A marketing világában közhelyes állítás, hogy kiskutyával és kisgyermekkel szinte bármit el lehet adni. Ha azonban a vasárnapi evangélium zárójelenetét elképzelve, a kisgyermeket karjaiban tartó Jézusról hallva valamiféle gyengéd, harmonikus érzés kerítene hatalmába minket, s ha a „cukiságfaktor” az egyetlen, ami magával vonja a figyelmünket, akkor elveszítjük az egyébként véresen komoly jézusi üzenet lényegét.
A szöveg a szenvedés második megjövendölésével kezdődik. Jézus valami nagyon lényegeset közöl magáról. Az Emberfia „átadatik”, s ezzel a jelen idővel Jézus kifejezi, hogy szenvedése már elkezdődött, ő születésétől fogva átadatott, léte teljesen értünk való lét. Az átadó személye a szenvedő szerkezetben nem jelenik meg, de sejthető, hogy Isten maga az, aki átadja az Emberfiát nekünk, embereknek, „az emberek kezébe”. Az ószövetségi hagyományban ez egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal, a minden földi segítség hiányával. Jézus értünk adottságának végső következménye tehát közelgő halála és feltámadása, s mindez nem Isten nélkül történik, hanem az ő üdvösségtervének része.
A tanítványok magatartása lehangoló. Nem értik, és kérdezni sem mernek. Értetlenségük oka a szöveg alapján abban keresendő, hogy nem képesek kilépni önmagukból, tele vannak a saját elképzeléseikkel, saját fontosságukkal, hiszen erről kezdenek beszélgetni. A kontraszt szembetűnő az értünk lévő Emberfia és a maguk körül forgó tanítványok között.
Krisztus értékrendje fejtetőre állítja az önmagába fordult ember értékrendjét. A krisztusi közösség „elsője” az, aki leginkább hasonul a Mesterhez, aki a legközelebbről követi őt a legkisebbek szolgálatában. Ennek illusztrálására hív oda és vesz ölébe Jézus egy gyermeket. Tette nem (csak) gyengéd, spontán gesztus. A korabeli zsidó felfogás szerint a gyermek jelentéktelen, értelmetlen lény. Jézus a rabbi címéhez „méltatlan” dolgot tesz, amikor gyermeket ölel át. Cselekedete annak a szolgáló szeretetnek a megjelenítése, amit övéitől vár, és ami kiemeli őket önmaguk bezárt világából.
Márk 10:1: Jézus elhagyta Galileát, és Júdeába ment. Útja a Jordán túlsó partján vezetett. Sokan gyűltek hozzá. Gyermekek is voltak köztük. Kisgyermekeket vittek hozzá. Nyilván voltak köztük karonülők is. Miért? Nem mondja meg az Írás, de az világos: a szülőknek nagyon fontos, hogy gyermekeiket Jézus elfogadja és megérintse. Az érintés, a kézrátétel áldást jelképez. Máté elmondja, a szülők arra is kérték Jézust, hogy imádkozzék értük. A tanítványok a szülőket gyermekeikkel együtt távol akarták tartani Jézustól. Ne terheljék a Mestert! Nem ér rá ilyen kicsiségekre! Jézus egyáltalán nem így gondolkodott felőlük.
Az „ilyeneké” nemcsak a gyermekeket jelenti, hanem mindenkit, aki „olyanná lesz, mint egy gyermek”. Jézus ezzel arra a beszélgetésre emlékeztette tanítványait, melyet bevezetésként mondott arra a kérdésükre, hogy ki a nagyobb a mennyek országában. A mennyek országában csak azok számára van hely, akik teljesen a mennyei Atyától akarnak függeni, mint ahogy a kisgyermekek nem tudnak meglenni a szüleik nélkül. Éppen ezért szereti így az Úr Jézus a gyermekeket. Ők a legnyitottabbak szeretete számára. „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba” - mondta Jézus nagyon határozottan.
Jézus magához ölelte a gyermekeket. Ezzel megmutatta, hogy befogadja őket irgalmába és kegyelmébe. Majd rájuk tette kezét, és megáldotta őket. Akit Ő megáld, az boldog.
Kézrátétel - Ez a mozdulat nemcsak áldó, hanem gyógyító is. Az éppen megválasztott diakonusokat is kézrátétellel áldották meg, és azért imádkoztak, hogy a Szentlélek vezesse és segítse ezeket a férfiakat. Ugyanígy Pált és Barnabást is kézrátétellel bocsátották el missziói útjukra.
Jézus szereti a gyermekeket - Gondoljunk arra, hogy az Úr Jézus minden gyermeket szeret, nemcsak a hívő szülők gyermekeit. Ez azt jelenti, hogy a gyermek-evangélizáció speciális feladat a gyülekezet számára. Ezáltal a szülők (ismét) felvehetik az egyházzal való kapcsolatot. A gyülekezetépítésben különleges gondot kell fordítani a gyülekezet gyermekeire. Nagyon fontos, hogy a gyermekek tudják, az Úr Jézus szívébe zárta őket. Hívja őket, amikor igéjéből szólunk hozzájuk.
Olyanná lenni, mint egy gyermek - A gyermekek elfogulatlanul nyitottak az evangélium előtt. Ezért szól Jézus felhívása a felnőtteknek: legyenek olyanok, mint egy gyermek, hogy bemehessenek Isten országába. Figyelmeztessük a gyermekeket, hogy ne veszítsék el gyermeki hitüket!
A gyermekek helye a társadalomban évszázadokon át - A régi időkben a gyermekek keveset, vagy semmit sem jelentettek a társadalomban. Önálló jogaik nem voltak, és csak akkor méltányolták őket, amikor már részt tudtak venni a munkában, s megházasodtak. Másik visszásság, ami még ma is megvan, a gyermekmunka. A keresztyén egyházban is sokáig tartott, amíg a gyermekeket a gyülekezet „tagjai”-nak ismerték el. Néhány egyházi társaságban és csoportban még mindig probléma, hogy kevés gondot fordítanak a gyermekek lelki nevelésére, és az igehirdetés nem a gyermekeknek, hanem a felnőtt hívőknek szól. Ez Isten parancsa ellen van.
Az ókorban a gyermekeket nem úgy kényeztették és rajongtak értük, mint manapság. Szüleik bizonyára szerették őket, viszont nem vette körül őket az a szentimentalizmus és ömlengés, amivel mi árasztjuk el őket. Ehelyett a társadalmi hierarchia legtetején a férfiak álltak, majd a nők, utána a rabszolgák, végül pedig a gyermekek. A gyermekek potenciális emberi lények voltak, nem többek. Bántalmazhatták őket, eladhatták, prostitúcióra kényszeríthették, valamint eldobhatták őket, ha nem kellettek többé. Az ókorban a gyermekeket egyfajta eledelként, az isteneknek ajánlott táplálékként használták fel az emberáldozat szertartásai során.
Másfelől Jézus a feje tetejére állította a kultúrát, mert nemcsak kedveli és dédelgeti a gyermekeket, de tanítja is őket a különböző igeversekben. Aki megbotránkoztat vagy bántalmaz egy gyermeket, megérdemli, hogy egy súlyos malomkővel a tengerbe dobják. Az lép be az Isten országába, aki olyan, mint egy gyermek.
Ám az idézett igevers azért a legmegdöbbentőbb, mert Jézus azt mondja: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” Más szavakkal ez olyan, mint Máté evangéliumának híres szakasza, ahol Jézus azt mondja, hogy amikor etetjük, befogadjuk, ruházzuk és meglátogatjuk a szegényt, olyan mintha vele tennénk. És ha befogadunk egy gyermeket, nemcsak Jézus Krisztust fogadjuk be, hanem Istent is, aki őt elküldte.
Tehát súlyos következményekkel jár, ha NEM fogadjuk be a kisgyermeket. Ha befogadjuk a gyermeket, Krisztust is befogadjuk. Azaz, ha elutasítjuk a gyermeket, Krisztust is elutasítjuk. Más szóval, amit mi ezekkel a kicsinyekkel tesszük, Vele tesszük.
Tehát álljunk meg és vizsgáljuk meg újra saját társadalmunkat. Mi olyan kifinomultak vagyunk, nemde? Nem úgy, mint a barbár karthágóiak, föníciaiak és kánaániak. Sem olyanok, mint azok a vérszomjas aztékok. Mégis ártunk a gyermeknek, méghozzá gyermekpornográfiával, emberkereskedelemmel, prostitúcióval és bántalmazással. Sőt, ezen túl az abortusz, illetve a csecsemőgyilkosság is részei a kultúránknak.
A tanítványok egyszer arról vitáztak, ki nagyobb köztük. Jézus felemelt egy kisgyermeket, és ezt mondta: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában." Isten előtt nem az lesz nagy, aki hatalmaskodik, hanem aki szolgál.
Kész vagyok-e gyermekként fogadni Isten ajándékait, az üdvösséget is? Kész vagyok-e megalázni magamat, s mindig kicsinek maradni, hogy ő legyen nagy az életemben?
A kisgyermek alázata nem erkölcsi fölényében áll, hanem abban, hogy nem vitatja saját kicsinységét, felnéz a felnőttekre és elismeri, hogy rájuk szorul. Az alázatosság azt jelenti, hogy feltételek nélkül rábízom magam az Istenre; nem magamban, eszemben, erőmben bízom, hanem az Isten kegyelmében. Minden kegyességünk nem más, mint tanuljuk ezt, gyermekké leszünk, Isten elé járulunk, vezetést kérünk, kérdezünk, bizalommal ölébe kéredzkedünk. Ehhez alázat kell!
A kisgyermekek említése a jövő generációért való felelősségünket is jelenti. A megbotránkoztatás tilalmát súlyos képekkel tárja elénk az evangélium, amely ebben az összefüggésben a gyerekekkel kapcsolatosan, de tágabb értelemben minden ránk bízott ember tekintetében szólal meg: felelősek vagyunk egymásért, nem tehetünk akármit a másikkal!
