Kardos József, akinek neve mind a sport-, mind a tudományos életben megkerülhetetlen, életének 63. évében hunyt el. Ez a sokkoló hír mélyen megérintette az embereket, hiszen egy olyan komplex személyiséget veszítettünk el, aki mindkét területen maradandót alkotott. Míg a sportvilágban a magyar labdarúgó-válogatott stabil játékosaként, az egyetemi szférában az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszék professor emeritusa, korábbi dékánhelyettes és rektorhelyetteseként tisztelték. Körmendi Tamás búcsúztatója és a sportvilág megemlékezései rávilágítanak arra a kettős útra, amit Kardos József bejárt, tele sikerekkel, de tragikus fordulatokkal is.
Kardos József labdarúgó-pályafutása: A Mezey-csapat legendás hátvédje
Kardos József (Nagybátony, 1960. március 29. - 2022. július 28.) válogatott magyar labdarúgó, hátvéd, edző, testnevelő tanár volt. Az 1972-es évben születettek emlékeiben mindig ott lesz a magyar labdarúgó-válogatott csodálatos három éve, amikor a Mezey György vezette csapat 1984 és 1986 között végigverte Európát és a világot. Ennek a nemzeti együttesnek stabil játékosa volt az a Kardos József, aki 2022. július 28-án, csütörtökön ment el a néhány héttel korábban meghalt egykori csapattársa, Törőcsik András után.
Kardos József 1960. március 29-én született Nagybátonyban. Édesapja bányász, édesanyja téglagyári munkás volt, szegény sorból származott. Szülővárosában lett igazolt labdarúgó. Visszaemlékezve, azt mondhatjuk, hogy annak idején, odahaza Nagybátonyban állandóan futballoztak. Miután a helyi ifjúsági csapat tagja lett, rendszeres játéklehetőséghez jutott. Olyannyira jól ment a játék az ifjú Kardos Jóskának, hogy az 1970-es évek egyeduralkodó csapata, az Újpesti Dózsa érdeklődött iránta.
1978-ban került a Salgótarjáni Bányászhoz Nagybátonyból. Egy idény után az Újpesti Dózsa igazolta le, úgy, hogy három játékost adott cserébe az SBTC-nek. Kardos maga nem akart távozni a Stécétől, de a csereügylet révén a Megyeri útra került. Újpesten két bajnoki ezüstérmet szerzett és háromszor nyert MNK-t a csapattal. A Dózsában összesen 228 bajnoki mérkőzést játszott és 37 gólt szerzett.
A címeres mezt először Mészöly Kálmán idején ölthette magára, 1980 őszén. Utána három év szünet következett, majd 1983 nyarán az akkor kinevezett szövetségi kapitány, Mezey György új csapat építésébe kezdett. Ennek az új csapatnak betonbiztos tagja lett Kardos József is, aki ennek révén részese lett a magyar labdarúgó-válogatott 1984-1986 közötti félelmetes menetelésének, amelynek révén nemzeti együttesünk 1986 elején vezette az európai ranglistát és harmadik helyen állt a nemhivatalos világranglistán.
1984. szeptember 26-án, az első világbajnoki selejtezőn az osztrákok ellen, a Népstadionban dőlt el minden. A szünetben Ausztria Schachner góljával 1-0-ra vezetett. A második félidőben Nagy Antal egyenlített, majd Esterházy Márton megszerezte a vezetést. A 78. percben, egy szabadrúgásból Kardos József hatalmas gólt lőtt, amivel a magyar csapat 3-1-es győzelemmel kezdte meg a vb-selejtező sorozatot. Sokak szerint ez a gól volt az, amely akkora lendületet adott a fiúknak, hogy azok meg sem álltak Mexikóig.
Kardos József akkor már alapembere volt a Mezey-féle csapatnak. Ott volt, amikor a válogatott minden idők egyik legjobb játékával idegenben 2-1-re verte a hollandokat, egy szál alsónadrágban rohant körbe a bécsi Hanappi-stadionban, midőn az osztrákok 3-0-s legyőzése után Magyarország kijutott a mexikói vb-re, s az örömittas magyar szurkolók szinte letépték róla a mezt és a nadrágot. Részese volt az 1986. március 16-án Budapesten lejátszott Magyarország-Brazília (3-0) barátságos mérkőzésnek, s úgy utazott Mexikóba, hogy a vb-n fellépő csapatból sem lehet őt kirobbantani.
Kardos a mexikói vb mindhárom meccsén játszott. Utólag azt mondta: bár ne tette volna. A szovjetek ellen az ő lassúságára fogták az ellenfél harmadik, tizenegyesből esett gólját. Népsport: "Kardos is lassú, nehézkes volt Belanovék mozgékonyságához, lendületéhez képest. Szünet után sem tudta útját állni a szovjet rohamoknak" - de ez még jóságos megközelítés volt, mert a labdarúgáshoz semmit sem értő Végh Antal a vb után megjelent Gyógyít6atlan című, több százezres példányban elkelt könyvében egészen minősíthetetlen módon írt a játékosról. Kardos szíve itt szakadt meg másodszor. Mert senki sem állt mellé, mert bűnös volt ő, mint mindannyian, akik Mexikóban szerepeltek.
A mexikói kudarc és a magány
„Mexikóban már a bemelegítésnél azt sem tudtam, hol vagyok. Garaba Imrével passzolgattunk, és mindketten azt mondogattuk, már ezt sem tudjuk végigcsinálni. Jéghegyeket láttunk magunk előtt. Amikor véletlenül 30 métert tudtam sprintelni, imádkoztam, hogy rövid időn belül ne kelljen egy újabb, 20 méteres lendületes futást megcsinálnom, mert azt éreztem, azon nyomban összeesem. Mi is nehezen tettük túl magunkat a történteken, de hazatérve az verte ki leginkább a biztosítékot a szurkolóknál, hogy semmilyen magyarázatot nem kaptak erre a hatalmas kudarcra. Minket, hazatérve, ahol csak pályára léptünk, leköpdöstek, megdobáltak a szurkolók, és mindenhol azt kérdezték, miért adtuk el a meccset a szovjeteknek? Én már a hazatérésünk másnapján edzettem, nem azért, mert megőrültem, egyszerűen felejteni akartam."
A mexikói világbajnokság mindmáig az utolsó magyar vb-szereplés, és az is tény, hogy sajnos sok akkori kerettag pályafutására negatív hatással volt. Kardos József esetében is megtört valami, mert bár a vb után még többször is szerepelt a válogatottban, sőt, az Újpesti Dózsával 1987-ben, immáron csapatkapitányként másodszor is kupát nyert, nagyon fiatalon, mindössze 30 évesen visszavonult.
Magyarország - Ausztria 1984.09.26 - Kardos József gólja
1987-ben a Vasasnál töltötte a szezont, majd innen szerződött a görög Apollon Kalamaria csapatához. Itt nagyon rövid időt töltött, és a Dunakeszi VSE érintésével visszatért a magyar élvonalba, és a Váci Izzóhoz igazolt. Három év múlva (ekkor még mindig csak 30 éves volt), 1990-ben a Váci Izzóban még lejátszott 13 mérkőzést, s ott fejezte be érdemi labdarúgó-pályafutását.
A kiváló bekk ezután is a futball közelében maradt, de igazán testhezálló feladatot nem igazán kapott. Sok mindennel próbálkozott, volt edző, MLSZ-ellenőr, újságíró (a Nemzeti Sportban, meccsekről tudósított, ott a sportújságíró Vincze András karolta fel), testnevelőtanár. Sehol nem találta a helyét, s 2015-ben úgy szakadt meg a szíve, hogy infarktust kapott.
Magánélete is kisiklott, gyermekei édesanyjától elvált, gyermekeivel is megszakadt a kapcsolata, és bár egyszer még újra rátalált a szerelem, élettársát elragadta tőle a gyilkos kór. Ezért élete utolsó éveit magányosan élte Csepelen egy önkormányzati bérlakásban. Egészen haláláig a futball közelében maradt. Évekig volt csapatkapitánya és fő szervezője az öregfiúk-válogatottnak. Megfordult Tökölön és a Szent Pál Akadémia csapatánál is, legutóbb pedig Csepelen gyerekeknek tartott edzéseket, emellett hétvégenként MLSZ-ellenőri minőségben járta a bajnoki mérkőzéseket. Amint fogalmazott, ez a két foglalkozás hozott annyit a konyhára, amelyből eléldegélt egyik hónapról a másikra.
Kardos József tudományos pályafutása az ELTE-n
Kardos József az ELTE-n folytatott történelem-filozófia szakos tanári tanulmányokat. Már végzős hallgatóként komoly szerepet vállalt az egyetemi közélet szervezésében, diplomáját 1963-ban vehette kézhez. Jogviszonya az alma materrel ezt követően egészen haláláig, mindösszesen 68 esztendőn keresztül is szakadatlan maradt: oktatóként már az első munkahelye is egyetemünk volt, és státuszát akkor is megtartotta, amikor a szakigazgatásban kapott súlyos feladatokat.
1963-ban a Középkori Magyar Történeti Tanszéken kezdte tudományos pályafutását, az akadémikus Elekes Lajos professzor mellett: 1963-1964-ben gyakornoki, 1964-1967 között tanársegédi, majd 1967-1980 között adjunktusi beosztásban szerepelt (1971-1974 között másodállásban, 1974-1980 között pedig oktatói tevékenységét szüneteltetve szabadságon). Kutatási területe pályafutása ezen első szakaszában a Szentkorona-tan története volt: ebből szerzett egyetemi doktori címet is 1965-ben.
Párhuzamosan 1971-től az oktatásügy szervezésében, majd a felsőoktatás szakigazgatásában is szerepet vállalt: előbb a Művelődésügyi Minisztériumban, majd ennek 1974-i átalakítása nyomán az újonnan létrehozott Oktatásügyi Minisztériumban, ahol 1974-1978 között a Tudományegyetemi és Tanárképző Főiskolai Főosztályt, majd 1979-ben és 1980-ban a Személyzeti Főosztályt vezette. Az utóbbi esztendő fontos vízválasztó volt tudományos pályafutásában, 1980-ban ugyanis minden energiájával az egyetemi oktatás felé fordult. Mivel azonban időközben kutatói érdeklődésének homlokterébe a két világháború közötti történelem (és elsősorban az eszmetörténet, illetve az oktatástörténet) került, a Középkori Magyar Történeti Tanszékről áthelyezték az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékre, ahol előbb néhány hónapig tudományos főmunkatársként, majd 1981-től docensként dolgozott, immár újra teljes állású egyetemi oktatóként.
Kandidátusi fokozatát 1981-ben a Szentkorona-tan két világháború közötti történetének feltárásával szerezte meg, majd 1996-ban a Horthy-kori legitimizmusról szóló értekezéssel nyerte el a az MTA doktora címet, amit még ugyanebben az évben követett a professzori kinevezése is - ám ezúttal már egyetemünkön belüli harmadik állomáshelyére, a Történelem Segédtudományai Tanszékre. 1997-1999 között tanszékvezetőként irányította a nagy múltú katedra munkáját, egyebek mellett ő felelt a magyarországi egyetemi levéltárosképzésért, valamint az új- és jelenkori történeti muzeológus-képzésért is.
Szerepet vállalt az egyetemi és a kari vezetésben is: 1987-1989 között a Bölcsészettudományi Kar oktatási ügyekért felelős dékánhelyettese, 1989-1991 között pedig az ELTE oktatási rektorhelyettese volt, 1999-2007 között pedig a BTK Kari Tanácsának tagja a Történeti Tanszékcsoport, majd a Történeti Intézet képviseletében. Tudományszervezői és vezetői munkásságát szeretett egyeteme 1991-ben Pro Universitate díjjal ismerte el, nyugdíjba vonulásakor pedig 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Életre szóló barátság kötötte Glatz Ferenc, Izsák Lajos, Kállay István és Vargyai Gyula professzorhoz.
2007-ben vonult nyugdíjba, ugyanebben az évben emeritált. Személyében egyetemünk és karunk mellett elkötelezett tudós és tanár, a két világháború közötti eszmetörténet meghatározó kutatója, a 20. századi magyar oktatásügy históriájának egyik legkiválóbb ismerője távozott.