Az abortusz kérdésköre mindig is megosztó volt, és a filmművészet is folyamatosan lekövette, hogyan viszonyultak az emberek ehhez a témához az idők során. A mozgóképek egyik szerepe az informálás és a szociális érzékenyítés, és az abortusz ábrázolása is hosszú utat járt be: a totális tiltástól jutott el a filmművészet odáig, hogy ma már nyíltan beszéljen róla, sőt, egyes filmekben a beavatkozás részleteit is bemutassák.
A korai filmek: a tiltás és a büntetés
A mozi első ötven évében az abortusz tilos, megvetendő tettnek számított, amelyről beszélni sem illett. Ha mégis megtörtént, csakis azt a dramaturgiai célt szolgálta, hogy tanmeseként működjön: aki abortuszhoz folyamodik, az megbűnhődik. Az 1916-os Where Are My Children című némafilm volt az első amerikai mozi, amelyben konkrétan felmerült a téma. A történet tanmeseként szolgált, amelynek egyértelmű üzenete volt: a család szent, az abortusz rossz. A film egyik főhőse, az ügyész férj olyan orvosok ellen képviseli a vádat, akik titokban abortuszt hajtanak végre, ám közben kiderül, hogy saját felesége is meglátogatott egy ilyen zugorvost - azért döntött így, mert nem akarta, hogy egy gyerek kiradírozza őt a társasági életből.
A mozi egyre hangsúlyosabb népnevelő jellege oda vezetett, hogy a harmincas évektől még csak erősen ajánlott, 1934-től viszont már szigorúan vett Hays-kódex érvénybe lépjen. Az abortuszt, mint döntést nem szabad bátorítani, legfeljebb sugalmazni lehet, de ha szóba is kerül, el kell ítélni. Sosem szabad könnyedén beszélni róla, komikus kontextusba helyezni. - állt a kódexben. Ennek egyik korai példája a The Road to Ruin című pre-code film, amelyet 1928-ban némafilm, 1934-ben hangosfilm formájában is elkészítettek. A Paramount 1948-as Street Cornerében például a barátja halálát követően abortuszhoz folyamodó nő a beavatkozás után elájul és kis híján meghal az utcán. A film nem finomkodik a tanulság levonásával: az egyik orvos szó szerint szexuális felvilágosítást tart a gyereknemzésről és a gyerekvállalásról a tinédzsereknek és a szüleiknek - meg a nézőknek is.
A Hays-kódex mennyire átírta a filmeket, azt jól mutatja, hogy még egy Broadway-darabból is képesek voltak kivágni az abortuszt, még akkor is, ha ott annak rendkívül fontos szerepe volt. Az 1959-ben bemutatott Blue Denim című adaptáció a színpadon abortusszal ért véget, a filmben abortuszról sikeresen lebeszélt lánnyal és happy enddel. Az 1962-es Pattyben az abortusz „jutalma” még mindig a halál, ám ott már sokkal jobban árnyalják a témát, gondolkodóba ejtik a nézőt. Pattyt három férfi erőszakolja meg, nem sokkal később kiderül, hogy teherbe is esett.
Komoly témát "viccel el" Gillian Robespierre abortusz-filmje - cinema
Az érzékenyítés korszaka: 1960-as évektől napjainkig
Az Egyesült Államokban 1973-ig kellett várni az abortuszhoz való jog elismeréséhez, addig a briteknél ez hat évvel korábban bekövetkezett. Az 1966-os Alfie című filmben Michael Caine egy nőcsábászt alakít, aki teherbe ejti egyik barátja feleségét, majd rábeszéli az abortuszra. Az illegális beavatkozást követően mindketten összezuhannak, Alfie ráadásul látja is a halott magzatot - a film ezt nem mutatja -, és teljesen összetörik. Caine monológját, amelyben magát gyilkosnak nevezi, amiért megölt egy tökéletes emberi lényt, előszeretettel kapják fel az abortuszellenzők, holott Caine szerint egyáltalán nem ez volt a film célja.
A tévé térnyerésével csak idő kérdése volt, mikor emelik be valamelyik sorozatba, szappanoperába az abortusz témáját. Az amerikai sorozatok történetében az 1964-ben induló Another World volt az első, amelyben feltűnt a terhesség-megszakítás. A mikéntje azonban itt is beszédes: az egyik főszereplőnő abortuszhoz folyamodik - nem árt elfelejteni, hogy a hatvanas években mindez még mindig illegális volt az államokban -, amelynek következtében meddővé válik. A kötelező jellegű bűnhődés azonban nem merül ki ennyiben: a meddőség tényétől összezuhanó nő megöli exbarátját.
1972-ben már Amerikában is olyan történetszálat kaphatott a Maude című sitcom, amely egyértelmű nyitásként könyvelhető el a témában. A szóban forgó két epizódban Maude nagy dilemma elé érkezik: 47 évesen, már nagymamaként esik teherbe, és nem feltétlenül akarja vállalni a gyereket. Míg korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen szereplő támogatást kapjon, a nő döntését a felnőtt lánya és a férje is támogatja. Lánya azzal érvel, hogy New Yorkban már legális, már nem olyan ijesztő döntés, mint régen, sőt, az is elhangzik, hogy „olyan, mintha fogorvoshoz mennél”.
Az abortusz a fősodorbeli filmekben
Annak ellenére, hogy a hetvenes években a Hays-kód már a múlté, ráadásul 1973-ban a szövetségi legfelsőbb bíróság mondta ki, hogy alkotmányellenesnek számít az abortuszjog korlátozása, a filmek mégsem reagáltak túl gyorsan: továbbra is vagy stigmatizálták, vagy sztereotipizálták az abortuszt. A nyitás lassan következett be, amely abban is megmutatkozott, hogy a fősodorbeli filmek is bátrabban emelték be történeteikbe a témát. A Keresztapa második részében például Kay Corleone is átesik a beavatkozáson, amit a szükséges rossznak nevez, amivel megóvhatja magát, gyerekeit és egy újabb utódot a Michael Corleone-féle bűnös világtól.
A Dirty Dancingben szintén fontos mozgatórugó az abortusz: Baby amiatt lesz Johnny Castle táncpartnere, mert barátnőjének abortusza volt. Eleanor Bergstein író mindenképp ragaszkodott ehhez a sorsfordító momentumhoz, még akkor is, ha az egyik szponzor emiatt szállt ki a film mögül. A Dirty Dancinget persze nem lehet abortuszpárti filmnek nevezni, ám Bergsteinnek - és a témát egyre gyakrabban a filmes köztudatba beemelő forgatókönyvírók nagy részének - az volt a célja, hogy ha apró lépésekkel is, de alakuljon az ezzel kapcsolatos diskurzus, az évtizedeken át tilosnak, tabunak és elítélendő dolognak tartott döntést árnyalják.
Az abortusz normalizálása a 2000-es évektől
A döntés normalizálásának folyamatát jól mutatja, hogy mikor a kétezres években a Szex és New York című sorozatban Miranda az abortuszt fontolgatja, Carrie és Samantha csak úgy mellesleg megjegyzik, hogy már ők is túlestek rajta korábban, az utóbbi nem is egyszer. A Sírhant művek Claire-je szintén különösebb felhajtás nélkül esik túl a műtéten, igaz, utána komoly dilemmát okoz neki a döntést. Az elmúlt két-három évtizedben tehát egyre gyakrabban képezte filmek és sorozatok részét az addig inkább elhallgatott jelenség.
Az abortuszkérdés filmes monitorozásáért indult Abortion Onscreen nevű programot kifejezetten azért hozták létre, hogy kielemezzék, az amerikai tévében miként tűnik fel az abortusz témája, és ez milyen hatással jár. 2016-tól minden év decemberében elkészítenek egy számszerűsített jelentést, a statisztikák pedig sokat elárulnak: míg 2016-ban tizenhárom olyan sorozat volt, amely ezzel foglalkozott, addig 2021-ben a számuk már 42-re nőtt - többek közt A szolgálólány meséjében és a Jelenetek egy házasságból című sorozatok cselekményében is felbukkan. A kétezres évekre a téma filmes reprezentációja határozottan eljutott arra a szintre, hogy immár nem tanmeseként, nem is érzékenyítő mellékszálként, hanem központi témaként, kiemelt megvilágításban kezdtek foglalkozni az abortusszal a fősodorbéli filmek is - elsősorban mint a nőt érintő élmény került új megvilágításba.
De a tendencia nemcsak Hollywoodot érintette, hanem az európai művészmozit is: Cristian Mungiu 2007-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című drámájával. Otilia és Gabita szobatársak egy kollégiumban. Munkatársak az egyetemen. Egy romániai kisvárosban járunk, a kommunizmus utolsó éveiben. Hogy milyen jövőt vetítenek elénk a közelmúlt lengyelországi szigorításai, arról a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmből tudhatjuk meg a legtöbbet.
Kortárs drámafilmek az abortuszról
Az elmúlt tíz évben egészen új lendületet kapott az abortusz témája a filmekben jórészt annak köszönhetően, hogy egyre szélesebb körben próbálják a szervezetek propagálni a döntés jogát. Sorra készülnek az abortuszt a legkülönfélébb okok miatt választó nők történeteit feldolgozó érzékeny és remek alkotások. Ezek a filmek nem propagandafilmként próbálnak hatni, csupán az emberi oldalát kívánják bemutatni a rendkívül megosztó témának.
Soha, néha, mindig (Never Rarely Sometimes Always, 2020)
Végre a magyar mozikba is eljutott Eliza Hittman pokolian erős alkotása, a Soha, néha, mindig. Őszinte és megrázó történet egy amerikai kisvárosban elmagányosodó fiatal lányról, egyben pontos látlelet korunkról - és nem csak a tengerentúlon érvényes. Eliza Hittman sokszorosan díjnyertes filmjét 2020-ban mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, ahol azonnal különdíjat nyert az amerikai moziban ritkaságszámba menő realizmusa és témaválasztása miatt, majd rá egy hónappal a Berlinalén debütált, ott Ezüst Medve-díjat nyert, és a pandémia ellenére is a legelismertebb filmek egyikévé vált az elmúlt években. Most, két évvel később, a magyar mozikba is eljutott a Pannonia Entertainment filmforgalmazó cégnek köszönhetően a Never, Rarely, Sometimes, Always (vagy egyszerűen az NRSA), a kortárs amerikai függetlenfilm egyik legjobbja. Nem kétséges, az elmúlt évek legerősebb abortusz-filmjéről van szó, amely éppen egyszerűségével és feszültségteremtő képességével teremt maradandó hatást. Eliza Hittman író-rendező, aki Savita Halappanavar valós és tragikus történetéből merített ihletet a filmhez (az indiai származású, Írországban élő fogorvosnő 2012-ben halt meg vérmérgezésben, miután vetélése ellenére, a szigorú ír abortusztörvények miatt csak későn távolították el méhéből az embriót - a szerk.), semmilyen kapaszkodóval nem szolgál a menekülni vágyó nézőnek. Ez a film az Egyesült Államokban, különösen Texas államban bevezetett szigorú abortusztilalmak emberi következményeit mutatja be.
A Netflixen látható Eliza Hittman drámája, mely egy 17 éves lány, Autumn szemével keresztül mutatja be, milyen utat jár be egy kisvárosi tini annak érdekében, hogy megszakítsa a terhességét. Színes expozícióval indít a rendező: egy iskolai előadáson járunk valahol Pennsylvaniában, Elvis és Beach Boys imitátorok lépnek fel a színpadon. Autumn (Sidney Flanigan lélegzetelállító alakítása) egy szál gitárral énekli a The Exciters hatvanas évekbeli slágerét, amikor egy srác durván bekiabál neki a nézőtérről. Nem sokkal később kiderül, hogy terhes, látjuk a rémületét, és pontosan tudjuk, amit ő maga is megfogalmaz később: nem áll készen az anyaságra. Vajon hova forduljon és ki segíthet neki? A családja biztosan nem. Nevelőapja egyszerűen utálja, anyja mintha feladta volna.
Először egy helyi válságterheseket segítő életpárti központba megy, ahol a dolgozók kedvesen fordulnak hozzá, s megmutatják neki a benne fejlődő baba ultrahangképét, lejátsszák szívhangját. A képen egyértelműen látszik, hogy egy kicsi, emberi lény látható, akinek emberi szívdobogása hallható. Ezek olyan igazságok, amelyeket nem lehet letagadni. Azonban, amikor a lány viselkedéséből kiderül, hogy abortuszra készül, akkor sem ítélik el őt, hanem próbálják meggyőzni - továbbra is kedvességgel, emellett a Néma sikoly című film megrázó képsorozataival. Autumn továbbra is be akarja fejezni terhességét, ám Pennsylvania államban erre nincs lehetősége szülői beleegyezés nélkül, így New Yorkba utazik, ahová unokatestvére kíséri el, s itt hajtják végre az abortuszt (New York-ban egyébként ez a születés pillanatáig legális; Autumn a 18. hétben jár).
Autumn és Skylar alakjában egyszerre fedezhetjük fel az elszigetelt környezetben élő nők, az elmagányosodó tinédzserek és a hétköznapi (rendszerszintű) abúzus elszenvedőinek a történeteit, mégis bármilyen elhagyatottak és kiszolgáltatottak ezek a lányok, elszántságuk nem lehet hiábavaló. Pontos és érzékeny alakítások sorozatát kínálja a film, a segítő szakemberektől kezdve a véletlenül megismert srácig. A film, miközben szenvtelenül bemutatja a történéseket, rávilágít arra, mi zajlik egy nő drámai döntésének hátterében, s arra, mennyire végzetes következményei lehetnek annak, ha a család és a nő párja magára hagyják őt egy nehéz helyzetben.
A Soha, néha, mindig vizualitásában hasonlóan minimalista eszközökkel dolgozik, mint az Esemény, de szándékában már érezhetően ideologikusabb irányt vesz. Mentségéül szolgáljon, hogy pokoljárásának szekvenciái külön-külön hitelesnek tűnnek - elvégre Amerika déli tagállamainak „bibliaövezetében” kétségtelenül mindig is körülményesebb volt a születésszabályozás, mint a liberálisabb New Yorkban -, továbbá az sem lehet gyanú tárgya, miszerint a történetben megjelenő mérgező férfitípusok bármikor szembejöhetnek velünk mindennapjaink során, de hogy csak és kizárólag ilyen szörnyetegek népesítsék be a szüzsé színhelyét, az már bántóan dogmatikusnak hat. A Soha, néha, mindigben minimális érzelmi komplexitás mindössze egyetlen jelenetben lelhető fel - amikor a szorongó Autumn váratlanul letámadja unokanővérét, aki mindvégig támogató kísérője volt -.
Komoly témát "viccel el" Gillian Robespierre abortusz-filmje - cinema
Esemény (L'événement, 2021)
Audrey Diwan filmje egy fiatal tanuló, Anamaria történetét mutatja be, aki a hatvanas évek Franciaországában esik teherbe. Annie döntéshelyzetbe kerül, hiszen a jövője forog kockán. Ebben az időszakban illegális volt az abortusz az országban, így a lánynak nem csak a lelki terhekkel kell megküzdenie. A külföldön tavaly bemutatott dráma Annie Ernaux regénye alapján készült és a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díját is megkapta. Diwan mozgóképes kifejezőereje csekély innovációval bír: a Saul fia és társai nyomdokaiban a test börtönének fogságát a trendkövető 4:3-as képarány szűkre szabott látótere az idegeinket kétségkívül meg fogja borzongatni, a könyvalap metafizikai kiterjedésének érzékeltetéséhez azonban kevésnek bizonyul. Ennek ellenére a narratíva politikai dimenziói így is végig hangsúlyosak maradnak, ezáltal a forrásmű énelbeszélőjének osztálytudatossága az adaptálás során sem szenved csorbát.
Nemterhes (Unpregnant, 2020)
Furcsa egybeesés, hogy idén abortusztémában két olyan filmet is bemutattak, melyek teljesen ugyanarról szólnak, ugyanakkor az egyik drámaként, a másik vígjátékként mutatja be a történéseket. A sort a Never Rarely Sometimes Always című film kezdte még az év elején, ami egy lányról szólt, aki a vidéki Amerikában váratlanul teherbe esett, és mivel az állam törvényei nem engedték, hogy tizennyolc éves kor alatt önállóan döntsön az abortuszáról, ezért a barátnőjével titokban a messzi, sokkal liberálisabb szemléletű New Yorkba utazott, hogy ott stikában átesett a beavatkozáson. Ha a múlt hétvégén az HBO-n bemutatott Nemterhes című film tartalmát szeretném leírni, elég lenne az előző leírásban a New York szót Albuquerque-re cserélnem, és máris megkapnám a sztorit. Az Egyesült Államokban ugyan legális az abortusz, a megítélése és a hozzáférhetősége mégis államról államra változik: a szabályozás szigorításával és a finanszírozás nehezebbé tételével egyre kevesebb a rendelkezésre álló klinika azok számára, akik az abortusz mellett döntenek. Ahogy ez az HBO film egyik főszereplőjének szájából is elhangzik: 18 éves kor alatt ahhoz már elég érettnek tartják, hogy önállóan dönthessen a gyerekvállalásról, ahhoz viszont még túl fiatalnak számít, hogy a gyerek elvetetéséről hozhasson döntést.
Szerencsére a Nemterhesben nem az abortuszból csinálnak viccet, a témát végig komolyan kezelik. A poénforrást itt leginkább azok az emberek jelentik, akik a maguk abszurd módján mindent megtesznek azért, hogy megkeserítsék a hasonló bajba került lányok életét, és bár döntéseikkel mások életét nyomorítják meg, nekik meggyőződésük, hogy mindezt valamilyen nagyobb jó érdekében teszik. Például van a filmben egy „életpárti” házaspár, akik szabályosan elrabolják hősnőnket, miután megtudják, mire készül, és inkább sodorják bele egy életveszélyes autós üldözésbe, minthogy hagynák, hogy meghozzon egy olyan döntést, ami elsősorban róla szól. A Nemterhes egy road movie, ahol a két főszereplő lány (a Két lépés távolságból ismert Haley Lu Richardson és az Eufóriából ismert Barbie Ferreira) együtt járja be belső Amerika országútjait, hogy az idő előrehaladtával egyre bizarrabb kalandokba keveredjenek.
A film végig hangsúlyozza, milyen érthetetlen, hogy ennek a két lánynak ilyen hosszú utat kell megtennie valami olyasmiért, aminek egy normális országban elérhetőnek kellene minden közepes és nagyobb városban, ugyanakkor azért arról se feledkezzünk meg, hogy hiába a fajsúlyos téma, a Nemterhes elsősorban egy szórakoztató komédia. A Nemterhes című vígjáték arra példa, a készítők hogyan áldozzák fel egy aktuális társadalmi probléma bemutatását a tömegszórakoztatás oltárán. A mű talán egyetlen pozitívuma, hogy a film végén lépésről lépésre megismerjük, pontosan milyen adminisztrációs és fizikai lépéseket kell megtennie egy abortuszt vállaló nőnek.
Bridget naplója (Saint Frances, 2019)
A Bridget naplója kifejezetten a sztereotípiák ledöntését szorgalmazza. Legyen szó katolikus leszbikusról, pityergő fehér férfiről, vagy a címszereplő kótyagos pincérnő abortuszáról, minden karakterét egyforma megértéssel próbálja láttatni. A felsorolt művek közül ráadásul ez az egyetlen, mely időt szán arra, hogy a párkapcsolat mindkét felének lelki folyamatait feltérképezze, miután megtörtént a születéskorlátozó intézkedés. Az alkalmasint némileg mesterkélt, körzővel-vonalzóval felrajzolt dramaturgiájú tanmesét a Sean Baker családi drámáit jellemző kézműves megoldások és vajpuha humor mégis könnyen átélhetővé emelik. Ez az a film, melyben még az olyan momentumok is szívélyesnek érződnek, mint amikor az elhajtott embriót nemes egyszerűséggel patkányszarnak nevezik.
Váratlan élet (Unplanned, 2019)
Az amerikai Abby Johnson életéről szóló film kasszasikerként robbant be az Egyesült Államokban 2019 márciusában, és már a nyitó hétvégéjén visszahozta a gyártására fordított 6 millió dolláros összeget, így a Pure Flix stúdió legjobban indító filmje lett az Isten nem halott 1. és 2. után. Az Unplanned egy abortuszklinika vezetőjének, Abby Johnsonnak az életéről szól, aki nyolc éven keresztül dolgozott a Planned Parenthood egyik texasi klinikáján. A film egy sokkoló jelenettel kezdődik: Abbyt a klinikán először hívják be egy abortuszhoz segédkezni, melynek során ultrahangon végigkövetheti az egész procedúrát - ahogyan a nézők is. Az Unplanned stílusa szokatlan lehet az európai szem számára, az érzelmek túlzott, szinte már giccses ábrázolása nem jellemző a hazai filmes kultúrára. Azonban mindezek ellenére, talán pont azért, mert valós eseményeket közvetít, hamar magával ragadja a nézőt. Az alkotás nem fél feltenni azokat a kérdéseket, melyek az életvédelmi viták során előkerülnek. Kiegyensúlyozott alkotás, mely mindezek mellett nem fél kimondani alapvető igazságokat, és nem retten el a megrázó jelenetektől sem, melyek azonban pont annyira kapnak csak szerepet a filmben, amennyire az a történet szempontjából szükséges.
További említésre méltó alkotások
A film az elmúlt hónapokban több országban, köztük itthon is előtérbe került az abortusz kérdése. A felkavaró film egy televíziós komikus, Astrid helyzetét járja körül, aki terhességének 24. hetében tudja meg, hogy a magzata súlyos szívelégtelenségben szenved és Down-szindrómás. A késői abortusz dilemmája hatalmas próbatétel a család számára - az addig boldog házasságban élő anya körül minden felborul, közben pedig az idő is sürgeti. Ilyen például a Ha a falak beszélni tudnának című 1996-os tévéfilm, illetve az eddig két évadot megélt Szexoktatás című sorozatnak az a része, amelyben egy gimnazista lány terhessége koherensen, ugyanakkor intimen illeszkedik a vígjáték műfajába. A Nyelésben (Swallow, 2019) az ártatlan jószág már a nyitójelenetben a tányér szélére kotorva végzi, és a továbbiakban is hasonlóan triviális szimbólumokkal áll ki a rendező a női önrendelkezés mellett. Ettől függetlenül a film atmoszférateremtő képességében izgalmasabb, mint a korábban említettek. A False Positive (2021) című filmben a mostani pro-choice művektől egyedülálló módon a halmozott bizarrságok koronájaként a magzatvízzel együtt végül a gyereket is kiönti. Az emberi vonásokkal megjelenített embrió hollywoodi tilalma ezzel megtörik.
A csádi Mahamat-Saleh Haroun tavaly Cannes-ban debütált produkciója, a Lingui (The Sacred Bonds, 2021) első pillantásra egy hasonlóan olcsó nyomorpornónak ígérkezik az elit nagymellényű empatáinak sekélyes ízlésvilágához igazítva, ám az afrikai muszlim közösségben zajló tiltott abortálásról szóló melodráma, ha nem is lesz különösképpen maradandó alkotás, emocionálisan gazdagabb Hittman leereszkedő manipulációjánál, és az európai nézők számára idegen közeg viszonyainak megmutatása a kissé túlhaladott realizmust is indokoltabbá teszi. Ráadásul sajátos módon a cselekmény ezúttal nem a nőalakok tortúráját, hanem a címben is megnevezett szakrális köteléket teszi meg központi elemévé: hogy miként tudnak a szereplők egy kizsákmányoló kommunában emberségtudók maradni, ahol nem csak a roncsgépek folytonos zúgása, hanem a szigorú vallási hagyományok is elnyomják az áldozatok hangját.
Lissette Feliciano jószándékú, de kissé közhelyes dolgozatával szemben Alex Thompson rendezése, a Bridget naplója (Saint Frances, 2019) kifejezetten a sztereotípiák ledöntését szorgalmazza. Julia Ducournau Titánja (Titane, 2021) képes érzékletesebben foganatosítani a nőiség anatómiai terheit, mely a mindennapok dokumentaristán szolgai leképezése helyett szürrealitással és groteszkkel ragadja meg valamennyi társánál pontosabban a véres valóságot.
Az abortuszfilmek fejlődése: Tanulságok és perspektívák
Bár az abortusz jogát elvehetik a nőktől, a filmművészetből nem törölhetik ki az évtizedeken át a nagy nehezen elért eredményeket. Míg a döntéssel amerikai nők millióit fosztották meg a terhesség megszakításának lehetőségétől, addig az abortusz mozgóképes reprezentációja terén semmilyen szabályozás nem tudja semmissé tenni az elmúlt évtizedek kemény törekvéseit arra, hogy a témát érthetővé, pontosabban megérthetővé tegyék. Míg kicsivel több mint száz éve a téma nemhogy tabu volt, de kizárólag a büntetés és a bűnhődés kapcsolódott az abortuszhoz, addig egy évszázad alatt finomodott a helyzet annyit az érzékenyítést előtérbe helyező filmesek segítségével, hogy az ítélkezésen túllépve diskurzus nyíljon. Az eleinte égbekiáltóan ördögi témát olyanná tették, amiről már lehetett beszélni, sőt, hamar megmutatkozott, hogy ez szükségszerű is.
tags: #fil #dramak #az #abortuszrol