A "kis ember nagy teher" jelentése és értelmezése

A segítségnyújtás és a segítségvállalás alapigéje sokszor egy bibliai versre vezethető vissza, amely az együttérzésen és az empátián túl cselekvésre, felelősségvállalásra késztet. Már a népi bölcsesség is azt tartja: "megosztott teher fele annyi, megosztott öröm kétszer annyi." De vajon mit is jelent pontosan ez a teherhordozás? Kinek a terhét kell magunkra vennünk? Mennyit abból? És meddig kell vinnünk?

Egy elhidegült, egyre embertelenebb világban, ahol már az egymás közötti kommunikáció is elsilányosodik, a segítségnyújtás és a segítségvállalás nagy kincs. Kinek ne esne jól, ha elpanaszolhatja búját-baját valakinek? Ha végre valaki meghallgatja, és talán még át is vesz, felvesz belőle valamit. Kinek ne esne jól, hogy a problémáját megoszthatja valakivel, aki még segít is annak megoldásában, vagy akár rá hárítva a felelősséget, meg is oldja helyette?

Ez az igevers alapja sok humanitárius szervezetnek, ahol a testi-lelki gondokkal küzdők megsegítése a cél, hogy enyhítsék a fizikai nehézségeket és a pszichés problémákat. De vajon valóban erről szól ez az igevers? Vegyem fel magamra a másik gondját? Hordozzam azt a bajt, amibe ő keveredett? Cipeljem azt a terhet, ami az övé?

A „teher” szó egy elég negatív töltetű kifejezés. Mégis sokszor pozitív színben tüntetik fel, főleg erre az Igére támaszkodva. Létezik ún. „szent teher”, amikor is a hívek valami szent cél érdekében nehéz dolgot vállalnak magukra, akár lelki, akár fizikai téren. Aztán ott vannak a hétköznapok terhei, amelyek életünk részévé válnak, s az optimizmusra sarkalló, „lásd jónak a világot” szlogenben még a teher is könnyűvé, édessé válik. Elbagatellizálódik.

A súlyt súlytalannak tüntetik fel, a bűnt jó dolognak. A feketéből fehér lesz, vagy legalábbis szürke. A nagy dologból kis dolog, és a végén már oda sem figyelnek rá. A keserűt megédesítik, a sötétet világosnak, a rosszat jónak mondják. Így a teher már nem is teher. Megtanul az ember vele együtt élni, s egy idő után már fel sem tűnik neki, milyen terheket hordoz. Sőt, az válik teherré, aminek áldásnak kellene lennie.

Ma már a nők teherbe esnek, és nem áldott állapotban vannak. Terhesek. Terhessé válik az, ami áldás, ami szép, ami jó, ami Isten rendjében való. Teherré válik a gyerekkel való foglalkozás, teherré válik a család, teher rajtunk az idős szülő, teherré válik minden, ami még képviselhetné az eredeti, Isten szerinti állapotot. Egy istentelen világban megfordultak az értékek.

Így a törvény is, Isten rendeletei, melyek által élhetnénk, az ember számára teherré válhatnak, rá nehezedő súlyként nem tudja meglátni benne azt, ami az életre visz.

A "teher" szó bibliai és etimológiai értelmezése

De mit is jelent valójában a teher? A Bibliában ez a kifejezés mindig valakinek a személyes terhe, mely általában a tetteinek, a bűneinek, az ellenszegülésének, lázadásának a következménye. Ezt nem oszthatja meg senkivel. Egyedül kell viselnie, hordoznia. Nem lehet elhárítania a felelősséget másra. Cselekedeteiért önmaga felelős. Nincs közös teherviselés. Ez a fogalom ismeretlen. A törvény mindenkire egyénenként, személy szerint vonatkozik, melynek áthágása, be nem tartása terheket vont maga után az illető személyre nézve. Ezeket nem lehetett „átpasszolni” a másikra, nem lehetett kibújni alóluk.

Pál apostol is jól tudta ezt, s mégis a terhek megosztására, hordozására bíztat? Nem akárkiét. Nem mindenkiét. A testvéredét. Azét, akivel egy vagy. Akivel egy szellemben vagy, egy Király uralma alatt, egy vérkeringésben, Krisztus Testében. Aki benne él Krisztusban. Aki nem kívülálló, nem szimpatizáns, nem barát. Testvér.

Az ő nehézségeit, próbáit, küzdelmeit, kísértéseit kell felemelnem. Nem magamra vennem, nem hordoznom, nem részt vállalnom belőle, hanem felemelnem. Odavinnem Isten elé az oltárra. Ez a szó: „emeljétek fel” megegyezik az áldozatbemutatások szavával. Azzal, amikor az ember odaállt a pap elé, és a pap feltette azt az áldozatot az oltárra. Ez a szó a feltevés, az odahelyezés szava. Itt nincs szó semmiféle átvállalásról, a bajok megosztásáról, magunkra vételéről.

Azt mondja: emeljétek fel, vigyétek oda Isten elé, tegyétek az oltárra, engedjétek el, szánjátok oda. S hogy mit? A testvéred nehézségét, terhét, szenvedését. Azt, ha a hívő élete során próbák, támadások, kísértések érik. Ne magadra vedd fel, hanem azt a nehézséget, amiben a testvéred küzd, emeld fel az oltárra. Tedd Isten elé. Ne foglalkozz vele, engedd el, legyen Isten előtt az ügye. Vegye Ő a kezébe.

Vagyis ha valaki valami bűnt követ el, akkor ti hívők, igazítsátok útba őt. S bár hangsúlyozza, hogy a „szelídség lelkével” ebben az útbaigazításban ott van az emberi. A felsőbbrendű. A „majd én”, mert én „lelki vagyok”. Én érettebb vagyok a hitben, én erősebb vagyok nálad, én már sok mindent bejártam a hívő úton, amit te még nem, majd én megmondom neked, kedves elesett, bűnös testvérem, mi az igazi. A farizeus majd útbaigazítja a vámszedőt. Hiszen te ügyelsz magadra, hogy tiszta maradj, még ha a tisztátalant segíted fel, akkor is. Ügyelsz magadra, hogy te nem leszel olyan bűnös, mint ő.

Valaki közületek. Ismét nem egy kívülálló ember, nem bárki az ismeretségi körből. Közületek való. Aki hozzátok tartozik. Aki Krisztus Testének a része. Aki már ismeri, megélte, mit jelent Krisztus váltságműve. Aki az Ő királyságában él és jár, és a Messiás uralma alatt van a lénye. Mégis foglyul ejtetik, csapdába esik. Nem ő maga követ el szándékos bűnt. Nem direkt lép rossz útra, nem engedetlensége miatt kerül bajba, hanem csapdába kerül. Vigyázatlansága, figyelmetlensége miatt foglyul esik. Megbotlik, elesik. Valakinek/valaminek az áldozatává válik.

Az ilyen ember állapota hasonló a gutaütött emberéhez. Magatehetetlenné válik, nem tud önállóan Krisztus elé menni, szüksége van valakikre, akik odaviszik őt az Úr elé. Szüksége van testvérekre, közösségre. Nem kioktatásokra, farizeusi szent szövegekre, hanem felemelésre. Az oltárra helyezésre.

Mert azáltal, hogy Isten elé viszik az ő állapotát és felemelik, felteszik az oltárra, azután lesz képes ő újra felállni. Amíg nincs felemelés, amíg azok, akik szellemben látják a helyzetét és állapotát, de nem viszik Isten elé, nem teszik fel magát az állapotot, azt a csapdát, amibe esett, azt a történést, ami vele történt, addig az illető nem tud felállni. Amíg nem szellem szerint lépnek a testvérek, akik látják a helyzetét, hanem lelki módón, érzéseiktől, indulataiktól, akaratuktól vagy vágyaiktól vezetve, addig a foglyul esett ember fogságban marad, nem tud felállni.

Aki valóban a Szent Szellem szerint átlátja a helyzetet, az legelsőként azonnal szellemben lép: odaviszi, felteszi az oltárra. Elengedi. Nem ő fog szabadító szolgálatokat végezni, jó tanácsokat adni, útbaigazítani, rendre utasítani, megmondani, mit hogyan kell cselekedni. Elengedi. Átadja Isten kezébe, hogy Ő cselekedjen akarata szerint.

Az alázatosság szellemében lépni azt jelenti, hogy megszűnik az én-em akarata, vágya, gondolata, mert a lelkem, az érzéseim felett úr a szellem, Isten Szelleme. Az alázatosság szellemében a Király van az első helyen és nem én. Csak így tudok a foglyul esett testvérem felé szolgálni, ha azonnal odateszem az állapotát a Király uralma alá. Amíg én próbálok okoskodni a helyzetét látva, addig ő nem fog tudni felállni. Csak vergődni fog a csapdájában. De ha azonnal felemelem ezt a szituációt, bármi is legyen az, az oltárra Isten elé, azzal megnyílik az út ahhoz, hogy a megbotlott, elesett testvérem felálljon.

A kapcsolódó igevers, miszerint „egymás terhét hordozzátok” ezt erősíti meg. Vagyis „emeljétek fel a testvéretek nehézségét/szenvedését”. Magát az állapotot, a szituációt, a történést tegyétek az oltárra. Ha egy kísértés foglya lett a testvérem, azt a kísértést tegyem oda Isten elé. Ha támadás alatt van és a hívő élete egyhelyben áll, vagy gyengül, a támadást tegyem oda a Király uralma alá. Azt a terhet, mely őt fogva tartja, vigyem oda Istenhez, rakjam fel Elé, engedjem el. Ne vegyek belőle magamra.

Ne hasson ki rám az ő állapota, hogy befolyásolja a lelkemet és aszerint lépjek, hanem azonnal vigyem az Örökkévalóhoz és emeljem fel Neki. Mert csak így tudom megőrizni Krisztus törvényét. Mert csak így tud Krisztus cselekedni a foglyul esett testvéremen. Amíg nem lépem meg ezt a „felemelést”, hanem saját magam agyalok a helyzetén, hogyan tudnék én segíteni, miben tudnám támogatni, előrébb léptetni, szolgálni felé, addig nem fog történni semmi, mert nem hagyom Krisztust uralkodni, nem hagyom Őt cselekedni. Én akarok lépni. Én akarok szolgálni. Én akarok jót tenni.

Vagy ha a lelkem felülkerekedik a szellememen, és sajnálkozom az illető felett, úgy, hogy az érzelmeim egyfajta szánakozást, fájdalmat, szomorúságot váltanak ki belőlem, akadályozom Isten munkáját. Azt, hogy Ő tegye helyre, rendre az illető testvéremet. „Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg.” A első mondat a lelki síkról szól. A gondolatokról. Ha valaki azt gondolja, hogy a gondolatai által nagyobbodik, az ő lelkét téveszti meg, téríti el a helyes útról. Ha az ember úgy véli, hogy saját gondolataival, ötleteivel megoldhatja a másik problémáját, az a saját lelkét téríti el a helyes ösvényről.

Mert azzal, hogy nagyobbnak, érettebbnek, okosabbnak képzeli magát, egyre jobban távolodik az oltártól, Isten jelenlététől, a szellemitől, s hívő élete lelkivé válik. Saját magát tévútra viszi, és ezzel mindent elveszíthet. Az elhívását, a szolgálatát, a feladatát Krisztus Testében. Mert nem a saját, okos gondolataink által menekülhet meg a foglyul esett testvérünk. Nem a mi érdemünk és munkánk van benne az ő szabadulásában.

Csakis kizárólag akkor örülhetünk vele együtt, ha felemeltük, feltettük az ő terhét az oltárra, ha szellemben lépünk, és nem emberi, lelki vágyaink vezetnek. A második mondat pontosan ezt támasztja alá, ami szó szerint így hangzik: „Azért vizsgálja meg az ember a saját tetteit, és azután örüljön az ő tetteinek, és ne a testvérét nézze.” Előbb vizsgáld meg, hogy első lépésként oda helyezted-e ezt a terhet az oltárra, és aztán örülj, örvendezz, hogy átadtad mindezt az Örökkévaló Isten kezébe, döntsön Ő, lépjen Ő a testvéred ügyében, és utána már ne nézd azt, mit tesz a testvéred. Utána már ne kíváncsiskodj, mi lett vele, hogyan jött ki abból a próbából, kijött-e, megerősödött-e, vagy eltávolodott, helyére került-e, vagy elsodródott. Ez már nem a te ügyed.

A terhet, a próbát, magát a szituációt odatetted, elengedted, s ebben a cselekedetben örömöd lehet, mert ez a lépés volt szellemi. Minden más, a további kíváncsiság, érdeklődés, kérdezősködés, piszkálódás már emberi, már lelki lépés. Ami szellemi, az csupán az odahelyezés. És itt be kell, hogy fejeződjön a szolgálat. Mert ha tovább kíséred, nézed, kutakodod a testvéred tetteit, lépéseit, hogy mi lesz vele, akkor nem tetted oda valósággal az ő ügyét, nem engedted el. Engedd el!

Ne vedd fel magadra, ne hordozd azt, ami nem a tiéd. Engedd el, hogy Krisztus tudja őt felvenni, helyére tenni. „Mert ki-ki a maga terhét hordozza.” Szó szerint úgy hangzik: „mert az ember tisztelje/becsülje az ő felemelését, amit felemelt.” Vagyis amit odatett az oltára, magát az áldozatbemutatást, a szolgálatot becsülje meg, tartsa tiszteletben. Ne vegye félvállról, ne nézze semmibe és ne is kérkedjen vele, hogy mit tett, hanem tartsa becsben, tiszteletben. Mert ebben a tiszteletben ott van az istenfélelem, ott van az alázat, ott van az engedelmesség.

Egymás terhét hordozni tehát nem mást jelent, mint felemelni, átadni Istennek azt a szituációt, állapotot, amiben a testvérem van. Elengedni, hogy ez által Isten tudjon cselekedni a foglyul esett, próba vagy kísértés alatt lévő testvér életében. Ezzel az elengedéssel, az átadással tölthetjük be a Messiás Király, Krisztus törvényét, Tóráját, így lesz beteljesedett a törvény. Így élhetjük meg a mindennapokban, mit jelent az áldozatok bemutatása Krisztus Testében. Így lehet élő és szolgáló e Test. Így lehet a betöltött törvény áldássá rajtunk.

Mert a valódi szolgálatnak nincs terhe. Egy szolgáló életében a szolgálat nem jár teherrel, hiszen szellemben lépve azonnal Isten elé kerül minden szolgálata. Így érthetjük meg Jesua szavait is, amikor azt mondja Máté 11,30-ban: „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Igen, a szolgálat, ha valóban Istentől való, könnyű. Ha tehernek tűnik, akkor nem a nekem elrendelt helyen nem a nekem elrendelt feladatot végzem. Nehézségekkel járhat ugyan, hiszen testünket, lelkünket igénybe veszi, de sosem nyomasztja, súlyként nem terheli a szellemünket, sőt, emeli, üdíti az, ha szolgálhatunk, ha ott lehetünk az oltárnál, ha tehetjük mindazt, amit Isten ránk bízott. A szolgálat sosem nyomasztó, nem jár szenvedéssel. Nem okoz kínokat.

„A tanítvány, aki ismeretet szerez az ő tanítójától, adjon részt mindenből, ami neki (a tanítványnak) jó.” Itt nem filozófiai, értelmi, tudásbeli ismeretről van szó, hanem az Ige megértéséről. Aki pedig megérteti, az a Szent Szellem. A Tanító, a Mester, a Rabbi Jesua HaMassiah az, aki az ismeretet adja, aki közli, továbbítja Isten Szavát. S ha részt adok mindabból, ami számomra jó, ami építő, azzal válaszolok az Ő szavára. Ha megértettem valamit szellemben, azt vigyem oda Elé, adjam oda hálaáldozatként, lisztáldozatként, hogy Ő éltet Igéje által.

Ugyanígy, ha az ember felismert egy törvényt az életére nézve, azt ossza meg azzal, aki által felismerte, akit Isten ebben eszközként használt. S ha a tanítvány megérti az Igét, akkor ossza meg azt is, hogy megéli. Azt, hogy hogyan válik élővé benne a Szó, hogyan működik a törvény az életében. Adjon részt belőle, legyen bizonyság, legyen visszaigazolás, legyen válasz. Így működhet testvér és testvér között a kommunikáció.

Aki az ismeretet tovább adja, annak nem arra van szüksége, hogy megdicsérjék, milyen szép, milyen jó volt a tanítás, hanem hogy mi változott azáltal benned, mit szólt neked az Ige, mit kaptál általa? Hogyan működik benned tovább, miben épít, miben ítél? A visszajelzés kölcsönössége nélkül csak egyoldalú a szolgálat. A visszajelzés által a tanítvány nem az életébe avat be, nem az ő életének a megismerése a cél, hanem annak a munkának a gyümölcse és Isten bizonyságának a látható és megvallott jele, amit Ő végzett benne Igéje által. Ez pedig nem más, mit Krisztus uralmának még nagyobb megismerése és meglátása egymás által, így szolgálva egymás felé.

Aki tehát nem vallja meg Krisztus uralmát, és nem osztja meg mindazt a bizonyságot, amit benne végzett az Ige, annak mulasztása bűnné válik. E bűn a szolgálónak nem teher, de akadálya a szolgálatának, vagyis Krisztus Országának növekedésében gát lehet. Ezért szükséges, hogy működjön a bizonyságok megosztása, a visszajelzés, az oda-vissza kölcsönhatás, hogy a szolgálatban mindkét fél lássa, érezze, hallja és megvallja Krisztus uralmát és munkáját, Krisztus Testének épülését. Mert ebben az építésben mindenki egyaránt felelős. Ha nincs visszajelzés, akadályoztatva lehet a szolgálat, nem épül a Test, és Isten közbe lép. A bűnt rendezni kell, a mulasztás következményeinek a súlya pedig már teherként jelentkeznek annál, aki hallgatott, aki nem szólt, aki nem adta...

A szleng olyan nyelvváltozat (csoportnyelv, bizonyos értelemben szociolektus), mely kis létszámú, sok időt együtt töltő, azonos foglalkozású vagy érdeklődési körű csoportokban születik, és fontos társas szerepet tölt be ezekben a közösségekben: erősíti az összetartozás érzését, és elkülöníti az adott közösséget a többitől. „Elsősorban informális beszédhelyzetekhez köthető, csoportidentitást jelző sajátos szó- és kifejezéskészlet, nyelvhasználati-stilisztikai forma, illetve nyelvhasználati mód, amely gyakran jár együtt nyelvi humorral.

Alapvető forrásai közé tartozik többek között például a katonanyelv, a sportzsargon, a szaknyelv és az ún. A szleng - mint kreatív nyelvhasználati mód - elsősorban a spontán beszélt nyelvre jellemző, a globalizáció és a média hatására azonban a szlengjelenségek egyre gyakrabban jelennek meg írott nyelvi szövegekben is (különösen a közösségi média különböző felületein, melyek nyelvhasználatára tipikus esetben nagymértékű spontaneitás és informalitás jellemző). A nyelvészetben jobbára azokat a kérészéletű új szavakat vagy régi szavaknak azokat az új jelentésváltozatait szokták szlengnek nevezni, amelyeket beszélők a hétköznapi élőbeszédben a tréfás hangulat keltése, a kifejezés színességének fokozása, az újszerűvel való játék öröme vagy a nyomaték kedvéért használnak.

A modern szlengkutatás úgy véli, hogy a szleng elsősorban nem szókincs, hanem egyfajta nyelvi viselkedés, a nagyobb közösségeken belül létrejövő kiscsoportok (koalíciók) identitását jelző beszédmód, az ember társas tulajdonságaiból magyarázható nyelvi univerzálé, amely minden nyelvben és a nyelveknek minden korszakában megtalálható. Létrejöttének talán legfontosabb feltétele egy olyan közösség, amelynek tagjai intenzív emocionális és beszédkapcsolatban állnak egymással. A szleng létezése ezekben a kiscsoportokban nyer értelmet: egyrészt nyelvi eszközei révén megkülönbözteti a csoporthoz tartozókat a csoportba nem tartozóktól, másrészt pedig a kiscsoport és annak tagjai számára egyféle verbális lázadást jelent az őket körül vevő hierarchia ellen, így használata az ego védelmét és a csoportnyomás alóli felszabadulást szolgálja.

„A szleng azon jelenségek egyike, melyeket mindenki felismer, de senki nem tud meghatározni” - hirdeti a szleng meghatározhatatlanságának mítoszát Paul Robertsnek a szlengkutatásban közhellyé vált szállóigéje. A szlenget természeténél fogva valóban lehetetlen rövid, egymondatos definícióval meghatározni, ezért a nyelvészeti irodalomban több tucatnyi egymástól merőben eltérő meghatározást találunk rá. Vannak, akik a szlenget olyan nyelvnek tekintik, melyet főleg az alvilág használ (a szleng mint tolvajnyelv); vannak, akik szerint a szleng a barátok közti nagyon fesztelen, bizalmas nyelvhasználat; vannak, akik a szlenget az ifjúsági nyelvvel azonosítják; vannak, akik a szlengben a „nép költészetét” látják; és vannak, akik számára a szlengszavak kreatív beszélők rövidéletű, változékony produktumai.

Továbbá a szlengdefiníciók egy része bizonyos többé-kevésbé zárt csoportok nyelvével azonosítja a szlenget, más része pedig olyan nyelvnek tartja azt, amelyet az egyén a csoportba való tartozás kifejezése céljából használ.

1. Jelenléte szembetűnően csökkenti - legalábbis pillanatnyilag - a formális vagy komoly beszéd vagy írásmű méltóságteljességét.

2. Használata arra utal, hogy használója vagy a megjelölt tartalmat ismeri, vagy az emberek azon alacsonyabb társadalmi helyzetű vagy kisebb felelősséggel bíró osztályát, akik e kifejezés sajátos ismerői és használói.

3. A mindennapos társalgásban magasabb társadalmi helyzetű vagy nagyobb felelősséget viselő személyek között tabukifejezésnek számít.

4. A jól ismert konvencionális szinonima helyett használják, elsősorban azért, hogy (a) megvédjék a használót a konvencionális kifejezés használata által okozott kényelmetlen érzéstől, vagy hogy (b) megvédjék a használót a további részletezés kényelmetlenségétől vagy fáradalmaitól.

A szleng a közösségen belül létrejövő (esetleg azok mellett vagy azok ellen, azokkal szemben szerveződő) kiscsoportok (koalíciók) identitását jelző beszédmód, amelynek elsődleges és (mint az emberi nyelvnek általában) eredeti funkciója a nyelvi megbélyegzés, azaz a csoporthoz nem tartozók nyelvi eszközökkel való megkülönböztetése a csoportba tartozóktól. Nyelvi eszközei (például hangrendszere vagy szóalkotása) általában nem térnek el a többségi csoport nyelvhasználatának eszközeitől, viszont a szlengben beszélés (a szleng mint beszédmód, valamint a szleng kifejezései, szövegfajtái, stílusa) együtt jár egyfajta (gyakran fanyar, cinikus) humorral, tréfával és az e mögött húzódó, ezt alátámasztó könnyed, esetleg nyegle viselkedésmóddal és világszemlélettel, ami a kisebbségi csoportnak (koalíciónak, szubkultúrának, ellentársadalomnak) a többségi csoporttal való szembenállását tükrözi, a tőle való különbözését akarja jelezni.

Ebből következően a szlengben beszélő a világot egyfajta erős érzelmi szűrőn keresztül szemléli. A többségi csoport nyelvével összevetve a szleng szókincse általában lenéző, lekicsinylő stílusárnyalatot hordoz, ami abból következik, hogy a szlengben beszélő a megnevezett dolgokat, jelenségeket, cselekvéseket erős kritikával (elsősorban negatívan) szemléli, és ezt - leggyakrabban familiáris, esetleg tréfás, humoros vagy éppenséggel durva, sértő formában - ki is fejezi. Ebből a szembeállító attitűdből következik, hogy a szleng és használója gyakran normaszegő. másrészt pedig a többségi csoport viselkedési, világnézeti normáit, szokásait szegi meg:

• tabufogalmakat használ,
• nevén nevezi a dolgokat,
• profanizálja a fennköltet,
• a szókincs bővítése céljából szívesen fordul olyan társadalmi csoportok (a társadalom peremén élők, lecsúszottak, bűnözők) nyelvéhez, amelyeket a többségi társadalom megvet, amelyekkel az nem kíván (szoros) kapcsolatot fenntartani.

A szleng szókincse a szlenget használó közösség nyelvi tükre, nyelvi anyaga az adott kiscsoport tagjai számára a csoport jellegéből következően fontos reáliák megnevezésére és még inkább újranevezésére (relexifikációjára) szolgál, azaz a már elnevezett dolgokat újabb és újabb nevekkel látja el minden látható „praktikus” ok nélkül. „Szótúltermelésének” következtében a szlengben egy-egy fogalom megnevezésére szinonimasorok jönnek létre (hiperszinonimitás), és a szleng szókincse aránylag változékony lesz. A megszülető szlengkifejezésekben jól megfigyelhető a nyelvi elemek „energiájának feltranszformálása”.

A szleng eredetének társasnyelvészeti magyarázata abból indul ki, hogy a szleng nyelvi és kulturális régióktól függetlenül létező nyelvi univerzálé, amely egyidős az emberi nyelvvel, ezért eredetének magyarázata csak az emberi nyelv kialakulásának magyarázatával együtt lehetséges. A kőkorszakra kialakult modern Homo sapiens maximum 140-150 fős csoportokban élt, e csoportok voltak az emberi evolúció - esetenként a nyelv kialakulásának - színterei. Ezen szociológiai értelemben vett kiscsoportnak tekinthető 140-150 fős közösségek azonban sohasem alkothattak homogén egységet az egyének szempontjából.

Robin Dunbar a szociális agy hipotézise kapcsán hangsúlyozza, hogy valószínűleg „kognitív korlátok limitálják azoknak az egyéneknek a számát, akikkel bizonyos intenzitású kapcsolatot vagyunk képesek ápolni. Régóta ismert tény például, hogy azoknak az egyéneknek a száma, akikhez különösen szoros kötődésünk lehet, mindössze 12-15 lehet, és ezen belül lehet egy körülbelül 5 fős belső kör, amelynek tagjaival még erősebb a kapcsolatunk. Ezenkívül számos jel utal arra, hogy kapcsolatrendszerünk többrétegű lehet, a rétegek határai 35, illetve 80-100 körül mozognak, és a számok növekedésével párhuzamosan csökken az érzelmi intenzitás és közelség. A szleng ebben a rétegzett társas hálózatban azokkal a nyelvhasználati formákkal azonosítható, amelyek a nagyobb közösségen belüli szűkebb, érzelmileg erősen kötődő, egymáshoz nagyon közel álló tagokat magukba foglaló csoportokban (koalíciókban) használatosak.

Ezek a kiscsoportok jelentős részben épp a saját maguk által kialakított nyelv segítségével individualizálódnak, a közös nyelv tudata a csoporttudat részét képezi. A szleng ebben a csoportazonosító szerepben természetesen nem tér el a koalíció fölötti csoport közös nyelvétől vagy más nyelvváltozataitól, hiszen azok is ugyanolyan funkciókat látnak el az őket használó nagyobb csoportokban, mint az egyes szlengek a maguk szűkebb koalíciójában. A szlengek ugyanis alapvetően nem mások, mint a fölébük rétegződő közös nyelv, sőt vélhetőleg - legalábbis nyelvi eszközeiket, szókészletüket tekintve - a közös nyelvhez képest csak részrendszerek, amelyek viszonylag kis mennyiségű, de jelzett, a koalícióra utaló, emocionálisan feltöltött elemet tartalmaznak.

A szleng használatának nincs - mint ahogy egyébként a nyelv használatának sincs - önmagáért való oka. A szleng elsősorban nem nyelvi jelenség, hanem a nagyobb közösségtől (kisebb vagy nagyobb mértékben) elkülönülő kisebb csoportok, koalíciók létének nyelvi megfelelője, jelzése. Attól függően, hogy a szlenghasználó koalíció és nyelve mennyire élesen áll szemben (szemben áll-e egyáltalán) a nagyközösséggel, a többség oldaláról nézve a szleng akár ellennyelvnek is minősülhet, a koalíció számára pedig a velük szemben álló nagy csoport elleni védekezés egyik eszköze lehet. A szleng ellennyelvvé válását az teszi természetes folyamattá, hogy a szleng megszületése mintegy nyelvi következménye annak a kiscsoportképződést kiváltó oknak, hogy a létrejövő koalíció tagjai szabadulni akarnak a fölöttük álló nagy csoport nyomásától.

A koalíciók pozitív szerepe éppen az, hogy felszabadítják az egyént a csoportnyomás alól. A szleng tulajdonképpen a csoport és az egyén verbális lázadása a hierarchia ellen és igazságtevés humorral. A szleng ilyen formán egyúttal önterápia is, az ego védelme az elnyomó közösség ellen. Robert L. Chapman így ír erről: „az ego sérült volta az ember leggyakoribb nem anatómiai jellegű problémája. A szleng akár gyógyír is lehet erre, önirányított terápia, mely egyidős az első beszélni tudó családdal. A család (akárcsak a társadalom) a hatalom és a jog hierarchiáját tartja fenn, mely ellen a gyermek egészséges, fejlődő énjének szüksége van kompenzálásra gyengesége és bűnössége miatt. A szleng mint gyógyír tagadja a gyengeséget, illetve kérkedik a bűnösséggel. Ebből a nézőpontból nyugodtan állíthatjuk, hogy a terapeutikus, gyógyító szleng szükséges az én fejlődéséhez, s hogy a társadalom nem működne szleng nélkül.

Különös, hogy egy olyan nyelvi jelenség, mely ennyire tünékeny és frivol, mint általában a szleng, egyúttal ennyire mély és létfontosságú lehet az emberi fejlődés és rend szempontjából. (…) Ebből az nézőpontból a szleng hasonló a profanitáshoz, és talán azonos is vele. A szlengnek ez a személyiségvédő funkciója erős hasonlóságot mutat bizonyos ősi, a közösségi hierarchiát ideiglenesen megszüntető ünnepekkel. Kis Tamás ezeket az ünnepeket Bahtyin terminusát kitágítva karnevál-nak nevezi. Úgy véli, hogy a szleng a karnevál legfontosabb tulajdonságait menti át verbális formában a hétköznapokba, ugyanis mind a karnevál, mind a szleng az embernek azon a tulajdonságán alapul, hogy az egyén nem élhet állandóan a csoport nyomása alatt. A szoros közösséghez tartozás jó dolog, biztonságot nyújt, ám olykor-olykor ki kell törni belőle. Ezt a szükségletet elégíthették ki azok a rítusok, amelyeknek szabályozott szertartása biztosította, hogy a lázadás okozta robbanás ne váljon határtalanná, és ne vesse szét végképp a csoportot, de a csoport tagjai mégis megélhessék a totális szabadságot.

A szleng ezt az örömteli, ujjongva örvendező, de csúfolódó és gúnyolódó, egyszerre tagadó és állító, egyszerre temető és új életre keltő karneváli nevetést őrzi a hétköznapi, nem ünnepi időszakokban is. Ez az oka annak, hogy a szleng oly sok érzelmileg telített, és mindezzel együtt humoros, tréfás kifejezést tartalmaz. Ezek a kifejezések nagyon gyakran a karnevál esztétikai szemléletét, a groteszk realizmust mutatják, amelynek legfontosabb ismérve a lefokozás, vagyis a magasztos, szellemi, eszményi, elvont dolgok átfordítása a tiszta anyagiság, az evilágiság és a vele eltéphetetlenül összenőtt testiség síkjára.

A szlenget egészen napjainkig jóval szűkebben értelmezték, mint ahogy ezt a társasnyelvészet teszi. Éppen ezért a szleng használatának és kialakulásának okait is eltérően magyarázták. Meglehetősen elterjedt az a vélekedés, mely szerint a szleng a maga gazdagságában akkor jelent meg először, amikor sokféle nép találkozott a régi vásárvárosok kulturális keresztútján, majd a még sokszínűbb, a mesterségek kölcsönös függőségén alapuló középkori városokban virágzott fel. Hasonló okokból a 19. században a szleng a modern városi élet részévé vált, illetve - ma még inkább - a modern társadalom részévé.

A szleng természete révén a sokarcú társadalom szerveződéséből jön létre és a maga módján elősegíti a társadalmi struktúrák és az egyes társadalmi csoportok közötti erőviszonyok fennmaradását és változását. A szleng születésével és működésével kapcsolatosan rendkívül elterjedt vélemény, hogy a szleng elsősorban szociálpszichológiai és nem nyelvészeti probléma. A szleng kialakulásának oka e szerint a felfogás szerint az, hogy az egy közösségben élő emberek hajlamosak egy a közösség tulajdonságait felmutató nyelv létrehozására. Ennek oka lehet az összetartozás érzékeltetésének vagy a kívülállók kirekesztésének, a csoportba való bejutásuk megnehezítésének szándéka, a titkosság vagy a közös ismeretek kihasználása, a kommunikáció gazdaságossága.

A szociálpszichológia szerint egy csoport társas környezete szükségszerűen valamilyen csoportszleng kialakulásához vezet, ugyanis a nyelvhasználat olyan eszköz, amely segíti az elkülönülő csoport „én-tudatának” (szociális identitásának) meghatározását és megerősítését. A szlenghasználat okaként a szociálpszichológiától függetlenül is elsősorban lélektani indítékokat szoktak felsorolni.

• A kedély túláradásaként és a puszta életöröm avagy a pillanatnyi lelkesültség okán: „csak úgy poénból”, játékosan vagy tréfából.
• A szellemesség, elmésség és humor tudatos gyakorlásaként, illetve teljesen vagy főként ezek spontán kifejeződéseként.
• Megmutatni és talán bizonyítani, hogy „mások” vagyunk; újszerűnek lenni.
• Szemléletesnek lenni, pozitívan és kreatívan, illetve negatívan - a színtelenség elkerülésére irányuló természetes vágy által hajtva.
• A figyelmet lekötni, sőt meghökkentő vagy megdöbbentő hatást elérni.
• Megszabadulni a sablonoktól - olyan törekvés ez, amely rendszerint a létező szavakkal és kifejezésekkel szembeni türelmetlenségből fakad.
• Tömörnek, velősnek és összefogottnak lenni.
• Gazdagítani a nyelvet. Ez a fajta szándékolt eredetiség csak a tanult emberek között dívik. Az ilyesmi inkább irodalmi vagy legalábbis műveltségi jellegű, mint spontán.
• Konkrétummal tölteni fel az elvontat, valószerűséggel és földközeliséggel az idealisztikusat, megfoghatósággal és közels...

A „teher” szó etimológiája érdekes módon kapcsolódik a „kehely” és „pehely” szavakhoz, amelyek hasonló hangeltéréseken és hangcseréken mentek keresztül a magyar nyelv történetében. Bár a szó eredete és pontos fejlődése összetett, a lényeg, hogy a „teher” szó jelentése a fizikai súlytól a lelki gondokig terjed, és a bibliai értelmezés szerint a személyes felelősségvállalás szimbóluma, melyet nem lehet elhárítani, de a testvéri segítségnyújtás keretében felemelni, Isten elé vinni lehet.

A "teher alatt nő a pálma" mondás azt fejezi ki, hogy terhelés hatására is pozitív jellegű fejlődés képes bekövetkezni. Ez igaz a tájakra is, amelyeket emberi és természeti hatások egyaránt érnek, pozitív vagy negatív terhelésként azonosíthatók. Ezek a hatások, mint például az éghajlati jellemzők, a mezőgazdaság, az ipar, az úthálózat, a beépített területek, árvízvédelmi műtárgyak stb., befolyásolják a táj ökológiai állapotát és terhelhetőségét.

tags: #kis #ember #nagy #teher