miatt vallottál.
Írtak húszon egybe, ezer nyoltz száz után,
Szent Jakab havának, az harmadik napján;
A' Marusnak vize városunk derekán,
Ostrommal reánk jött sok felől az utzán."
A Teknyőkaparó - a makói jövendőmondó
A Teknyőkaparó, Makó környékének ismert jövendőmondója, táltosa, többször is megjósolta az elkövetkező pusztulást. Gyermekkorában Szabolcsi Gábor is sokat hallott mesélni róla, mint ahogy H. H. Kovács Mihály is írásba foglalta azokat az átélt emlékeit, amelyeket hat- és harmincéves kora között hallott, illetve megtudott, lejegyzett a jövendőmondóról. Harmincnégy adatközlővel beszélt a gyűjtő. Kiss Mária Hortensia kalocsai iskolanővér Kiszombor története című falutanulmányában szintén említést tesz róla: „Hiányos volna a régiekről festett kép a Teknyőkaparó nélkül. Nem tudni, hogy családi neve vagy a foglalkozásának megjelölése maradt-e fönn ez érdekes névben. Nagy tisztelettel emlegették a »régi öregök« ezt az öreg embert, mert mindent megmondott a jövőről. Jövendöléseit még ma is őrzi a nép. És ha beteljesül, csak annyit mond: Megjövendölte ezt a Teknyőkaparó. Nem babonából jósolt, adottsága volt rá.”
A Teknyőkaparó mint táltos és jövendőmondó
A magyar néprajz mindig nagy figyelmet fordított az ősi magyar hitvilág föltárására. A szakemberek, mint Horváth János, Kállay Ferenc, Ipolyi Arnold, gyakran írtak táltosokról, mint a természetfölötti erővel és képességgel fölruházott személyiségekről, akik értettek a gyógyításhoz és a jövendöléshez is. A szegedi nagytájon elsősorban Kálmány Lajos 19. és Bálint Sándor 20. századi gyűjtései és tudományos megállapításai figyelemre méltók. Bálint Sándor professzor rendkívül érdekesnek és izgalmasnak találta a Teknyőkaparóval kapcsolatos gyűjtéseket, amelyekben különböző mitológiai, szakrális momentumok és részletek kerülnek elő, mint például az Apokalipszis, a Jelenések könyve, amely a világ végéről beszél. A Teknyőkaparó történeteiben ez az apokaliptikus szemlélet tükröződik, valamint sok táltoshagyomány is megrögződött. Makó és a környező községek gazdag gyűjtőterületet jelentettek. A Tiszán túli községekben azonban nem Teknyőkaparóként, hanem "öreg Teknyősként" ismerték ezt a személyt.
A Teknyőkaparó jövendölései rámutatnak arra, hogy igen régen élhetett, mert a kor kezdetleges, egyszerű eszközöket használt. Például megmondta, hogy lesz idő, amikor minden házon kőkémény lesz, és minden udvaron kút lesz. A változások hirdetője volt. Azt is megmondta, hogy eljön az az idő, amikor minden házon kőkémény lesz, meg vaskapu és két-három ablak. Bekövetkezik az is, hogy az udvarokban kút lesz, de majd a vízért fizetni kell, és kőből készülnek a kerítések is. Azt is mondta, hogy elsőbb jön a lőcsetlen kocsi, aztán jön a repülő, jön a bicikli. A technika fejlődése, a gépek megjelenése és elterjedése, az idegenkedés tőlük, a viszolygás nagy félelmet keltett az emberekben. Sokan egyáltalán nem értették az új történelmi eseményeket, de a technikai vívmányokat sem. Bálint Sándor is érintette interjújában ezt az ellentmondást: "A mi korunkban, sőt napjainkban is rendkívül időszerű probléma, hogy a technikai civilizáció amilyen áldás, olyan átok is egyben. Mert mi történik akkor, hogyha ez a technikai civilizáció kajánul fölmondja a szolgálatot."
A Teknyőkaparó különleges képességei
Nagy Gy. Antal gyűjtőmunkája során a 60-as évek elején Makó melletti Ferencszálláson tanárként kezdett archaikus népi imádságokat és hiedelmeket gyűjteni. Különösen a fölös csonttal született hetedik gyerek történetei érdekelték, akit táltosnak tart a nép. A gyűjtés ösztönzője Bálint Sándor professzor volt. A Teknyőkaparó eltűnése forgószélben több emlékezésben is jelentős motívum, csodás elem. Táltosságának más jegyei is fölfedezhetők a történeteiben. Hol Berlinből hozott kalácsot, hol pedig a pesti piacról hagymát, hol meg Szegeden a polgármesternél ebédelt. A Teknyőkaparó nem ismert lehetetlent. A táltosok és a garabonciások természetfölötti képességei közé tartozott még jövendölő és gyógyító tehetségük. A szegedi nagytájon élők vélekedésében gyakran összemosódott a keleti táltosról és az európai garabonciásról öröklődött hiedelem. Mindez párosult még a régi boszorkányhit elemeivel is, mely szerint a forgószélben boszorkányok táncolnak, akik meg is rontják az embereket.
Németh Miklósné (1979) Makón emlegette a táltosság különleges jegyeit: "Az tátus vót, ide hallgasson, az tátus vót. Tátus vót tényleg a Teknyőkaparó. Hát mondom, télön is, hallja, nem vót ám annak lábbeli a lábán sosë. Azt vitték."
A táltosviaskodás
A táltosok viaskodása a táltoshiedelmek legismertebb formája. Klárafalván vették hangszalagra Horváth Józsefné (1974) vallomását, aki rokonaitól hallott történetet mesélt: „Ez a mi rokonságunkban történt még Kiszomboron. Kimëntek. A temetőnél vót nekik földjük, és kimëntek oda szénát gyűjteni a feleségivel. Gyűjtik a szénát, már ëgy kis kazalt összegyűjtöttek, amikor [az ember] arra Szeged felé fordul, és azt mondja a feleséginek, nézd, ott gyün ëgy nagy fekete felhő. Az asszony ütötte is, de [bika]fölkapott az asszonyhon, úgyhogy az asszony szoknyájának a szélit lëszakította. Na mikor vége van a bikaviadalnak, akkor azt mondja [férfi] a feleséginek, jaj, de elfáradtam! Üljék [kend] lë! Lëült, és az asszonynak az ölibe beletëtte az embër fejit. Akkor látja a felesége, hogy a szoknyájának a rojtja az embërnek a foga közt maradt. Azt mondja, jaj, hát të voltál az a nagy bika, aki elkapta a szoknyám alját és lëszakította. Aszongya, én. Akkor aszongya a felesége, na de mënjünk, mert rögtön itt lësz a másik vihar. Amikor kiértek a temető sarkáhon, az embërt fölkapta a vihar, elvitte. Soha többé nem tért vissza. Mondták abba az időbe, hogy lëhet, hogy a Teknyőkaparó vót.”
A táltos-hiedelemkör állatalakban való viaskodásának a képzete mindenhol föllelhető az országban. Diószegi Vilmos tanulmányából tudjuk: „szomszédos népeink körében ez a képzetkör ismeretlen. A délszláv néphitben a krstnik, stuha, kudlak szintén viaskodik ugyan, azonban tüzetes vizsgálódásaink azt mutatták, hogy a magyar hiedelemcsoport nem származtatható a délszlávból: a táltosviaskodás tehát magyar sajátosság.” Diószegi Vilmos arra is figyelmeztetett tanulmányában, hogy a sámán, a táltos révülésekor a testet elhagyó lélek sajátos életet él. Az adatközlők egy részének képzelete szerint az Úr Jézus volt a Teknyőkaparó.
Emlékmű az árvizeknek
A Csanád vezér tér parkosított részén 1971-ben betonból emlékművet emeltek a két, az 1821-es és az 1970-es árvíz emlékére. A betontalapzaton egy szabálytalan, élére állított betonból készült ötszög áll, egyik oldalán fekete, a másikon fehér márvány emléktáblát helyeztek el. A feketén a „Hála városunk védőinek az 1970-es árvízveszély elhárításáért!”, a fehéren a „Készült az 1821-es árvíz 150. évfordulójára 1971. VII. 3.” felirat olvasható. Az alkotás szerényen húzódott meg a tér parkosított részén, különösebb esztétikai értéket nem képviselt. A millennium alkalmából Kiss Jenő Ferenc és Györfi Lajos elkészítette Szent István monumentális lovasszobrát az Árvízi emlékmű helyére, melynek következtében az emlékművet száműzték a Makói Kommunális Nonprofit Kft. telephelyére.