A #MeToo mozgalom, amely 2017 októberében Harvey Weinstein filmrendezővel kezdődött - vagy inkább a több tucatnyi nővel, akik szexuális zaklatással, visszaéléssel vagy nemi erőszakkal vádolták. A New York Times 2017. október 5-én közölt cikke a rendező szexuális zaklatásairól lavinát indított el.
Egyre több nő vette a bátorságot, ezzel buzdítva egymást, hogy beszéljen saját élményeiről. A #MeToo elleni nyilvános felháborodás csúcsán a Fidesz alelnöke, Németh Szilárd 2017. november 14-én az ATV-ben azt nyilatkozza, hogy „amíg Fidesz-többségű parlament van, addig az Isztambuli Egyezmény nem fog átmenni”. Indoka volt többek közt az is, hogy szerinte az egyezmény nem alkalmas a zaklatók kordában tartására, ráadásul egyenesen „támadja a hagyományos családmodellt”, és törvénybe próbálja iktatni a „genderfilozófiát”.
A nemzeti botrányokkal párhuzamosan a #MeToo hullámai Magyarországot is elérték, ezzel bátorítást adva az áldozatoknak a felszólalásra. Ez részben annak a növekvő tudatosságnak az eredményeként tudható be, amellyel a munkáltatók felügyelik az munkavállalók szociálismédia-platformjait.
A #MeToo mozgalom eredetileg a nőkkel szemben elkövetett szexuális zaklatások, bántalmazások gyakoriságára, megrázóan nagy számára hívta volna fel figyelmet - és egy alapos, lehetőség szerint világméretű beszélgetés, illetve az ebből fakadó hatékony tettek alapjait kívánta lefektetni. A hollywoodi filmproducer Harvey Weinstein személyéhez köthető legelső ügyek napvilágra kerülése és egy népszerű színésznő, Alyssa Milano karakán kiállása, vagyis a mozgalom/kampány kezdete után rendkívül gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a bármely józan ember által támogatható kettős célt - elvileg - könnyedén képes is lesz teljesíteni.
Október 14-én, Sárosdi Lilla vallomásával a metoo megérkezett Magyarországra is. Néhány emlékezetes kivételtől eltekintve a média lelkesen üdvözölte a színművésznő bátorságát, illetve sietve elítélte az egykori zaklatót, Marton Lászlót, a Vígszínház főrendezőjét (akit hamarosan további kilenc nő vádolt meg valamilyen erőszakos, nem kívánt szexuális közeledéssel). Közben a Time magazinnál a metoo lett az „év embere”. A Weinstein-ügyet kirobbantó újságírók Pulitzer-díjat kaptak.
De hogyan nőhette ki magát egy újabb hollywoodi botrány egy globális mozgalommá? És minderre hogyan szolgál potenciális megoldásként a gendertudomány?
A #MeToo és az Isztambuli Egyezmény
Mindamellett, hogy a mozgalom a magyar közéletet is felrázta, az átütő siker elmaradt. Nem volt képes a politikára hatást gyakorolni, nem meglepően, a kormány sem fejezte ki támogatását. A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, a NANE Egyesület, a PATENT Egyesület és a Nőkért Egyesület nyílt levelet írt a kormánynak, hogy ratifikálja a 2014. március 14-én aláírt Isztambuli Egyezményt, amely az Európa Tanács nemzetközi egyezménye, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról.
Az Országgyűlés az egyezményhez való csatlakozás indokaként fogalmazta meg, hogy Magyarországon, a családon belüli erőszak legalább hetente egy nő életét követeli, továbbá 15 éven felüli nők egyötöde, azaz közel 1 millió nő válik élete során a nők elleni fizikai és/vagy szexuális erőszak valamely formájának áldozatává hazánkban.
Az Isztambuli Egyezmény konkrétan meghatározza, hogy a részes országoknak milyen konkrét rendelkezéseket kell hozniuk, amelyek a nők ellen irányuló erőszak megakadályozását, felszámolását szolgálják. Az egyezmény kötelező, „nemi sztereotípiák elleni”, lényegében genderideológiai nevelést irányoz elő a közoktatás minden szintjén, továbbá tartalmazza a gender definícióját.
Az egyezmény tekintetében a társadalmi nemet a 3. cikk (c) pontja úgy határozza meg, mint azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint. A szerződés továbbá nevesít számos, a nők elleni erőszak kategóriájába sorolandó cselekményt, melyet az egyezményt ratifikáló országoknak büntethetővé kell tenniük.
„Az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárások”-ról szóló V. fejezet az alábbi cselekményeknek beillesztését írja elő a részes államok büntetőjogába: szándékos fenyegető zaklatás (34. cikk), szándékos fizikai erőszak (35. cikk), erőszakos közösülés (36. cikk), házasságra kényszerítés (37. cikk), női nemi szervek megcsonkítása (38. cikk), kényszerített terhesség-megszakítás és sterilizálás(39. cikk), szexuális zaklatás (40. cikk).
A fentebb említett feminista csoportok, illetve követőik szerint az egyezmény ratifikálása lehetne az az út, amely lehetőséget adna olyan intézmények bevezetésére, amelyek képesek az áldozatok támogatására és a szexuális visszaélés megelőzésére a munkahelyen és másutt. Továbbá az egyezmény kötelezné Magyarországot a nőkkel és gyermekekkel szembeni erőszak leküzdésére. A ratifikációra azonban mind a mai napig, tehát már több mint 4 éve nem került sor.
A ratifikáció fő akadálya, hogy Magyarország még több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Így több jogszabályt, beleértve a Büntető törvénykönyvet is módosítani, továbbá intézményrendszereket kialakítani lenne szükséges.
A „genderelmélet” és a #MeToo kapcsolata
De mi az a „genderelmélet”? És mindez hogyan kapcsolódik a #MeToo-hoz?
„Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” - írta Simone de Beauvoir regényíró, filozófus és feminista, az azóta már szállóigévé vált mondatát az 1949-ben megjelent A második nem című társadalomelméleti művében. Ez a nézet azt fejezi ki, hogy a gendertudományban a “nem” kifejezést nem a férfiakra vagy a nőkre kell használni, hanem a társadalom által meghatározott férfiasságra, illetve nőiességre. A gender szó elsőként Robert Stoller művében jelent meg, melyet ma a következőképp definiálnánk; társadalmi nem, tehát a két nem közül az egyik, figyelembe véve a társadalmi és a kulturális különbségeket, a biológiaiak helyett.
A „genderelmélet” azt állítja, hogy a nemiségre épülő társadalmi sztereotípiák, illetve elvárt szerepek nem alapozhatóak meg biológiával. Ezáltal a nemi szerepekre való determináció sem igazolható a testi felépítéssel. Ha a tapasztalat szintjén adott esetben beigazolódni véljük közülük egyiket-másikat, annak hátterében nem biológiai meghatározottság, hanem a nemiséggel kapcsolatos normák elsajátítása áll.
A nők és a férfiak ugyanis már gyermek-, akár csecsemő koruktól megtanulják a társadalomban, hogy milyennek „kell” lennie egy nőnek, illetve egy férfinak. Például a szülők, akár öntudatlanul is, de másképp kezelik különböző nemű gyermekeiket. A gyermekek gyakran nemi sztereotípiákon alapuló ruhákba és színekbe vannak öltöztetve (a fiúk kék színűbe, a lányok rózsaszínbe), illetve ugyanez jellemző a játékok vásárlásakor is. A gender-normáknak nem megfelelő egyéneket a társadalom „másnak” tünteti fel, és jelzőkkel illeti őket, mint például „férfias nő,” „nőies férfi”.
A „genderelmélet” hangsúlyozza, hogy a nők illetve férfiak csoportján belül is hatalmasak az egyéni különbségek, illetve, hogy minden egyénnek joga van saját tulajdonságai, képességei mentén érvényesülni.
Társadalmi nemek tanulmánya - avagy a „gendertudomány” - világszerte elterjedt tudományterület. Középpontjában a társadalmi nemek közötti viszonyok és a társadalmi struktúra közötti kölcsönhatások probléma-orientált vizsgálata áll. Napjainkban az iskolarendszer kulcsfontosságú szerepet játszik a nők és lányok munkahelyi, családi és kulturális sokféleségének javításában. A férfiak és a fiúk oktatása, - különösen - a hiedelmek, szokások, hagyományok leküzdése, amelyektől a nők elnyomása, visszaélése és leértékelése függ, nyilvánvaló és szükséges lépést jelent. A fiataloknak képzetteknek kell lenniük arra, hogy felismerjék a nemi egyenlőtlenség megnyilvánulásait. Ez olyan tanárokat kíván meg, akiknek szakmai tudásuk van a társadalmi nemek tanulmánya terén.
A #MeToo hatásai és kihívásai Magyarországon
Hogy került a komoly egzisztenciális következményekkel járó ítélkezés joga az áldozat kezébe? Miként lehetséges, hogy a mozgalom gyakorlati keretein belül a vád - példátlan módon - rögtön ítéletet is jelent? Aki megerőszakol egy nőt, az kiírja magát a civilizált emberiség nagy könyvéből, nem különben a bármilyen értelemben is számításba vehető férfiak köréből. A nőket megerőszakoló, bántalmazó férfiakat el kell fogni, el kell ítelni.
Az igazán nagy felfordulás és vita azonban nem is annyira a „metoo-hírek” első vonalában szereplő, jellemzően komoly szexuális abúzusokról szóló elbeszélések mentén bontakozott ki, hanem a „zaklatások világának” - amúgy óriási kiterjedésű - perifériáján, tehát a többség által jó eséllyel kategóriákkal enyhébbnek, netán említésre sem méltónak ítélt esetek körül.
„Olyan korban élünk - írja Catherine Deneuve -, ahol a közösségi médiában tett egyszerű gyanúsítgatások büntetéseket, lemondásokat és gyakran médialincseléseket vonnak maguk után. Persze a metoo-mozgalom nem annyira személyben és személyességben, mint inkább grandiózus csoportokban (a nőkben és a férfiakban) gondolkodó (szélső)baloldali-feminista narrátorai szerint egyáltalán nincs is olyasmi, hogy „említésre sem méltó eset”. A nemi erőszak és az utcai beszólogatás tettei - mondják - különböznek külső súlyosságuk, respektíve az okozott testi-lelki sérülések vonatkozásában - de nem a lényegük szerint.
A csinos nők után önfeledten füttyögő, nyálát csorgató tufa alak végső nagyságrendben éppúgy a „patriarchális társadalom” és az „erőszak társadalmának” haszonélvezője és (öntudatlan) fenntartója, mint a csúcsragadozó Harvey Weinstein; a kettejük közt feszülő óriási különbségek dacára a zaklatások alapját adó pontban ugyanis mint férfiak találkoznak, sőt egy „transzcendens egységben” azonosulnak: mindketten úgy érzik, hogy „megtehetik”.
A #MeToo-ügyekkel kapcsolatban a magyarok hajlamosak arra, hogy csak az egészen durva erőszakokat ismerjék el erőszaknak. Csak a behatolásos, ruhaletépős, lefogós, brutálisan kényszerítő szexuális erőszak eseteket tekintik problémának, a kéretlen fogdosásokat, érintéseket kevésbé.
A #metoo mozgalom egyik hibája, hogy egymástól távol eső súlyosságú ügyeket von egy kalap alá. Amikor az embereknek ellenérzéseik vannak a metooval szemben, abban gyakran benne van, hogy valóban nem ugyanaz, ha valakinek lefogják a csuklóját és megerőszakolják, mint amikor rácsapnak a fenekére, vagy ha szexuális utalást tesznek rá.
A #metoo mozgalom tehát arról szól, hogy sikerül-e a hatalmi visszaélésektől megtisztítani a különböző szakterületeket, amelyeken ezek hangsúlyosan előfordulnak például az egyetem világát vagy a filmipart.
A #metoo mozgalommal kapcsolatos közvélemény-kutatások pozitív változásokról adnak tanúbizonyságot. Ilyen például a Coloradoi Egyetem kutatói által készült tanulmány, melyben arra következtetnek, hogy a szexuális erőszak és zaklatás ellen küzdő metoo-mozgalom hatására javult a nők helyzete a munkahelyeken. Kevesebb szexuális zaklatásnak vannak kitéve, mint korábban.
Kovács Bálint újságíró szerint a #metoo mozgalomnak köszönhetően talán történt változás, mert a fiatalok láttak példákat arra, hogy nem muszáj eltűrni, ami velük megesett, és nem kell egy számukra hátrányos rendszerbe beletörődni. „Változik a színházi emberek hozzáállása ehhez a témához” - fejti ki. - Eleinte még tapasztalható volt némi lelkesedés, hogy végre lehet beszélni ezekről a dolgokról, és a rég rejtegetett igazságtalanságokért és sérelmekért most valamiféle jóvátételt lehet kapni - még ha csak annyit is, hogy néhány ember együttérez, és azt mondja, ez szemétség volt -.
Sárosdi Lilla színművész egy évvel a botrány kirobbantása után hagyta el az országot, és mint ahogy a Telexnek tavaly elmondta, ez nem menekülésből történt, „csak betelt náluk a pohár”. Visszamenőleg így értékelte a kiállását Patakfalvi Dóra interjújában: „Amin akkor át kellett mennem, amiatt nagyon sajnáltam magam, de most már meg tudom élni annak a büszkeségét is, hogy volt bátorságom ehhez, és én lehettem az, aki itthon elindított egy nagyon komoly változást - persze ott állt mellettem rengeteg ember, akik támogattak és valódi civil kurázsit mutattak.
A #metoo mozgalom megkerülhetetlen és elpusztíthatatlan. A világ elindult a változás felé, és ez a folyamat már nem igen tud visszafordulni. Mérő Vera szerint: „Annyi biztosan történt, hogy mára szinte mindenki kicsit jobban ügyel a szájára és a kezére. Az a kikezdhetetlen gátlástalanság és elbizakodottság, ami korábban jellemző volt hatalmi szinten, mára erősen megkopott - és ez komoly eredmény. Hiszen mi tartja vissza a bántalmazót? Csakis a lebukástól való félelem.
Remélhetőleg a jövőben a nők és a lányok felszólalnak és tiltakoznak az elnyomásuk ellen, hogy megvédjék alapvető jogaikat, legyen szó iskolai környezetről, vagy munkahelyről, amely így mentessé válhat a hátrányos megkülönböztetésektől, zaklatásoktól és visszaélésektől. Ha elkezdjük a jövő oktatóinak oktatását, a nők és lányok későbbi generációinak nem kell többé olyan intézményekkel küzdeniük, amelyek nem képviselik érdekeiket.