A kisgyermekkor pszichológiai jellemzőinek és fejlődésének megértése elengedhetetlen a szülők, pedagógusok és minden, a gyermekneveléssel foglalkozó szakember számára. Ez az életszakasz alapvető fontosságú a személyiség kialakulásában, az érzelmi intelligencia fejlődésében és a későbbi életben jelentkező problémák megelőzésében.
A családi környezet és a kultúra hatása
A családi környezet határozza meg legközvetlenebbül a kisgyermekek fejlődését. Bár a tágabb környezet, a társadalmi berendezkedés, a közintézmények, a média is hatással van e fejlődésre, a család szerepe vitathatalanul a legnagyobb. A szülők egyrészt úgy befolyásolják gyermekük fejlődését, formálják személyiségét, hogy viselkedésére különféle válaszokat adnak, illetve bizonyos értékeket hangsúlyoznak, valamint különböző viselkedésmintákat nyújtanak. De befolyásolják azzal is, hogy szabályozhatják, milyen környezeti tényezőkkel kerül érintkezésbe a gyermek (pl. milyen tévéműsorokat nézhet, milyen gyerekekkel járhat, milyen nyilvános helyekre jár a család együtt stb.).
A család szó hallatán a nyugati civilizáció tagjaiként rendszerint a két szülő - egy vagy több gyermek csoportra gondolunk. A huszadik század nagyobb részében az iparosodott társadalmakban ez a családmodell volt a jellemző, és így van ez napjainkig. A szociológusok ezt a modellt nukleáris családnak nevezik. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a világon ez a modell az általános. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a Föld népességének döntő hányada nem iparosodott, hanem fejlődő országokban él, ahol nem ez a családmodell az uralkodó, hanem például a nagycsalád, vagy éppen a többnejűség. (A nagycsalád egyébként a nyugati civilizációra is jellemző volt a huszadik századot megelőzően).
Az eltérő családszerkezetben felnövő gyerekek pszichológiai fejlődése, amellett, hogy számos ponton alapvetően megegyezik, számos eltérést is mutat. Kutatók megfigyelték például, hogy egy alapvetően agrár jellegű társadalomban élő afrikai törzsben, ahol többnejűség van, a gyermekek többször adtak tanácsot, vagy nyújtottak segítséget másoknak, mint az amerikai kertvárosi környezetben élő gyermekek. De japán és amerikai kisgyermekek körében végzett összehasonlító kutatás is hasonló eredményre vezetett. Megállapíthatjuk tehát, hogy az adott társadalomban alapvetőnek elfogadott értékek, a társadalom kultúrája, illetve az ennek függvényében létrejövő családszerkezet alapvetően meghatározza a gyermekek érzelmi fejlődését.
A szülői magatartás típusai
Ha a fejlett Nyugaton létező gyermeknevelési szokásokat vizsgáljuk, a szülőket sokféleképpen csoportosíthatjuk. Az egyik legáltalánosabb csoportosítás szerint megkülönböztethetünk elfogadó, illetve elutasító szülőket (Eleanor Maccoby és John Martin amerikai kutatók nyomán.) A csoportosítás két szempont alapján történik: az egyik, hogy a szülő mennyire korlátozza, illetve mennyire engedi önállóan gondolkodni a gyermekét, a másik pedig, a szülőnek a gyermek iránt mutatott érzelmi intenzitása (vagyis mennyire szeretetteljes, illetve közömbös iránta).
Elfogadó szülők
Ez alapján az elfogadó szülő inkább irányítja gyermekét, mint utasítja, és gyermekét sokkal inkább kezeli partnerként, akivel viszonya a kölcsönös együttműködésen nyugszik (a gyermeknek adott utasításokat pl. magyarázattal kíséri).
Elutasító szülők
Az elutasító szülő tekintélyelvű nevelési módszert követ: a szülő-gyermek viszony számára feltételezi a gyermek feltétlen és abszolút engedelmességét, amit önmagában való erénynek vél. Gyermekére inkább alárendelt alanyként, mint partnerként tekint, ezért viszonya vele nem annyira kölcsönös, inkább alá-fölé rendelt. A testi fenyítést is szívesebben használja a nevelésben, és nem híve gyermekkel való „alkudozásnak”, vagyis tárgyalásnak, megegyezésnek.
Margaret Mahler fejlődési szakaszai (0-3 év)
A kisgyermekek életében különösen fontos és meghatározó időszak az első 3 év, hiszen ekkor még testileg és lelkileg is kiemelten sérülékenyek. Még nincsenek „jól bejáratott” megküzdési stratégiáik, elhárító mechanizmusaik, amelyek az esetlegesen elszenvedett traumák feldolgozását, elviselését hatékonyan segítenék. A szülők, illetve az elsődleges gondozók szerepe ezért felbecsülhetetlen, hiszen ők képesek a leginkább védelmet nyújtani, biztonságot teremteni gyermekük részére.
Cikkünkben Margaret Mahler magyar származású pszichoanalitikus felosztását követve bemutatjuk, milyen főbb fejlődési szakaszok zajlanak a gyermekek első három életévében, hiszen a kisbabánk, gyermekünk megismerését, megértését jelentős mértékben segíti, ha minél többrétű tudásunk van a fejlődésére vonatkozóan. Margaret Mahler hosszú éveken keresztül vizsgálta a kisgyermekek személyiségfejlődését, a szülő-gyermek kapcsolat korai fejlődésben betöltött szerepét. Kutatási eredményei alapján megalkotott elméletében az első három évet a gyermek pszichológiai születésének nevezte. Ez az időszak több alszakaszra bontható, és minden szakasznak megvan a maga kritikus fejlődési kihívása.
Autisztikus szakasz (0-2 hónap)
A kisgyermek első két hónapja (Mahler elnevezésében autisztikus szakasz) egyfajta átmenet a méhen belüli és a méhen kívüli élet közözött. Az újszülött kezdetben a nap legnagyobb részét félig alvó, félig éber állapotban tölti. Még nem rendelkezik olyan fokú neuropszichológiai érettséggel, hogy meg tudja különböztetni a külső és belső ingereket, azonban fényre, hangra, mozgásra, ízekre, szagokra és érintésre is reagál. A kisbaba számára a külső és belső állandóság, nyugalom biztosítása ebben az időszakban különösen fontos.
Szimbiotikus szakasz (2-6 hónap)
2-6 hónapos korában a csecsemő szimbiotikus egységet képez anyjával. Idegrendszeri fejlődése lehetővé teszi, hogy egyes élményeire emlékezzen, hogy különbséget tegyen a saját teste és a külvilág között, felismerje szüleit, szűkebb környezetét, akikre mosoly-válasszal reagál. Ebben az életszakaszban az elhanyagoló szülői magatartás, a távolságtartás, a túl merev etetési, altatási rend erőltetése rendkívül ártalmas lehet a csecsemő pszichés és testi fejlődésére egyaránt.
A „fészekalja” szakasz (6-10 hónap)
6-10 hónapos kora között a csecsemő bizonyos értelemben kezd leválni az édesanyjáról, megkezdődik tehát a szeparáció és az individuáció folyamata, amelyen belül ezt a fejlődési szakaszt Margaret Mahler a „fészekalja” jelzővel illette. A csecsemő szemléli, vizsgálgatja, tapogatja az anyja arcát, haját, játszik a ruhájával. Idővel lesz kedvenc játéka, szereti a pihe-puha takarókat, párnákat, kedvenc „alvókát” választanak. Különbséget tesznek az ismerős személyek és idegenek között. Ekkor már örömöt, félelmet, akaratot, haragot is ki tudnak fejezni. Mozgásfejlődése szintén látványos ezekben a hónapokban, hiszen ekkor már kúszni, mászni és akár lépegetni is tanul. A szülők és a gyermek közötti érzelmi és fizikai közelség-távolság alakulása a kisgyermek személyiségfejlődésének kereteit is jelentős mértékben befolyásolja. A gyermekek első életévét tehát rendkívül gyors fejlődés jellemzi pszichésen, motorikusan és a kognitív funkciók terén egyaránt. A folyamatos változás mellett azonban kifejezett igényük van a nyugalomra, az érzelmi biztonságra, amely elengedhetetlenül szükséges a bizalom megalapozásához, a kötődési szükségletek kielégítéséhez.
Gyakorló fázis (10-16 hónap)
A „fészekalja” fázist követő, a gyermek 10-16 hónapos kora közötti időszakot Mahler gyakorló fázisnak nevezte el. Ebben az időszakban a világ kitárul a gyermek számára, hiszen új perspektívából, felegyenesedett, álló testhelyzetből szemlélheti a környezetét, majd pedig lépegetve, ide-oda felmászva, felkapaszkodva egyre bátrabban birtokba is veheti azt. Új képességeitől szinte „megmámorosodva”, boldogan fedezi fel és hódítja meg a körülötte lévő dolgokat, mindenféle veszélyérzet nélkül. Nagyszerűnek és omnipotensnek érzi magát, „szerelmes a világba”. Az anya ekkor egyfajta „töltőállomásként” van jelen, akihez mindig vissza lehet térni, és akit biztonságos bázisként használhat a gyermek felfedezőútjai során. Ebben az életszakaszban az eltávolodás-visszatérés játékos megjelenési formája a bújócska. A szülők szempontjából ez az időszak sem mentes az aggodalmaktól, hiszen a félelemérzet nélküli, örökmozgó gyermeket számtalan veszély fenyegeti: eleshet, leeshet, rendszeresen beveri a fejét ide-oda, éles tárgyakkal megsértheti magát, konnektorba nyúlhat stb. Így hát a folyamatos készenlétre és felügyeletre továbbra is nagy szükség van. A gyermek önállósodása, a kompetenciaélmény, az autonómia kialakulásának támogatása érdekében - még ha olykor nehezünkre is esik - kerülni kell a túlféltést, a túlzott korlátozást. Előfordulhat, hogy az anyának túlságosan fájdalmas a leválás folyamata, ezért időről-időre megszakítja a gyermeke örömteli próbálkozásait, nem a gyermek, hanem a saját szükségletei szerint dédelgeti őt. Szélsőséges esetben pedig az anya a fokozatos leválás okozta fájdalom elkerülése érdekében érzelmileg eltaszítja magától a gyermekét. Ilyenkor nagyon fontos szakember segítségét kérni, mert a szeretetmegvonás, az érzelmi távolságtartás súlyos károkat okozhat a gyermek pszichés fejlődésében.
Újraközeledés (16-24 hónap)
A következő fejlődési szakasz az újraközeledés jellemzi. 16 és 24 hónapos kor között ugyanis a kognitív fejlődés felzárkózik a mozgásfejlődéshez. A gyermek kezdi felfogni a sérülékenységét, a függő helyzetét, hiányozhat neki a korábban, anyjával való szimbiózisban megélt biztonság. A közelség-távolság egyre bonyolultabb lesz, hiszen a gyermekben egyidejűleg van jelen az intenzív függetlenségi törekvés és az együttlét iránti igény. Megjelenik az ellenkezés, a dac, következetesen használni kezdi a „nem” szócskát. Felfogja, hogy édesanyja nem mindig ugyanazt szeretné, mint ő, nem áll mindig a rendelkezésre, változó lehet a hangulata. A gyermek nem érzi már omnipotensnek magát, megtapasztalja, hogy nem tud mindent az akarata szerint befolyásolni. Emiatt frusztrációt, tehetetlenséget, dühöt és elhagyatottságot érezhet. Felértékelődnek az alvókák, a kedvenc macik, takarók, párnák. Kialakulnak az esti alvást megelőző rituálék: meseolvasás, összebújás, altatódalok éneklése. Mindezek csökkentik az elválás, leválás (szeparáció) okozta szorongást, és segítik a biztonságérzet stabilizálódását. A beszéd fejlődésével a gyermek újra átélheti, hogy képes hatni a környezetére, hiszen könnyebben ki tudja fejezni magát, el tudja mondani, hogy pontosan mit szeretne. Lassan csillapodnak a dühkitörései, oldódik az önállósodás iránti vágya és az anyához való közelség iránti igény együttes jelenlétéből adódó konfliktusa.
Tárgyállandóság időszaka (24-36 hónap)
A 24-36 hónapos kor közötti időszakban a kisgyermeknek már szilárd képzete van az édesanyjáról, a tárgyakról és saját magáról is. Ezt a szakaszt ezért a tárgyállandóság időszakának is nevezzük. A gyermek képes lesz a személyek, tárgyak jó és rossz oldalának együttes kezelésére, értelmi és érzelmi téren egyaránt.
Jean Piaget kognitív fejlődési szakaszai
Jean Piaget svájci pszichológus elmélete szerint a gyerekek tanulási folyamata és értelmi fejlődése négy fontos szakaszra bontható. E szakaszok időbeli elhelyezkedése és tartama ugyan egyénenként változhat, sorrendje azonban meghatározott, és mindenkire egyformán érvényes.
- Szenzomotoros szakasz (0-2. év között).
- Műveletek előtti szakasz (2-7. év között). Intuitív, szemléletvezérlésű gondolkodás és nagyfokú egocentrizmus jellemzi. A művelet ebben az értelemben egy megfordítható, információátalakító mentális szabály, mely még nem alakult ki. Ha például egy vékony, magas pohárból egy vastagabb, alacsony edénybe öntjük át a vizet, a gyerek úgy véli, a víz mennyisége csökkent. Ezt Piaget egydimenziós gondolkodásnak nevezte.
- Konkrét műveleti szakasz (általában a 7-11. év között). Ezt már internalizált, reverzibilis cselekvésekkel megjelenő gondolkodási műveletek jellemzik.
- Formális műveleti szakasz (nagyjából 11 éves kortól). Ez a kombinatorikus gondolkodás, a hipotézisalkotás és a dedukció megjelenésének időszaka. Képesek olyan elvont logikai elemzésekre, kijelentésekre vagy fogalmak használatára, melyek már reprezentációfüggetlenek. Hipotéziseket tudnak alkotni, és azokat ellenőrizni is tudják.
A serdülőkor kezdetének pszichológiai jellemzői (kb. 10-12 év)
A tíz éves gyermek a prepubertásból a pubertásba váltás küszöbéhez érkezett. Fejlődési szempontból ez a gyorsuló testi növekedés, a testtartásváltozás kritikus ideje, lelkileg pedig ez a baráti kapcsolatok aktivizálódásának fázisa, a későbbi egyenrangú kapcsolatok gyakorlásának ideje. A serdülésbe átívelő, gyakran viharosan gyors változás a biológiai ivaréréssel együtt a pszichoszexuális bontakozást hozza magával. A pubertás korai szakasza (10-12 éves kor), középső (13-15) és késői, érett szakasza (16-18) átível az iskolarendszer szerinti tagoláson. Az egyenlőtlen fejlődés szabálya értelmében pedig lehetséges 18 éves éretlen és 16 éves érettebb szintű személyiségállapot.
A serdülés korai szakasza a másodlagos nemi jellegek kialakulásával elsősorban a testi változásokat teszi szembetűnővé. A fiúk és lányok közötti különbségek már hangsúlyozódnak, a lányok korábban érnek be a női testiségi és szerepszintbe, mint a fiúk. A gátlások, érzelmi zűrzavarok, az önismereti bizonytalanságok, az önbizalom hiánya és a kompenzáló önhangsúlyozás egyaránt jellemző lehet, az identitás (önazonosság) fokozatosan épül, az énképben a mások által visszatükrözött és az ideál-énnek nagy szerepe van. A testi ideálok (igazi férfi, igazi nő a korszellem és divat üzenetei szerint) és az öltözködésben kifejezésre jutó odatartozás (egyenöltözék, divatholmi) szinte felismerhetővé teszi, hogy a fiatal hol tart a serdülésben.
A középső szakasz már átível a középiskoláskorba. Jelentősebb történései mégis az általános iskolai időszakban mennek végbe. Ebben az időszakban erőteljessé válik az önismereti igény, a testi változások fokozott figyelme, de már a férfi-női jellegzetességek mentén (például izomerő, mell esztétikuma), a másik nem felé forduló érdeklődés és aktivitás, a tetszés vágyával. A gondolkodás az absztrakciós képesség differenciálódásával együtt a női (érzelmi agyi) és férfi (racionális) típus jellegzetességeit hordozza. A tesztoszteron (férfi nemi hormon) a viselkedési dominancia szükségletét alakítja ki a fiúkban (vetélkedés, versengés), az ösztrogén (női nemi hormon) pedig a lányok érzelemvezérelt érzékenységeit, dramatizáló attitűdjeit állítja előtérbe.
Serdülőkori mentális egészség
A hat-hétéves gyermek fejlődése
Hatéves kor után a gondolkodás fejlődésével már a konkrét ismeretek megszerzésének a vágya (a tudásvágy), a szabálytudat és a nyitottság vezeti a gyermeket. Elsősorban az ügyességének és az okosságának a bizonyítására törekszik. Azt szeretné elérni, hogy dicséretet kapjon tudásáért, mozgásos produkcióiért, bátorságáért, megmutatott képességeiért, tehetségéért. Az úgynevezett kompetencia minden megnyilvánulásban előtérbe kerül (jól rúg, ügyesen kerékpározik), ami a társas viselkedésben is szembetűnő. A mozgatórendszer fejlődése az ügyességi, szabály- és versenyjátékok felé fordítja a gyermek érdeklődését. A cselekvési szabályok (mit hogyan kell végrehajtani, sorrend) nagyon fontossá válnak. Kalandvágya, megismerési buzgalma szembetűnő. Társas kötődése megerősödik, „elpártol a szülőktől” a gyermektársak felé.
Tízéves korig még „önismereti zárlat” áll fenn, a gyermek önértékelése azon alapul, amire képes (megéli ügyességét, képességeit), valamint a szülők és a környezetében lévő felnőttek visszajelzéseiből építkezik. Ez alapján tud választ adni arra a kérdésre, hogy ki ő? Az, amire képes, és amit róla mondanak a felnőttek. Mivel a minősítéseknek lehet személyiségépítő, de romboló hatása is, ezért fontos, hogy az elmarasztalás ne kritika formájában legyen megfogalmazva. Sokkal inkább törekedjünk a jó tulajdonságok, helyes cselekedetek megerősítésére! Bátorító biztatással, dicsérettel jutalmazzuk.
Robbanásszerű fejlődés és rugalmasabb gondolkodás
Hat-hétéves kor körül minőségi változás tapasztalható a fejlődésben. Hosszú érési folyamat után hirtelen jelentkeznek a változások. Az új korszakot a testi változások vezetik be. Ezt nevezzük az első alakváltozásnak. Egyre ügyesebben használja a tárgyakat és a kezét (pl.: tud célba dobni). A nagymozgások koordináltak, összerendezettek. A finommozgások megfelelően fejlettek (a vállak, csukló, ujjak mozgékonyak, és a végtagokat egymástól függetlenül tudja mozgatni). Magabiztosabb a térérzékelés, a térben való tájékozódás, ami lényeges az olvasás- és írástanuláshoz.
Iskolás korára a gyermek mentális műveletek elvégzésére is képessé válik. Képes több szempont szerint értékelni valamit, a tárgyaknak egyszerre több tulajdonságát is figyelembe veszi. Tárgyakat, cselekvéseket, folyamatokat fejben tud csoportosítani, összekapcsolni, átalakítani. Azonban még csak akkor képes a valódi mentális műveletekre, ha ehhez kap valamilyen fogódzót (pl.: ha a gondolatban átalakítandó tárgyak, események aktuálisan jelen vannak). Ugyancsak jelentős változás a társas viselkedés szempontjából, hogy képessé válik valaki másnak a szempontjából is megvizsgálni a jelenségeket.
Önszabályozás és motiváció
A hat-hétéves gyermek érzelmi és indulati fékrendszere már jól működik. Képes indulatait, késztetéseit uralni, szükségleteinek, vágyainak kielégítését késleltetni. Gondolkodásának érzelmi telítettsége csökken. Ezeknek az önszabályozási képességnek nagyon fontos szerepük van a társas kapcsolatokban és a tanulásban. Az önszabályozás befolyásolja a tudás megszerzését, a tanulásról való gondolkodást, a tanulási célok megfogalmazását. A feladatvégzés belső motivációja már óvodában megjelenik, amikor a gyermek kitartóan foglalkozik egy-egy feladattal csupán a tevékenység öröméért. Az iskoláskorba lépve bizonyos mértékig már képes a monotóniatűrésre, az unalom elviselésére, azaz olyan dolgokra is kellő figyelmet tud fordítani, amelyek számára nem érdekesek. Nagyobb fokú alkalmazkodás jellemzi a gyermeket, türelmesebbé válik és megjelenik a kötelességtudat.
Szabálytudat és feladattudat
Elindul a szabályok belsővé tételének (internalizáció) útján. Erős indíttatása van arra, hogy jó legyen, hogy megfeleljen a környezetének, engedelmeskedjen a felnőtteknek. Ekkor még teljes mértékben nem épültek be a szülők, felnőttek normái, szabályai, értékei - mert még az internalizáció elején jár -, de a szabálytudata kialakult, tudatosan törekszik arra, hogy betartsa azokat. Már tudja, hogy a szabályok akkor is érvényesek, ha a szülő nincs jelen, ha megszegi őket, akkor szorongást érez.
A feladattudat kialakulása. A feladattudat és a teljesítményigény kialakulása már az iskolai életre készíti elő a gyermeket. A teljesítmény öröme elválik a játék örömétől. Képes magában elválasztani, hogy játszik vagy feladatot teljesít. Már nemcsak magáért a tevékenységért csinál valamit, hanem arra törekszik, hogy az alkotását befejezze. Tevékenysége során egyre nagyobb nehézségeket képes leküzdeni a feladatteljesítés öröméért.
Fontos, hogy ne nehezítsük meg a gyermek iskolába lépését azzal, hogy a tanulás nehézségeit, a tanulással járó terheket hangsúlyozzuk. A gyermek iskolai előmenetelére kifejezetten jótékonyan hat, ha a családban a tanulás érték, a szülők szerettek vagy szeretnek tanulni. A gyermeket megzavarhatja, ha a szülő elvárja a jó teljesítményt tőle, miközben arról beszél, hogy ő mennyire nem szerette az iskolát. Az iskolai kudarcok csökkentik a gyermek erőfeszítését, önértékelési zavarokhoz, és kisebbrendűségi érzésekhez vezetnek. Támogassuk a gyermeket, adjunk neki teret és lehetőséget, hogy próbálkozzon, és ha szükséges, segítsünk neki. A legfontosabb, hogy hozzuk meg a tanulási kedvét, amit csak szeretetteljes, türelmes, oldott, bátorító légkörben tudunk megteremteni.
A szorongás jelei és felismerése kisgyermekkorban
Szülőként, nagyszülőként a legjobbat akarjuk a gyermekünknek, ezért jó, ha tisztában vagyunk azzal, milyen jelekre kell felkapnunk a fejünket, ha észre vesszük az utódunk viselkedésében. A pszichológusok és nevelési tanácsadók szerint valós érzelmi zavarra akkor gyanakodhatunk, ha hirtelen változást észlelünk a gyermek viselkedésében, szokásaiban, tartósan fennállnak a tünetek (általában legalább négy hétig). Életkortól és lelki fejlődési szinttől függően sokféle tünete lehet egy kisgyermek életében a szorongásnak.
Természetes, ha egy nem kellőképpen stabilan, nem régóta szobatiszta gyerek bepisil. Ugyanezt a viselkedésjegyet egy 6-7 évesnél már tünetnek gondolhatjuk, ami azt mutatja, gyermekünk küzd valamilyen problémával, melyet képtelen egymaga megoldani, támogatásra van szüksége. Az egyik leggyakoribb gyermekkori szorongás, a szeparációs szorongás. A ‘normális szeparációs szorongástól’ úgy lehet megkülönböztetni, hogy sokkal erősebb a gyermek szorongása, a megszokott életkornál tovább tart és a társas funkciók jelentős zavarát okozza.
Ha gyermekünk a korosztályától nagyon eltérő módon, túlzott mértékben reagál a számára fontos személyektől való elválásra, túlzott mértékben aggódik a hozzá közel állók elveszítésétől, vagy elutasítja az iskolába járást amiatt, mert a számára fontos személyek elvesztésétől tart, vagy az önálló lefekvést tartósan elkerüli, vagy ismételt lidérces álmokkal küzd, fizikai tünetekre (pl. gyomorfájdalom, fejfájás) panaszkodik, melyek hátterében nem áll orvosi ok.
Egy másik gyakori gyermekkori szorongás típus a fóbiás szorongásos zavar. A gyermekeknél természetes módon is fordulnak elő félelmek, pl. pókoktól. Azonban ha ezek a félelmek nagyon felfokozódnak, tartóssá válnak és nem a normális fejlődési fázishoz köthetők, akkor fóbiás szorongásos zavarra gyanakodhatnak a pszichológusok.
A gyermekünk szorongására utaló jeleket tehát a hozzá közel állók tudják a legpontosabban megfigyelni. A pszichológusoknak minden körülmény és részlet támpontot ad abban, hogyan tudják legjobban a családot, gyermeket segíteni, nevelési tanáccsal ellátni vagy terápiába bevonni. Fontos tehát felfigyelnünk arra, ha a gyermek alvásában, evésében, játékában, társas helyzetekben, viselkedésében, vagy testi reakciókban nagyon eltér a megszokottól. Például ha eddig nyugodtan aludt egyedül az ágyában, de újabban minden ok nélkül felriad, nem sikerül egyedül visszaaludnia, vagy átmegy éjszaka a szülőkhöz. Ha eddig jól érezte magát közösségben, de hirtelen nem akar menni óvodába, iskolába vagy a nagyszülőkhöz. Ilyenkor érdemes megpróbálnunk megérteni, mi van a viselkedésváltozás mögött, segíteni a gyermeknek az alkalmazkodásban. Gyakori hogy ezek a hirtelen viselkedésváltozások valamilyen új élethelyzethez (pl. költözés vagy a szülők válása, veszekedése, tágabb családban történő haláleset) vagy személyközi konfliktushoz kötődnek. Például valami történt a gyermek és az óvónő között, ami bántja a csemeténket. Ha segítünk neki feloldani az ezzel kapcsolatos konfliktust, akkor kedve a közösséghez visszatérhet.
És abban az esetben, ha hetekig tartanak, vagy túl intenzívek, vagy több alkalommal előjönnek ezek a problémák, például nem hajlandó elválni a szülőtől, akkor érdemes komolyabban utána járni, mi okozhat félelmet, mitől szorong gyermekünk. Mindig figyelembe kell venni a gyermek személyiségét, ha az alaptermészete visszahúzódó, egyedül is nyugodtan sokáig játszik, megfigyelő típus, akkor ne várjuk tőle, hogy új helyzetben mindenképp a többiekkel játsszon. Ahogy mi sem vagyunk egyformák, a gyermekeink sem azok, sőt az, hogy mi szeretjük a társaságot még nem jelenti azt, hogy a gyermekünk is ránk ütött ebben. Elképzelhető, hogy introvertáltabb típus, amit el kell fogadnunk. Ha gyermekünk a szokásosnál félénkebb. Az eddig csacsogó gyermekünk visszahúzódó lesz, vagy csak bizonyos helyzetekben nem beszél pl. iskolában, több ember előtt. Figyelemfelhívó jel, ha gyakran beteg. (Előfordulhat, hogy olyan tünetet produkál, ami nem gyógyul orvosi beavatkozások ellenére sem, vagy visszatér. A fenti jelek önmagukban is jelzés értékűek. Ezek a tünetek akkor értelmezhetők jól, akkor állapítható meg szorongás valamelyik fajtája és az, hogy milyen beavatkozásra van szükség, ha a gyermek alapvető jellemzőivel, szokásaival, aktuális élethelyzetével (például költözés, haláleset a családban, óvoda vagy iskola váltás, szülők válása) tisztában vagyunk. Javasolható, hogy felkeressünk egy gyermek szakpszichológust, ha a fenti jelek bármelyikét tapasztaljuk és egymagunk nem tudjuk értelmezni a tünetet, vagy ha bizonytalanok vagyunk abban, hogyan tudunk segíteni a csemeténknek.
tags: #kisgyerek #pszichologiai #jellemzoi