A félnomád népek szülési szokásai és a nomád életmód kulturális gyökerei

A félnomád életmód, amely az állattenyésztés és a földművelés közötti átmenetet jelenti, számos érdekes szokást és hiedelmet őrzött meg, különösen a születés és a terhesség körüli rituálékban. Ezek a közösségek, bár már hosszabb ideig tartózkodnak egy-egy helyen, még nem telepednek le véglegesen, sátorlakók maradnak, nem építenek házakat. Megélhetésük fő forrása az állattenyésztés marad, de már földműveléssel is foglalkoznak. Ilyen félnomád életmódot folytattak Izráel ősatyái is, amikor megérkeztek Kánaánba, az ígéret földjére. Izsák életére jellemző volt, hogy egyik helyről a másikra vonult, kutakat ásott, hol itt, hol ott ütötte fel sátorát, de már vetett is, és gazdagon aratott.

A terhesség időszaka a félnomád kultúrákban

A terhesség hónapjai rendkívül értékesek és érzékenyek, és az anya hozzáállása, viselkedése, valamint táplálkozása alapvető hatással van a magzat egészségére és fejlődésére. Az orvosi kutatások is megerősítik, hogy a fizikai és érzelmi környezet hatással van a még meg nem született gyermekre. A várandós nőnek ezért nyugodt, pozitív légkörben érdemes élni, kerülve a haragot, a feszültséget és a szorongást. A szellemi fejlődés szempontjából is fontos, hogy a terhesség ideje alatt a nő tudatosan törekedjen a jó cselekedetekre és a lelki finomításra.

Néhány félnomád közösségben, például a datogák körében, a kakaóbabnak is fontos szerepe van a kultúrában, gyakran használják törzsi ünnepségeken, rituálékban, de még gyógyszerként is. Egy nő terhességét és a szülést is betegségnek tekintik, és csak akkor lehet róla nyíltan beszélni, ha egészséges baba született. Más közösségekben érdemes minél gyakrabban részt venni az istentiszteleteken és a szellemi táplálék a magzatra is jótékonyan hatnak. Különösen értékes ilyenkor az adakozás. A napi rendszerességgel végzett jótékonyság elősegíti, hogy az ember életében és a gyermek életében is áldás kísérje a szülést. A fizikai és szellemi táplálkozás szoros kapcsolatban áll.

A kóser ételek fogyasztása rendkívül pozitív hatással van a magzatra. Bizonyos közösségekben a férj az utolsó hónapban a Tóra olvasásakor kinyitja a tóraszekrényt a zsinagógában, ezzel remélve, hogy Isten irgalmas áldása könnyű és problémamentes szülést biztosít. A terhesség ideje alatt mind az anya, mind az apa növelheti a Zsoltárok recitálását, különösen érdemes a férjnek a 20. zsoltár szövegét esténként elmondani, ismételve a második verset. A várandós nő számára fontos, hogy spirituális és szent látványok és hangok vegyék körül. Hagyományosan a várandós nő készíthet egy szalagot a tóratekercshez (gartel), amelyet a fiúgyermek születése esetén a bár micvá és a házasság előtti szombat alkalmával használnak.

A szülés rituáléi és hiedelmei

A szülés a nő életének kitüntetett pillanata: új életet ad, ugyanakkor a szülés folyamata sokszor fájdalmas, hosszan elnyúló és veszélyes az anyára és a gyermekre nézve egyaránt. Nem csoda, hogy a hagyományos paraszti kultúrában nagyon sok rituálé, mágikus cselekedet, hiedelem kötődött a szüléshez. A fájások megindulásával elkezdődtek az előkészületek a szülésre: az asszony megmosakodott, tiszta inget vett fel, a nőrokonok előkészítették a szülőágyat, befűtötték a házat, vizet melegítettek, a család egyik tagját elküldték a bábáért.

A szülésnél a bábán kívül jelen lehetett még a menyecske anyja, ha egy fedél alatt laktak, akkor az anyósa is, illetve néhány idősebb nőrokon, esetleg szomszédasszony. Vajúdás közben az asszonynak azt tanácsolták, ameddig tud, járkáljon, sétáljon a szobában, mert így könnyebben kinyílik a méh. A vajúdás megkönnyítése céljából még a két világháború között is általánosan elterjedt volt a gőzölés, füstölés vagy a meleg ülőfürdő alkalmazása. A fájdalmak enyhítésére különböző főzeteket, oldatokat, sőt nem ritkán pálinkát vagy bort adtak a vajúdó asszonynak. Egyes vidékeken úgy tartották, nem jó mechanikus beavatkozásokkal siettetni a szülést, más területeken pedig kifejezetten kívánatosnak tartottak a kitolás megindításához bizonyos fizikai behatásokat, például a nő hasát erősen masszírozták, nyomkodták, hogy a gyerek lejjebb menjen.

A 19. században még általános gyakorlat volt a földön szülés, régebben a csupasz szalmán, később már egy leterített rossz lepedőn. A másik gyakori módja a szülésnek az ülve szülés volt. Ilyenkor az asszony két, V alakban összetolt kisszékre ült, lábát felpolcolta, a segédkező asszonyok hátulról támogatták őt, míg a bába eléje térdelve várta az újszülöttet. Nehéz szülés esetén még az is előfordult, hogy a férj ölébe ültették az asszonyt, hogy segítsen feleségének a kitolási szakaszban. Vannak adatok térdeplő vagy álló helyzetben történő szülésre is. Az első esetben a szülő nő előre hajolva valamiben megkapaszkodott, a bába mögötte térdelve várta a gyermeket. A fekve szülés a 20. században vált általánossá a képzett bábák tevékenysége nyomán.

A múlt század közepétől egyre több faluban volt a pap előtt felesküdött bába, az 1870-es évektől pedig a fejlettebb, gazdagabb vidékeken megjelentek az ún. cédulás, azaz tisztiorvosi képzésben részesült, és az okleveles, azaz bábaképzőt végzett bábák. A szüléshez, akárcsak a várandóság időszakához nagyon sok hiedelem, mágikus cselekedet kapcsolódott. A nehéz szülést természetfeletti eredetű ártalomnak tartották, ezért a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az ártó hatalmakat távol tartani, illetve igyekeztek elkerülni, hogy a vajúdásról tudomást szerezzenek. Sok helyen bezárták az ajtót, ablakot, vagy tiltották, hogy az asszony kiabáljon, jajgasson. Általánosan ismert hiedelem volt, hogy a szülőágyba a férj egy ruhadarabját kellett tenni az ártó szellemek megtévesztésére. Gyakori volt, hogy fokhagymát, tömjént, imádságoskönyvet tettek a szülőágyba, kést, villát szúrtak az ágy alá, vagy az asszonyt meglocsolták szenteltvízzel, néha olvasót is a nyakába akasztottak, hogy távol tartsák a gonosz erőket.

Ha a nehéz szülés mögött rontást sejtettek, elhívták a másik, mellőzött bábaasszonyt, hogy oldja fel a neki tulajdonított rontást. Hosszan elhúzódó vajúdás esetén a férj jelenlétének is pozitív hatást tulajdonítottak, mivel a férj hozta a feleségét ilyen állapotban, az ő segítségével meg is szabadulhatott tőle. Bizonyos esetekben elég volt egy-egy ruhadarab is, például a férje gatyájára állították a nehezen szülő nőt. Úgy vélték, segít az is, ha a férj háromszor keresztül lép a feleségén. A nehéz szülésen igyekeztek úgy is segíteni, hogy az asszony ruháján megoldották a csomókat, haját kibontották, kinyitottak minden zárat, ajtót a helyiségben. A gyermek világra jötte után a bába elvágta a köldökzsinórt, majd az újszülöttet takaróba bugyolálta be.

A méhlepény számos mágikus cselekedet eszközéül szolgálhatott, például bedörzsölték az anya arcát, hogy elmúljanak a májfoltjai, vagy a csecsemő anyajegyeit hasonló célból. A szülés után fontosnak tartották, hogy a bába megkenje, masszírozással „helyre tegye” a méhet. Időközben rendben tették az ágyat, és köré erre a célra készült szúnyoghálót, cifra lepedőt tettek (Boldogasszony ágya). Ennek fontos rontáselhárító szerepet tulajdonítottak, hiszen mind az anya, mind az újszülött ki volt téve az ártó hatalmaknak. Más eszközökkel is igyekeztek a gonoszt távol tartani, például sót, kenyeret, fokhagymát, kakukkfüvet kötöttek a lepedő sarkába, tűt fűztek a vászonba.

Félnomád népek a mai világban: példák és kihívások

Panamában csupán hét fő indián csoport maradt fenn, míg a spanyolok érkezése előtt több tucat törzs élt az országban. Az őslakosok többnyire elszigetelten, különböző területeken élnek. Vannak köztük olyanok, akiknek az esőerdő nyújt otthont, mások a hegyek közt laknak, de még létezik egy olyan népcsoport is, aminek a tagjai a Karib-tenger eldugott szigetein folytatnak félnomád életmódot.

A Ngöbe és Buglé indiánok élete

A Ngöbe és a Buglé indiánok Panama illetve Costa Rica területén élnek. A két bennszülött nép egyesült, ezáltal jött létre a Ngöbe-Buglé Comarca, ami Panama legnagyobb őslakos régiója. De a környező tartományokban is, úgymint Veraguas, Chiriquí és Bocas del Toro, nagy számban élnek. Régen alacsonyabb területeken, egymástól független falvakban laktak, de a spanyol gyarmatosítás idején a hegyvidékre szorultak.

A legtöbb indián önellátó gazdálkodóként él, egyesek pedig munkásként dolgoznak. Az ország kávéipara a kezdetektől fogva a Ngöbe-Buglé bennszülöttek szakképzett munkájára támaszkodik. Az indiánok évtizedek óta dolgoznak a leghíresebb kávéfarmokon Chiriquí hegyvidéki területein, és olyan betakarítási technikákat alkalmaznak, amik biztosítják a tökéletesen érett kávécseresznyék kiválasztását. A munkájuk hozzájárul a panamai kávé egyedi ízéhez, és az teszi a Geisha kávét világhírűvé. Szarvasmarha farmokon és banánültetvényeken is dolgoznak, illetve a Ngöbe asszonyok számos hagyományos kézműves terméket készítenek, amiket az utak mentén árulnak.

Kihívások és modernizáció

Panama tartományai közül Ngöbe-Buglé területen élők a legelmaradottabbak minden téren. Az oktatásban, a jövedelem terén, itt a legalacsonyabb a várható élettartam és a foglalkoztatási arány is. A tíz éven felüliek 40 százaléka nem tud írni, és átlagosan 4 évet járnak iskolába. A várható élettartam 68 év, és 90 százalékuk munkanélküli. Egy indián átlag éves bevétele 430 dollár. A lakosság 90 százaléka rendkívüli szegénységben él, vagyis kevesebbet keres napi 2 dollárnál.

A Ngöbe-Buglé indiánok főleg az általuk termesztett és a vadon élő növényekkel táplálkoznak. A rizs, a kukorica és a bab az ételeik alapja, de az Atlanti-óceánhoz közel élő indiánok elsődleges terménye a zöld banán. Vadásznak nyúlra, pekarira, madarakra, és halásznak, de háziállatokat is tartanak.

A nők az 1960-as évektől kezdve bokáig érő, rövid ujjú ruhát hordanak, úgynevezett „naguát”. Ruhát a katolikus misszionáriusok hatására kezdtek hordani, hogy eltakarják magukat, mert azelőtt az indiánok csupán ágyékkötőt viseltek. A férfiak galléros inget viselnek és nadrágot hordanak, néhányuk még farmersapkában jár, de a legtöbben már átvették a modern baseball sapkát.

Datoga törzs Tanzániában

A datogák ősei körülbelül 2000 évvel ezelőtt érkeztek erre a vidékre. Kezdetben nomád állattartással foglalkoztak, pár száz éve pedig már földet is művelnek. Így a hús, vér és tej alapú étrendjük kiegészült kölessel, babbal és kukoricával. Alap élelmiszerük az ugali, olyan mint mifelénk a puliszka. Kecskét és juhot is tartanak, de legfontosabb állatuk a szarvasmarha, melynek a kultúrájukban hatalmas jelentősége van.

A fiatal férfiak beavatásánál pedig hagyományosan meg kell ölniük egy „népellenséget”. Ez lehet veszélyes vadállat, elefánt, bivaly vagy oroszlán, de lehet ember is, aki nem tartozik a datoga törzshöz. Szegény datogáknak rettentő hányatott a sorsa. A 80-as években hatalmas földterületeket vett el tőlük a tanzán kormány, falvaikat felégették, sírhelyeiket meggyalázták, elhajtották állataikat, megerőszakolták asszonyaikat. Szerencsére a datogáknál tett látogatásunk alkalmával egy fikarcnyit sem éreztünk ebből a kilátástalanságból.

Tüskés bozótkerítéssel körbevett, tapasztott kunyhókhoz érkezünk. Ilyen a pásztornépek jellegzetes lakhelye, a manyatta. Ezek nem állandó települések. A nomádok, ahogy állataikkal követik a legelőket, az új területen új házakat építenek. Helyben találnak hozzá mindent. Ágak, sár és marhatrágya. Ahova mi érkeztünk, az egy datoga férfinak, az édesanyjának, két feleségének és a gyermekeiknek az otthona. Jöttünkre a házőrző kutya csak a fejét emeli meg. Túl nagy a hőség. Lassan összegyűlnek a nők és a gyerekek. Az asszonyok szívélyesek, mosolygósak. Egyikük különösen bájos. Húsz évesnek gondolom, de biztosan idősebb, négy gyerkőc bújik szégyenlősen a háta mögé, az ötödik a karján. Minden nő ruhája barna, ez a szín a földjükhöz való kötődésüket jelképezi. Akinek a szoknyáján vékony bőr csíkok vannak, az már férjes asszony.

Amíg valamennyien bemutatkoznak és tisztázzuk a rokonsági fokokat, addig én az asszonyok arcát figyelem. Főleg az idősebb nőknek micsoda mindentudó tekintete van! Mintha a vesémbe látnának, zavarba jön tőle az ember! Sokuknak ki van tágítva a fülcimpája vagy szimmetrikus jelek vannak a bőrébe vésve, ez egy-egy törzshöz való tartozás jegye. Néhányuknak hiányzik az alsó metszőfoga középen, ilyet már korábban, más helyeken is láttam. A fogat egy beavatási szertartás alkalmával, egy bottal ütik ki a helyéről és hogy mi az oka, arról többféle magyarázat létezik.

Beinvitálnak bennünket az első házba, ami az anyós lakhelye. A téglalap alakú építmény olyan alacsony, hogy nem tudok benne felegyenesedni. Az egyik helyiségében tűzrakó hely és néhány edény, a másikban gyakorlatilag semmi, ez szolgál alvóhelyként. Éjszakára állatbőröket terítenek a földre, azokon alszanak, sokszor a kunyhón kívül. Csodálatos lehet az éjszaka ezen a vidéken, a csillagok alatt!

Egy másik, közös használatú kunyhóban valamennyien helyet foglaltunk a falak menti padokon. Furcsán otthonos volt ez a helyiség. Beszélgettünk. Érdekelte őket, hogy hogy jöttünk ide. Repülővel? Miért nem gyalog? Annyira messze van? Teljes értetlenség fogadta a választ, hogy mifelénk nem kell fizetni házasságkötéskor a lány apjának, ahogy azt is, hogy az útitársak közül hárman is egyedülállóak voltak. Érdekes volt figyelni, hogyan bánnak a gyerekeikkel. Halkan, szelíden fegyelmezik őket. Persze a hallásuk is jobb, mint a miénk.

A legszebbik lány megmutatta, hogyan használják az őrlőkövet, ami a helyiség közepén, a földön volt. Ez hajszál pontosan olyan kő, mint amilyeneket a régészek találtak az ősemberek barlangjaiban! Az őrlés szigorúan női munka, a férfiak úgy tudom nem is érhetnek ezekhez a kövekhez. Letérdeltem a földre, kivettem a tökedényből egy marék kukoricát, aminek nagy része azon nyomban lehullott a kő alá leterített bőrdarabra, de a maradékot elkezdtem porrá törni a kezembe simuló felső kővel. Ahogy fel-le mozgattam a simára koptatott nagyobb kövön, mögöttem az asszonyok dalra fakadtak. Ahogy ott térdeltem a földön és mögöttem zengett a monoton ének, egyszerre rettentő furcsa érzés fogott el. Mintha a hátam mögött sorakoznának az őseim, a felmenőim, az összes asszony, akik előttem éltek. Azok a nők, akik ugyanígy, a földön térdepelve őrölték a gabonát. És a sorban a legelső valahol itt élhetett, ezen a tájon, az emberiség bölcsőjében, évezredekkel ezelőtt. Olyan volt, mintha mindannyian ott állnának mögöttem a kunyhóban és figyelnének. Annyira misztikus volt az élmény, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Mágikus pillanat volt. És valahogy elcsöndesedtem.

A férfiak még megmutatták, hogy készítenek fém hulladékokból nyílhegyet, késpengét és ékszereket. Ezeket a szomszédos törzseknek is árulják, vagy valamire cserélik velük, ugyanis csak kevés népcsoport foglalkozik a fém megmunkálásával. Teljesen őskori módszerekkel dolgoznak, elég vicces látvány volt ebben a környezetben a kalapácsos fiú Gucci polója. Sok szervezet hoz Tanzániába használt ruhákat és cipőket, minden piacon árulják őket.

A halál és a szellemek

A legizgalmasabb minden népcsoportnál a különleges hiedelmek és hagyományok világa. A halottnak egy kerek gödröt ásnak, melybe ülő helyzetben, arccal kelet felé helyezik el. Egy év múltán aztán egy egy hónapig tartó ünnepséget rendeznek, a sírt ágakkal, sárral és trágyával több emeletnyi magasra emelik meg. Olyan lesz, mint egy nagy vár. Félnek a holttestektől, mint sok más afrikai nép. De minden mástól is félnek, amit nem értenek meg. Ilyen a halál, a születés és a betegségek is. Ha valaki halottal érintkezik, egy nő elvetél vagy elveszíti a kisbabáját, azt hosszabb időre kizárják a közösségből. Ha asszonyról van szó, leborotválják a haját, kifordítják a szoknyáját, le kell vennie minden ékszerét. Egyedül marad a házban, akár hónapokon keresztül. Közben rituális tevékenységekkel, tánccal, csoportos énekléssel vagy állat áldozattal próbálják megbékíteni a haragos szellemeket.

tags: #felnomad #nepek #szules