Madarak viselkedése a lombkoronák között

A madárfotózás sokszor autodidakta módon fejlődik, ami egy kiváló út a tudás megszerzéséhez. Bár eleinte sok buktatóval kell szembenéznünk, számtalan életlen kép készülhet, de a saját kísérletezés révén megszerzett tudásunk sokkal stabilabb lesz. Rengeteget kell kint lenni a természetben, elmélyülni a sok-sok értékben, például madarászni.

A napnyugta fotózás az egyik legizgalmasabb, és külön jó benne, hogy nem kell korán kelni. Egy-egy jó kép centimétereken múlhat. Ilyenkor a háttérben végiggurul a nap, miközben a környező fákon más és más módon csillan át, szépen narancsfoltozva képeinket. Ezt érdemes lekövetnünk: izgalmasan mutat, amikor például egy vörösbegy felkapja a szárnyát és átvilágítja a nap, miközben a napkorong is látszik. Ez olyan, mintha labdázna a madár. Ezeket a pillanatokat a tapasztalt fotósoknak sem könnyű elkapni, sőt nagyon nehéz kicentizni azt, hogy mit hova állítsunk be. Ráadásul, ahogy telnek a napok és hetek, a nap kicsit mindig máshol fog lemenni, így az egész konstrukcióval követni kell ezt a változást. Egy kiváló madárfotót elkészíteni nagyon időigényes vállalkozás, de hát éppen ezt is szeretjük benne.

Abban az időszakban, amikor még sűrűbben fotóztam madarakat, telente, ha sütött a nap, minden estémet egy kis álcahálós lesben töltöttem. Délután még sok madár járt arra, ahogy viszont a nap közeledett a horizonthoz, egyre fogyatkozott a számuk, és percenként már csak egy-két madár érkezett, sőt volt, hogy 5 percenként volt látogatás. Tehát az utolsó 20 percben, amikor a legszebbek a fények, nagyon kell figyelni, hogy elkapjuk azt a bizonyos pillanatot.

A remek madárfotók elkészítéséhez elég lehet egy ősztől tavaszig működtetett etető és persze a közelébe telepített les. Ez a legegyszerűbb módja, hogy belevágjunk a madárfotózásba, a kis téli énekesmadarak megörökítésébe. Kezdetben nem érdemes sokat foglalkozni a fények tájolásával, elég, ha a reggeli órákban mögöttünk kel fel a nap. Így rengeteg tapasztalatot lehet szerezni az élesség állításán túl a madarak viselkedéséről is.

A különböző fajok különbözőképpen táplálkoznak, van, amelyik beveszi magát a kiszórt eleségbe, például a zöldike és a meggyvágó, és ki sem jön onnan, mindenkit elzavarnak. Sajnos ez a kép szempontjából nem mindig szerencsés, mert ha beülnek a szotyiba, az nem túl esztétikus a fotón. A cinegék viszont nem így viselkednek. Ők megérkeznek egy beszállóra, amit természetesen mi helyeztünk ki: ez rendszerint egy girbegurba, esztétikus ágacska. Körülnéznek, behuppannak a szotyira, és röppennek is tovább. Azt a pillanatot kell kihasználni, amikor egy másodpercre megülnek az ágon.

Néhány évig én is így fotóztam, aztán eljutottam oda, hogy ez már nem elég, tovább kell lépnem. Ekkor az etetőt és a lest megfordítottam, a napkeltére és a naplementére tájoltam, tehát teljes ellenfényt hoztam létre. Ez jóval bonyolultabb technika, hiszen az ellenfény erős, és a madarak sokszor csak sziluettben látszódnak. Viszont így varázslatos lesz a háttér.

Ahogy a narancsos fény végig halad a lombok között, az fantasztikus látványt hoz létre, a madarak tollazatát is átvilágítja, élfényt alakít ki. Ilyenkor érdemes vakukat használni, hogy kicsit megderítsük a madarakat.

A kezdő madárfotósnak alkalmas „les” lehet egy lakás vagy ház ablakpárkánya is, ahol etetőt alakít ki. Ide azonban ritkábban járnak a madarak, ugyanis ma már sokan gondoskodnak a tollasok téli ellátásáról városi környezetben, így a madarak szétszélednek, sokfelé járnak. Ugyanakkor hegyvidéken 50-60 madár is megjelenhet egyszerre az etetőnél, mert ezeken a területeken kevesebben etetnek. Egy ablakpárkányon láthatunk balkáni gerlét, vagy verebet, esetleg széncinegét, és egy egyszerűbb optikával itt is lehet próbálkozni.

Az ablaküveg persze rontja a minőséget, de ki is nyithatjuk az ablakot, aztán a nyílásra függönyt húzhatunk, kivághatunk rajta egy kis rést, és azon keresztül „tüzelhetünk”. Itt is rengeteg gyakorlatot lehet szerezni, például az élességgel kapcsolatban. Hiszen a madár folyamatosan mozog, olyan, mint egy szupergyors egér. A követő fókuszt is érdemes kipróbálni, és azt folyamatosan a madárka fején tartani, hogy éles képet készíthessünk.

Az épített lesek fontos eleme a félig áteresztő üveg, azaz a detektívüveg. Ilyenkor a lesben sötét van. A madár nem vesz észre minket odabent, hanem a saját képét látja a tükörben, de mi a lesből kiválóan kilátunk, és így a madarak zavarása nélkül tudunk alkotni. A detektívüveg leveszi a fényerőt azzal, hogy sokat visszaver belőle. Így rosszabb záridővel tudunk fotózni, magasabbra kell emelni a fényérzékenységet. A detektívüveg nagyon vékony, a kép minőségét nem rontja.

A célnak megfelelhet egy egyszerűbb álcahálós les is, amin egy kis lyukat kivágva kidughatjuk az objektívet, ugyanúgy rejtve maradva a madarak előtt. Ez is jó lehetőség tehát, igaz, arra figyelni kell, hogy az objektív mozgatásával el ne riasszuk a madarakat.

Aki pedig vízimadarakat szeretne fotózni, annak érdemes fekvőleseket kialakítania a parton, a vízben hasalva, hogy egy szintben fotózzon a madárral, érdekesebb perspektívákat eredményezve. Fantasztikusan mutat az elkészült fotókon, amikor az előtérben lévő víz elhomályosodik, de a megcsillanó bokeh* gömbök, a kis vízkarikák, feldíszítik az egész fotót. Ahhoz, hogy ezt a látványt megkapjuk, mindig közvetlen a vízszint fölött kell fotózni egy-két centivel, és ilyenkor a háttérben egy kócsag vagy egy szürke gém hihetetlen fényáradatban fog fürödni. Vannak ilyen kialakítású fizetős lesek is, amelyek a vízszint közelében, vagy akár alatta vannak, és ezeken a helyeken is nagyon sokat lehet tanulni.

*Az életlen, homályos részeken kialakuló fényfoltok, amelyek többnyire kör alakúak, de alkothatnak más formát is.

Nemcsak minket vesznek kamerák szerte a világon, hanem a madarakat is. Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná.

Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Nemcsak minket vesznek szerte a világon, hanem a madarakat is. Azokba a pillanatokba, amit emberként kegyetlennek, gonosznak, bestiálisnak érezhetünk. Ilyenkor felmerülhet a kérdés: Valóban annyira tökéletes és tiszta a természet?

Olyan felvételeket gyűjtöttem össze, melyekhez néha erős idegzet kell. Tavasz van, és ilyenkor minden a szaporodásról szól. A vándorsólyom (Falco peregrinus) az egyik legszebb, legveszedelmesebb ragadozó, nem mellesleg a Föld leggyorsabb állata.

A 2016-os online adásból összevágott videó sok szempontból tanulságos. Először is: a világ leggyorsabb élőlényét látjuk remek minőségben. A két jelöletlen madár költése eleinte rendben indul. 4 tojást raknak, melyből 4 fióka kel. A fiókákat mindkét szülő buzgón eteti, ennek megfelelően a fiókák szépen fejlődnek, ám május 15.-én felbukkan egy idegen vándorsólyom. Ez egy kék gyűrűvel jelölt tojó Bath városából. A gyűrű felirata alapján GA-nak nevezik. Május 18.-án GA támadja a fiókák anyját, és jár a fészeknél is. A fészekről az anyamadár elreppen, de GA nem foglalkozik a magukra maradt fiókákkal, inkább a másik tojó után ered. Ezt követően a fiókák anyja eltűnik. Vélhetően alulmaradt GA-val szemben, de ebben nem lehetünk biztosak. Az apa teljesítménye figyelemreméltó. A tojó eltűnése után is eteti a fiókákat, 29 napon át egyedül. Mivel egyedül nem tud annyi zsákmányt szállítani, hogy az bőséges legyen négy siheder sólyomnak, a fiókák gyakran marakodnak.

Amikor elérkezik a kirepülés ideje, újabb problémák adódnak. Ez számomra is meglepő. A négy fiókából kettő szándéka ellenére repül ki a fészekből, lesodródnak. Egyikük azonnal meghal, a másik megússza. A harmadik fióka kirepülése után egy fióka marad a fészekben, a gyűrűszáma alapján 42-esnek nevezett madár. 9.20-nál a 42-es fióka gyanútlanul üldögél a fészekhely peremén, és tollászkodik, amikor is egy szemvillanás alatt lependerül a helyéről, de akkora erővel és olyan hirtelen, mint akit hátulról fejbe lőttek. Legalább négyszer néztem vissza a jelenetet, mire megértettem, mi történik. A röpképes fiókát GA üti le. A magasból, zuhanórepülésben, akár egy rakéta.

Két dolog fontos itt. Egyrészt a támadás ereje és gyorsasága valami félelmetes. Írtam már a vándor vadászatáról, láttam is párszor élőben, de látványos példát eddig nem tudtam hozni. Hát íme, itt van. Egyszerűen képtelenség úgy léptetni a videót, hogy az átsuhanó GA-ból bármit lássunk. Rettentő sebességgel támad. Gondoljuk el, mekkora kockázat ez műtárgyak közvetlen közelében! Milyen precíz gépezet ilyenkor egy vándorsólyom! Másrészt amint felfogja az ember, hogy itt egy potenciális anyamadár egy másik pár „kölykét” egyszerűen kinyírja, megdöbben. Bár a ragadozóknál régóta közismert néhány számunkra felfoghatatlan szokás, így például a káinizmus. Többek között a hazánkban is költő békászó sasnál rendes menetrend szerint két fióka születik, de a nagyobbik mindig megöli a kisebbet, s a békászó sas csak egy fiókát reptet. Egy időben próbálták is segíteni a békászó sas állományának megerősödését a gyengébb fiókák kimentésével és felnevelésével. Egyébként pedig számos ragadozónál bevett szokás a fajtársakat támadni. A tojó héják - főként ínséges időkben - tépelődés nélkül falják fel a hímeket. Ez a méretkülönbség egyébként a norwitchi sólyompárnál is látható. Ebből logikusan az következne, hogy a Bath-ból áttelepedni szándékozó új tojó, GA elsőként a hímet támadja meg, hisz az könnyebb préda. Hogy ez mégsem így történik, annak egyetlen oka lehet. Nemcsak fészekhelyre van szüksége, hanem hímre is. Talán még azt is tudatosan hagyja, hogy a hím felnevelje a fiókáit.

A gólyát egy kicsit én is félreismertem, annak ellenére, hogy kb. 50 gólyával éltem együtt életem során (erről is írtam már ITT). Kimondottan szelíd és okos madárnak ismertem meg. Belátó, okos, mérlegelő. Védekezik, ha kell, de nem agresszív. Annyira biztosan nem, mint a ragadozók. Lehet, hogy GA kegyetlenül bánik a katedrális tornyán magára maradt ifjú sólyommal, de egy pillanat alatt végez vele - vándorsólyom szokás szerint. Ám a gólyáknál ez rendkívül kíméletlen processzus. Az alábbi videókat kellőképp erős idegzetűeknek ajánlom csak. Még brutálisabb az a felvétel, ami egy portugál fészket mutat. Bevallom, nem igazán értem a helyzetet, nem vagyok benne egészen biztos, mi történik, de talán egy idegen pár likvidál egy egész fészekaljat, méghozzá brutális kegyetlenséggel és rendkívül hirtelen. Elgondolkodom azon is, hogy annak idején hány gólyafiókát raktam vissza kosaraskocsival fészekbe. Talán olyan fiókákat, akiket a saját szüleik dobtak ki? És ha igen, vajon azok a fiókák megmaradtak? Tanácstalanul állok a fenti videók sokasága előtt. Mit kezdjünk a madarak sötét oldalával? Az ember sötét oldalát gyűlölhetjük, megvethetjük, kritizálhatjuk, de legalább annyi reményünk lehet, hogy ember és ember között valamiféle kommunikáció létrejöhet, megújulhat; beszélhetünk a kegyetlenségről is. De mi a helyzet az állati kegyetlenkedésekkel? Hogyan volna helyes ezt értékelnünk. Rendkívül érdekel, hogy mi a ti véleményetek minderről. Mit éreztek? Kérlek, oszd meg ezt az írást másokkal is! Feliratkoztál már hírlevélre?

Mire tanítanak a madarak? „Ahogyan járkálnak a kis lábaikon, ahogy néznek kétoldalt a gonosz szemeikkel, ahogy kaparásznak a csőrükkel, szinte érzem, ahogy koppannak a fejemen. A tollazatuk távolról még akár szépnek is tűnhetne, de a tollaik egymásra rakódása mégis egészen undorító.”

Eszter világában a madarak annyira furcsa lények, hogy valójában ő nem is állatként tekint rájuk. Undor és félelem eggyé nőtt benne a városi madarak, de különösen a galambok iránt. „Nemcsak alattomosak, de koszosak és fertőzéseket is terjesztenek. Nem véletlenül hívják őket a madárvilág patkányainak.” Eszter szerint a madaraktól való viszolygása egyrészt az édesanyjától ered, aki maga is erősen madárfóbiás, másrészt gyerekként a belvárosban felnőve sok kellemetlen emléke van az elhullott galambtetemekről. Pár éve nekifutott annak, hogy legyőzze az undorát, ezért terápiás céllal elment az Állatkertbe egy gyerekeknek tartott csibesimogató foglalkozásra. Végül nem bírta megérinteni őket.

„Egy kellemes tavaszi délutánon ülök egy kávézó teraszán, és képtelen vagyok másra figyelni, mint a székek alatt mászkáló galambokra. A szemem sarkából rettegve nézem, mennyire jönnek közel hozzám, és ha elérnek a lábamig, vajon belém vágják-e majd a csőrüket. Ez a folytonos készenlét teljesen kicsinál.” Ezt már Lilla mondja, aki azt gyanítja, hogy Hitchcock Madarak című noir-horrorja, Tar Sándor Szürke galambja és a nagymamája szárnyasudvara voltak azok a korai élményei, amelyek együtt vezettek a galambparájához. Egy ideje tehát próbál minél kevesebb találkozót szervezni parkokba és teraszokra, másban egyelőre nem korlátozza őt. Szerinte ez pont olyan típusú probléma, amellyel az ember még nem fordul szakemberhez, pedig a fóbiája azért sokszor eléggé zavarja.

Nincs madárprobléma

A városi madarakkal kapcsolatos szorongások témájával kivételesen mi sem pszichológus szakértőhöz, hanem ornitológushoz fordultunk, és az attenborough-i iskola felől közelítünk a megoldáshoz: ha jobban megismerik, hátha kicsit jobban meg is szeretik ezeket az állatokat.

Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője azzal indít, hogy véleménye szerint az emberek alapvető félelmeiket és feszültségeiket vetítik rá a városi madarakra, amik könnyű célpontjai az utálatnak, amely gyakran abból a tévhitből ered, hogy a madarak, és különösen a galambok, koszosak. „A galamb semmivel nem koszosabb, mint bármely más madár, és a közhiedelemmel ellentétben nem lusta és nem is dagadt. Sőt,a galamb a világ egyik legjobban repülő madara. Amit dagadtnak látunk, az a galamb fantasztikusan fejlett mellizma, aminek segítségével úgy repül, mint az ördög”- állítja a szakember.

Az ornitológus azt is azonnal cáfolja, hogy a galambürülék veszélyesebb lenne, mint bármely más madáré. Ezzel szemben a homokozók kezeletlen macskaürüléke például valódi veszélyt jelent, akár vakságot is okozhat. „Az erkélyt, az autónkat, rosszabb esetben a kabátunkat néha valóban lekakálják a madarak. Ez ellen mit lehet tenni? Mivel a varjúfélék a mai tudásunk szerint bizonyos intelligenciaterületeken egy négy-hat éves gyerek szintjén állnak, a CD-korongok kihelyezésével még csak megtorpanásra sem késztetjük őket. Az autókat a tűző naptól is védő ponyvatetővel vagy a fák alatti parkolók fölé épített féltetőkkel lakosság-, madár- és környezetbarát módon védekezhetünk a lepottyanó madárürülék ellen.”

Orbán Zoltán szerint az sem igaz, hogy a madarak mostanra elárasztották volna a nagyvárosainkat. A vetési és a dolmányos varjak, valamint a szarkák valóban nagyobb számban jelentek meg az elmúlt években a nagyvárosokban, ugyanakkor a hazai vetésivarjú-állomány 93 százalékát az ezredfordulóra kiirtották, túlszaporodásról már csak emiatt sem beszélhetünk.

A településeken félvadon élő galambok is házi galambok, csak ezek állományait parlagi galambként szokás nevezni, jelezve, hogy ezek már nem ember által gondozott állatok. A házi galambot pedig a szirti galambból háziasították a fáraók kora előtt. A parlagi galambok számáról nincs pontos adatunk, de a szakember szerint jelentős populációnövekedés biztosan nem történt. „Ha figyelembe vesszük a lakosság egészének viszonyulását ezekhez a madarakhoz, akkor látható, hogy Magyarországon nincs sem társadalmi, sem települési szintű galamb-, varjú- vagy szarkaprobléma.”

A galambok nem hülyék

Nekem például tényleg semmi gondom a galambokkal (ismerek nagyon rendes galambokat is), városi biciklisként mégis azt érzékelem, hogy egyre hirtelenebb fékezésekre késztetnek, és gyakran tényleg csak néhány centin múlik, hogy a kerekeim alá kerülnek. Felvetésemet, hogy ezek a szürke jószágok valahogy egyre ügyetlenebbek, Orbán Zoltán szintén visszautasítja.

„A városi galamb több száz év óta él Budapesten, pont ugyanúgy tanult meg autók, kerékpárok és járókelők között közlekedni, mint ön vagy én. A madarak agyi látókérge sokkal jobban működik, mint az emberé, hiszen az ágak között vagy csapatban repkedve milliméter pontossággal kell tájékozódniuk. Az előfordulhat, hogy a kereket még éppen érinti a szárnyával, de nem hagyja magát elütni, és természetesen a fejünknek sem repülnek neki. A galambok nem hülyék.”

A szakember szerint a galambtetemek szinte kivétel nélkül beteg vagy öreg példányok, amik gyakran eleve döglött állapotban kerültek az úttestre. „Az viszont tény - magyarázza az ornitológus -, hogy a felgyorsult városi tempóhoz azért nekik is idő hozzászokni. Amikor a dízelmozdonyok után bejöttek a gyorsabb és csendesebb villanymozdonyok, a vonatok sokkal több vadat és madarat ütöttek el.”

Nemhogy nem hülyék, nagyon okosak

A galambok fejlett intelligenciájára Orbán Zoltán először a New York-i metró leleményes szárnyasait hozza fel példának, az ottani galambok ugyanis a reggeli utastömeggel együtt rendszeresen beszállnak a szerelvényekbe, ott a szendvicsek és péksütemények földre hulló maradványait nyugodtan elcsipegetik, majd egy következő állomásnál kiszállnak. Ennél is izgalmasabb az állatok történelmi szerepe: a házi galambok mindkét világháborúban fontos szolgálatot teljesítettek, amikor sokszor több száz kilométerre juttatták el a stratégiai üzeneteket, ezzel jelentősen hozzájárultak a hadi sikerekhez. A háború után több hadi galamb magas katonai elismerést, a harcokban elesett társaik pedig katonai temetést kaptak. „Ehhez képest tekintjük mi, 21. századi emberek szárnyas patkányoknak őket, pedig nemrég még az életünket köszönhettük nekik” - fogalmaz az ornitológus. (Azért nem mindenki, Mike Tyson például jó ideje tenyészti, és csókolgatja őket.)

Szuperintelligens varjak, de néha támadnak

Kevés szó esett a varjakról eddig, pedig sokakat ők riasztanak csak igazán. A varjak is fontos részei az ökoszisztémának, tömegesebb jelenlétük pedig azért feltűnő, mert az elmúlt években kiszorultak természetes élőhelyeikről, és áttették székhelyüket a fákkal teli városi utakra, mint amilyen például az Andrássy vagy a Pozsonyi út.

Európában alig él olyan madár, ami a támadásával az embernek sérülést okozhat, de félelmet keltő támadások azért olykor előfordulnak. Ahogy azt egy korábbi cikkünkben már összefoglaltuk, lakott területen elsősorban akkor számíthatunk a varjak agressziójára, amikor májusban a varjúpárok fiókákat reptetnek, és a még ügyetlen fiókákat védelmezik. „A még ügyetlenül repülő varjúfiókák fészekelhagyását követően a varjúpárok kijelölnek egy akár ötven méter sugarú kört a földre vitorlázó fióka körül, és ami ezt a láthatatlan határvonalat átlépi és nagyobb egy egérnél, azt megtámadják - a bengáli tigrist, az elefántbikát és az embert is. Mivel a varjak szuperintelligens lények, ezért leginkább fejre támadnak, tudják ugyanis, hogy ott található az egyik legértékesebb szervünk, a szemünk” - magyarázza Orbán Zoltán.

Mit tegyünk varjútámadáskor?

Az ornitológus szerint mindenekelőtt közlekedjünk nyitott szemmel és füllel, vagy ha fülhallgatót használunk, ne zárjuk ki teljesen a külvilágot. Így időben észleljük a környezetünk reakcióit, vagyis a hevesen közeledő madarat is.

Ha azt látjuk, hogy a varjú támadni készül, álljunk meg vele szemben, tárjuk szét a karjainkat, hadonásszunk és kiabáljunk.

A megoldás nem az, hogy rendőrt vagy az önkormányzatot hívjuk, a telefon nyomogatása helyett inkább magunkat védjük: zavarjuk el a csak ijesztgető madarat, legyünk félelmetesebbek, lássunk „gonoszabbnak”, mint ő. Ha van nálunk egy nagyobb eszköz (hátizsák, esernyő, sapka, kendő), próbáljuk azzal elriasztani az állatot.

A támadások másik, valóban veszélyes típusát az ember által felelőtlenül felnevelt, szórakozó, főleg kamasz varjak jelentik, amik egyszerűen jó bulinak tartják, ha sikoltozva szaladnak előlük az emberek, de ez a természetellenes, tanult viselkedés egyedül a buta emberi viselkedés számlájára írandó!

„Ilyenkor úgy viselkednek csapatosan, mint egy cukortól felpörgött, Stihl fűrésszel felszerelt óvodáscsoport a porcelánboltban”- fogalmaz az ornitológus, és megérti, hogy a megtámadott járókelők számára ez rendkívül ijesztő élmény, már csak azért is, mert ez valós balesetveszélyt jelent. A feleslegesen hazavitt, „megmentett” varjúfiókák azt tanulják meg, hogy az őket nevelő ember fejére, vállára szállva minél hangosabban és erőszakosabban követelik az élelmet, annál gyorsabban kapják meg azt. Amikor aztán röpképessé válva elengedik őket vagy elszöknek, a madarak ezt csinálják az őket nem ismerő járókelőkkel is, akár unalomból és egymást utánozva csoportosan is. A galamb viszont - ha a fészkét egészen közelről nem piszkálgatjuk - soha nem támad.

Az ornitológus végül azt mondja: meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a madarak ugyanúgy a természet részei, mint a szél meg a napfelkelte. Nem lehet, és nem is szabad a városból elűzni őket. „A modern embernek fogalma sincs arról, hogyan működik a természet, és olyan elvárásokat támaszt felé, mint hogy a verebek ne koszoljanak, kifötörve a magot a téli etetőkből. Ahogyan életünk mind nagyobb része zajlik a virtuális térben, ahol minden komfortos és kényelmes, és a fizika szabályai sem érvényesülnek, óhatatlanul ezt várjuk el a külső környezetünktől is. A modern ember a való világ realitásaival szemben egyre kiszolgáltatottabb, mert abban a tudatban él, hogy legyőztük a természetet.

A madarak (Aves) meszes héjú tojással szaporodó, melegvérű gerinces állatok. Mellső végtagjaik szárnyakká módosultak. Járólábaik vannak, melyeken megtalálható a jellegzetes csüd (lábtő és lábközépcsontok összenövése), amely elősegíti a landolást. Szegycsontjuk tarajos, melyhez erős mellizmok tapadnak, így segítve a repülést. A madárfajok nagy része ma is repülő életmódot folytat. Testüket tolltakaró borítja, csontjaik üregesek, légzsákokat tartalmaznak; ettől erősek, de könnyűek. Fogak helyett csőrük van.

A madarak mintegy 10 ezer fajjal a gerincesek második legnépesebb osztálya. Ennek több mint fele énekesmadár. A legtöbb faj szociálisan monogám, még akkor is, ha a párok nem mindig hűségesek. A párkapcsolat többnyire egy tenyészszezonra szól, néha több évig is eltart, de élethosszig ritkán. Néhány faj poligám, ezek lehetnek poligün fajok (egy hím, több nőstény), vagy poliandriát gyakorlók (egy nőstény, több hím).

A nőstényeket tojóknak nevezik. Tojásait a legtöbb faj fészekbe rakja, de azok a fajok is saját testmelegükkel költik ki fiókáikat, amelyek nem építenek fészket. A legtöbb faj kikelés után még továbbgondozza fiókáit.

Több madárfaj is fontos az ember számára; ezek egy része háziasított. Táplálékot (hús, tojás) és nyersanyagot (toll) biztosítanak. Egyes fajokat házikedvencként tartanak. Egyes fajok ürülékével trágyáznak (guanó). Az ember tevékenysége miatt a 17. századig több száz, a 17. századtól 100-120 faj halt ki, és további 1200 faj veszélyeztetett.

A madarak és testvércsoportjuk, a krokodilok az Archosauria klád ma is élő tagjai. A 21. században a madarak a hét kontinens legtöbb szárazföldi élőhelyén jelen vannak, egészen a hóhójsza költőtelepeiig, amelyek az Antarktiszon 440 kilométerre vannak a tengertől. A fajok a trópusi területeken a legváltozatosabbak. Korábban úgy gondolták, hogy ennek oka az erősebb fajképződés, azonban azóta kiderült, hogy a fajképződés inkább a magasabb szélességeken gyorsabb, mivel ott nagyobb a fajkihalás is. A szárazföldek mellett a vizeken is élnek, egyes családok még az óceánokban is előfordulnak. Sok madárfaj az ember segítségével terjedt el.

A madarak központi idegrendszere viszonylag fejlett. Az agy mozgással foglalkozó kérgében a repülést irányító rész a legnagyobb. A kisagy vezérli a pontos mozgásokat, míg a nagyagy a komplex viselkedésmintákat, például a tájékozódást, az udvarlást és a fészeképítést. A madáragyra jellemző a sok apró idegsejt; térfogatához és tömegéhez képest sok sejtből áll. Az intelligensebb fajok (énekesmadarak, papagájok) agya tömegarányosan sokkal több sejtet tartalmaz, mint az emlősöké, a főemlősöket is beleértve.

tags: #hol #madar #helyet #o #ul #a