A mai Verstreápiában Ady Endre "De ha mégis?" című versét vizsgáljuk meg, amely az összekapaszkodásról szól a nehéz időkben. Ady Endre, aki a világháború idején már súlyos beteg volt, nagy tragédiaként élte meg a konfliktust. Versterápia rovatunkat a járvány első hulláma alatt indítottuk el, hogy versekkel segítsünk feldolgozni a nehéz időszakot.
A "De ha mégis?" című versét feleségének, Csinszkának ajánlotta. A vers központi gondolata, hogy amikor úgy tűnik, hogy minden elveszik és eltűnik, amikor „mindenek futnak, hullnak”, akkor is maradjunk, tartsunk ki egymás mellett „a gyilkos vad dulásban”.
Ezzel szemben József Attila költészetét vizsgálva mélyebb, összetettebb rétegeket fedezhetünk fel. Az "Aki dudás akar lenni" kezdetű népi strófa József Attila életművében is központi szerepet kapott. A költő maga is elmélkedett a jelentésén: „Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?”
A "pokol" fogalma, amely a strófában megjelenik, sokrétű értelmezést tesz lehetővé. Jelenthet proletár életet, éhséget, elnyomatást, szegénységet, a külvárosi éjszakák ürességét, vagy a lélek járatlan tájait és sivár világát. József Attila szerint „A vers papírpénz - mondta váratlanul -, s a szenvedés az aranyfedezete.”
A költő tragikus sorsa, a "kétszeresen tragikus" életérzés Baudelaire és Ady életérzésével rokon. A költő átkozott próféta, aki önmagát égeti el, tragikus hős, aki pátosszal jár, sátáni gőggel, a bukott angyalok dacával. Az effajta élet igenli az önmaga bomlását-romlását, és bár néha énekli, hogy „én vagyok az úr”, tudja, hogy a vers az úr, a költői halhatatlan szépség, az emberi test és idegzet pedig a „cifra szolga”. Az élet pesszimumát kell vállalnia a vers optimumáért.
József Attila költészete azért tűnik kétszeresen tragikusnak, mert benne a gyanútlanság bukott el és magasztaltatott fel. Az ártatlanul, vidáman fütyült dallam szigorú szöveggé teljesedett be. A dallam játék, gyengédség, szeretetvágy, az élet idilli igenlése; a szöveg viszont komoly, nyers, emberi méltóságba gázoló, 20. századi magyar és költői pokol. Egy költő, aki született a tájak, falvak, alkonyok és állatok idilli dalolója szeretett volna lenni, kénytelen volt szembenézni a túlerős külvárosi éjjel.
A drámában, amelynek hőse a „költő és kora” volt, a költőnek kellett vesznie. A szenvedés, amelyre büszke volt, végül elhatalmasodott rajta. Az ellenséges erők, amelyeket megszelídíteni próbált, alattomosan belészivárogtak, szövetségesekre akadtak benne, hogy aztán elfoglalják lelkét. Ez egy gyermektragédia, egy harminckét éves gyermeké; a bűntudat mozdonya egy ártatlan lelket tépett szét.
A költői hang megtalálása: a kezdetek
József Attila nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Csodagyerekként, friss, elragadó suhancként tört be az irodalomba, de a „csodát”: a "Nincsen apám, se anyám" kötet szabad, természetes és finom eredetiségét sok-sok munka, tanulmány, gyakorlatozás, két kötetnyi vers előzte meg.
Az első kötetének, a "Szépség koldusának" címe már a dekadens költészet felé mutatott. A "Nem én kiáltok" kötet címe a háború utáni kozmikus-expresszionisztikus irányzatokra utalt. „Nem én kiáltok, a föld dübörög”: nem ő kiáltott még, hanem az irodalmi hagyományok és divatok szóltak rajta keresztül.
József Attila ügyesen és gráciával próbálgatta magára a kor költői öltözékeit, sejtve, hogy majdan nem készen kapott, hanem testére-lelkére szabott ruhában fog járni. Mint egy zeneszerző-növendék, aki módszeresen végiggyakorolja a régi mesterek stílusát, József Attila is elsajátította a lírai formák és szabályok tudományát.
A diákévek játszi, virtuózkodó próbálgatásai nagy szerepet játszottak abban, hogy József Attila "poeta doctus" lett, a "lélek mérnöke". Makón ma is őrzik a bravúros "Szonettkoszorút", amelyet ifjúi éveiben készített. Kísérletezett alkaioszi és szapphói strófákkal, hexameterekkel, mint a régi gimnáziumok növendékei.
Nemcsak a külső formákban gyakorolta magát, hanem a belső formát, az életszemlélet, az érzések értelmezésének technikáját is szorgalmasan figyelte, tanulta, utánozta. Első verseiben a "dekadencia" spleenes, fojtott vágyakkal és ideges rezdülésekkel teli hangja szólalt meg. Elvarázsolt tropikus tájakon járt, ahol „halkan a vágy fuvolázik”.
"Harmattá vált bennem a gond és teher": a Megfáradt ember elemzése
A "Megfáradt ember" című vers József Attila egyik legkiemelkedőbb alkotása, amelyben a gond és a teher harmattá válik. A vers a fáradtság, a magány és a természetbe való beleolvadás kettősségét csodálatosan fejezi ki.
A négy kezdősorban tökéletes tájhangulat jelenik meg: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton heverő költő. A vers mondanivalója a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya.
„Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én” - ez a sor egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést és a hiányt, a magányosságot. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás és lemeztelenülés: „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér”. Ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe.
Ez a kettősség - a magány és a béke - csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol „a békességet szétosztja az este”. A versben hiányzik ugyan, de bennünk megrezdül az asszociáció: mint az apa, aki családi vacsorán a kenyeret osztja szét. A költő így vall: „meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok”.
„Harmattá vált bennem a gond és teher”, énekli a költő, és mi fordítva érezzük: a gond és teher vált benne harmattá. Ez az első tökéletes József Attila-vers, amely nem is illett volna a "Nem én kiáltok" kötetbe, és a költő be is fogadta a "Nincsen apám" versek társaságába.
A "Nincsen apám, se anyám" kötet, amelynek tulajdonképpeni címe "Tiszta szívvel", önmagában halhatatlanná tenné József Attilát. A kötet versei a haláltáncok bizarr bűbáját idézik. Ősi nyolcas, csárdásritmusban táncol elénk a legnagyobb emberi nyomorúság és elhagyatottság, anyátlan-apátlan árvaság és nincsesség - de nem a sírva vigadás vidékies csattintásaival, hanem ártatlan, kis durcás derűvel, pátosztalanul, a végletekig leegyszerűsített táncossággal!
A költő verseiben a cinizmus, a nihilizmus, a hencegés és a hivalkodás mögött a húszéves fiú tiszta szíve, a gyönyörűszép szív és az áldott föld rejlik. A "halált hozó fű" képzete a gyengédség kifejezésének irányában mutatkozó kisiklás, amelyet a jelző billentene helyre. De épp a kisiklás, az elérzékenyülés feltörő mozzanatai teszik a verset azzá, ami.
József Attila új költészettani belső formát teremtett, amelyet indulatbehelyettesítésnek vagy áttételnek nevezhetnénk. Az őszinteség a hamisságra, az igazság a színlelésre, a nagyság az apróságra épül. A gyász és halál rémületét a derű, a harmatos fű, egy könnyed humoreszk-sóhaj sugározza ki. A szeretetvágyat az önbecsmérlés, a jóságot a rosszasággal való hivalkodás, a gyengédséget a cinizmus jelzi.
A "Biztató" című verse jellegzetesen így kezdődik: „Kínában lóg a mandarin.” „Országos volt a pusztulásban” - írja magáról egy más versében, majd hirtelen: „No dehát ne búsuljatok” - vigasztal minket, s ezzel a negatív felszólítással kényszerít búsulásra.
A mai társadalomban az ember túlhajszolja magát, és a világ még jobban felpörög. A közösségi média fénykorát éli, és bár élvezzük a technológiai vívmányokat, hiányoljuk a kikapcs-gombot, azt a nyugalmat, ami valóban kikapcsol és pihentet. József Attila "Megfáradt ember" című verse a vihar előtti csend, amely arra emlékeztet, hogy néha le kell vetnünk a felesleges címkéket, és önmagunk lehetünk.
József Attila - Megfáradt ember
Nem lehetne, hogy néha, legalább egy röpke pillanatra kikapcsoljunk ebből a hajszából? Hogy mint a költő soraiban, levessük ezeket a sokszor teljesen felesleges, széthúzó címkéket, és csak önmagunk legyünk? Csak üljünk le! Vagy feküdjünk, ahogy tetszik. És hallgassunk a belső iránytűre! Ki vagy te valójában? Ki akarsz lenni? Mit jelent számodra a nyugalom?