Kádár János: A politikus élete és korszaka

Kádár János, születési nevén Czermanik János József (Fiume, 1912. május 26. - Budapest, 1989. július 6.) a modern kori magyar történelem egyik legjelentősebb és legellentmondásosabban megítélt alakja. Élete hosszú évtizedeiben meghatározta egy egész ország, sőt, Európa jelentős részének sorsát. Az 1945 utáni szovjet típusú rendszer 1957-1989 közötti időszakának, az úgynevezett Kádár-korszaknak egészen 1988-ig de facto vezetője volt.

A kezdetek és a mozgalmi évek

Kádár János 1912. május 26-án született Fiuméban, a szlovák származású Csermanek Borbála szállodai szobalány házasságon kívüli gyermekeként. Apja, Krezinger János nem vette feleségül az édesanyát, aki elveszítette munkáját, és a csecsemőt Pusztaszemesre, majd Kapolyra vitte, Bálint Imre és Bálint Sándor gazdálkodóknál hagyva. Édesanyja, Czermanik Borbála (1884-1949) Komárom vármegyei Ógyallán született, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Hatéves korában anyja Budapestre vitte, ahol a Cukor utcai elemi iskolába íratta be. Kádár a legszegényebb diákok közé tartozott, és bár kiválóan tanult, hiányos felszerelésével kitűnt a többiek közül. Édesanyja nehéz természetű és indulatos nő volt, aki rendszeresen verte fiait. Kádár még harmincéves korában is egy ágyban aludt öccsével, Jenővel, aki szintén házasságon kívül született 1920-ban. A későbbi Kádár János jellemét meghatározták az egymásra épülő frusztrációk és szégyenek, az apa nélküli lét, a mélyszegénység.

Kádár apját, Krezinger Jánost egész gyerekkorában nem látta. Krezinger 1913-ban megnősült, és három fia született. Kádár már az ország vezetője volt, amikor 1958-ban véletlenül értesült egyik féltestvére létezéséről. Egy Somogy megyei téeszlátogatáson szóltak neki, hogy a közben magyarosított nevű Kertész János Kaposváron pártalkalmazott. A két János ezután találkozott, továbbra is kapcsolatban maradtak, de viszonyuk formális maradt. 1961-ben, egyetlen alkalommal, apját is meglátogatta. A visszaemlékezés szerint az apa bort töltött és azt mondta: „Fiaim, emeljük poharunkat arra, hogy együtt a család!” Kádár többször nem kereste apját, temetésére sem ment el, csak egy koszorút küldött. „A vérség nem igazi kötelék. Leéltünk egy életet úgy, hogy nem is tudtunk egymásról.”

Csermanek János, miután jeles eredménnyel elvégezte az elemi iskolát, a Wesselényi utcai polgári iskolába járt, majd írógépműszerésznek tanult, amely akkoriban „munkásarisztokrata” szakmának számított. 1929-ben megszerezte segédlevelét, és a Torpedó Írógépgyár vezérképviseleténél kezdett dolgozni, de a gazdasági válság miatt még az év végén elbocsátották. Olyan életrajz-változat is forgalomban van, amely szerint „politikai okokból” már szakmunkásvizsgáját is csak főnöke jóindulatának köszönhetően szerezte meg. Így vagy úgy, ezután már csak alkalmi munkákat vállalhatott; írógépműszerészként - a ’60-as évekig hivatalosan, például az országgyűlési képviselőjelöltek listáin, feltüntették az „eredeti foglalkozást”, az ő neve mellett ez állt: „Kádár János műszerész, az MSZMP KB első titkára” - később nem dolgozott. Már ekkoriban sokat sakkozott és futballozott.

1931 őszén került kapcsolatba a munkásmozgalommal. Szeptember első napjaiban egy futballistatársa bevonta a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) tevékenységébe; a Szverdlov nevét viselő sejt tagja lett. Szeptember 26-án meghallgatta József Attila előadását egy szakszervezeti rendezvényen, majd később személyesen is megismerkedett a költővel. 1931. november 9-én, miután részt vett néhány kisebb akcióban, egy illegális találkozón a rendőrség letartóztatta és vádat emeltek ellene. 1932. február 10-én a Budapesti Büntető Törvényszék felmentette, de február 26-án rendőri felügyelet alá helyezték. A rendőrség ettől kezdve kommunistaként tartotta nyilván. 1932 februárjában bevonták a KIMSZ észak-budapesti kerületi bizottságának munkájába. Barna (Sándor) néven a KIMSZ-sejtek munkáját irányította, részt vett a tagok képzésében. 1933 májusában tagja lett a KIMSZ budapesti területi bizottságának, Róna álnéven a kerületi bizottságok munkáját irányította. 1933. június 21-én újra letartóztatták. Október 4-én a Budapesti Büntető Törvényszék Szemák-tanácsa „az állam és a társadalom rendjének erőszakos felforgatása és megsemmisítésére irányuló bűntett” miatt kétévi fegyházra ítélte. 1934 januárjában a Kommunista című lap 2. számában a KIMSZ Központi Bizottsága (KB) bejelentette, hogy „a rendőrség előtt áruló magatartás[t tanúsító]” Csermaneket kizárta a szervezetből. A kizárásnak súlyosabb következménye (ekkor) nem lett, a mozgalom visszavette, s ami a legfontosabb volt számára: 1937 elején a szegedi Csillagban maga Rákosi Mátyás is befogadta - aki bizonyára nem hitte, hogy a fiatalember rendőrspicli lett, egyszerűen nem bírta a vallatással járó megpróbáltatásokat. Azt a tényt azonban, hogy a rendőrségen rosszul vizsgázott, kiváló memóriája „jobb időkre” megőrizte. 1935. január 24-én a Budapesti Ítélőtábla feltételesen szabadlábra helyezte, majd június 1-jén másodfokon helybenhagyta az első fokú ítéletet. 1936 februárjában védője semmisségi panasszal élt, ezért börtönbüntetésének folytatását elhalasztották. Miután a panaszt a Kúria Töreky-tanácsa elvetette, 1937. február 2-án a szegedi Csillag börtönben folytatta büntetése letöltését. Itt ismerkedik meg majd Rákosi Mátyással és más kommunista aktivistákkal. 1937. Június végén egy volt elítélt-társa azt javasolta, hogy ha továbbra is részt akar venni a mozgalomban, lépjen be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), mert a KIMSZ és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) gyakorlatilag nem működik. 1937. szeptember 1-jén tagja lett az MSZDP Budapest VI. kerületi szervezetének. Itt 1941 tavaszáig legális pártmunkát végzett, közben kifutóként, alkalmi munkákból tartotta fenn magát. 1940 tavaszán a kommunista szobrász, Goldmann György bevonta az újjászerveződő illegális kommunista párt VI. kerületi sejtjének munkájába; ez év novemberében szintén Goldmanntól tudta meg, hogy formálisan is tagja lett a KMP-nek. 1941 nyarán először tagja, majd titkára lett a KMP Budapesti Területi Bizottságának. Az év őszén az SZDP és a KMP VI. 1942 májusában lett tagja a KMP KB-nak. Ugyanebben a hónapban egy nagy letartóztatási hullám miatt illegalitásba kellett vonulnia. A háború végéig „törvényen kívül” élt, legális munkát nem vállalhatott. Létfenntartását a párt biztosította: tulajdonképpen ekkortól tekinthetjük „hivatásos forradalmárnak”. 1942 decemberében ő lett a KB egyik titkára, azaz a párt egyik első vezetője. Az illegális KMP vezetőségébe ekkor rajta kívül hatan tartoztak. A nyári nagy letartóztatások azonban igencsak megtizedelték az illegális párt vezetőségét. 1944 áprilisáig őt tekinthetjük a hazai kommunisták első számú vezetőjének. 1943 áprilisában, a párt kezdeményezésére, találkozott Szakasits Árpáddal, az SZDP egyik vezetőjével. 1943 júniusában a KMP KB, Kádár javaslatára, úgy döntött - tekintettel arra is, hogy a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága májusban megszüntette a nemzetközi munkásszervezetet -, hogy színleg feloszlatja a KMP-t, és Békepárt néven szélesebb (kissé talán „népfrontos”) alapokon szervezi újjá a mozgalmat. Ez átmenetileg valamelyest növelte a párt befolyását.

A börtönévek és a hatalomra jutás

1944. április 19-én Kádár éppen azért indult Jugoszláviába, hogy kapcsolatba lépjen az ottani kommunista párt képviselőivel. Küldetése korán meghiúsult: Dárda községben a németek elfogták: (valódi) katonai igazolványa szerint Lupták János tizedest. Személyazonosságára nem derült fény; a katonai bíróság két és félévi börtönbüntetésre és lefokozásra ítélte. Büntetésének letöltését a budapesti Conti (ma Tolnai Lajos) utcai börtönben kezdte meg. „Ott egy amerikai légitámadás alkalmából a zárkáját telitalálat érte, úgyhogy valósággal kettéhasította azt. Ez szörnyű sokkot és traumát okozott Kádárban” - emlékezett egy kortársa. November 12-én a börtönt evakuálták, az elítélteket gyalogmenetben a nyugati határ felé irányították. Néhány nap múlva Nyergesújfalunál többedmagával megszökött a transzportból, ennek folytán néhány nap múlva visszaérkezett Budapestre. Kádár november végén újra bekapcsolódott a pártvezetés munkájába. Tekintettel arra, hogy Rajkot december 7-én ismét letartóztatták, megint ő lett a „rangidős” vezető.

1945. január 19-én a volt KMP/Békepárt hazai vezetői is létrehozták az MKP Központi Bizottságát (néhány nap múlva már Központi Vezetőségnek [KV] nevezték), Kádár is tag lett, de már nem tekintették titkárnak. Közben január 26-án Debrecenben a Moszkvából hazatért vezetők megalakították a párt Titkárságát, a főtitkár pedig - ekkor formálisan is a párt első számú vezetője - Gerő Ernő lett. Január 21-én a Budapesti Nemzeti Bizottság Kádárt kinevezte a nagy-budapesti rendőrfőkapitány helyettesévé. (Tisztségét április 28-ig töltötte be.) Január 24-én az MKP KV budapesti ülésén Gerő az 1943-as pártfeloszlatás miatt „szigorú megrovás” pártbüntetésben részesítette, de az ügynek további következményei ekkor sem lettek. A február 23-24-i KV-ülésen egyesültek a párt budapesti - egykori hazai illegális - és debreceni - moszkvai emigránsok alkotta - vezető szervei. Tizennégy tagú KV-t választottak, Kádár is tag lett, de a Titkárságba nem került be. Április 2-án egy budapesti nagygyűlésen az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INgy) képviselőjévé választották. Szeptember 6-án tagja lett az INgy Politikai Bizottságának is. A november 4-i választásokon a párt Heves megyei listáján szerzett mandátumot. 1947. augusztus 31-én (a hírhedt „kékcédulás” választásokon) a párt Heves-Nógrád megyei listáján szerzett mandátumot. 1949. május 15-én ugyanott választották képviselővé. Április 13-án először üléseztek együtt a KV budapesti és debreceni tagjai és Kádárt a KV egyik titkárává választották. Május 22-én az MKP KV saját soraiból 11 tagú Politikai Bizottságot (PB) választott, Kádár is bekerült a testületbe. Április 28-tól ő volt a Nagy-Budapesti Területi Bizottság titkára is (május 22-ig). November 26-án, az MKP KV PB döntése alapján, Rajk Lászlótól átvette a Budapesti Területi Bizottság vezetését. (Budapesti első titkári pozícióját 1948 augusztusáig megtartotta.)

1948-tól 1950-ig a Dinnyés-, majd a Dobi-kormány egyik belügyminisztere volt. 1951-ben letartóztatták, 1952-ben koncepciós perben elítélték, emiatt 1954-ig ült börtönben. 1956. október 25-től az MDP KV első titkára, 1956. október 30-án a második Nagy Imre-kormány államminisztere lett. November 1-jén Moszkvába vitték, ahol rábízták a forradalom leverésének és megtorlásának levezénylését. Az MDP helyére lépő MSZMP vezetője, 1957-től első titkára, 1985-től főtitkára.

Kádár János a sportban

Kádár János a húszas években Vasas-ifi volt, és a Népliget homokjában rúgta a labdát a Hársfa utcai fiúkkal. A Vasas 1946. szeptember 12-én rendkívüli közgyűlésén az egyesület elnökének választotta. A Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja ekkor jelentette ki: „Azt akarjuk, hogy a Vasas legyen a legnagyobb, legerősebb egyesület az országban!” A labdarúgás a politika játszótere lett, a klubok színezete, aktuális erőpozíciója a pártviszonyokat képezte le. A Vasas 1945 és 1990 között 30 alkalommal végzett az NB I legjobb öt csapata között. Szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy az 1956-os forradalmat követő első - 1957. tavaszi - bajnokságot az 1954-ben rehabilitált, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárává és Magyarország miniszterelnökévé előlépő Kádár János egyesülete, a Vasas nyerte meg, története során először.

Kádár a sportban is a párt érdekeit tartotta szem előtt, és határozottan fellépett az általa „fasiszta gyülekezetnek” nevezett B közép ellen. „Én például ezt az idei tavaszi helyzetet felhasználtam volna arra, hogy örökre megszüntessem a »B« középet úgy, hogy legalább nyolcvan vezetőt letartóztattam volna és börtönbe csukattam volna legalább tíz esztendőre.” - mondta. Azt is hangsúlyozta, hogy „nem lehet szentimentálisnak lenni, mi még kibírjuk, ha a »B« közép miatt hangoskodni fognak. Nem lehet tűrni, amit csinálnak. Ha az elvtársak nem ügyelnek, akkor a sportmérkőzések lesznek az egyetlen legális területei a szovjetellenes, kommunistaellenes, antiszemita hangulatkeltésnek, és 70 000 emberre lövetni nem tréfadolog.” Grosics Gyula és Puskás Ferenc esetében is a politikai lojalitást helyezte előtérbe a sportteljesítménnyel szemben. „Ami Puskást illeti, visszajöhet, de csak mint magyar állampolgár és nem mint Puskás, a csapatkapitány. Míg él, nem lesz többé csapatkapitány.”

Kádár és a sajtó

Kádár János és a sajtó viszonya meglehetősen összetett és bizalmatlan volt. Az apparátus elzárta a nyilvánosságtól, beszédeit akkor már nem közvetítette élőben a rádió, a televízió, gondos és szakértő kezek utólag nyesegették ki belőlük azokat a - nemegyszer gyermeteg - szövegrészeket, amelyek a pártvezető mentális állapotáról árulkodtak volna. Aktív évei vége felé keményen cenzúrázták a megszólalásait. Szükség is volt rá. A nyolcvanas évek második felében már nem tudta, milyen folyamatok zajlanak az országban. És megfordítva: a közvélemény semmit sem tudott arról, miképp vélekedik Kádár a forrongó, átalakuló Magyarországról, egyáltalán, mit ért meg belőle.

Kádár mély bizalmatlansággal viseltetett az újságírók iránt. Nem szerette a sajtóban való szereplést. Csak ritkán adott interjút magyar újságíróknak. „Ha leáll velük beszélgetni, a saját felelősségére teszi!” - figyelmeztette referensét. Ez a viszolygás abból a tényből fakadt, hogy úgy érezte, a sajtó képzeli, hogy ő kelti fel a napot. A sajtó számára csak egy szükséges rossz volt, amelyet kontrollálni kellett. Nem szerette, ha a tévében, rádióban beszélnek róla. „Minek?” - kérdezte. Amikor egy alkalommal a Kossuth Rádió arra készült, hogy magnetofonról beadják Kádár János régi beszédeinek részleteit, a kezdeményezés elhalt. A következő alkalommal már nem is került sor rá. Nem járult hozzá ahhoz sem, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készítsen róla.

A nyilvánosságtól való távolságtartása mögött a személyes szerepléstől való idegenkedés mellett a párt iránti lojalitása, de a kommunista rendszer iránti fenntartásai is meghúzódtak. „Aki a nyilvánosság előtt nyíltan beszél az ország szennyéről, nehézségéről, szörnyűségéről, az csak megterheli az embereket.” Kádár elítélte a sztálini személyi kultuszt, és nem akart hasonló jelenséget maga körül. Ugyanakkor tudta, hogy a sajtó a hatalom ellenőrzésére is alkalmas eszköz lehet, és nem akart teret engedni a rágalomhadjáratoknak, amelyek később élete utolsó szakaszát is megkeserítették.

Kádár János és a szovjet vezetés

Kádár János számára a Szovjetunió iránti elkötelezettség volt és maradt politikai pályafutásának alapja. Mély rokonszenv fűzte magához az orosz néphez is, és tudta, hogy nélküle - legalábbis az első időszakban - egy órát sem tarthatott volna magát a hatalmon. „A vérség nem igazi kötelék, az igazi kötelék a Szovjetunióval való barátság” - idézte Aczél György Kádár szavait. Az idők múltával Kádár korábbi egyértelmű rajongása racionálisabbá vált. A 60-as évek elején már megfogalmazta, hogy a szovjetek által követett szolgai másolást ellenzi, és olyan politikát kíván, amelyet a magyar nép is megért és támogatni tud. A magyar nép elvárásait a Szovjetunió érdekeivel együtt látta, együtt kezelte, és finom taktikázással próbálta elérni céljait. Az ország és a nép érdekében igyekezett mindaddig elmenni, amíg a Szovjetunió nem mondott vétót.

Kádár támogatta, hogy a magyar diplomaták nyugodtan végezzék kapcsolatjavító munkájukat a nyugati országokkal, sőt, azt is javasolta, hogy „szerezzünk több barátot nekünk”. Emellett arra is buzdította Szűrös Mátyást, a külügyminiszter-helyettest, hogy vitában a szovjet vezetéssel is nyisson. A magyar érdekek mellett tűzzel-vassal kitartott, amit egy emlékezetes eset is bizonyít. Amikor Szűrös egy moszkvai tárgyaláson a szovjet érdekeket képviselte, Kádár keményen ráförmedt: „Szűrös elvtárs súlyos tévedésben van! Az Ön feladata az, hogy a magyar érdekeket képviselje Moszkvában, és nem az, hogy a szovjet érdekeket Budapesten.”

Kádár viszonya a szovjet vezetőkkel mindig különleges volt. Hruscsovval mélyen együtt érzett, és 1964-ben egyedül merte méltatni a puccsal megbuktatott szovjet vezető érdemeit a szocialista világban. „Néhány Hruscsov, és az egész szovjet birodalom szétesik.” - mondta munkatársainak. Brezsnyevvel szemben azonban mindig is bizalmatlan volt, és soha nem békélt meg vele igazán. „…Ismered Leonyid Iljicsnek a teatralitás iránti mély vonzalmát!” - jegyezte meg egy alkalommal.

Andropovval, a KGB egykori vezetőjével és később főtitkárral, Kádár kifejezetten baráti viszonyt ápolt. Andropov mindig különös figyelmet szánt a magyar ügyeknek, és Kádárnak sokat köszönhetett a magyar politika alakulásában. Amikor Andropov meghalt, Kádár mély fájdalommal reagált. „Szívem mélyéből sajnálom Jurij Vlagyimirovicsot.” - mondta. Gorbacsovval szemben viszont már távolságtartóbb volt. Kádár konzervativizmusa és középhatalmi öntudata idegenné tette számára Gorbacsov „peresztrojkájának” és „glasznosztyjának” elképzeléseit. „Miért akarják megmondani az embereknek, hogy mennyire élvezik a szabadságot? Majd rájönnek maguktól is.” - vélekedett. Azt is lenézte, hogy Gorbacsov felesége, Raisza Párizsba járt ruhát csináltatni, és úgy vélte, a szovjet vezetés „bohócnak tekintette”.

Kádár Jánost egész élete során mély elkötelezettség fűzte a kommunista eszmékhez és a Szovjetunióhoz, de soha nem vált hűbérúrrá, és mindig a magyar érdekek képviseletére törekedett, még akkor is, ha ez konfliktusokkal járt a szovjet vezetéssel. „Nem szabad, hogy a magyar politika másodhegedűs legyen!” - mondta. Ez a hozzáállás tette őt rendkívül sikeres politikussá, aki évtizedeken keresztül képes volt manőverezni a szovjet vezetés, a magyarországi érdekek és a nyugati világ elvárásai között, a szovjet megszállás politikai realitásának figyelembevételével kereste az ország mozgásterének és szabadságának elérhető határait.

tags: #kadar #janos #gy #betu