Minden ember életében vannak olyan gondolatok, amelyeket újra és újra felidéz, mint például a régi ismerősökkel való találkozás és beszélgetés gondolata. Az ember néha arról gondolkodik, hogyan idézze fel az emlékeket, hogyan lássa, mivé vált a régi hangulat, mi maradt meg abból a szikrából, ami egykor igaz volt, és ami akkoriban a fülünkbe csengett. Ez a gondolat különösen aktuális, amikor az ember úgy érzi, a jelen soha nem ér véget, és elkísér minket, amíg el nem enyészünk. A jegyzetek sorra érvényüket vesztik, és haladunk tovább, valahová.
A korai nyolcvanas években kezdődött minden, amikor a hangszálak kímélése vált fontossá. A dohány- és alkoholmentesség nehezen viselhető, és még beszélni sem szabadott. Akkoriban úgy tűnt, végleg elhallgatásra ítéltetett. "Márpedig ahogy ez kinéz, megnémulok, s az a kevés is tűnni fog. Lehet, tűnni fog. A színészet jelenlétes ügy, s mint pillanat, múló." A fiatalok közül csak néhánynak ugrik be Latinovits, Őze… másokra legyintenek. Tudod-e kedves olvasó, hogy a honorárium, amit a művész a zsebébe süllyeszt, csak arra elég, hogy a következő produkcióig túléltesse magát dohányzással, alkohollal és villanyszámlával? Felejthető. Mi marad? Néhány bakelit lemez és kazetta.
Ezekről a dolgokról magyarázat szükségeltetne, továbbá arról is szólni kellene, hogy mit jelentett annak idején a Keravillból hazavinni a húgomat, mit jelentett kézen-közön másolni két magnókazettányi "Régi dalok", "Esték az Egyetemi Színpadon", a Várszínházban, az Új Tükör klubban. Legendák. Mi marad? A hiányérzet. Mint egy utolsó fénykép. Egy elhagyott pályaudvar. Idézetek.
Talán volt egy-két este, ami nincs megnevezve, és valószínű, hogy már így is maradnak, nevezetlenül. Ha én meg nem nevezem, más senki meg nem nevezi azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát, amiben szereplő voltam. Inkább áldozat. A színpadot nem lehet józanul megközelíteni, sem hazamenni. Az öltöző asztalán egy félig üres, vagy félig teli vodkásüveg. A feszültség feloldhatatlan, a siker riaszt, a gitárba lehet csak kapaszkodni. Megnémult. Az a kevés is tűnni fog.
A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a kultúrpolitika a "három T" jelszavát követte - Támogatott, Tűrt és Tiltott -, Cseh Tamás és az akkori rockzene a Tűrt kategóriába tartozott. Nem véletlen, hogy míg a "nagy generáció" zenekarai rendszeresen adtak ki nagylemezeket, az utóbbi együttesek nem is álmodhattak erről, miközben több tízezres tömegeket mozgattak meg. Cseh Tamás ez alól kivétel volt, az ő lemezei legalább megjelenhettek. De amíg a rockegyüttesek hatalmas tömegek előtt zenéltek, neki mindig a kis, eldugott klubok jutottak.
A mai, piac-orientált világban nehéz elképzelni, hogy különösebb média-támogatás és zenei kiadványok nélkül hogyan lehetett megélni a zeneiparban. Cseh Tamás kétlem, hogy valaha is húsz embernél nagyobb közönség előtt játszott volna; az ő zenéje és előadása, jelenléte mindig személyes maradt. Legnagyobb báját és vonzerejét is éppen ez adta: a fél-illegalitás, a szubjektivitás homálya.
Volt valami skizofrén a hetvenes-nyolcvanas években: nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy a dolgok nincsenek rendben, és nagyjából mindenki tisztában volt azzal is, hogy erről nem lehet, nem szabad beszélni. Maradt az irónia, a metafóra és az allegória. Mindannyian virágnyelven beszéltünk, s aki először tanított minket virágnyelven, az Cseh Tamás volt. Az akkori kultúrpolitika jelszava a három T volt, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott. Cseh Tamás és az akkori rockzene a második, a Tűrt kategóriába tartozott.
Bereményi Géza Budapesten született Vetró Géza néven. Apja fia születése után nem sokkal elszökött a SAS-behívó elől, később szülei elváltak. Hatéves koráig anyai nagyszülei nevelték, majd anyja ismét férjhez ment egy Rozner István nevű erdélyi származású orvoshoz. Középiskolai tanulmányait több gimnáziumban végezte, végül 1964-ben Pápán érettségizett le, majd az ELTE magyar-olasz szakán tanult, ahol 1970-ben szerzett diplomát. Évfolyamtársai között volt a későbbi filmrendező, Bódy Gábor, akinek egy beszélgetés során azt mondta, szabadidejében ő is rendszeresen írogat. Mivel nem akarta, hogy füllentése lelepleződjék, sebtében papírra vetett néhány hangulatnovellát. Ekkoriban volt albérlőtársa a nála néhány évvel idősebb Cseh Tamás, aki abban az időben rajztanárként dolgozott. Mivel Bereményit mindig is vonzotta a zene világa, dalszövegeket kezdett írni barátja zenéjére. Az egyetem elvégzése után egy évig a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat reklámpropagandistája, 1971-től a Pannónia Filmstúdió szinkrondramaturgja volt.
Cseh Tamás dalaiban olyan életérzés tükröződött, amely a kádári korszak, majd a rendszerváltás utáni időszak nehezen meghatározható hangulatát ragadta meg. Így születtek meg azok a dalok, amelyekből az évek folyamán tucatnyi nagylemez állt össze, többek között a "Levél nővéremnek", az "Antoine és Désiré", a "Fehér babák takarodója", a "Műcsarnok", a "Frontátvonulás", a "Jóslat", az "Utóirat", "A telihold dalai", a "Nyugati pályaudvar" anyaga.
Bereményi Géza dalszövegeihez Cseh Tamás zenéje párosult, megteremtve egy sajátos műfajt. Bár Bereményi bevallása szerint botfüle és rettenetes énekhangja van, a zene világa mindig is vonzotta, és dalszövegeket kezdett írni barátja zenéjére. Ez a szimbiózis évtizedeken át tartott, és számos emlékezetes dalt eredményezett.
A "Fehér babák takarodója" című est különleges helyet foglal el a művészpár életművében. Géza gondolata volt, hogy a dalok a világról akarnak beszélni, és Antoine mondja erre: "Nem! Beszéljünk a nőkről!". Mert a nőkkel való kapcsolatok pontosan leírják egy ember életét. Ebben az értelemben a lányok életünk gyönyörű tartozékai, fontos állomásai, világítótornyai, akik alapján visszatalálhatunk a múltba. Az a műsor azért volt ilyen szép, mert ezt kimondta. A színpadi változatban volt dialógus, a lemezen meg nem. Ez a dal a "vége a csajozásnak, a kósza életnek", egyfajta elszámolás.
A zenész és a dalszövegíró együttműködése nem volt mindig zökkenőmentes. Bereményi Géza kénytelen volt tudomásul venni, hogy Cseh Tamás nem mindig lehet a dalok mellett, mint egy kotlós, mert bizony neki más dolga is van, és ez nem esett jól neki. Ezért 1982-től 89-ig egy hosszú szünet következett a közös munkában. Ez időszak nehéz napokat hozott, de a Katona József Színház tagjaként nem engedték a teltházas műsorokat abbahagyni. Nem lehet hét évig, a végtelenségig a régi dalokat énekelni.
Petri Gyurival próbálkoztak, aki jó barát volt, de Gézát senki és semmi nem pótolta. Gondolta, akkor végleg abbahagyja. Készült rá, leteszi, eladja, elajándékozza a gitárt. Aztán jött Csengey Dénes, azt mondta, megpróbálja. De Cseh Tamásnak soha nem jutottak eszébe olyan dalszövegek, mint Bereményi írt, annyira veretes, titokzatos és furcsa volt.
A "Fehér babák takarodója" című est egy határkő volt, pedig egyikőjük sem akart megnősülni. Olyasmit jelentett, hogy vége a csajozásnak, a kósza életnek, ilyen értelemben igen, elszámolás. Akkoriban minden lemezt úgy csináltak, hogy ez az utolsó, hiszen az is csoda volt, hogy nekik egyáltalán megjelent lemezük. Ki gondolta volna akkor, hogy nem három, hanem még 10-13 megjelenik.
Amit csináltak, az nem politika volt, inkább irodalom. Áthallásosan politizáltak a dalok. Erdős nagyban gondolkozott, világhenger sanzonőrt akart belőlük csinálni. Elmondta: az egészet meg kell változtatni, tehetséges vagyok, a dalok jók, csak nem ilyeneket kéne énekelni, hanem kicsit másfajtákat. Nem értette meg, hogy nem vesznek részt abban, amit ők akarnak. Rendkívül értelmes ember volt, miközben millió szörnyűséget mesélnek róla, el is hiszem. De velük nem így bánt, és amikor nemet mondtak, tudomásul vette, és azt mondta, hülyék vagyunk, ha nem akarunk pénzt, nem lesz pénz. És nem is lett pénzük. De lemez lett, és a jó hírük megmaradt.
1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról. Éppen a "Fehér babák takarodóját" énekelte. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, a művész pedig közben félt, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudta meg, ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztak, udvarolgatni próbált...
Cseh Tamás - Bereményi Géza: Ideálom
Hol vannak a régi lányok, a fehér babák? A mai napig mindegyikbe szerelmesek. Ott vannak az emlékezet polcain, érinthetetlenek. Férjhez mentek, vagy már nagymamák, valamikor szebbek voltak az ikonnál. Azokat a lányokat is szeretik a mai napig, akik rútul otthagyták őket. És őket elég sokan hagyták ott. Szerelmes típus volt, de nem volt nőfaló. Ál-legenda, ami róla itt-ott keringett. Mert aki a színpadon énekel, annak nem illik csajozni, ha lemegy a színpadról.
Megnősült, családja van. De ugyanakkor, mint előadóművész nem tudott száz százalékig családapa lenni, mert nem lehet rá számítani a nap minden percében. A gyerek nem érti, miért nem ő a legfontosabb az apjának. Ez különösen akkor volt baj, amikor még kisebbek voltak a gyerekek. Robogott énekelni, hazajött fáradtan. Későn lett saját lakásuk, sokáig albérletben éltek, minden egy helyen fortyogott, a rezsó is ott volt, a gitár is, a gyerek is ott sírt, elég nehéz volt. Otthon nem lehetett dolgozni, mindenféle alkotáshoz csend és magány kell. A gyerekek nem tudtak a papán eligazodni, miért nincs otthon úgy, mint más családban. A feleségére óriási teher hárult, tűrni ezt a lehetetlen életet. Hála Istennek, ez a család kibírta ezt, ma már nagy együttlét van.
A nyáron megjelent egy indián mesekönyvük, fiuk illusztrálta. Benne láthatja megvalósulni a festőművész-ambícióját, azt, ami ő már nem lehet. Hát igen, ez nagy büszkeség. Nem gondolta volna, hogy valaha festeni fog. Irigykedve nézi, hogy van egy szép világa, hogyan teljesedik, gazdagodik, megtapasztalja a határait, azokon túllép. András hat éve egyfolytában fest. Ő is így volt annak idején, de ő az éneklésre tette fel mindent, otthagyta a tanári pályát, mert hogy a színház után az ember elmaradozik, néha másnapos, így nem lehetett tanítani.
Az indiánságról nem nagyon beszél, pedig ez a legrégibb szerelem, végigkíséri egész életét. Nem titok, de erről nehéz beszélni. A gyerekkori indiános olvasmányai után megmaradt az érdeklődése. És leszűkült Észak-Amerika síkságon lakó népeire, tehát a sziúkra, a cheyenekre, a varjakra, a feketelábakra, azokra a legendás indiánokra, nomád bölényvadászokra, akiket annak idején a filmeken láttak. Érdekelte, mert szabad, egyszerű, egyenes nép volt.
Valamikori ifjúságom egy ködös korszakában ismerkedtem meg Cseh Tamás előadásával. Arra emlékszem, hogy először Oroszlányban, egy bányászklubban láttam, majd pedig Csepelen, egy eldugott művelődési házban. Nem szeretnék - most sem - merengeni a hetvenes-nyolcvanas éveken: én pont nyolcvanban érettségiztem, egy vidéki városban, majd nagyrészt Pesten próbáltam a nagybetűs életet fellelni. A helyzet egyszerre volt megnyugtató és reménytelen: tudtam, hogy a megélhetésem „mindig is” biztosítva lesz, és éreztem, tapasztaltam, hogy azon túl semmi remény.
Abban az időben olcsón lehetett utazni, szocialista viszonylatban akár nagyobb távolságokra is: gyakran jártam Lengyelországban, (az akkori) Csehszlovákiában és néhányszor Bulgáriában nyaraltam. Több-kevesebb sikerrel, de kapcsolatba léptem különböző (szocialista) nációjú emberekkel, és nagyjából mindenhol ugyanazt láttam: megnyugvást és reménytelenséget.
Miközben azért forrongó idők voltak azok: ugyan a '68-as évek régen lecsengtek, ám útjára indult egy újabb, „kis” generáció: nyaranta mi is stoppoltunk, csavarogtunk, éjjel-nappal koncertre jártunk és persze meg akartuk változtatni a világot (mint minden rendes fiatal). Ám mi tudtuk, hogy minden reménytelen (jellemző a név, amit akkor aggattak ránk: csöves).
Most, újra végighallgatva Cseh Tamás egykori zenéit, nagyjából ezt a ködös hangulatot élem át megint, és nagyon kevéssé érzem, hogy mindezt át lehetne másként is adni, mint zenében (ahogy azt sem tudom, mit él át egy mai tinédzser az egykori Európa Kiadó spleenjéből). Egy életérzés, mindannyiunk ifjúságának közös nyelve ez a melankólia, amelyre rezonanciát ma csak a reménytelenség (és a zene) adhat.
Bár először Cseh Tamás egészen más lemezeit ismertem meg (melyeket akkoriban énekelgettünk, hiszen mindannyiunk közös anyanyelve volt), az Ő előadásában csak a "Frontátvonulás"-t láttam, azt azonban többször is, különböző helyszíneken. Legutoljára pár éve, egy ferencvárosi ifjúsági klubban találkoztam Vele: énekelt ugyan néhány dalt, leginkább azonban már csak az emlékeiről beszélt ('56-os élményeiről és az indiánjairól).
Nagyon régen, már nem is tudom hol, olvastam egy interjút Cseh Tamással, amiből szinte semmire sem emlékszem már, egyetlen dolog azonban szilárdan az emlékezetembe (és a gondolkodásomba) tapadt. Arról a jelenetről beszélt, amikor a "Frontátvonulás"-ban Vízi felemel egy poharat, a levegőben tartja, majd egyszer csak elengedi. Talán azért is maradt meg ilyen szilárdan ez a jelenet bennem, mert többször is láttam ezt az előadást, és mindenhol, minden helyzetben pontosan ugyanazt éreztem, mint amit az interjúban Ő említ: hiszem, hogy a pohár a levegőben marad, s aztán felriadok az üvegcsörrenésre.
Mindenhol, minden helyzetben és állapotban ugyanezt éreztem. És azt gondolom, hogy az előadó csak akkor képes ilyen mutatványra, ha maga is hisz benne. Az üvegpohár persze minden egyes alkalommal leesett és összetört, ám sohasem a csalódást éreztem - inkább a lehetőséget, hogy mindez megtörténhet, hogy legközelebb majd...
Az egész világ, amely akkoriban körbevett, nagyjából a "Frontátvonulás"-ban megjelenő Keleti Pályaudvarra emlékeztetett, ahol ugyan vidáman báloznak az emberek és mindenki végzi a maga dolgát, ám ahová nem érkezik, és ahonnan nem is indul sehová vonat. Cseh Tamás előadása elhittette velünk, hogy még léteznek járgányok és létezik irány, amelyekkel és amely felé indulni lehet. Nem kívánom az egekbe magasztalni, hiszen valószínűleg már úgyis onnan néz le ránk, ám én olyan átélést és meggyőzőerőt éreztem az előadásában, mint senki másnál. Minthogy személyesen nem ismertem és a magánéletében sem szeretnék turkálni (különösen nem érdekel most a Bereményi Gézával vagy Másik Jánossal való kapcsolata), egyszerűen hiszem, mert úgy kell lennie: Cseh Tamás hiteles, valóban autentikus ember volt.
Aztán megnyíltak a kapuk: lehullott a vasfüggöny, kivonultak a szovjet csapatok az országból, és valami egészen más kezdődött. A kezdeti halleluja-hangulatban valahogy elvesztettem Őt a szemem elől. Azt hiszem, hogy az egykori melankólia is divattalanná vált akkoriban, s persze a fél-illegalitás és a szubjektivitás homálya is valahogy ódonnak, avíttnak tűnt. Volt néhány nyertese a rendszerváltásnak, és sok-sok vesztese. Nem mintha teljesen lezárult volna, ennyit azonban most is biztosan tudunk. Ahogy a kezdeti lelkesedés, hurrá-optimizmus is megkopott. Rájöttünk, hogy hiába szabad beszélni erről-arról, ha a szavunk szélbe kiáltott szó marad.
Venném elő a megkopott gúnyát, az egykori melankóliát, a virágnyelv mámorító dalát, s az egészet penész lepte el. Most, hogy új aktualitása volna a reménytelenségnek, elhull az egykori, az utolsó bárd. Hiszem, hogy az élet és halál körforgás, hogy valahol új lélek született. És próbálok nem csupán egy, a saját életem léptékében gondolkodni. A halál azonban mindig megráz, ahogy ma is. Most azonban komoly aggodalom vegyül a gyászomba: lesz-e még, valaha olyan előadónk, olyan művészünk, aki egész életében annyira autentikus tud maradni, mint Cseh Tamás? Ő pedig, most már, örökké az marad.
tags: #feher #babak #takarodoja #egyeteni #szinpad