A magyar mentésügy története, különösen a helyi mentőszolgálatok fejlődése, gazdag és sokrétű. A Nagykanizsai Mentőállomás története 1945-től 2012-ig terjedő időszakát feldolgozó kiadvány bepillantást enged az itt dolgozók életébe, munkásságába, és bemutatja az intézmény fejlődését. Ez a munka nem csupán a mentőszolgálat múltját idézi fel, hanem szervesen kapcsolódik a város tűzvédelmének történetéhez is, hiszen a két terület szorosan összefonódott a múltban.
A Történeti Háttér: Török Időktől 1945-ig
A történeti visszatekintés a török időktől egészen 1945-ig nyúlik vissza, bemutatva azokat az alapokat, amelyekre a későbbi intézményrendszer épült. Már a 16. századból is maradtak fenn írásos emlékek a tűzvédelemről. Egy 1690-ből származó rendelet előírta, hogy a házak falait téglából kell építeni, és a tűzveszélyes építményeket le kell bontani. Az akkori védekezési eszközök között szerepelt a csáklya, létra és pemet, melyeket dézsákban tárolt víz mellett kellett készenlétben tartani.
A 18. században a város új rendelkezéseket hozott a tűzvédelem kérdésében. Bevezették a konyhavizsgálatot, és szigorú szabályokat alkottak a pipahasználatra. Az égő házakhoz vizet kellett hordani, és fejszékkel kellett megjelenni a helyszínen. A "tűzi kassza" létrehozása is a megelőzés és a kárenyhítés fontos lépése volt.
A 19. században ismét felül kellett vizsgálni a tűz elleni védekezés szabályait. Az önkéntes tűzoltóságok megalakulása jelentős előrelépést hozott. Nagykanizsán 1871-ben alakult meg az önkéntes tűzoltó egyesület, amely hamarosan a város tűz elleni felszerelésének fejlesztésében és karbantartásában is aktív szerepet vállalt. Az egyesület nem csak a tűzoltásban, hanem közösségi rendezvények szervezésében is részt vett, ezzel is erősítve a polgárság összetartását.
A tűzoltózenekar megalapítása, valamint a Zala vármegyei Tűzoltó Szövetségben való részvétel tovább színesítette a tűzoltóság életét. A városi rendelkezések egyre szigorúbbak lettek, szabályozva az építkezéseket, a házak magasságát és az utcai csatornák beépítését.
A Mentő-Osztály Megalakulása és Fejlődése
A tűzoltóság története szorosan összefonódik a mentő-osztály megalakulásával. Az egyesület bevételéből 1894-ben hozták létre a mentő-osztályt, amelynek első vezetője dr. Radó B. lett. A mentő-osztály kezdetben a Lipót-templom bazárban, majd az Inkey-házban kezdte meg működését. Az első mentőautó, egy 7,5 tonnás teherautó, 1902-ben állt szolgálatba, nem sokkal később pedig a lovas egységgel párhuzamosan riasztották.
Az 1920-as években a mentő-osztályt dr. Knortzer György parancsnoksága és dr. Unger Ullmann Elek orvos vezetésével szervezték újjá. A modern felszerelések beszerzése és a rendszeres oktatások biztosították, hogy a mentők megállják a helyüket a kihívásokkal teli időkben. A tűzoltóság és a mentőszolgálat közötti szoros kapcsolat továbbra is fennmaradt, hiszen a tűzoltók gyakran segítettek a mentési feladatokban is.
A Nagykanizsai Mentőállomás Története 1945-2012
A második világháború után a mentőszolgálat újjászervezése ismételten napirendre került. A kiadvány részletesen bemutatja az állomás 1945-től 2012-ig tartó történetét, interjúk és beszélgetések formájában idézve fel az itt dolgozók emlékeit. A könyvben szereplő nevek, mint Andrasek Mátyás mentőápoló, Antal István mentőtiszt, Baksai József mentőgépkocsivezető, Dr. Berentés Ernő mentőorvos és sokan mások, mind hozzájárultak az állomás fejlődéséhez és a helyi lakosság ellátásához.
A könyv betekintést enged a mentők mindennapjaiba, a nehéz helyzetekbe, a hivatásuk iránti elkötelezettségükbe. A "Beszélgetések" és "A szerzők bemutatkozása" fejezetek személyes hangvételben mutatják be az embereket, akik az intézményt alkották.
A kiadványban található "A történet kezdete a török időktől 1945-ig" című fejezet és a hozzá kapcsolódó cikkek, fényképek tovább mélyítik az olvasó ismereteit a város múltjáról, különös tekintettel a tűzvédelem és a mentésügy korai szakaszaira. A "Rólunk írták" és "Ami kimaradt" fejezetek pedig kerek egésszé teszik a bemutatott anyagot, lehetőséget adva az olvasónak, hogy teljesebb képet kapjon a mentőállomásról.
A kiállítás és a kötet támogatói is említésre kerülnek, hangsúlyozva a közösség szerepét az ilyen fontos helytörténeti munkák megvalósításában.
A könyv a "Hazai mentésügy II." című munkával is kapcsolatban áll, amely a mentésügy általánosabb történetét dolgozza fel. Ezzel a párhuzammal a Nagykanizsai Mentőállomás története beilleszkedik a nagyobb, országos képbe, bemutatva a helyi sajátosságokat és a fejlődési tendenciákat.
A kiadvány forrásjegyzéke is hozzájárul a munka tudományos értékéhez, lehetővé téve az olvasó számára, hogy tovább kutasson a témában.