A magyar könnyűzenei színtéren, különösen a rock műfajban, a „Liliputi Hollywood” kifejezés mélyebb értelmezéseket és kritikai gondolatokat rejt magában. Ez a cikk a Tankcsapda zenekar munkásságán és a 2017-es Liliputi Hollywood című albumukon keresztül vizsgálja a jelenséget, a zenei produktum és az üzleti vállalkozás közötti feszültséget, valamint a kritika elfogadásának fontosságát.
A Tankcsapda, mint intézmény és vállalkozás
A harminc év alatt a debreceni banda intézménnyé vált, kíméletlen profizmussal felépített vállalkozássá. Ez - a fanyalgókkal ellentétben - hatalmas pozitívum. A zenekar túlélt több tagcserét, a rockszakma anyagi alapjainak összeomlását (lemezeladások, viszlát!) és mindig képes volt megtalálni azokat a promóciós, szponzorizációs és értékesítési csatornákat és eszközöket, melyekkel talpon tudtak maradni.
Sok régi, de mára már őket rég otthagyó ősrajongó ezt arculcsapásként éli meg ("eladták magukat"), pedig ha a Tankcsapda ezeket nem lépi meg, akkor ma kedélyes hétvégi hobbizenekarként haknizhatnának a kölpénypusztási Pipacs-büfében kéthetente szombat este, mert megélni nem tudnának a zenéjükből. Ha egy zenekar üzleti vállalkozássá növi ki és túl magát, akkor elkerülhetetlen a végső kérdés: nem válhat-e a produkció, a produktum gyakorlatilag „másodlagos" termékké az üzleti célok érdekében? Szükségessé és időnként sürgetővé? Ebben a kérdésben semmi sértő nincs, tőlünk távolabb is ez működik. Láttuk, látjuk ezt a legnagyobbaktól. Ebben az értelmezésben az album címe telitalálat.
Az életközepi válság és a dalszövegek paradoxona
Harminc év alatt természetszerűleg rengeteget változik minden és mindenki: hogyan is várhatnánk el azt, hogy valaki pontosan ugyanúgy és ugyanazt énekelje és gondolja, mint húszévesen egy teljesen másik korban? Ez lehetetlen: a gond nem is itt van, hanem pontosan az ellenkezőjével. A Tankcsapdán főleg Cseresznye távozása után és Sidi érkezését követően érezhető nagyon, hogy afféle életközepi válságba kerültek: egész egyszerűen mindent elértek már Magyarországon, amit egy hasonszőrű rockbanda elérhet a kétezer-tízes években.
A rutin pedig unalmat és stagnálást szül: mintha egy középkorú házaspár próbálná mindenféle módon feldobni és ismét izgalmassá tenni az életét, a zenekar is mindent kipróbált az elmúlt években. Lukács Laci dalszövegei tehát egyrészt reflektálnak erre a paradox helyzetre: óriások ők egy törpeország törpepiacán és bármerre fordulnak, az vagy megkoccol valakit, vagy pedig vicces lesz, mert túlpozícionált a mozdulat.
A Liliputi Hollywood album kritikája
A tíz tételből álló, negyvenperces korong fő problémája azonban nem is ez, hanem a veszélyesség hiánya. Egész egyszerűen kellemes, rockrádiós háttérzene, és a még ütősebb dalokban is rendre megérkezik az a pont, amikor átkozottul kiszámíthatóvá és kommersszé válik a produkció. Sokszor megírtuk már, hogy a siker nem szorul magyarázatra, a kudarc igényel csak indoklást: a banda rajongói pedig úgyis tűzön-vízen át kitartanak kedvenceik mellett.
Ha a Liliputi Hollywoodot tekintem, sok kellemetlen gondolatom támadhat. Kezdve azzal, hogy valóban ideje lenne befejezni a negatív vélemények (legyen hivatásos vagy amatőr újságírói) zsigeri gyűlöletének hangoztatását, a gyerekes visszavicsorgást, amely ideig-óráig talán bírhat véleményformáló hatással a média, annak szereplői felé, de hosszabb távon nagyon is benne van a kontraproduktív jelleg. Ha a köz előtt mondok véleményt az engem körülvevő világról, el kell fogadnom, hogy vannak, akik szintén a köz előtt fogják kifejteni, szerintük miért nincs igazam, sőt, szerintük miért rossz az, amit csinálok. És erre a lehető legrosszabb válasz az, ha beszólogatok.
Kínos pillanatok és értékelt dalok
Valóban vannak olyan pillanatai az albumnak, amit mai ízlésem már inkább felszisszenéssel jutalmaz, semmint bólintással. A "Szevasz öcsém" sajnos nem csak szövegében, de filmes verziójában is ez a kategória. Nem emlékszem, hogy láttam volna ennél kínosabb videót a Tankcsapdától, pedig ha a hazai rockot nézzük, elég sok minőségi munkát tettek le az asztalra már. Hasonló érzésekkel küszködtem az "A világ posztol" szövegének esetében is, bár azonnal megjegyzem, hogy zeneileg én is ezt tettem volna nyitónak.
Vannak még az albumon teljesen zavarba ejtő dolgok, ennek a mintapéldája az "Ülj le mellém". Számomra végképp teljes kakukktojás a "Pattanások és szemüvegek" szövege (elsősorban a refrénekre gondolok), egyszerűen képtelen voltam megfejteni, mit akart Lukács megírni, kinek és miért.
Annál nagyobb volt az elismerésem, amikor meghallottam az album címadóját. Zeneileg messze a legizgalmasabb, legszínesebb tétel, a szöveg is teljesen rendben van, sőt, a sötétebb, melankolikusabb hangulat végre ad valami értelmezési lehetőséget: a makro és mikro összevetését, a lepukkantságot a kezdődal elképzelt valóságával szemben, keserűségével, visszafogott bánatával, fájdalmával és őszinteségével. Lukács tömören és zseniálisan fogalmazta meg az alaptételt: „Minden olcsó viccemen úgy nevetsz / Én attól félek néha /Azt se hallod, ha enni kérek / Ez a trónom / Ilyen az én koronám / Amennyit adsz / Annyit érek". Az egyik legszebb és legszomorúbb Tankcsapda-dalszöveg.
A kritika elfogadása és a zenekar tagjainak szerepe
A kritikusok és rajongók sokszor leegyszerűsítik a Tankcsapda Műveket az éppen aktuális albumról mondott vélemény szintjére, a „szerintem ez szar" megállapításra, vagy éppen a klasszikus „régen minden jobb volt" című slágerre. Egy produkció vagy produktum befogadója ugyanis mindig a jelenben definiálja önmagát, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyát, ahogyan nincs ez másképp a hallottakhoz fűződő viszonya esetében sem. Értsd: én számon tudom kérni a Tankcsapdán a saját ítéletem szerinti hanyatlást, az aranykort és a tízen/huszonvalahány évvel ezelőtti mondanivalót, zenét, de saját értékrendem változását már eszembe sem jut megkérdőjelezni, pláne megvizsgálni a miértek tükrében.
A zenekar tagjai és a kritikák kezelése
Sidi remek fazon. Nekem azért szimpatikus, mert egy tök őszinte, megjátszás-mentes hapsi, akin érződik, hogy imádja és szenvedéllyel csinálja azt, amit csinál. Emellett egy jópofa, laza benyomást keltő fickó, remek zenész, a csapat úgymond anyuka-figurája.
Lukács a család kisgyereke. Az infantilis, örökké pörgő, soha nem nyugvó pacák, aki néha igen csak rá tud feszülni a frontember-szerepkörre, a kapitányságra.
Fejes Tamást sokak „az a rosszmájú kis dobos p*cs ott hátul” néven emlegetik, de elismerem, hogy jó szakemberként tudatosan építi a zenekart a háttérben, miközben aktívan részt vesz nem csak a pénzügyi és hasonló részekben, hanem a zeneszerzésben is. Viszont ha tehetné, simán felvenné második keresztnévnek az Atyaúristent, mert rendre azt próbálja a lapokon keresztül leadni, hogy szinte csak a spanyolviaszt nem ő rakta le. Meg az a folyamatos lekicsinylő hozzáállás, miszerint az emberek hülyék (könyörgöm, nekik zenéltek!), meg hogy mindenben mi vagyunk az elsők és a legjobbak, a többiek még utánunk sem jöhetnek, max ha megveszik ránk a belépőt. Hogy ezt és azt is mi találtuk ki, holott legfeljebb csak meglökték az eszmét.
tags: #liliputi #hollywood #megrendeles