Egy nép kultúrájának közvetlen megnyilvánulása, ami a tömegek életével szorosan összefügg, sorsukat végigkíséri, egyes események emlékét megőriz és megmagyarázza az a viseletük. A mi nemzeti viseletünk is híven tükrözi a sok évezredes magyar sorsot, mely időben és térben oly különböző helyeken ért el fontos korszakokat.
Eurázsia magyar és rokonfajú turáni népei nemcsak hadakozáshoz értettek, de volt szervezetük, törvényhozásuk és művészi kultúrájuk. Vitathatatlan, hogy Kelet fejlett művészi kultúrájának kialakításában a turáni népeknek részük volt. Sőt Európa kultúrtörténetére is maradandó hatást gyakoroltak. Egyik nevezetes érték, amelyet Európa földjére hoztak, illetve elterjesztettek, ruházatuk művészi becsű szabása és díszítése volt.
Az ősi magyar öltözet
A hun fejedelmeket a fémtárgyak ábrázolásaiból ismerjük. Öltözéküket vizsgálva, meglepő hasonlóságot találunk a magyarság ősi viseletével, melyet a XX. században is megfigyelhetünk. A szentpétervári Ermitázs-gyűjteményében látható egy ezüsttálon egy IV. vagy V. századbeli hun fejedelem lovon ülő alakja, amint hátrafelé nyilaz. A körvonalban megmutatkozó ruházata, mely térdígérő, övvel leszorított dolmányból és szűk nadrágra felhúzott csizmából áll, mind a szabása, mind egész formája a mi régi uraink viseletét adja.
A süveg homlokboglárja, a mellcsat, az öv, a csizma széle és a lószerszám megmutatják azoknak az apró fémvereteknek az alkalmazását, melyek honfoglaláskori sírjainkban oly nagy számban találhatók. Anonymus azt írja a XI. vagy XII. század végén, hogy a régi haza földjén sok volt a nyuszt, úgyhogy nemcsak nemes, hanem a gulyás, kanász és juhász is evvel ékesíté ruháját azon a földön... Megemlíti, hogy szövetből voltak sátraik, nyusztok és más vadak bőrével ruházkodtak. A honfoglaló magyar ruházatának főanyaga is a bőr lehetett. Ezt letarolva, vagy prémjével együtt használták.
Megfigyelhetjük, hogy a mai magyarok ruházatában is milyen nagy szerepe van a bőrnek. Ezer évvel ezelőtt is megvolt a kacagány, ködmön, bekecs, suba. Bőrből volt a szűk nadrág, a lágytalpú csizma, a prémes süveg és kalpag. Bőrből voltak az övek, tarsolyok, nyergek és a lovak sallangos szerszámjai.
Erről tanúskodnak a honfoglaláskori sírok, melyekből nagy számban kerülnek elő gombok (A gombot a magyaroktól vették át Európa népei.), pitykék, boglárok, veretek és kapcsok a maradék bőrdarabokkal. Tehát a fémpitykéket, boglárokat süvegre, övekre, bőrcsizma szárára, s az ujjas felsőruhára is tették, nemcsak díszítésként, hanem a fegyverek elleni védelemül is. Számos vidék pitykés férfimellény-viselete ide vezethető vissza.
Az ősi mesterségek és anyagok
Őseink ismerték a tímár-, szűcs- és varga-mesterséget; értettek a szűrposztó (nemez-szövet) és abaposztó készítéséhez. A nemezszövetet sátorfalnak, takarónak, szőnyegnek és a ruházathoz használták. Vászonból volt az ing és a bő, ráncos gatya. A nők, keleti szokás szerint, hosszú ingfélében jártak, melyből kettőt is felvettek. A felsőt, amit ma ruhának nevezünk, hímzéssel díszíthették. A szösz, kender, orsó, vászon, gyolcs, szőni, varrni szavak már a honfoglalás idején megvoltak nyelvünkben.
Egy érdekes régi szavunk a fehérnép, ami általában nő-t jelent, s a túlnyomóan fehér ruházatukkal magyarázható. Némely vidéken, mint az Ormánságban, a Somogy megyei Csököly faluban, Göcsejben, Torockón, a Barcaságban (hétfalusi csángók) a nép ma is majdnem teljesen fehér gyolcsöltözetben jár.
Néhol esküvőre, máshol pedig gyászra öltözik hófehérbe a magyar. Ezzel a sok fehér ruházattal bizony fontos volt az állandó tisztálkodás is, ami akkoriban Európában még nem volt szokás. Így érthető, hogy a bizánci írok elismeréssel szólnak a magyarok tisztaságáról, szépségéről és tábori fürdőikről. Ezt aztán igyekeznek tőlük átvenni. A kabát (khabad) és mente (mandyae) is megtetszett nekik, mert átveszik öltözetükbe - írják.
A kereszténység hatása és a nyugati viselet
A kereszténység terjesztésével nemcsak az ősi vallást de a szokásokat is tiltották. Az ősi ruházat elhagyása és a nyugati öltözékhez való alkalmazkodás a vallásváltoztatás következtében terjedt el a felső osztályokban. A nép nem hagyta el a szokott ruhát és idővel az előkelőek is visszatértek régi keleti pompaszeretetükhöz.
XI. századbeli magyar férfi viselet a pécsi székesegyház domborművein látható: két magyar úr gyönggyel kivarrt ingben, boglárós mentével és csúcsos süvegben.
A tatárjárás és a kun viselet
A tatárjárás idején a kun betelepülők viselete nagy hatással volt a magyarságra, főleg mivel a király is abban járt. A kun köntös földig ért, derékban testhez simult és csípőtájban ráncolódott. A hegyes, hosszú süvegüket, melynek felhajló és bevágott karimája volt a magyar urak is hordták.
Az itt ábrázolt IV. László királyunk öltözete erősen emlékeztet néhány ma is használt népviseleti darabra. Valószínűleg a “kun” viseletnek nevezett ruházatot már az ősmagyarok is hordták, és IV. László királyunk idejében újra visszatértek viseléséhez.
Az Anjou-kor és a magyar úri öltözet
Az Anjou-korban a magyar úri öltözék annyira tetszett az előkelő idegeneknek, hogy átvették és külföldön is elterjesztették.
A régi, nemes formájú, testhezálló dolmány, a lábra feszülő szűk nadrág és csizma, a mente és kacagány (párduc-, tigris- vagy farkasbőrből) a magyar férfiak kedvelt ruhadarabjai maradtak egészen a XX. századig. Prémes süveg boglárjába tűzött daru, kócsag vagy kerecsentoll egészítette ki a férfiöltözéket.
A női viselet időtálló darabjai
A női viselet időtálló darabjai: alsóing, felső ing (felimeg) sokszor ráncos, hímzett és gyönggyel díszített ujjakkal, testhezálló, hímzéssel, gyönggyel, sújtással díszített ingváll/fűzőváll, melyet zsinórral fűztek egybe, bokáig érő, erősen ráncos szoknya, többsoros bársony vagy csipke szegéssel, széles, ráncolt kötény (előkötő), szintén csipke, hímzés, rece díszítéssel.
A nők is viseltek mentét, subát, süveget, díszes főkötőt, a lányok gyöngyözött, boglárós vagy pillangós pártát, gyöngyös virágokból font koszorút, kezükben keszkenőt. Feltűnő, hogy ezeket a ruhadarabokat az úri osztály és a falusi nép egyaránt viselte. Mindenkor hangsúlyt fektettek úgy a férfi, mint a női ruházat elkészítésénél a színek és díszítés összhangjára. Ezért is olyan ízléses és festői a magyar úri- és népviselet.
A magyar nemzeti viselet ősi és időtálló jellege
A magyar nemzeti viselet ősi és időtálló voltát az is bizonyítja, hogy a különböző politikai- vagy divatáramlatok hiába nyomták el, vagy szorították ki több ízben, a magyarság újra és újra visszatért ahhoz a ruházathoz, mely alkatának és lelkiségének legjobban megfelelt.
A magyar népviselet igen változatos és gazdag, vidékenként, sőt néha falunként más és más. Az ősi öltözködés számos darabja azonban megmaradt és az ország minden részében megtalálható. Ez arra utal, hogy a honfoglalás idején a magyar nép öltözete eléggé egységes lehetett. A vidékenként eltérő viseletek azonos vonásai a magyar faj alaptulajdonságaival függnek össze. A nép komolysága, méltóságteljes magatartása, járása, a ruhaformák zárt, nyugalmas körvonalait követeli. A népi ruhát pontosan szabályok szerint kell felvenni, s mindenkinél egyformán kell álljon a testen szoros, feszes elrendezésben. Elcsúszás, lazaság nagy illetlenségnek számít.
A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja. Fő táji típusai a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi. A viseletet törvények és rendeletek szabályozták. Másként öltözött a nemes, a jobbágy és a polgár. A régi ruhadarabokat házilag készítették tartós anyagból, hogy több nemzedéket is kiszolgálhassanak. A 19. század végéig az ing, bő gatya, székely harisnya anyagát továbbra is otthon szőtték (lásd szövőszék). A viselet többi részét egyre inkább gyári alapanyagból varrták. Az egyes községek kialakították a csak rájuk jellemző stílust. Ma már inkább csak ünnepekre vesznek fel népviseleti ruhát.
A legfontosabb ősi ruhadarabok
A magyar nép egyik legősibb ruhadarabja a SZŰR. Ázsiai eredetű és többezeréves múltja van. Egy több mint 1500 éves perzsa kőreliefen is látható. Vállravetve viseli tulajdonosa, akárcsak a magyar férfiak. Szent István törvényei is megemlítik a gyapjúszövőket, illetve szűrtakácsokat. A magyar paraszt illetve pásztor legfontosabb ruhadarabja: felöltője, védelme a nap, szél és hideg ellen, éjszaka párnája és takarója. Ez díszruhája is, templomba, esküvőre csak szűrben illet menni. Szabása 12 egyenes téglalap alakú darabból áll. Anyaga birkaszőrből (rackajuh) vert sárgásfehér szűrposztó vagy abaposztó. A székelyek aba-köpenyegnek nevezik. Általában hímzéssel, piros vagy fekete rátéttel díszítik. A rátétes minták Belső-Ázsiára utalnak.
A földig érő SUBA szintén ősi, ázsiai eredetű ruhadarab. A British múzeumban régi ephtalita érmeken ugyanolyan subák láthatók mint a magyaroké. Nálunk férfiak és kisebb méretűt nők is hordanak, úgyszintén nemzetiségeink körében is elterjedt. Magyar falusi gazdaember nem lehet suba nélkül. Bármilyen drága, a házasulandó legénynek be kell szereznie. Egész életében büszkén viseli a tekintély e jelképét. Télen a szőrével befelé fordított suba a kocsinülő embert fagy, hó ellen védi, melegben jó kocsiülésnek. Nyáron kifordítva hűvösen tart. A subát kizárólag magyar szűcsök készítik, melynek szabása és összeállítása körülményes. Alakja kiterítve körformájú, 7-12 birka bőréből készül, a gallérja is egy természetes állatbőrből van. A szűcsök hagyományos, gyönyörű hímzéssel díszítik a subát.
A KÖDMÖN is keleti örökségünk. Egész Ázsiában viselik. A rackajuh, néha kecske szőrmés bőréből készítik. Magyarország egész területén minden rendű és rangú nő és férfi használta ezt a gazdagon hímzéssel vagy rátéttel díszített ujjas kabát félét. Kálmán király törvényileg tiltotta meg a papoknak a díszes ködmön viselését. De hiába, mert a papok sem tudtak lemondani szép örökségükről. Mátyás király 8000 darabot csináltatott serege számára. Végvári katonák menteként használták.
A SZOKMÁNY vastag szürke, barna vagy fekete posztóból készült zsinóros kabát. Szintén ázsiai eredetű és ma is használják mindenütt. Európában valószínűleg a magyarok terjesztették el. Nálunk főleg Erdélyben panyókára vetve, vagy ujjába bújva viselik.
Az ING és GATYA ősi viseletét is Keletről hozta magával a magyarság. Egyenes téglalap alakú vászondarabokból készültek. A derékban erősen ráncolt gatya természetesen több szélből van. A kalotaszegi férfi ing még ma is ilyen egyenes szabású: eleje, háta és ujjai egy-egy négyszög alakú lapból készül. A honfoglalás korában bő, hosszú felső inget (imeg, felimeg, ümög, fersing, pendely, bikla) övvel a derékhoz szorítva viselhettek a nők. Erre került a XIII. században a ráncos szoknya.
Csíkok és színek, melyek életre kelnek – Újragombolva
A népviselet fontossága és jellegzetességei
A népi viselet fontos kiegészítői a kötény, fejdíszek, lábbeli (csizma, cipő, papucs) és ékszerek. Népünk ősi és egyben legszebb viseletét Kalotaszeg magyar népe őrizte meg. “Kalotaszeg népének egészen eredeti szabású, formájú és anyagú férfi, asszony és gyermek ruhaviselete csudaszámba menő módon tartotta meg mai napig teljes gazdagságában ősi formáját, mellyel másfélezer esztendővel ezelőtt vándorútjára megindult… ez a viselet szabásában, konstrukciójában, és pedig úgy vonalbeli, mint színbeli kompozíciójában semmiféle európai - sőt ma már talán ázsiai - nép ruhaszabásához nem hasonlatos… A kalotaszegi népviselet egyes, lényeges darabjaiban, és talán összességében, amennyire azt ma ellenőrizni lehet, megegyezik középázsiai lovas nomád népek egykorú viseletével…
A magyar népviselet szervesen magába foglalta a keleti és a nyugati hatásokat. Több ruhadarab (főleg a keleti eredetűek) azt az ősi törekvést idézi, hogy minél kevesebb szövet menjen veszendőbe. Jellegzetes a sok szín, főleg a piros és a kék kedvelése.
A férfiak büszkék voltak bajszukra, és gondosan ápolták, ollóval nyírták. A hegyesre pödrött bajuszt régen a nemesek és a katonák viselték, innen átvette a köznép is. A 18. század végén betiltották ezt a szokást. A 19. század második felében a kisodrott bajusz terjedt el, és leginkább az Alföldön kedvelték. A szakáll rangot és kort jelzett. 1848 után a szakállviselet elterjedt a köznép között is, és népszerűvé vált a Kossuth-szakáll. A Dunántúlon az úri viseletet átvéve az idősebbek teljes körszakállt növesztettek.
A férfiaknál a hajviselet hossza többször is változott. A honfoglalók például rövidre nyírt hajjal jártak, de a kereszténység felvétele után hosszúra növesztette haját a magyar. A török korban szokásba jött a fej borotválása is, amit egyes vidékeken a 18. század végéig megőriztek. A hosszú, váll alá érő hajat rendszerint befonták, csimbókba kötötték. A nők hagyományosan hosszú hajjal jártak, hajukat régen csak büntetésより vágták le.
A főkötő felerősítéséhez egyes vidékeken levágták az asszony hajának egy részét. Csak a lányok járhattak kiengedett hajjal, gyakran azonban az ő hajukat is befonták; a fonatot vagy fonatokat szalaggal díszítették és fogták össze. Az asszonyok hajukat kötelezően feltűzték, vagy csomóba tekerték, sokszor fonás nélkül. Az asszonyok sokféle alakú és méretű kendőt viseltek. Ezek között voltak hosszúkás és négyzet alakúak, kisebbek, vagy akár az egész testet beborítók. A nagy fehér lepedő a fehér gyászt jelezte. A kendőt megköthették az áll alatt, vagy a tarkón, vagy turbánszerűen csavarhatták a fejre.
A főkötők az asszony hajának megtartására szolgáltak. Keményebb anyagból készültek, fakéregből, kéregpapírból, vagy keményített vászonból. Változatos alakú kéregfőkötőket hordtak. A fejfedőkkel az alkalomhoz és az időjáráshoz is igazodtak, például otthon csak egy egyszerű puha főkötőt tettek fel. A lányok pártája a szüzek által viselt virágkoszorúból alakult ki, és a szűziességet jelképezte. Ha egy lány ezt elvesztette, akkor szégyenszemre le kellett vetnie díszét.
A férfiak egyaránt hordtak kalapot, sapkát és süveget, bár a sapka jobbára téli viselet volt. A kúp alakú sapka lehet prémes vagy prém nélküli. A gazdagabbak kalapjukat színes szövettel díszíttették. A sapka anyaga juhbőr; a szőrmés vadbőr kalap nemesi kiváltság volt. A süveget nemezből készítették. Leginkább a 16-18. században divatozott, a 19. század második felére eltűnt; legtovább a pásztoroknál maradt meg.
A kalapok laposabbak és szélesebb karimájúak, mint a süvegek. Formájuk sokat változott. Régen is hordták, de csak a süveg után vált népszerűvé a széles karimájú kalap. A karima szélességét rendeletekkel igyekeztek szabályozni, de minden rendelet hatástalannak bizonyult a divattal szemben. A karima szélessége később csökkent, de a pásztoroknál sokáig megmaradt a széles karima. Ezek a kalapok inkább a süvegre emlékeztettek. A kalapot pántlika, toll vagy bokréta díszíthette. A vőfélyek és a katonaviselt legények (kiszolgált katonák) színes pántlikát kötöttek kalapjukra. A daru-, a sas- és a kócsagtoll viselete nemesi kiváltságnak számított.
A régi magyarok a hosszú inget kedvelték, de ezt a rövid ing váltotta fel, és csak a csángóknál maradt meg. Egyes vidékeken a női ingek szabadon hagyták a melleket, a hasat és a hátat; ezeket vagy a magasra húzott pendely, vagy egy vászonöv takarta. A férfiingek egy ősi típusa a lobogó ujjú, derekatlan, borjúszájú ing. Régi paraszti viselet, a 19. század közepéig volt általános. Régebben még rövidebbre szabták. A Jászkun kerület a jobbágyoknak és a pásztoroknak betiltotta a nagyon rövid derekú ingeket. Készültek hosszabb, derekas borjúszájú ingek is. A csípő alá érő ingeket a gatyába tűrték. Erdélyben több helyen is térdig ért az ing, amit derékban övvel fogtak össze. Később Kelet-Erdélyben is a rövidebb ing jött divatba, ami a románoktól is megkülönböztette a magyart. A lobogó ujjú derekas ingek a 19. század második felében terjedtek el az Alföldön, ezek már gyári alapanyagból készültek.
A szoknyafélék a kötényekből alakultak ki. A pendely tulajdonképpen egy hosszú lepel, ami körbeölelte a nő testének alsó részét. Madzaggal lehetett összehúzni. Régebben a lányok és az asszonyok országszerte színes, elöl nyitott leplekben jártak, aminek nyílását köténnyel takarták. Ilyen például a muszuj.
A férfiak gatyája kétszárú nadrágféle. Madzaggal összehúzható és rögzíthető. Az egész országban ugyanazzal a szabással varrták. A hétköznapi gatya durvább anyagból készült, és szűkebb, mint az ünnepi. Hosszú derekú inghez inkább szűk, rövid derekúhoz bő gatya tartozott. A 19. század második felétől sok helyen a nagyon bő gatya jött divatba. Nyáron sokszor szűk vászonnadrágot hordtak helyette. Télen a gatya alsóneművé vált, és ez a szerep behatárolta bőségét.
A hideg időben a vászonruhák fölött viselt kabátszerű ruhadarabokat a racka juh gyapjából készítették. A guba a legrégibb és a legősibb felsőruha; alapanyaga többnyire fekete, de készült fehér, vagy fehérrel kevert gyapjúból is, ez utóbbi volt a mákos guba. Egyes vidékeken kenderkócot is használtak.
A férfiak viseletének legismertebb és legdíszesebb darabja a cifraszűr volt. A szűrt durva gyapjúszövetből készítették a szűrszabók. Ez régies kabátféle, ami viselőjét megvédte az időjárás viszontagságaitól. Parasztok, pásztorok, kocsisok és hajcsárok viselték. Díszítése a 19. század elején jött divatba. A Nyugat-Dunántúlról terjedt el, fő központja Debrecen. A díszítés jellegzetesen parasztos, és egy új paraszti öntudatot jelzett. A legények büszkék voltak cifraszűrükre; sokan minden vagyonukat ráköltötték, sőt, még lopásra is vetemedtek. A cifraszűr betagolódott a szokásokba. A cifraszűrt többször is betiltották, készítését büntették, de a cifrálkodásnak nem tudtak gátat szabni. A minta nagy területeket hagy szabadon, máshol összezsúfolódik. Az éppen divatos mintákkal céltudatosan bántak a szűrszabók. Virágkoruk az 1870-es, 1880-as évekre esett. Ezek alá szűrdolmányt is vettek. A férfiak és a nők ugyanolyan szűrdolmányban jártak, sőt a legszegényebbeknél a férj és a feleség közös szűrdolmányt használt. Hosszúságuk, alakjuk és díszítettségük változó, a leghosszabbak bokáig érnek. Nagy hidegben a szűrdolmány alatt bőrmellest viseltek. A szűrdolmányhoz sok helyen szűrnadrág is járt. Ennek nincs fenékrésze; szárait a hason ellenző köti össze, aminek oldalnyílásait zseb helyett is használták kézmelegítésre. Combján, oldalán gyakran zsinórdíszítés vonult végig.
A bőr ruhaanyagként hasznosítása régi hagyomány. A pásztorok is készítettek szőrmés és gyapjas bőrruhákat, de ez leginkább mesteremberek, szűcsök feladata volt. A hátibőr, ismertebb nevén kacagány cserzetlen, szőrös bőr, amin még a fej, nyak, lábak és a farok bőrét is meghagyták. Hátra vetve hordták, a nyak alatt a két mellső lábat összekötve. Takaróként és derékaljként is szolgált. Leginkább a pásztoroknál maradt meg. Hátibőrnek inkább a juhbőrből, kacagánynak a vadbőrből készült darabokat nevezték.
Az Alföld egyes vidékein előbőrt is viseltek, ami a hátibőrhöz hasonló bőr. Az elő- és a hátibőr lábait a nyaknál és a csípőnél összekötötték. A két bőrt a pásztorok a 19. században is használták.
Az elő- és hátibőr továbbfejlesztése a gombolható juhbőr melles. Van, ahol oldalt és vállon, van, ahol a mellen gombolható. A gombok szintén bőrből készültek. Csípőig, vagy az alá ér. Birka vagy bárány szőrméjével szegélyezték. Egyes vidékeken a női melleseket posztóval borították. A férfiak mellesét hímzéssel díszítették. Az elöl gombolós melleseket a férfiak csak hidegben gombolták be.
A ködmön ujjas, kabátszerű ruhadarab. Érhet csípőtől térdig, bokáig. Többnyire téli viselet, de készültek díszködmönök is, ezeket nyáron is hordták ünnepi alkalmakkor. A férfiködmön alapanyaga fehér, vagy barnára festett bőr. Néha bekenték hájjal. Alja lehet egyenes, vagy fodros. Az asszonyok ködmöne a férfiakéhoz hasonlít. Többnyire fehér, de egyes vidékeken fekete vagy barna ködmönt is hordtak az asszonyok. Ők a ködmönt nem puszta ingre, hanem nagykendőre vették fel, ami az egész felsőtestet eltakarta. A háromszögbe hajtott nagykendőt a vállon és a mellen át kötötték.
A suba palástszerű ujjatlan ruhadarab. A pásztorok, szekerezők viselték. Az Alföldön, a Dunántúlon és Erdélyben a városi polgárok is subában jártak. Szőrével kifelé az eső, szőrével befelé a hideg ellen védett. Derékaljként, takaróként, lótakaróként, ülésként és asztalként is szolgált. Esküvőkön, ünnepeken a díszruha szerepét is betöltötte. Az ünnepi suba válltányérját gazdagon hímezték. Combig vagy bokáig ér. A férfiak subája rendszerint fehér vagy sárga, a nőké barna.
A pásztorok és a cselédek egyes vidékeken bőrnadrágot is hordtak. A szűcsök a bőrruhákat bőrrátéttel vagy hímzéssel díszítették.
Az övek egyik fajtája a nadrágszíj. A férfiak erre akasztották használati tárgyaikat, hogy kéznél legyenek. Vastag, cserzett, zsírozott bőrből hasították őket. Leginkább a pásztoroknál maradt meg. A másik fajta öv a gyűszű, más néven tüsző. Ezt is a férfiak viselték. Szélesebb a nadrágszíjnál, és zsebei is vannak a különféle használati tárgyak számára. A ruha alatt melegen tartotta a derekat és a hasat.
A bőgatya szárainak bekötésére szolgált hidegben vagy esőben a lábszíj.
Kötött, szűrposztó vagy bőr, kétujjas kesztyűt leginkább a szekerezők viseltek télen a munkához.
A bocskor egy bőrdarabból készült a talp és a lábujjak védelmére. Ha kilyukadt, megfoltozták. Alapanyaga cserzett vagy szőrös marha-, ló- vagy disznóbőr. Régen a nemesek is viselték, különösen a kisnemesek; innen ered a bocskoros nemes kifejezés. Legtovább a pásztorok hordták. Hidegben kapcára vették fel a különféle lábbeliket. A kapca durvább vászon-, bőr- vagy gyapjúdarab, esetleg kötött harisnya. A kapcát zsírozták, a bele csavart lábat vízzel lelocsolták, hogy puha és vízhatlan legyen, és légmentesen zárjon. A lábszárat a rácsavart gyapjúszövet vagy bőrdarab védte. Bőrtokok is készültek erre a célra, amit többnyire a belső oldalon lehetett befűzni. Leginkább a kanászok viselték.
A papucsot két darabból készítették. Leginkább a nyári hétköznapokon hordták; egyes vidékeken a nők ünnepi viseletében is helyet kapott. Itt kötött harisnyát vettek alá. A fiatal nők papucsa magas sarkú volt. Sok férfipapucsot hátul bőrszíjjal lehetett a lábhoz rögzíteni.
Szintén két részből áll a cipő. Lehet hosszú, vagy rövid szárú. A szár nélküli cipőt félcipőnek nevezzük, a saruból alakult ki. Női viseletként a 19. században lett divatos.
A csizmát a törökök ismertették meg a magyar néppel. A köznép a lovon járó nemesektől és a huszároktól vette át. A 18. században terjedt el. A legrégibb csizmatípus a magas patkós sarkú fordított csizma. Ezt a típust a 19. század végéig hordták. A csizmát ráncolással díszítették. Lehet oldalt, vagy hátul varrott. A hátul varrott az újabb. A régebbi csizmák szára letűrhető; a 19. század második felétől kéregbélést tettek bele, hogy kemény legyen. Bőrsarokkal látták el, de ezt is megpatkolták. A hátul varrott csizmák fejét sokszor külön darabból szabták, ez a nyelves fejű csizma. A férfiak csizmája fekete, a nőié piros vagy sárga volt.
A szekerezők, vásározók, különösen a mesteremberek a lábbelijük fölé nemezharisnyát, botost húztak.
A csizmával együtt a sarkantyút is átvette a nép. A táncmulatságokon pengetésével szolgáltatta az ütemet, ezért elterjedtek a nagy, vagy több tarajú sárgaréz sarkantyúk.
A népviselet mint társadalmi és kulturális kifejezőeszköz
Az ember öltözéke rengeteg dolgot árulhat el róla a külvilág számára. Kifejezheti habitusát, világnézetét, de vallási, politikai és nemzeti hovatartozását is. "Mert bár elleneink annyi szépet és jót elvitatnak a magyartól, de viseletünk festőiségét még senkinek nem jutott eszébe kétség alá hozni. Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is."
A népviselet a társadalom paraszti, falusias rétegeihez való tartozást fejezte ki. A 16. sz. óta ismertek közigazgatási rendelkezések, melyek előírták: mit szabad viselnie a jobbágynak, a városi kézművesnek, nemesembernek. Ettől az időtől kezdve maradtak fönn viseletábrázolás-sorozatok is, amelyek épp az öltözet különbözőségével jelenítették meg a társadalom különböző rétegeit, ill. különböző népek, népcsoportok tagjait.
A népviselet egyik sajátsága éppen ez a kötöttség és az aprólékosan szabályozott kifejezőkészség. A viselet összeállításának és felöltésének módja azt a célt is szolgálta, hogy a viselő testalkatának megjelenítését közelítse a helyileg elfogadott szépségideálhoz.
A színek kifejezték a vallás és nemzetiség szerinti tagolódást is. A kecskeméti szűcsök a katolikusok subájára tarka színeket, pl. piros rózsát varrtak (ami Krisztus vérét jelképezi), a reformátusokéra pedig szolidabb (zöld-fekete-lila) színű díszeket.
A díszítések egyes időszakokban és tájegységeken a szertelen versengésig fajultak. A díszítmények zsúfolttá váltak, már nem is az egyes motívumok, hanem a színes foltok ritmusa határozta meg az összhatást, legjellemzőbben a cifraszűrön, továbbá a matyó és kalocsai hímzéseken. A színritmus kedvelése az egymásra vagy egymás mellé felvett ruhadarabok színében is megnyilvánult.
A ma ismert színhasználat a 19. sz. vége felé alakult ki.
A magyaros divat egyik úttörő tervezője Undi Mariska - a gödöllői művésztelep tagja - volt, ruháit a népviselet megnemesített és logikussá fejlesztett változatainak tartották.
A magyar ruha feltámadása. A nemzeti viselet igénye eredetileg a 19. századi hazafias gondolkodás jellemzője, ám a 20. században is kísérleteztek a régi magyar ruhák forma- és motívumkincsének felélesztésével. A trianoni trauma különösen felerősítette a hazafiság viselettel történő kifejezésének igényét.
A magyaros öltözködési mozgalom ugyanis a harmincas évek végétől felerősödő jobbratolódással párhuzamosan egyre inkább politikai színezetet kapott.
A népviselet tudatos ápolása beszűkíti annak alkalmazási körét és mereven megkötheti egyes jellegzetességeit. A viselet elszakad a mindennapi élettől, és a történelem egy darabjának tekintik: ez a historizálás, ami rögzíti és megmerevíti a formát, mintegy múzeumi vitrinbe zárva.
A ruhadarabok elkészítése eleinte a család nőtagjaira hárult. Ők készítették a fogyó textíliákat és a díszes ünnepi darabokat, a kelengyébe szánt öltözéket, amit a család lányai férjhez menetelük után viseltek. Ez tartalmazta a hétköznapi ruhákat csakúgy, mint az asszony egész életére szóló díszes ünnepi textíliákat; összesen több száz darabot. Ennek előállítása munkában és pénzben is sok áldozatot követelt. Egyes fejlett szövő-hímző kultúrájú vidékeken, például Kalotaszegen, több mint tíz évig készült, és az egyszerűbb daraboktól a bonyolultabbak felé haladt. Ami nem készült el a lány férjhezmeneteléig, azt utólag pótolták. Összesen akár 600-800 sing vásznat is felhasználtak a különböző vásznakból.
A szűr a magyar férfi legismertebb felsőruhája volt. Mesterember készítette, a szűrszabó mester. Vállra vetve esőköpönyegként vagy ünnepi viseletként szolgált. Ujjaiban használati tárgyakat tartottak. Az ujjakat gyakran bevarrták. A 19. században elterjedt a cifraszűr, amit a mesteremberek gazdagon hímeztek. Később a rátétes minta is kedveltté vált. A cifraszűrt többször is betiltották, viseletét büntették, a díszítést levágták a hatóság emberei.
Az egyes vidékek népviselete változott az évszázadok folyamán, de a legősibb magyar ruhadarabokat mindenki viselte a Duna-medencében. A betelepített szász, flamand, kun és sváb fajok, a beszivárgó románok és szlávok mind a magyar viseletformákba öltöztek. Úgy tűnik, hogy a Duna mentén ittléte óta a népviseletre a magyarság szabott törvényt, semmint hogy mástól kapott volna alapvető ötleteket.
A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja. Fő táji típusai a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi. A viseletet törvények és rendeletek szabályozták. Másként öltözött a nemes, a jobbágy és a polgár. A régi ruhadarabokat házilag készítették tartós anyagból, hogy több nemzedéket is kiszolgálhassanak. A 19. század végéig az ing, bő gatya, székely harisnya anyagát továbbra is otthon szőtték (lásd szövőszék). A viselet többi részét egyre inkább gyári alapanyagból varrták. Az egyes községek kialakították a csak rájuk jellemző stílust. Ma már inkább csak ünnepekre vesznek fel népviseleti ruhát.