A latin nyelv szerepe és tanításának módja évszázadok óta vitatott téma a magyar oktatásügyben. Ahogy dr. Borzsák István professzor, a XX. századi magyarországi ókortudomány kiemelkedő képviselője is felvetette „Kell-e a latin?” című, 1990-ben megjelent vitairatában, ez a kérdés a magyar kultúra hagyományait és jelenkorát egyaránt érzékenyen érinti. Borzsák professzor legfőbb feladatai egyikének tekintette az elsorvasztott latinoktatás felélesztését, és könyvében az európai humanizmus legmélyebb hagyományait őrző latin oktatása mellett polemizált.
Ez a vita korántsem új keletű; mondhatni, évszázados hagyományai vannak a magyar iskolák világában. Takács László, dr. Gesztesi Enikő és Czeglédi Sándor, akik hosszú évtizedek óta latin nyelvet tanítanak, valamint Benőné Hegyi Amália és Balogh Mihály, akik szintén latin-magyar szakos tanárként dolgoztak, egyetértenek abban, hogy a vita ma is él, és a latin nyelv helyzete folyamatosan változik.
A latin nyelv tanításának történeti áttekintése Magyarországon
A latin nyelv hazai tanításának története szorosan összefonódik az európai kulturális és tudományos forradalmakkal, valamint a magyar oktatáspolitika változásaival. Czeglédi Sándor szerint legalább a 18. század közepéig kell visszamenni, s onnan követni a folyamatokba ágyazott fordulatokat, a magyarországi latin nyelv szerepét, iskolai tanítását illetően.
Korszakhatárok és változások
- 1777-1844: A nemzeti nyelvek előretörése
Az első, 1777-es rendelkezés és az egész latin érintő folyamat, amely 1844-ig tartott, annak a kulturális, tudományos forradalomnak a következménye, amely Nyugat-Európából elindulva végül a Habsburg birodalmat, így Magyarországot is elérte. Ennek a folyamatnak több jól ismert összetevője volt: egyfelől a nemzeti nyelvek fölértékelődése, a nemzeti nyelveken való tudományosság előtérbe kerülése. A 17. századtól megindult tudományos fejlődéssel a latin nyelv - az új terminusok szükségessége miatt - nem tudott lépést tartani. Egyes területeken (orvostudomány, jog, katolikus egyház) még tartotta magát a latin, de az élet legtöbb területén (közigazgatás, kereskedelem stb.) már kiszorult. Magyarországon, ahol a magyar ajkú lakosság nem érte el az összlakosság 50%-át, a latin nemesi és hivatali nyelvként a társadalom felső rétegeinek érintkezési nyelve volt.
Gesztesi Enikő kiemeli, hogy a Ratio Educationis megjelenése után is megmaradt a latin nyelv favorizálása a magyarországi közép- és felsőoktatásban. A gimnáziumokban a 19. század első felében fokozatosan lépett a latin tanítási nyelv helyébe a magyar. A reformátusok 1833-ban, az evangélikusok 1841-ben, végül a katolikusok 1844-ben tették a magyart tannyelvvé. Ezzel a lépéssel a latin, mint a hétköznapi életben hasznos nyelv, kezdett háttérbe szorulni.
- 1890-es évek: A polgári fejlődés és oktatáspolitikai változások
Az 1890-es változások a kor oktatáspolitikai problémái tükrében a közoktatásban résztvevő társadalmi csoportok összetételének megváltozása, és a századvég új munkaerő igényének sürgető késztetése volt. Gesztesi Enikő szerint az 1890-es változtatás a polgári fejlődés következménye, Kossuth javasolta a „görögpótló” bevezetését. Már a dualizmus korának vezető oktatáspolitikusa, Kármán Mór is azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi latinság értése legyen a fő cél. - 1945 után: Politikai okok és drasztikus visszaszorulás
Az 1945-ös változtatás oka abszolút politikai volt. A latin nyelv az új hatalom számára a régi, kiváltságos nemesi társadalom, a katolikus egyház közoktatásban megjelenő szimbóluma volt. Száműzése, ilyen drasztikus visszaszorítása sem pedagógiai, sem általános külső társadalmi nyomással nem magyarázható. Még a két világháború között is láthatunk negatív tendenciákat, például az 1924-es reálgimnázium bevezetése, vagy az 1927-es és 1930-as törvények, amelyek nyomán hat év leforgása alatt a latin nyelv az első helyről a harmadikra szorult vissza. Az 1935. évi VI. törvény nyomán, militarista megfontolásból megnőtt a magyar, történelem stb. óraszáma, a latin rovására.
1945 után markáns változások történtek a magyar oktatásügyben, s ennek első lépése a nyolcosztályos gimnázium megszüntetése volt. Ezután már csak négyosztályos gimnáziumi keretekben folyt a latintanítás, ahol eltörölték a kötelező latin érettségit.Learn Latin: Latin numbers 1-10
A latin tanításának mélypontja (1948-1989)
Az 1948-tól 1989-ig terjedő időszakban a latintanítás „méltatlan és megalázó mélyrepülést” élt át. Takács László szerint az oktatás legnagyobb baklövése az orosz nyelv kötelezővé tétele volt, ami befolyásolta a latin nyelv helyzetét is. Miután a latin a megtűrt kategóriába tartozott, szinte törvényszerű volt, hogy az orosz mellé inkább élő idegen nyelvet választottak tanulni a szülők, így a latin a „futottak még” kategóriába került.
Gesztesi Enikő azonban úgy látja, hogy nem csak negatívumokat lehet mondani erről az időszakról. Noha a latin megtűrt tantárgy lett, az 1960-as évek mélypontja után, amikor is a latin óraszáma és becsülete minimálisra csökkent, mégis 1970-ben, majd 1980-ban két vizsgálat készült, amikor is feltárták a latin tanítás gondjait. Ennek nyomán cikkek jelentek meg a latin nyelv fontosságáról. Emellett működött az Ókortudományi Társaság versenye, Arpinóba, a nemzetközi Cicero-fordító versenyre rendszeresen utaztak diákok, és előremutató kezdeményezés volt az ELTE latin tanszék vezetőjének, a Minisztériummal 1986 decemberében folytatott tárgyalása is a többletpontokért.
Benőné Hegyi Amália hozzáteszi, hogy 1974-től a gimnáziumokban bizonyos tagozatokon (biológia, kémia, magyar) kötelezően tanulták heti három órában a gyerekek a latin nyelvet és a görög-latin kultúrát. Takács László megfigyelése szerint az erőteljesen grammatikai és nyelvi készségfejlesztő oktatás helyébe a klasszikus műveltség alapjainak megismertetése került. Ma a követelmény a közoktatásban nem a tökéletes nyelvtudás, hanem az, hogy a diákok minél többet tudjanak az európai kultúrának is alapjait jelentő ókori világról.
A rendszerváltás utáni fellendülés és hanyatlás
Az ezredfordulóig tartó reneszánsz
A rendszerváltást követő első évtizedben (nagyjából az ezredfordulóig) a latintanítás a reneszánszát élte. Takács László az ELTE-n 1988-ban kezdte tanulmányait, és a megnőtt érdeklődést - nemcsak a latin-, hanem minden nyelvszakos tanár iránt - a 90-es évek elejétől tapasztalta. Benőné Hegyi Amália szerint a statisztikai adatokból, amelyeket saját tapasztalatai is megerősítenek, megállapítható, hogy az 1990-es évek elejétől a latint választó diákok száma látványosan megnőtt.
Több igényes gimnáziumban - nyolc-, hat- és négyosztályosokban egyaránt - bevezették a latin tanítását, például az állami iskolákban a humán, kommunikációs és biológia tagozatok esetében, valamint az egyházi iskolák jelentős részében. A latinnak a rendszerváltást követő reneszánsza magával hozta a tantárgy oktatásának tartalmi megújítását is. Czeglédi Sándor szerint a latin szempontjából pozitív folyamatok a rendszerváltás előtti években kezdődtek, amikor egyre több lehetőség adódott, hogy ismét tanítani lehessen ezt a klasszikus tantárgyat fiatalabb korosztályoknak is. Az egykori gimnazisták egy része még meglett emberként is hálás volt azért, hogy valamikor latint tanulhatott, mert ezzel a nyelvvel fegyelmezett gondolkodást, műveltséget szerzett, és a latin segítette más idegen nyelv tanulását.
Gesztesi Enikő szerint 1989-ben, frissen végzett tanárként és latinosként csodát éltek meg. Csodának tartották azt, hogy egy új, szabad szellemben kezdhetnek el dolgozni, továbbá, hogy visszatérhet az iskolákba a latin tanítás. Szerinte e nyelv abban az időben a szabad választás jelképe volt, s így jól pótolta az egyre jobban háttérbe szoruló orosz nyelvet. Párhuzamosan, évfolyamonként két-három nagy létszámú csoportban tanították a nyelvet. Az idős kollégák különösen támogatták, valamint az igazgatók is érdekeltek voltak abban, hogy elmondhassák, hogy az iskolájukban tanítják ezt a klasszikus műveltséget közvetítő nyelvet.
Az ezredforduló utáni megtorpanás
Az ezredforduló környékén a latintanítás helyzete megváltozott. Takács László szerint a fordulópont az ezredforduló környékére tehető. Ekkorra tehető a bölcsészvégzettség általános leértékelődése, illetve a bölcsészkarokon oktatott, nem klasszikus bölcsészszakok (szociológia, politológia, pszichológia, kommunikáció vagy keleti és északi nyelvek) felértékelődése.
Gesztesi Enikő aggódva állapítja meg, hogy vitathatatlanul igaz a fellendülés utáni megtorpanás. Az 1995-ös kormányrendelet rendelkezik a NAT bevezetéséről, itt a latin már az élő idegen nyelvek közé kerül, s kimondják, hogy „az élő idegen nyelv mellett a második nyelv lehet a latin is”. 1999-ben módosítják a Nemzeti alaptantervet, 2001-ben bevezetik a helyi tanterveket.
Benőné Hegyi Amália szerint a rendszerváltást követő szűk évtizedre jellemző, igazi virágkort lassanként kezdte fölváltani a latin tantárgy tanításának a mind szembetűnőbb hanyatlása. Ennek több oka is volt, például a humán- és reáltagozatok megszüntetése, valamint a felsőoktatásban egyre csökkent azoknak a szakoknak, területeknek a száma, ahol második idegen nyelvként elfogadták a latint, illetve a latin érettségi feltétele volt a felvételinek.
Learn Latin: Latin numbers 1-10
A latin tanításának helyzete napjainkban
Benőné Hegyi Amália szerint a latintanítás „elég nagy bajban van”. Ha ilyen ütemben fogynak a tanulók, rövid időn belül végképp kiszorul a latin a közoktatásból. Ma az iskolák többségében heti 3 órában tanítják a latint második idegen nyelvként - már ahol egyáltalán tanítják. Ez radikális óraszámcsökkenést jelent, mert voltak iskolák, ahol heti 5 órában, sőt magasabb óraszámban is tanultak. A ma még latint tanító gimnáziumok kisebb részében heti 2 órában vagy harmadik idegen nyelvként, heti 7-8 órában tanulhatják a diákok a latint.