A lélek eredetével és az embrió státuszával foglalkozó gondolkodók a kezdetektől szorosan követték a biológiai felfedezéseket.
Valahol, valamikor mindenkinek elkezdődött a története. Azoknak a babáknak is, akikre utalva az amerikai konzervatívok hagyományos konferenciáján (CPAC) a múlt héten Abby Johnson sokkoló leírást adott az abortusztabletták recept nélküli kiadásának következményeiről.
„Arról beszélünk, hogy a nők megveszik, majd otthon, mindenféle orvosi felügyelet nélkül beszedik ezeket a nagyon veszélyes szereket, úgy, hogy nem igazán tudják, mi fog történni a testükkel” - mondta a Planned Parenthood-igazgatóból lett életpárti szószóló. Majd folytatta: „Belenéznek a WC-be, és látják, hogy a teljesen kifejlett - 12, 14, 16 hetes - baba ott lebeg benne. És akkor el kell dönteniük: kihalásszam ezt a gyereket és eltemessem?
Miért van az, hogy sokan ekkor szembesülnek vele, hogy az a bizonyos „sejtcsomó” teljesen ember formájú, és a felismerést a bűntudat és a veszteség fájdalma kíséri?
Mikor kezdődik az élet, és tekinthető-e gyilkosságnak a terhesség megszakítása?
A nyugati gondolkodás egyik alapját adó Bibliának az embrió eredetével és fejlődésével kapcsolatos rendszeresen idézett szövege a 139. zsoltár 13-16.
Mikor kerül bele a lélek a testbe? Erre az évezredek óta vitatott kérdésre a chabad.org írása alapján keressük a választ.
A zsidó hagyomány nézőpontja
A zsidó hagyomány szerint az embrió a fogantatástól számított negyvenedik napon kezd alakot ölteni.
Rabbi Jehuda Hánászi, a Misna szerkesztője és barátja, Antoninus császár beszélgetését a Talmud rögzíti (Szánhedrin 91b). Azt mondta a császár: Mikor helyezik a lelket a testbe? A fogantatás pillanatában vagy az alak felvételének pillanatában (vagyis a negyvenedik napon)? Rabbi Jehuda azt mondta, hogy az alakot öltés pillanatában.
A császár vitatkozott: vajon egy darab sótlan hús eláll akár három napig anélkül, hogy rothadásnak indulna? (vagyis: az embrió nyilván nem létezhet negyven napig lélek nélkül). A léleknek a fogantatás pillanatától jelen kell lennie!
A kabala szerint a körülmetélés (lányoknál a névadás) alkalmával kezdi meg a lélek a testbe való bejutását és akkor folytatja, amikor „gil chinuch” - az oktatás (legkésőbb 8-9 éves kor) korát elérve a gyerekek egyre inkább hozzászoknak a parancsolatok betartásához.
A Midrás rábá szintén egy folyamatot ír le a Prédikátor könyvének egy mondata (4:13) alapján: „jobb egy szegény és bölcs gyermek, mint egy öreg és balga király”.
Van az a lélek, mely az élettelen hústömegből élő, lélegző, gondolkozó szervezetté változtatja az embert. Ez a nefes háchijunit (élet-lélek) vagy nefes hábehámit (állati lélek).
A léleknek ez a formája szerepel Jehuda Hánászi és Antoninus vitájában.
Az a lélek, mely a körülmetélés, illetve a névadás alkalmával kerül az emberi testbe, a nefes háelokit (isteni lélek).
Úgy tűnik azonban, hogy ez a lélek egy bizonyos formájában még az anyaméhben fejlődő embrióban is benne van, hiszen azt olvassuk a Talmudban (Nidá 30b), hogy méhen belül minden magzat megtanulja az egész Tórát.
A lubavicsi Rebbe szerint olyan nagy mértékű fúzió jön létre test és lélek között, hogy végül eggyé válnak és a lélek hatása egyértelművé válik a testen is.
Bár a magzatnak van isteni lelke, annak hatása a testre gyenge. Az állati lélek sem képes teljes mértékben életet adni a testnek, a magzatot anyja teste táplálja, nem saját lélegzete élteti, stb.
Születéskor, amikor a gyermek különálló entitássá válik, már felismerhető az állati lélek, de az isteni lélek hatása még ekkor sem nyilvánul meg. Körülmetéléskor vagy névadásnál az isteni lélek bekerül az ember tudatába.
A lélek utazása az inkarnáció előtt és után
Anne és Daniel Meurois-Givaudan írók leírják tapasztalataikat az asztrális világból, ahol egy Rebeka nevű lélekkel találkoznak, aki a megtestesülés folyamatában van.
Rebeka, egy fiatal nőként jelenik meg, aki korábbi életében is fiatal nő volt. Félelmet érez a születéstől, de erős vonzódást is a földre való visszatérés iránt.
Az írók többször is találkoznak Rebekával egy asztrális térben, amely Rebeka érzéseitől függően változik. Ez egyfajta „lélek-buborék” a két világ között.
Rebeka megmutatja, ahol édesanyja él. Elmagyarázza, hogy amikor egy lélek inkarnálódik, a két világ között teremt magának egy „lelki buborékot”, amely védelemként szolgál a születésre való felkészülésben.
A lelket, miután egy ideig az asztrális világban él, elkezdik vonzani a földi világban olyan emberek, akiket előző életéből ismert.
Egy nap, amikor asztrális barátaival egy fényalagúton mentek át, Rebeka látta, hogy egy fiatal pár szeretkezik a földön. Tudta, hogy ők lesznek a szülei, már ismerte őket korábbi életéből.
Úgy tűnik, a szülők tudattalanul, lelki szinten már három hónappal a fogantatás előtt eldöntik a gyermekvállalást.
Fogantatás után Rebeka több alkalommal meglátogatta a szülőket, de egyszer sem tudott sokáig maradni, valamilyen erő mindig visszahúzta. Pedig a léleknek hozzá kell szoknia a növekvő magzathoz.
Megfigyelte azokat az energiákat, melyek segítik a magzat növekedését. Mikor először megdobbant a szíve, a 21. napon nagyon készült, hogy beköltözik az új anyuka pocijába, de megint csak rövid ideig tudott maradni, mert az anyuka testében tapasztalt zajok nagyon nyomasztóak voltak, mégis érezte, hogy igen erős kötelék van közöttük.
Amikor az anyuka alszik, asztrálteste Rebekához kapcsolódik. Egy szavak nélküli beszélgetés zajlik, az anyuka nincs tudatában a történteknek, de a szeretet cseréje megtörtént, ami nagyon szívmelengető érzés mindkettőjüknek.
Rebeka ettől kezdve már tudja a szülők erősségeit, gyengeségeit s hogy hogyan fog hozzájuk alkalmazkodni.
Ezzel egyidőben megjelennek Rebeka szellemi vezetői és elmondják neki, hogy túl gyorsan akar kapcsolatot teremteni a fizikai világgal, nem hagy időt az új élethez szükséges aklimatizálódásra, felgyorsítja a magzati energiákat is, ez feszültségeket okoz és koraszülést eredményezhet.
Amikor a szülők egy gyorsétterembe vacsoráznak, Rebekát nagyon megviselik a nyomasztó hangok, a durva zene, az ételek fullasztó energiája, úgy érzi nem bír maradni, s szomorúan visszavonul az asztrális síkra, a még birtokában lévő lelki buborékba.
Amikor szülei alszanak, (a tudatuk az asztrális szinten álmodik) Rebeka közli velük, milyen nevet szeretne magának.
A szülők nyitottságától függ, hogy amikor döntenek a nevet illetően, képesek e ráérezni a baba által választott névre.
Rebekában egyre inkább tudatosulnak saját lelki hiányosságai is, és őszintén szeretne dolgozni ezeken új életében.
Az szellemi vezetői ezzel kapcsolatban azt mondták, igyekezzen fenntartani tudatosságát amíg csak lehet, ha valóban emlékezni akar a élettervére az új életében.
Rebeka próbál tudatosan kapcsolatba lépni anyukájával, s bár ez sikerült, de az anyuka nem értette meg, folyton elhessegette a gondolatait, ám valamit azért megérzett ebből.
Ahogy múltak a hetek a magzat fejlődik, és tömörebbé válik, Rebeka tudata a zaklatottság felé tendálódik, de ahogy elveszíti saját egyéniségét, az új szülőktől érkező energiákban feloldódik, és elkezd figyelni anyukájára, mint „mamára”, s egyre szorosabb kapcsolat alakul ki közöttük.
Átérzi édesanyja érzéseit, szeretetteljes aggódását, ezért sok szeretetet ad neki, hogy megnyugtassa.
Rebeka és az írók egy asztrális előadóteremben vannak, ahol egy fejlettebb testvér az újjászületés titkairól tart előadást. A hallgatóság között minden lélek jelen van, aki úgy döntöttek, hogy újra testet öltenek.
Hangsúlyozták, hogy milyen fontos a fizikai síkon végzett munka.
Egyre több lélek akar visszajönni a Földre, azért, hogy dolgozzon magán és hogy meggyógyítsa a Földet az összes rossztól, amik a múltban történtek.
Rebeka mesélte az íróknak, hogy mikor megérkezett a túlvilágra az ezt megelőző életből, semmilyen fogalma nem volt az inkarnációról.
Ő egy egyszerű falusi lány volt, de az asztrális világban találkozott egy másik lélekkel, akitől folyamatosan tanulhatott, ám nem mindenki ilyen szerencsés.
Akik abban hittek, hogy az élet véget ér a test halálával, haláluk után egy alvó állapotba kerülnek át az asztrális síkra, s a fejlettebb lelkek viszik be az új magzatba.
Sok ember él ebben a hitben, sokan alszanak.
Amikor az írók újra találkoznak Rebekával, épp az anyja méhében van, szeret ebben az állapotban lenni, és erős kötelék alakult ki a magzattal is.
Az új teste antennaként szolgál a fizikai világban, így gyakran bepillantást nyerhet különböző élethelyzetekbe.
Azzal, hogy Rebeka megszokta a testi hangokat, felfedezte a különböző érzékszervek és energiák színes világát.
Ő is, mint minden inkarnálódó lélek megtapasztalta a csontvázak kialakulását, ami olyan, mintha egész lénye megkövesedne, mintha a lelkét börtönbe zárnák.
Ezért is próbál a magzatban sokat mozogni, hogy érezze a végtagjait és hogy azok mennyire rugalmasak.
De a magzat mozgása tiltakozás is bizonyos helyzetek ellen, amivel nem ért egyet.
Mivel a magzat nem tud beszélni, a rugdalózás is kommunikáció egy formája.
A lélek a magzaban teljes mértékben tudatában van mind önmagával, mind a környezetével, s mikor például a szülők idegesek, vagy félnek, még ha csak egy szorongató filmet néznek is, káros hatással van a születendő lélekre.
Rebekának az abortusz jut eszébe, és elmondja, hogy az abortuszok estében nem az erkölcsi ok a fő probléma, hanem az élet tiszteletének hiánya.
A lélek a magzathoz kapcsolódik 3 héttel a fogamzás után, s bár nincs teljes tudatába a kapcsolatnak, de integrálódik az aurába, s minél tovább fejlődik az embrió, annál tudatosabb a kapcsolat, s annál inkább nagyobb fájdalom éri, úgy fizikailag és pszichésen is az inkarnálódó lelket, ha távozni kényszerítik.
Az írók előtt most az örökifjú Rebeka, egy hat éves kislányként jelent meg. Büszkén újságolja, hogy anyukája végül azt a nevet adta neki, amit ő minden éjjel álmában elsuttogott neki, és tudatta vele azt is, hogy nem akar vízben születni.
Bár a vízben születés szimpatikus néhány léleknek, de ő úgy érzi a vízben szülés lassúbb, késlelteti a születés végső stádiumát, és ő gyorsan szeretne megszületni.
Ez fontos a további tudatos testépítési folyamatokban.
Rebeka anyukája minderre csak, mint furcsa álom emlékszik.
Rebeka most már az álomnál egy sokkal jobb kommunikációs eszközt használ, az intuíciót!
Elmagyarázza, hogy az embereknek nem szabadna néma és tudattalan lényekként tekinteni az inkarnálódó lelkekre.
Ő valójában egy egyenrangú felnőtt lélek.
A felnőtteknek nem kellene buta gőgicséléssel úgy kezelniük a babákat, mint fejletlen, tudattalan lényeket.
A babáknak nemcsak szeretetre és anyatejre van szükségük, hanem ugyanolyan tiszteletre is, ami egy felnőtt embernek kijár.
Továbbá a felnőttek szinte megfojtják a gyermekek szellemi kiáradását azzal, hogy nem tartják tiszteletben az egyéniségüket, folyton irányítani akarják őket, nem pedig vezetni.
Általában saját képükre akarják formálni őket, és tulajdonukként tekintenek rájuk.
Ez nagy károkat okoz a gyermek energia testében.
Már nagyon közel vagyunk a születéshez! Most teljesen más, mint 20 nappal ezelőtt.
Rebeka azt mondja, egy teljesen új vibrációt érez, egy nagy csillag fénye hívja, melynek zenéjét a hatalmas fénylények a lelkébe vésnek.
Elmagyarázza még, hogy egy terhes nőt gyakran túlzottan foglalkoztat a babavárás/kihordás fájdalma, pedig ez a fájdalom tulajdonképpen kikristályosít/megédesít a babavárás ideje alatt.
FOGAMZÁSTÓL A MAGZTÁIG | Az élet csodája | A fogantatás/megtermékenyítés orvosi 3D animációja
A lélek útjáról az ősi tanítások szerint
A nyugati civilizáció hivatalosan elfogadott materialista beállítottságú intézményei és iskolái nem fogadják el a lélek „pre-egzisztenciájának”, vagyis a lélekvándorlásnak a tanát.
Nevezetesen tagadják azt, hogy az emberi létezés lehetséges test nélkül is, valamint nem fogadják el azt sem, hogy az emberi lélek többször is testet ölthet, annak ellenére, hogy lényegében ez minden ősi világkép egyik legjelentősebb tanítása.
A reinkarnáció mint tény nem csak egyfajta keleti babonaság, hanem egykor része volt a korai keresztény tanításoknak is.
Mikor véget ér egy „földi út”, s a lélek végleg kilép a fizikai testéből (ezt ma halálnak nevezik), akkor énünk nem anyagi része átlép a „túlsó oldalra”.
Ez az oldal azonban nem idegen a számára, hiszen a „földi életében” is minden elalvást követően ide érkezett.
Újra találkozik a családjának a tagjaival.
Találkozik olyan társakkal is, akikkel ebben az életében nem is találkozott.
Egészen csodás élmények ezek, igen gyorsan átminősül ezek hatására az élet egészéhez (evilági, és túlvilági) való hozzáállása.
Lassan hozzászokik ahhoz, hogy már nincs fizikai teste.
Lassan lekopik róla a hatalom, a birtoklás, a szexualitás, a dominancia, vágya, mert ezek a fizikai testhez kötődnek!
Mindazok a célok, és értékek, amelyek a földi élet fő motivációi voltak, lényegtelen csacskasággá válnak.
Aztán eljön a számvetés ideje.
Ekkor átnézi a maga mögött hagyott életet.
Ez persze nem csak egy szimpla áttekintés!
Újra átéli az életét, de már nem a saját szemszögéből, önnön vágyaiból, céljaiból kiindulva, ahogyan ezt a testben töltött évtizedekben tette, hanem úgy, hogy a tetteinek, a gondolatainak, a szavainak a következményeit éli át.
Tehát végignézi, végigéli újra a lélek az utolsó életét.
Számot vet azzal, hogy megtette-e, és ha igen, milyen szinten azt, amiért leszületett a Földre.
Lényegében itt tudatosodik bennünk az, hogy valójában miket is tettünk, miket okoztunk, és miről is szólt a magunk mögött hagyott élet!
Még egyszer fontos megjegyezni azt, hogy itt nincs fizikai testünk.
A birtoklás, a hatalom, a szexualitás vágya, fizikai test nélkül nem működnek, így ebben a létformában ezek nem motiválják az embert.
Itt az „Isteni harmónia” elérése a cél, hogy a „Fény teljességébe”, a Teremtőjéhez érkezhessen végre vissza a lélek.
Hagyott-e maga után tartozást, okozott-e diszharmóniát cselekedettel, szavakkal, avagy gondolatokkal?
Ha igen, akkor még olyan „rezgések”, olyan harmóniátlanság van benne, amellyel még nem tud kapcsolódni a „magasabb régiókhoz”.
Újra harmóniába kerülni, kiegyenlíteni a sorsunk mérlegét, csak a testi létezésben, a Földön lehet.
A lélek elkezdi eltervezni, majd felépíteni a „következő életét”.
Ebben a tervezésben segítségére vannak azok az emberi lelkek, akiknek már nincs dolguk a Földön”, akik már túl vannak az „emberi testben töltött iskolai tanulmányokon”.
Ők már tudják, hogyan vezet ki az út a sorsok láncolatából (karma), így lélektestvéreik segítségére sietnek, hogy ők is sikerrel léphessenek magasabb dimenziókba.
A leszületés mellett döntő lélek kiválasztja azt a történelmi időt, melyek keretei a legalkalmasabb az ő fejlődéséhez.
Kiválasztja a szüleit, a testvéreit, a barátait, a szerelmeit, a gyermekeit, különböző típusú kapcsolatait úgy, hogy a „sors-játszótársak” lelkével előzetesen egyeztet.
(Vajon miért van az, hogy néhány ember az életünkben egyből szimpatikus, vagy éppen ellenszenves?)
Felépít, kidolgoz egy életutat, amelyben vannak sikerek, és kudarcok is, de lényeges az, hogy mindegyik élmény, mindegyik tapasztalás tudást, bölcsességet érlel majd a földi megélés során.
Az előző életekben megszerzett képességeket felhasználhatjuk, s „beletehetjük” az új életünkbe, aztán majd, mikor eljön az idejük, tehetségként, zsenialitásként jelennek meg.
A szülőket gyakran „odafentről” a leszületésre váró lélek hozza össze.
Sugallatokat, gondolatokat képes elültetni az eljövendő apja, és az anyja tudatában, s ezeket követve apa, és anya „véletlenül” végre egymásra talál.
Sok esetben egy igen különös mágikus állapotba kerülnek, melyet szerelemnek nevezünk.
Ebben az állapotban (sajnos nem mindig) érkezünk el egy igen fontos pillanathoz, s ez a fogantatás pillanata!
Ekkor három lélek fonódik egységbe, a nő, a férfi, és a gyermek lelke.
Ettől a pillanattól válik anyává a nő, apává a férfi, bár ekkor ők még nem tudatosak erre.
A gyermek azonban igen!
Végre elkezd kialakulni az új ruhája, az új eszköze, vagyis az új teste.
(Igen fontos lenne napjainkban az, hogy minél több gyermeket váró pár tudatában legyen annak, hogy a szexuális együttlétben itt a varázslat lehetőségét adja a sors.
Alakul, formálódik az új test.
Minél kifejlettebb a leszületés előtt álló lélek új teste, annál több időt tölt benne.
Próbálja új ruháját a lélek.
Amikor azonban anya, apa, egy testvér, vagy egy családtag szól a pocaklakónak, ő abban a pillanatban ott terem, és boldogan issza régi-új társának a szavait.
Ezek a kapcsolatok, és beszélgetések rendkívül sokat segítenek a léleknek!
Aztán eljön az a pillanat, amikor a kozmikus idő minősége, és az ő új földi küldetésének a minősége egybecseng, s ekkor történik meg a születés.
A születés angyalai mindig gondoskodnak arról, hogy a kellő időben történjék meg ez a pillanat.
Egy kívülálló ítélheti úgy, hogy idő előtt, vagy idő után született, ítélheti úgy, hogy „nem természetes módon” született és így tovább.
A lényeg spirituális szempontból az, hogy a születés mindig pont akkor, és úgy történik, ahogyan azt előre eltervezte odaát a lélekcsalád, mert a születés módja, és élménye is kozmikus tanításokat hordoz mind az anyának, mind az apának, mind a gyermeknek!
A gyermek pici teste elválik az anya testétől, először vesz újra önállóan lélegzetet, s a köldökzsinórt is elvágják.
Elkezdődött egy új élet, beindult a program, amelyért visszatért a Földre a lélek.
A születés pillanata mágikus pillanat.
A születés pillanatában egy kozmikus minőségekkel, és energiákkal rendelkező Isteni teremtmény, az Ember kezd új utat.
A születés pillanatának bolygó, és csillagállásai tükrözik, ragyogják vissza a leszületőre az előtte álló élet minden feladatát, és lehetőségét.
És ez a legnagyobb titok!
Ebben van a legnagyobb lehetőség!
Belepillantani a születésünk idejébe.
Látni azt, hogy milyen küldetéssel, milyen inspirációkkal, milyen képességekkel születtünk.
Megérteni azt, hogy miért ők lettek a szüleim, miért őt/őket választottam a társa(i)mnak, barátaimnak, miért ők lettek a gyermekeim, s majd az unokáim.
Az élet legfontosabb kérdéseire a legteljesebb választ az asztrozófia, vagyis a csillagbölcselet adja.
A magzat fejlődése és az orvosi szempontok
A megtermékenyített petesejtet zigótának, majd az osztódó zigótát blasztocitának nevezik.
A blasztocitából akkor lesz embrió, mikor a magzatburok első kezdeményei kialakulnak, nagyjából az ötödik terhességi hét elején.
Ez az embrionális szakasz kb. 8 hétig tart, ekkor fejlődnek ki a szervek.
A római katolikus egyház egyértelmű állásfoglalást hozott ebben.
Az orvostudomány - mint említettem - leír ugyan bizonyos, biológiai szempontból differenciált állapotokhoz kötődő megjelenéseket, de azt senki nem tudja megmondani, mikortól hordja a lelket a biológiai szubsztrátum.
Ezért tartom helyesnek, amit a katolikus egyház tanít: a fogantatás után az abortusz gyermekgyilkosság.
Igen nagy számmal jönnek világra újszülöttek idő előtt és alacsony súllyal.
Magyarországon nyolc és kilenc százalék között mozog az arányuk.
Ez kétszer olyan magas, mint a hozzánk földrajzilag és kulturálisan közel álló, többé-kevésbé hasonló gazdasági fejlettségű, de tőlünk mégiscsak nyugatra fekvő országokban.
Elsősorban társadalmi s kevésbé orvosi magyarázatát adhatjuk ennek.
Ahhoz, hogy valaki nyugodt körülmények között viselje a várandósságát, semmilyen módon „ne zavarja” a benne fejlődő magzat biológiai programjának kiteljesedését, harmonikus életvitelre van szükség.
Köztudott, hogy azokban a régiókban, ahol a gazdaság kevésbé fejlett, az iskolázottság alacsony szintű, vagy például magas a cigarettázók aránya, ott kifejezetten több a korán és kis súllyal világra jövő, úgynevezett patológiás újszülött.
Budapest egyes kerületeiben a mutatók sokkal rosszabbak, mint például a II. vagy a XII. kerületre vonatkozók.
Itt skandináv - tehát igen alacsony - újszülött-halálozási és koraszülési adatokat találunk.
De ugyanezt elmondhatjuk országosan is: Borsod-Abaúj-Zemplén megyében - összehasonlítva mondjuk Veszprém megyével - kevésbé biztatóak a mutatók.
Évtizedek óta nem sikerül csökkenteni a koraszülöttek és a kis súlyú újszülöttek arányát.
Nem a szülészeti megelőző program hiányára vezethető ez vissza, hanem az említett szociokulturális, gazdasági és életmódbeli sajátosságok okozzák.
Az általános gazdasági-pénzügyi helyzet ellenére a magyar neonatológia (újszülöttgyógyászat) közel nyugat-európai színvonalú.
Egy kis súlyú újszülött életben maradását 20-25 milliós műszerpark segíti, s az átlagosan kilencvennapos gyógyítási időszakban az orvosok további négy-öt millió forintot költenek a csecsemőre.
Az 1990-es években igazolódott az a feltételezés, hogy a születési súly összefügg bizonyos, későbbi életkorban megjelenő kórképekkel.
Minél alacsonyabb súllyal születik valaki, annál nagyobb kockázatot hordoz, hogy már húszéves kora fölött, de negyvenéves kora után nagy valószínűséggel szív- és érrendszeri vagy egyes anyagcsere betegségekben szenved majd.
Nem biztos, hogy mindenkinél jelentkezik, de háromszorostól tízszeresig nagyobb az esély az említett betegségek megjelenésére.
A méhen belüli fejlődést egyre jobban tudjuk követni a mind érzékenyebb műszerek és vizsgáló eljárások segítségével.
Felismerjük a nem szokványos alaktani, szerkezeti változásokat.
A vérből, a magzatvízből vagy a magzati sejteket tartalmazó részekből következtetni lehet például a kromoszóma-rendellenességekre.
Az orvosok egy része bizonyos eltérések láttán kijelenti, hogy a magzat nem életképes, s azt tanácsolja a mamának, szakíttassa meg várandósságát.
Nehéz etikai dilemma ez, hiszen a fejlődési rendellenességeket hordozó magzat is lélekkel bíró emberi személyiség.
Senkit nem biztatnék, hogy emiatt fejeztesse be várandósságát, ugyanakkor azt kell gondolnom, ha valaki hitbéli meggyőződéssel nem bírja elviselni ezt az állapotot, akkor döntését orvosilag megalapozottnak lehet tartani.
Professzor úr nyilván látott meghalni újszülöttet, s látta a szenvedő anyát is… Ez bizonyára orvosként is nehéz tapasztalat.
Megrázó… bármilyen régóta műveli is valaki ezt a szakmát, nem törődhet bele, de egy idő után elsősorban a történések biológiai részét tekinti.
A szülők részéről pedig: még nem alakult ki a családban mély és személyes kapcsolat az újszülöttel, ezért az elvesztése fölött érzett fájdalom talán kisebb, mintha egy húsz- vagy negyvenéves, közeli hozzátartozónkat veszítjük el.
A születés körülményeiről az orvostudomány sok tényt feltárt már, le tudja írni, mi az átlagos, a normális, s be tud avatkozni az attól való eltérésbe.
Földi életünk elmúlása születésünkkel egyenértékű történet.
A halál az anyagi világból való távozás után új dimenziót nyit halhatatlan lelkünk számára, s ezt mostani eszköztárunkkal - gondolatainkkal, emlékeinkkel, tudásunkkal - képtelenek vagyunk leírni, csak a hit által közelíthetjük meg.
A fájdalomnak is lehet értelme?
Ezt az orvos vagy a hívő ember mondja?
A hívő ember.
Orvosként csillapítom a fájdalmat, mert arra esküdtem fel, hogy megszerzett tudásommal és a rendelkezésre álló eszközökkel enyhítem embertársaim fizikai szenvedését.
Az orvos, amikor kimondja, hogy lélek, gondol-e valamire, vagy a hit mondatja ezt vele?
A hit mondatja.
Lelkiismeretünkön keresztül szólal meg a lelkünk, s a lelkiismeret nem lehet más, mint az a „maradék”, amit az édenkertből való kiűzetésünk után az ember megőrzött magának a paradicsomi állapotból.
Lelkiismeretünk révén kommunikálunk Istennel.
Saját halálára gondolt-e már? Milyen az elmúláshoz való személyes viszonya?
Először talán akkor gondolkodtam el ezen mélyebben, amikor kezembe került Illyés Gyula Kháron ladikján című könyve.
A posztmodern kor a tömegek tudatának manipulációja révén igyekszik kiiktatni a halál tényét.
Régen otthon haltak meg az emberek, ma általában kórházba kerülnek, a halál személytelenné válik…
Szemléletváltozásra lenne szükség.
Persze nem mindig nyílik lehetőség arra, hogy valaki a családja, szerettei körében fejezze be földi életét.
Otthon szeretnék meghalni.
Ha földi létemet be kell fejeznem, remélem, fölkészült leszek.
Ahogy Gyurkovics Tibor írja szép versében: „Nem félek a haláltól. / Megállok vele szemben. / De mikor lesújt rám, / Isten, ölelj meg engem.”
Ezt kérem, ez történjen a következő dimenzióban, ahová a lelkem kerül: Isten, ölelj meg engem.
A földi élettől való elváláskor pedig azt szeretném, ha mindazoktól, akik kedvesek nekem és szeretnek engem, mosolyogva tudnék elbúcsúzni.