Az ember életének középpontja a ház. Az emberek mindennapi életéhez hozzátartozik, hogy szilárd pontjuk legyen a térben, ahonnan kiindulnak, s ahová mindig visszatérnek. Ez a szilárd pont a ház, az otthon. A zsidó nép hite a pusztában született, s a pusztai életmód emlékét a későbbi évszázadok számos szokása őrzi. A zsidóság körében is megtalálható az a közismert hiedelem, hogy a küszöbre vert patkó a szerencse jele.
A család életének központja a lakóház, melynek kitüntetett elemei óvó-elhárító funkciókkal rendelkeznek. A mindennapok és az ünnepek alkalmával a lakóházhoz fűződő hiedelmek egy csoportjában a ház mint a külső, rontó erejű elemekkel szemben álló, óvó-elhárító erejű tér szerepel. Más esetekben a ház különböző mágikus-vallási cselekedetek végrehajtásának szokásszerűen kötött színhelye.
A gyermekágyas tábla és a démonelhárítás
A gyermekágyas asszony szobájának a falára vagy ajtajára cédulákat aggattak (Kimpetcetl), melyeken démonűző szavak voltak: „Ádám és Éva. Kifelé Lilith”, továbbá a három védőangyal nevét is kiírták: „Szenoj, Szanszenoj, Szamangeloj”. Lilith a zsidó hiedelemvilág legkorábbi demonológiai alakjai közé tartozik, az Ószövetség is említi (Móz. I. 12. 1-20.). Nógrádkállón a század első felében a szülés után a szoba ajtaja fölé cédulát ragasztottak, „hogy a rossz szellem be ne jöjjön”.
A zsidó hagyományban az amulett (héberül: קָמֵיעַ - kamea) nemcsak a viselhető, testen hordható tárgyakat jelenti, hanem egy annál nagyobb fogalomkört. Legyen az testen hordható, vagy falra kifüggesztett amulett, a zsidó folklór úgy tartja, hogy az újszülött - akinek a születéskor még nincs neve! - legnagyobb veszélyben a névadásig van.
A gyermekágyas démonok közül a zsidó hagyományban a Lilit nevű démonikus lény emelhető ki. Maga a Lilit név (héberül: לִילִית - lilit) a Héber Bibliában csupán egyszer fordul elő, Jesájá (Ézsaiás) próféta könyvében (Jes. 34:14). A Mózes első könyvéhez írt midrások szerint Ádám (héberül: אָדָם - Adam) első felesége nem Éva volt (héberül: חַוָּה - Hava), hanem Lilit, aki azonban nem porból lett teremtve, hanem szennyből és üledékből, és kapcsolatukból számtalan démon született.
A Ben Szira alfabétája című midrás-gyűjteményben (héberül: אלפאביתא דבן סירא - Alfabeta de-ben Szira) az alábbi történet szerepel: Miután Lilit sértődöttségében elhagyta az Édenkertet, Ádám panasszal fordult Istenhez, aki erre tüstént leküldte Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza Lilitet. A Vörös-tenger mellett találtak rá, majd miután megfenyegették, hogy vízbe fojtják, Lilit a következő esküfogadalmat tette: „Hogyan halhatnék meg, amikor Isten azt rendelte, hogy döntsek minden újszülött gyermek életéről, a fiúkról életük nyolcadik napjáig, vagyis a körülmetélésig, a leányokról pedig a huszadik napig?"
Az újkori gyermekágyi táblák mintapéldánya a Szefer Raziel (héberül: ספר רזיאל המלאך - szefer Raziel ha-malakh, jelentése: ’Raziel angyal könyve’) című könyv 1701-es amszterdami kiadása, melyben megtalálható a Ben Szira alfabétájában már ismert formula legrégebbi „reprintje”. A szöveg egyik érdekessége, hogy Lilitet az „első Évaként” (héberül: חוה ראשונה - Hava risona) szólítja meg és emlékezteti az általa korábban tett esküre. A szöveg prototípus-jellegére utal, hogy még arra is tartalmaz instrukciót, hogy a megvédendő gyermek nevét a formulán belül konkrétan hova kell beírni.
Az askenázi zsidóság otthonaiban megtalálható legtöbb tárgyra létezik jiddis nyelvű kifejezés. A közgyűjteményekben található, illetve az esetleg még mindig használatban lévő gyermekágyi tábláknak megvannak az általánosan előírt (kötelező) és az egyediséget jelentő (szabadon választható) elemei. A Magyarországon fellelhető példányokat többek között a Budapesti Zsidó Múzeumban és a Magyar Zsidó Levéltárban őrzik.
A Budapesti Zsidó Múzeumban található két szegulát (héberül: סְגֻלָּה - jelentése: ’varázsszer’, ’talizmán’, ’becsesség/kincs’) Fröhlich Ida tette közzé. Tanulmányában két változatot mutat be. A rövidebb szövegváltozattal kapcsolatban megállapítja, hogy a bajelhárító szövegek egyik legfontosabb alkotóelemének számító 121. zsoltár nem volt mindig része a kompozíciónak. A másik, hosszabb szövegváltozat alapján pedig nyomon követhető, hogy a zsidó hagyományban miként változott meg a Ben Szira alfabétájában elmesélt történet, illetve Élijáhu (Illés) próféta személyében hogyan igazították azt az adott korhoz.
Élijáhunak a rabbinikus hagyomány - mint az eljövendő messianisztikus kor előhírnökének - mindig is nagy jelentőséget tulajdonított. Alakja a Lilittel kapcsolatos hagyományban David Lida Szod ha-Sem (héberül: 'סוד ה - jelentése: ’a Név [Isten] titka’) című műnek 1710-ben megjelent kiadásában szerepel először. Ebben a variánsban tehát, szemben a Lilit-történetben szereplő három angyallal, maga Élijáhu jelenik meg. Az úton találkozik Lilittel, aki elmondja, hogy épp egy asszony szülőszobájába megy, hogy elvegye az újszülött fiút, megigya vérét, kihörpintse csontvelejét, elgyöngítse testét. Erre Élijáhu átok (héberül: חֵרֶם - hérem) alá veszi Lilitet, mire az könyörögni kezd, és a már jól ismert esküfogadalmat teszi. Az is nóvum, hogy Lilit elárulja mind a 17 nevét, melyeket fel kell írni az amulettre.
A Magyar Zsidó Levéltárban található példányt egy Mordekháj nevű szofer (tóra-, tfilin- és mezuza-író) készítette Nyitrán, 5592-ben (a polgári időszámítás szerint 1832-ben). A téglalap felső negyedében két szárnyas angyal egyik kezével מזל טוב (mazal tov, jelentése: ’jó szerencsét’) feliratú drapériát, másik kezében pajzsot tart. A pajzs alatt középen Ábrahámnak, a zsidó nép ősatyjának neve olvasható. A két angyal alatt Ádám és Éva (héberül: אדם וחוה - Adam ve-Hava) neve látható, valamint nagyobb betűkkel kiemelve a Lilit távoltartására szolgáló amulett-formula: „Kint (legyen) Lilit, az első nő” (héberül: חוץ לילית חוה ראשונה - huc Lilit Hava risona). A gyermekágyi tábla szövegét a 121. zsoltár zárja.
A bábamesterség és a zsidó közösség
A zsidó közösségekben a bábamesterség nagyon fontos foglalkozás volt. A tudás általában generációról generációra hagyományozódott. Ezt a speciális női tudást az elzárt zsidó közösségek falvaiban a nők családon belül adták át. Gyakran a rabbik feleségei végezték a szülés körüli teendőket és követték tovább a megszületett gyermek fejlődését. Az első bábarendeletet, amely vizsgához kötötte a bábák működését, Mária Terézia vezette be 1748-ban. 1766-ban pedig megjelent Weszprémi István debreceni tiszti főorvos Bába Mesterségre Tanító Könyve, amely az első magyar nyelvű bábakönyv lett.
Hrotkó Larissza a zsidó bábákról és a szülő nővel kapcsolatos teendőkről írt tanulmányában számos olyan archaikus hagyományról tesz említést, aminek nyomát már a 20. század elején is csak nagyon foszlányosan lehetett fellelni. A szerző említi, hogy a szülést segítő asszonyt a talmudi irodalomban majalledetnek, „bölcs asszonyoknak” vagy chájának, azaz életadónak nevezték, ugyanúgy, mint a szülő nőket.
Bár a bábák eleinte csak a szülő nő és a gyermek gondozására szorítkoztak, idővel nagy tekintélyre tettek szert, fontos, bensőséges viszonyt alakítottak ki a nőkkel. A zsidó bábaasszonyokat a keresztény falusi nők körében is kedvelték, vallásos zsidó nő viszont nem szült keresztény bábánál. A zsidó bábák jelenléte a zsidó gyermekek születésekor biztosította a rituális tisztaságot. A félelem attól, hogy a keresztény bába esetleg életveszélyre hivatkozik és megkereszteli a gyermeket, nyomós érv volt a szülő nő és családja számára, hogy zsidó bábát válasszon a szülés levezetéséhez.
Szülés levezetésénél a bábát csak a magzat, illetve az újszülött állapota érintette. A születés során történő csecsemőhalálozáskor a bábákra hárult az a feladat, hogy a katolikus vallás szerint megkereszteljék a magzatot, és úgy temessék el. Ezt az eljárást szülészeti szükség-keresztelésnek hívták. A szükség-kereszteléssel kapcsolatos államigazgatási rendelkezések a zsidó lakosságot súlyosan érintették. Ezekben a hitközségekben konfliktushelyzet akkor keletkezett, ha helyben nem volt zsidó bába, vagy a szövődményes szüléshez nagy tapasztalatú katolikus bábát hívtak segítségül. Ilyen esetekben a jogszabályok a döntést a szülőkre bízták.
A magyar néphagyományban számos szülést segítő praktikát alkalmaztak a bábák. A szülés megkönnyítésére Hrotkó Larissza szerint a zsidó bábák is használtak mágikus babonákat. Például a szülő nő ágyára a bábák egy vasat kötöttek, miközben a nő elé terített asztalt tettek a szülése meggyorsítása céljából vagy tyúkot kötöttek az ágyhoz, mert a tyúk rángatása erősítette a szülési görcsöt.
Sok nő számára, aki az orvosi pálya iránt érdeklődött volna, sokáig a bábaképző elvégzése volt az egyetlen lehetőség arra, hogy gyógyítással foglalkozhasson. Az egyetemek csak 1895-től nyitották meg kapuikat a nők előtt. A medikák közt viszonylag nagy volt a zsidó lányok aránya. Az első magyar nő, aki Budapesten - 1900-ban - szerzett orvostudományi diplomát, a zsidó származású tiszaújlaki Steinberger Sarolta volt.
Ugyancsak a zsidó bábák feladatai közé tartozott az elárvult zsidó gyerekekről való gondoskodás. Több visszaemlékezés is említi, hogy a bábák követték a megszületett gyerekek sorsát, nyilván nem utolsósorban abból a megfontolásból, hogy ezek az árva gyerekek a zsidó közösségen belül maradjanak. A Rosenthal családban az apai nagymama zsidó bábaként zsidó gyerekek után kutatva rendszeresen járta az árvaházakat.
A zsidó bábák világa a kora újkori Európában
Születés és orvosi ellátás
Csakúgy, mint a halál, a születés is az élet szerves, természetes, mindennapos velejárója. Sokáig nem számított orvosi, kórházi elszigeteltséget megkövetelő eseménynek, ám a jobb módú, neológ zsidó asszonyok az 1920-as évektől kezdve orvost hívtak, illetve, aki tehette, már kórházban szült. A hitközségek által fenntartott úgynevezett zsidó kórházak a szülő nők esetében is fontos szerepet töltöttek be. Itt nem kellett félni attól, hogy ne tartanák be maradéktalanul a vallási tisztasági előírásokat, és biztosított volt a kóser étkezés is. A szülésért általában fizetni kellett, ez alól csak a Pesti Izraelita Nőegylet vezetése alatt álló, 1910-ben alapított Weiss Alice Gyermekágyas Otthon képezett kivételt. Ez azért volt ingyenes, mert eleve a szegény gyermekágyas nők részére hozták létre, méghozzá felekezeti különbség nélkül.
Az 1910-es népszámlálás szerint a Monarchia területén az orvosok 48,5 százaléka volt zsidó. Az I. világháború után a zsidóság társadalmi és foglalkozási struktúrája nem változott meg jelentősen, bár egyes szakmákban (így az orvosok közt) jelentősen visszaesett a számuk. A vidéken praktizáló zsidó orvosok rengeteg szülést is levezettek, különösen elzárt településeken és a tanyavilágban.
Anyatejes táplálás a zsidó hagyományban
A zsidó hagyománynak természetesen az anyatejes táplálásról is van mondanivalója. Örüljetek Jeruzsálemmel és vigadjatok rajta, mind akik szeretitek; örvendjetek vele örvendezéssel mind, akik gyászoltok miatta; azért hogy szopjatok és jóllakjatok vigaszainak emlőjéből, azért hogy szívjatok és gyönyörködjetek dicsőségének teljéből. Mert így szól az Örökkévaló: Íme, felé fordítom folyóként a békét, és áradozó patakként a nemzetek gazdagságát, hogy szívjátok; karon fogtok vitetni és térden dédelgettetni. Mint férfi, kit anyja vigasztal, úgy vigasztallak én benneteket, és Jeruzsálemben fogtok vigasztaltatni.
A Tóra nem sokat beszél a szoptatásról, mivel a bibliai időszakban természetesnek vették a szoptatást. A héber tinok - תינוק - csecsemő szó és a jonek - יונק - szopik kifejezés ugyanabból a gyökből származik. A Tánách, vagyis a zsidó Biblia négy emberrel kapcsolatban említi a szoptatást, ők: Jicchák (Izsák), Rivka (Rebeka), Mózes és Smuel. Forrásaink alapján a zsidó hagyomány olyan jelentőséget tulajdonít a szoptatásnak, amely túlmegy az egyszerű fizikai igények kielégítésén.
A tórai történeteket kiegészítő midrás elmeséli, hogy miután Bátjá, a Fáraó lánya kihúzta a folyóból a csecsemő Mózest, ő nem volt hajlandó az egyiptomi szoptatós dajka tejét elfogadni. Ekkor Bátjá zsidó szoptatós dajkát hívat, aki meg is jelenik és aki - a hagyomány szerint - nem más, mint maga Mózes anyja, Jocheved. Fontos momentum ez a történetben, hiszen rávilágít arra, hogy elődeink hittek abban, hogy a szoptatás célja nem kizárólag a táplálás, hanem annál sokkal több. Jocheved értékeket, kötődéseket, képességeket adott át gyermekének a szoptatás során, vagyis csupa olyasmit, amire Mózesnek szüksége volt későbbi életében, a zsidó nép vezetőjeként. Mózessel kapcsolatban azt mondja a Talmud (Szotá 12b): Mózest körbeadták az összes egyiptomi nő között, ám egyiktől sem volt hajlandó tejet elfogadni. Azt gondolta ugyanis: „szívhat-e az a száj, mely az Isteni Jelenléttel beszél majd tejet tisztátalan forrásból?”.
Szárá, azaz Sára ősanya kilencvenéves volt, amikor életet adott első és egyetlen gyermekének, Jiccháknak (Izsák). Rossz nyelvek azt beszélték, hogy a gyermek nem is az övé volt, hanem szolgálólányé. Válaszul Szárá levetkőzött és melléből tej lövellt ki, akárha két forrás lett volna. A csodától megbabonázva a környékbeli asszonyok Szárához vitték a gyermekeiket, akik mind ittak a tejből. A midrás egy változata szerint e gyermekek leszármazottai lettek azok, akik a történelem folyamán bármikor betértek a zsidóságba. A szoptatás mitikus ereje tetten érhető azokban a metaforákban, melyekben Isten „szoptatja” a zsidó népet. Jesája (Ézsaiás) próféta könyvében Isten ígéretet tesz arra, hogy úgy vigasztalja meg népét, „ahogyan az anya vigasztalja gyermekét”. Akár az anyamell, mely változik és többféle íze lehet, úgy vált a manna olyan étellé, amilyet csak kívántak.
A Talmud bölcsei nagyon fontosnak tartották a kisbabák szoptatását. Az anyukák gyermekük világra hozatalát követő 24 hónapban a „meineket” - szoptató nő státuszban vannak, attól függetlenül, hogy hogyan táplálják gyermeküket. A zsidó jog szerint ha ebben az időszakban a gyermek elválasztódik vagy bármi más miatt hosszabb-rövidebb ideig nem szoptatta az anyja, bármikor újra lehet kezdeni a szoptatást. A Talmud több helyen tárgyalja a szoptatás ideális hosszát és általában két évre teszi azt. A zsidó jog legnagyobb törvénykönyve, a Sulchán Áruch úgy véli, hogy legalább két, maximum öt évig tarthat a szoptatás.
A hagyomány mindezek tudatában különlegesen viszonyul a szoptató anyákhoz. Mint fentebb említettük, minden nő meineketnek, vagyis szoptató anyának minősül a szülést követő 24 hónapban. A szoptató nők fel vannak mentve bizonyos kisebb böjtök alól (com gedáljá, tévét 10., támuz 17. és Eszter böjtje) és adott esetben könnyítések vonatkozhatnak rájuk a két szigorú, 25 órás böjt, tisá beáv és jom kipur esetén. Mindig érdemes hozzáértő rabbi véleményét kérni, mivel minden eset egyedi elbírálást igényel.
A sálom záchár: öröm és vigasztalás
Sokan ismerik a hagyományt, egy zsidó fiú születése után péntek este összegyűlik a család és a baráti kör, hogy kifejezzék örömüket. A sálom záchár különösen szokatlan szokás, mert nincsenek beszédek, nincsen nagy ünneplés, nem hangzanak el imák, vagy különleges énekek. Egyszerűen csak összegyűlnek az emberek a csecsemő otthonában, mondanak egy lechájimot, és esznek valamit. A gyermek születése óriási öröm a családnak, de gondoljunk bele, mit jelent ez a gyermek lelkének. A zsidó hagyomány szerint a lélek nem más, mint az Örökkévaló egy szikrája.
A fogantatás pillanatában azonban elindul lefelé, a földi létezés irányába. Kilenc hónapon keresztül a test körül lebeg, amint az anya méhében formálódik. Ez idő alatt egy angyal tanítja neki a Tórát. Aztán hirtelen megszületik. A lélek belép a testbe, és a fizikai világ kegyetlenségével szembesül. Elszakad az isteni fénytől, és egy olyan valóságba zuhan, ahol a jóság és a gonoszság keveredik. Nem csoda, hogy a csecsemő sírással érkezik a világra. A sálom záchár tehát nem csupán örömünnep, hanem a földre érkezett lélek első vigasza is. Lechájim! - az életre! Egy új lélek kezdte meg útját közöttünk.
A Brit Milá (körülmetélés) és a névadás
Amikor Mózes a Sinai hegyén átvette a Tórát, akkor a zsidó gyerekek jelentették a garanciát arra, hogy a benne foglaltakat generációról generációra tovvábbadják majd, és nem vész el a hagyomány. A legtöbb előírás és kötelesség a férfiakra hárul, mivel a nő feladata a gyerekek táplálása és zsidó hitre nevelése. A legelső mitzvah, amit egy férfi átél, az a körülmetélése. Mert ezáltal vétetik fel Ábrahám szövetségébe, s lesz egy újabb láncszem a zsidók láncolatában. S ekkor kapja meg héber nevét is, ami a zsidó lélek megerősítését jelenti.
A körülmetélés hagyománya a bibliai időkig nyúlik vissza. Isten legelső parancsa Ábrahámnak, a legelső zsidó embernek, az volt, hogy metéltesse körül magát. Ábrahám az első ősatyánk, s mint ilyen, központi szerepet játszik a zsidók életében. Hosszú élete során mindig híven szolgálta a Jóistent, ennek ellenére zsidóvá válása csak akkor lett teljes, amikor körül lett metélve 99 évesen. A Tórában is írva van, hogy a zsidó nép és Isten közötti szövetség legelső teljesítendő előírása az a körülmetélés. Ez héberül úgy hangzik, hogy Brit. Minden zsidó fiú csecsemőt körül kell metélni a születését követő nyolcadik napon a zsidó naptárhoz alkalmazkodva.
A körülmetélés, ha egészséges a kisfiú, mindenképpen a születését követő nyolcadik napra esik, még akkor is, ha az szombat vagy más ünnepnap. Ha azonban a gyerek nem egészséges és várni kell a körülmetélésével, vagy egészséges ugyan, de császármetszéssel született, akkor meg kell várni a legközelebbi hétköznapot. A britet csak akkor szabad elhalasztani, ha a gyerek beteg, gyenge, éretlen koraszülött, vagy az orvosnak az a véleménye, hogy a körülmetélés veszélyes lehet számára.
Az apa feladata a fiának körülmetéléséről gondoskodnia. Amennyiben az apa nincs jelen vagy egyéb okokból nem tudja megszervezni ezt, akkor a közösségre hárul a feladat. Bar Mitzva is csak akkor lehet a fiú, ha körül van metélve. A körülmetélést az úgynevezett Mohel végzi. Ő egy képzett sebész, speciális gyakorlattal a körülmetélésben. Ahhoz, hogy valaki Mohel lehessen, Istenfélő, Tórakövető zsidónak kell lennie, s tisztában kell lennie a rengeteg zsidó és orvosi törvénnyel és előírással, ami ide vonatkozik. Ha valaki Mohellel metélteti körül a fiát, akkor biztos lehet benne, hogy a körülmetélés megfelel minden zsidó előírásnak és a legszakavatottabb mozdulatokkal hajtják végre. Egy normál sebész által elvégzett körülmetélés nem felel meg az előírásoknak, mert egyrészt nem felel meg a hagyományoknak, másrészt sok módja a körülmetélésnek indokolatlan fájdalmat okoz a gyereknek, amit viszont tilt a Tóra.
Körülmetéléskor egy széket fenn kell tartani Elijahu Prófétának, akit a “Körülmetélés Angyalának” is szoktak nevezni. Ő minden Briten jelen van. A kettős szék az askenázi zsidók körében elterjedt bútordarab, amelyet a körülmetélés alkalmával használtak. A Tóra szövege szerint Isten és a zsidó nép szövetségének két jele van: a szombat megtartása és a nyolcnapos fiúgyermekek körülmetélése. A szertartáshoz kapcsolódó rituálék egyrészt a rabbik körültekintő szabályozásából, másrészt pedig a népi hiedelmekből és legendákból alakultak ki. A szokás szerint a bal oldali ülésen a gyermeket az ölében tartó kvater vagy szandek ül, míg a jobb oldalon az újszülötteket védelmező Élijáhu próféta foglalhat helyet. Élijáhu alakja a hagyomány szerint szorosan összefonódik a születés és a körülmetélés eseményeivel; jelenlétével erősíti a szövetséget és távol tartja a rontó, ártó démonokat.
Nem szokás azonban erre az eseményre formális meghívót küldeni senkinek, tekintve, hogy Elijahunak nem tudnak küldeni, holott minden Briten jelen van. A szülők csak bejelentik, hogy mikor és hol lesz az esemény. A körülmetélést követően egy nagyobb étkezésre kerül sor hagyományosan. Az apának és a Mohelnek pedig kötelező taleszt viselnie.
Hagyományosan egy erre a célra használt párnára fektetik az újszülöttet, s ezen marad attól a pillanattól kezdve, hogy az anyja kivette a bölcsőből, hogy körülmetéljék, egész addig, míg a procedúra végeztével vissza nem kerül az anyjához. Mindenkinek állnia kell a Brit alatt, kivéve azt a személyt, akinek az ölében a gyerek fekszik. A körülmetélés végeztével pedig a gyermeket megáldjuk. A legjobb zsinagógában rendezni, de ha ez nem megoldható, lehet otthon is vagy egyéb megfelelő helyen. Mindenesetre arról gondoskodni kell, hogy a minyen (10 vagy több felnőtt zsidó férfi) meglegyen. A legjobb a reggeli imát követően rendezni, de ha nem alkalmas, akkor lehet délután is, este viszont semmiképp sem, mert a zsidó naptár szerint az már a következő nap kezdete. Szokás, hogy gyertyák égjenek a szobában, ahol a körülmetélés zajlik.
A körülmetélés fontosabb résztvevői
- Kvatterin: névadó anya, ő viszi az anyától a kisfiút a Brit-szobába és vissza.
- Kvatter: névadó apa, ő viszi az ajtótól a gyereket a Mahelhez és vissza.
- Sandek: az ő ölében van a gyerek a körülmetélés alatt.
Folyamatában: az anya odaadja a gyereket a kvatterinnek, aki aztán a kvatternek adja, ő odaadja annak, aki Elijahu székére helyezi a gyereket majd az apának adja, aki aztán a Sandek ölébe teszi. A Mahel körülmetéli, majd odaadja az álló Sandeknek, aki tartja a gyereket, amíg az áldások és a gyerek neve elhangzanak. Eztán a Kavatteren és a Kvatterinen keresztül visszajut a gyerek az anyjához.
A zsidó bábák világa a kora újkori Európában
Névadás fiúk és lányok esetében
A zsidó hagyomány azt tanítja, hogy a nők jobban hasonlítanak a Teremtőre, mint a férfiak. Mint ahogy az Isten megteremtette a világot, úgy ad a nő életet a gyerekeknek. Csakúgy, mint ahogy a Jóisten a lelki támasza a világnak, a nő az, aki megtestesíti a gondoskodást és szeretetet a gyerek életében. És nem utolsó sorban a zsidó anya az, akinek a révén fennmarad a zsidóság, hisz egy gyermek csak akkor zsidó, ha az anyja is zsidó.
A fiúgyermek a körülmetélésekor (héberül: בְּרִית מִילָה - brit mila), ha egészséges, a születést követő nyolcadik napon kap nevet, a leánygyermek pedig, amikor a zsinagógában az apát felhívják a Tórához: jellemzően a születést követő egy-két hét során. A teljes héber név, amelyet vallási alkalmakkor és a zsidó jogi dokumentumokban használni kell, ilyen:…..(név) bén (= „fia”)…..(az apa neve) vagy…..(név) bát (= „lánya”)…..(az apa neve). Ha az apa kohén vagy lévita származású, a névhez hozzá kell fűzni: HáKohén vagy HáLévi. A zsidó gyermekek elnevezésével kapcsolatban nincsenek egyéb vallási előírások vagy halachikus iránymutatások.
Elterjedt szokás, különösen az áskenáz eredetű zsidók között, hogy a gyereket egy elhunyt közeli hozzátartozóról nevezik el, akinek emlékét ezáltal szándékoznak megbecsülni és fenntartani. A vallás szempontjából nem kifogásolható ez az idő szentesítette szokás, de veszélyeket rejt magában. A fiatal szülők önmagukat csapják be, ha automatikusan követik ezt a szép és nemes hagyományt. A szokás ugyanis értelmetlenné válik, és az elhunyt emlékének megbecsülését sem szolgálja, ha a gyermek sohasem használja a kapott nevet, amely így feledésbe merül.
Móhelkönyv
A zsidó anyakönyvezés egyik előzményének tekinthetőek a móhelkönyvek, melyek a körülmetélésék feljegyzésére szolgálnak. A móhelkönyvek tartalmazzák az újszülött fiúnak és apjának héber nevét, valamint a körülmetélés idejét. Ezek mellett a körülmetélésre vonatkozó szabályokat, a szertartás során elmondandó imákat stb.
A csévi móhelkönyvben a héber nevek és jiddis megfelelőit is felsorolják. Erre azért volt szükség, mert a hagyományos zsidó névadási gyakorlatban az újszülött gyermek nem kaphatja élő szülője vagy nagyszülője nevét, a névmegfelelések viszont nem mindenki előtt voltak ismertek. A pirossal írt jiddis névváltozatok mellett feketével felsorolták azokat a héber neveket, melyeket azonosnak tekintettek. Az eltérő kiejtésből adódó névváltozatok mellett a héber nevek német (jiddis) fordításait is felsorolják. Például a Hirs névnek (jelentése németül/jiddisül: szarvas) a héber Cvi (jelentése héberül: szarvas), illetve a Naftali név felel meg.
