Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. - Szeged, 1937. április 6.) magyar költő, újságíró volt, aki saját magát „a magyar bánat és az emberi részvét költőjeként” határozta meg. Szegedi kispolgári családból származott, ősei többnyire kisiparosok, anyai nagyapja az utolsó szegedi gombkötőmester volt.
A visszahúzódó, gyenge fizikumú fiú a piaristákhoz járt gimnáziumba, 1899-től egy évig Vácott piarista novícius volt. Aztán mégis hátat fordított a papi hivatásnak, és 1902-től a pesti egyetem magyar-latin szakán tanult tovább. A Négyesy László professzor által vezetett legendás stílusgyakorlat órákon kötött életre szóló barátságot Kosztolányi Dezsővel és Babits Mihállyal, költői pályájuk is egy időben indult. 1905-ben került kapcsolatba Ady Endrével, akinek elsőként ismerte fel korszakos jelentőségét.
1906-ban letett tanári vizsgája után szülővárosában szeretett volna elhelyezkedni, de csak Máramarosszigeten, majd Léván kapott tanári állást. A kisvárosi lét, a társaság hiánya megviselte érzékeny lelkét, első ízben ekkor kísérelt meg öngyilkosságot.
1907-ben Szegeden kiadták első verseskötetét, 1908-ban pedig Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. A város pezsgő szellemi élete inspirálóan hatott művészetére, egyik megalapítója lett a Holnap antológiát megjelentető költői mozgalomnak, az 1908 elején meginduló Nyugatnak pedig a kezdetektől szerzője volt. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt, aki a költő számára a nő, a szerelem örök jelképe lett, a reménytelen vonzalmat megörökítő Anna-versei szerelmi líránk legszebb darabjai közé tartoznak.
Juhász Gyula 1911-ben Szakolcára, két év múlva Makóra került tanárnak, ezt a váradi évek után száműzetésként élte meg. 1914-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg, Pesten mellbe lőtte magát, sokáig a Rókus kórházban kezelték. 1915-ben újabb kötete jelent meg Új versek címmel, ebben talált rá saját hangjára, amelyet az impresszionizmus és parnasszizmus formált, és az erőteljes hangulatiság, érzelmesség és szépségkultusz jellemzi.
1917-ben idegrohamot kapott, klinikai kezelése után hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították. Állapotában javulást az 1918-as év jelentett, visszatérő életkedvvel várta a forradalmakat, reménykedésének verseiben, vezércikkeiben adott hangot. Ekkor már ismét Szegeden élt, és aktívan is részt vett a közéletben: az őszirózsás forradalom után tagja volt a szegedi Nemzeti Tanácsnak, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat 1919-ben Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, tagja lett a szegedi színház direktóriumának. A várost megszálló franciák eltávolították a színháztól, egy tanárgyűlésen bántalmazták is.
A bukás után élete megtört, politikai szereplése miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt, a Munka című szociáldemokrata lap foglalkoztatta. Vigasza, menedéke a költészet maradt, finoman árnyalt, tökéletes formaművészetről tanúskodó verseinek legfőbb témái a társadalmi kérdések, a reménytelenül kínzó szerelem, a művészeti szépségekben való gyönyörködés lettek.
Negyedszázados költői jubileumán Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötte. 1929-ben az elsők között jutalmazták Baumgarten-díjjal, amelyet 1930-ban és 1931-ben is megkapott. Egészsége azonban egyre romlott, ideje nagy részét szanatóriumban töltötte, és 1937. április 6-án veronállal vetett véget életének.
Élete tragikus és titokzatos vonásai
Juhász Gyula élete tele volt tragédiákkal és belső küzdelmekkel. Már gyermekkorában sem volt könnyű dolga: beteges, gyenge testalkatú volt, ráadásul már tizenéves kora óta szorongó, depresszív hajlammal küzdött. Édesanyjához, Kálló Matildhoz szoros viszony fűzte, talán már túl szoros is. Egész életében nem tudott elszakadni tőle, felnőtt férfi korában is ő volt még a legbiztosabb pont számára. Juhász Illésné, ma úgy mondanánk, túlszerette fiát. Soha nem látta meg benne a felnőtt férfit, emiatt kapcsolatukban a költő mindig kisgyermek maradt.
Anyja hatására gondolkodott el a papi pályán, ám ez kudarcba fulladt. Egy évig tanult papnövendékként, de felettesei úgy vélték, Istenhez a szenvedés, és a mártírság által akar tartozni, emiatt nem tartották megfelelőnek a papi tisztség betöltésére. Az iskolában egyik papnövendék társa közeledett hozzá, és ez mélységesen megrémítette a költőt.
Apja, Juhász Illés betegsége is mély nyomot hagyott rajta. A szifiliszes eredetű gerincvelő-sorvadás és idegbaj miatt az apa mozgásképtelenül, tolószékben és elborult elmével élte le élete utolsó tíz évét. A költő egész életében meg volt győződve róla, hogy örökölte apja vérbaját és idegrendszeri gyöngeségét is. Rettegett attól, hogy őrá is a szifiliszes szövődmény, a teljes elbutulás vár. Ezt a félelmet táplálta az az eset is, amikor először tesztelték őt vérbajra (1917-ben), és a teszt pozitív lett. Bár élete során többször is elvégezték rajta a tesztet, mindig negatív eredménnyel, sőt, halála után a boncolás során megvizsgálták az agyát is, ami egyértelműen bizonyította, hogy Juhász Gyula nem volt vérbajos.
A nőkkel való kapcsolata is nehézkesen alakult. Móra Ferenc szerint „… a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege.” Élete legkiegyensúlyozottabb korszaka volt az a négy év (1902-1906), amit a pesti egyetem bölcsészkarán töltött. Itt végre olyan társak közé került, akik nem a külseje és gátolt viselkedése, hanem lenyűgöző tudása, olvasottsága és költői tehetsége alapján ítélték meg őt. Az elfogadó közeg hatására szorongása, gátlásossága is jelentősen enyhült.
Négyesy László professzor híres stílusgyakorlatain ő volt a legnagyobb tehetségnek tartott ifjú költő. Bár „szinte beteges szenzibilitását” (Ady), neurózisát, melankóliáját minden kortársa hangsúlyozta, életét, költői és tudományos karrierjét kétségkívül az törte derékba, hogy a sikeres egyetemi évek után mindenféle Isten háta mögötti gimnáziumokba kapott tanári kinevezést, ezért mindjárt a pálya elején kívül rekedt az irodalmi és szellemi közélet mezsgyéjén.
Először az erdélyi Máramarosszigeten, majd a felvidéki Léván kapott tanári állást: a helyszíneket száműzetésnek, a tanárságot szellemi robotként élte meg. Léván már nem is bírta egy hónapnál tovább, október elején otthagyta a gimnáziumot és Pestre utazott, hogy ott a Lánchídról a Dunába ölje magát. 1908-tól végre méltó szellemi környezetbe került: a pezsgő kulturális életéről ismert Nagyváradra ment tanárnak, itt viszonylagos boldogságban teltek napjai, a szerelem is megérintette.
A nagyváradi Szigligeti Színház két darabját is színre vitte; ekkor, a próbák alatt ismerkedett meg Sárvári Anna színésznővel. Anna szőke, kékszemű, eléggé nagydarab nő volt, színésznőnek tehetségtelen, ám az életben leleményes. A félszeg, esetlen költő-tanárnak esélye sem volt, közeledését a nő visszautasította. Juhász Gyula viszont a nagybetűs Szerelmet élte meg Anna által és utóbb olyan földöntúli eszményképet varázsolt a nőből verseiben, aminek vajmi kevés köze volt eredeti, profán modelljéhez.
1917-ben került be először „az élő halottak házába” - ahogy az elmegyógyintézetet nevezte. Szegeden kilenc alkalommal volt hosszabb-rövidebb ideig az elmeklinika lakója, egy idő után már saját szobája volt. Állandó, kínzó, migrénes fejfájás gyötörte, álmatlanságtól szenvedett, ezekre fájdalomcsillapítót illetve altatót kapott, ám a gyógyszereket csak a kórházban szedte rendesen, otthon összegyűjtötte és többször is megmérgezte magát velük - ilyenkor ismét az elmeklinikán kötött ki. Volt egy visszatérő álma, melyben halottnak látta önmagát.
A halál és az öngyilkosság annyira rögeszméje lett, hogy 1936-ban már csak úgy bocsátották haza a klinikáról, hogy aláírattak egy kötelezvényt az anyjával, hogy az összes gyógyszert el fogja rejteni a beteg elől.
Bár Juhász Gyulát 1917-ben hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították, fontos megjegyezni, hogy a szó szoros értelmében nem volt őrült. Szegedi orvosa, dr. Miskolczy Dezső kimerítő részletességgel írta meg a kilenc szegedi kezelés teljes krónikáját, amelyből kiderül, hogy a költő minden nap elolvasta az újságokat, tájékozott volt a világ dolgaiban, verseket is írt, és ha sikerült őt szóra bírni, összeszedetten és értelmesen beszélgetett irodalmi, közéleti és tudományos témákról, olykor-olykor még tréfálkozott is. Nem volt elmebeteg, csak súlyosan depressziós, amit az adott körülmények között még nem tudtak megfelelően kezelni.
A Holnap költője és a forradalmak
Juhász Gyula a 20. század elejének egyik legjelentősebb magyar költője volt. A Holnap antológiát megjelentető költői mozgalom egyik megalapítójaként, valamint a Nyugat folyóirat rendszeres szerzőjeként a modern magyar irodalom megújítói közé tartozott.
1918 novemberében tagja lett a szegedi Nemzeti Tanácsnak. A radikális párt al-, majd társelnöke, népgyűlések szónoka, a Délmagyarország vezető publicistája volt. 1919. március 24-én Forradalmi kiskáté című írásában köszöntötte a kommunista hatalomátvételt. Április 8-án a szegedi színház direktóriumának tagjaként új műsorpolitika kialakításához kezdett. Május 7-én a francia megszállás alatt levő Szegeden, a már április közepén fölülkerekedő ellenforradalom elüldözte a színház éléről; tanárgyűlésen bántalmazták. Életét derékba törte a kommün bukása. Nyugdíjat nem kapott, verseivel, cikkeivel kereste kenyerét.
Szerelmi élete és múzsái
Juhász Gyula élete egyik legfontosabb és legtragikusabb alakja Sárvári Anna színésznő volt, akit a költő múzsájaként tisztelt. Bár Anna visszautasította Juhász közeledését, a költő haláláig rajongott érte, és számos szerelmes verset írt hozzá. Ezek a versek a magyar líra legszebb darabjai közé tartoznak, melyekben a vágy, a fájdalom és az ideálkép keveredik.
Eőrsi Júlia újságíró, író és tanár is fontos szerepet játszott az életében. Amikor Juhász Gyula 1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg, Júlia volt az, aki meglátogatta a kórházban, és vigaszt nyújtott neki. Kapcsolatuk bár rövid ideig tartott, mély nyomot hagyott a költőben.
Kilényi Irma, a költő titkárnője, szintén közel állt hozzá. Nem csupán a titkári teendőket látta el, hanem segített a kiadókkal való levelezésben, gondozta a kéziratokat, és orvost, kórházat keresett a beteg költő számára. Irma volt az, aki a legjobban megértette Juhász Gyulát, és tudta kezelni hangulatingadozásait.
NKF-78.Juhász Gyula költészete
Juhász Gyula élete tragikus sorsa, a magány, a betegség és a viszonzatlan szerelem mind hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar irodalom egyik legszomorúbb és legmélyebb hangú költőjeként emlékezzünk rá.