Valószínűleg évezredek óta a legtöbb születéskor elhangzik - valamilyen formában - a csecsemőt üdvözlő rokonság, na és a boldog anya szájából az egyetemes kulcsmondat, hogy „tiszta apja!”, miközben az újdonsült és elérzékenyült apák bizonytalanul fürkészik a babákat. A férfiak viszont saját utódaikról akarnak főként gondoskodni, ezért mindig is több energiát és figyelmet szenteltek olyan gyerekekre, akik (szerintük) jobban hasonlítanak rájuk. ami nem véletlen, az evolúció ugyanis előnyben részesítette azokat a csecsemőket, akik az apjuk vonásait hordozták.
Tetszetős magyarázat, evolúciópszichológusok akár csettinthetnek is. Ráadásul a tudomány meg is erősítette az apai hasonlósági teóriát 1995-ben, amikor két amerikai kutató egyéves gyerekek és három férfi és három nő arcát mutatták fekete-fehér fotókon (az egyik mindig a biológiai szülő volt) a kísérleti alanyoknak, hogy mondják meg, kire hasonlítanak a babák leginkább. a feltételezés bizonyítást nyert, és úgy tűnt, hogy megnyugtató módon sikerült megmagyarázni egy újabb tudományos rejtélyt.
Csakhogy a későbbi tanulmányok egyike sem tudta megismételni ezt az eredményt. Az Evolution & Human Behavior folyóiratban megjelent 1999-es vizsgálatban a belgiumi Liege-i Egyetem munkatársai szerették volna reprodukálni a nevezetes kísérletet. Két másik tanulmány is zavarba ejtő megállapításokat tett. A kutatók csak nem hagyták annyiban a különös dilemmát, és 2004-ben a Padovai Egyetem pszichológusai futottak neki újra a családi hasonlóság vizsgálatának.
Akkor csak egy fikció, hogy a babák jobban hasonlítanak az apjukra, mint az anyjukra? Mindössze egy népi mítosz lenne, hogy evolúciós okokból, szelekció által az apa vonásait veszi fel a legtöbb baba, mert csak azok az újszülöttek éltek túl jó eséllyel, akik az apa ismertetőjegyeit viselték? Úgy tűnik, igen.
Becslések szerint a születések 2-30 százalékában fordul elő a világon, hogy nem egyértelmű az apa személye. Magyarországon 10-15 százalékra teszik, hogy nem biológiai apa az, aki annak gondolja magát.
Na de miért nem úgy alakult, hogy az apák olyan egyértelmű jeleket hagynak örökül, amelyek segítségével felismerhetnék saját utódjaikat, hogy elkerülhessék, hogy más gyermekét kelljen felnevelniük? Egy olyan lassan szaporodó fajnál, mint az ember, vélhetően nagyobb evolúciós költséggel járna, ha a férfiak ránézésre döntenének, hogy felnevelik-e az újszülöttet, vagy sem.
Ekkor jönnek az anyák és rokonaik, akik az első hetekben, hónapokban nem győzik hangsúlyozni a (szemmel nem feltétlenül látható) hasonlóságot („kiköpött apja!”), csak hogy eloszlassák a gyanú utolsó felhőpamacsait is. Evolúciópszichológusok állítják, hogy az apa számára is hasznos stratégia lehet, ha nem kételkedik, mivel nagyobb kárt okozna, ha például tévesen szkeptikus lenne saját gyermeke iránt, és megvonná tőle a gondoskodást, mint ha más gyerekét nevelné fel. A hasonlóság amúgy is a legtöbbször szubjektív, ezért működik a „tiszta apja!” megerősítés (vagy éppen rábeszélés). Dacára annak, hogy a csecsemők arca nem változik az eltöltött közös idő alatt.
Évezredekig nem is volt más lehetőségük a férfiaknak, mint hinni. Ma már DNS-vizsgálatokkal el lehet oszlatni az esetleges kétségeket, és gyönyörködni a babákban, akiknek (a megbízható apasági tesztek korában) ma már nem lenne semmiféle okuk az apára hasonlítani, csak azért, hogy eloszlassanak bármiféle feltételezett gyanút.
Az Okapi: Az erdők rejtélyes lakója
Az Okapi (Okapia johnstoni) egy rejtőzködő, erdei életmódot folytató, afrikai állat és az egyik legkésőbb felfedezett nagy testű afrikai vad. Neve a helyiek o'api elnevezéséből ered, tudományos nevének másik tagja pedig felfedezője, Brit Közép-Afrika gyarmati tisztviselője, Sir Harry H. Johnston nevének állít emléket.
Először Henry Morton Stanley hallott róla a Belga Kongóbeli Ituri-esőerdő felfedezése közben a helyi törzsektől, de tévesen „atti” néven örökítette meg a nevét. A leírás megragadta Sir Johnstont, aki egy új faj felfedezése reményében 1899-ben maga is expedíciót vezetett az esőerdőbe. A wambutti törzsben meséltek neki a barna, szamárra hasonlító, csíkos lábú állatról, és megtudta igazi nevét, Johnston pedig biztos volt benne, hogy valamiféle erdei zebrát fedezett fel.
Két, Mbeni belga erődjéből szerzett csíkos bőrdarabot 1900-ban sikerült eljuttatnia Londonba, a Zoológiai Társasághoz. Ekkor jelentették be, hogy új fajt találtak - ekkor még Equus? Johnstonnak okapicsapást is mutattak, de mivel az egy párosujjú patástól származott, ő nem hitte el, hogy az általa felfedezett „erdei zebrákhoz” tartozott volna.
Eközben Karl Eriksson, Fort Mbeni parancsnoka szerzett egy teljes bőrt és két koponyát, amit elküldött Johnstonnak. Ő ezeket továbbította Londonba, ahol a koponyákból sikerült megállapítani, hogy valójában inkább erdei zsiráfról van szó, mintsem erdei zebráról.
Az okapi bizonyíthatóan csak a Kongói Demokratikus Köztársaság területén, a Kongó-medence sűrű esőerdőiben él a szabad természetben, de elképzelhető, hogy a szomszédos Uganda, Szudán, Közép-afrikai Köztársaság és Kamerun határvidékén is megél.
Megjelenés és viselkedés
Csokoládébarna alapszínű, pofája szürkés az orr kivételével. A mellső és hátsó lábakon, illetve a farrészen vízszintes, krémszínű csíkozás figyelhető meg. Ez kiváló rejtőszín a sűrű esőerdőben.
Az okapi alkata és mérete némileg lószerű, hossza mintegy 2-2,5 méteres, a marmagasság pedig 1,5-2 méter körüli. Fülei nagyok, a nyak pedig hosszabb a kérődzőkre jellemzőnél, de hossza messze nem közelíti meg a zsiráfét. A tehenek némileg nagyobbak a bikáknál, de nincs szarvuk.
Az okapik magányos, rejtőzködő állatok. Néhány négyzetkilométeres territóriumaik átfedik egymást, a hímek általában nagyobb területeket ellenőriznek a nőstényeknél. Vizelettel és nyakuk fákhoz dörzsölésével jelölik ki birtokaik határait. Egymás társaságát nem kerülik, alkalomadtán közösen is táplálkozhatnak, de sosem jönnek létre tartós csapatok.
A faj társas életéről leginkább fogságban tartott egyedek vizsgálatai alapján tudunk, itt kimutathatóak hierarchiára utaló jelek (például agresszió, behódolás). Az okapi nappal aktív, ekkor táplálkozik jól bejárt, kitaposott ösvényeit követve. Leveleket, gumókat és hajtásokat fogyaszt, étrendjében kb. 100, emberre általában mérgező növényfaj szerepel. Hosszú, ügyes, fekete nyelvével ragadja meg a kiszemelt táplálékát.
Szaporodás
A vadonban az okapik társas élete leginkább a párzásra, illetve az ezt megelőző procedúrára korlátozódik. Állatkerti megfigyelések szerint az udvarlás kölcsönös szimatolásból, körkörös mozgásból és nyalogatásból áll, majd a hím nyakát kinyújtva, fejét dobálva és egyik lábát előretartva bizonyítja dominanciáját. Ezt követi a párzás, amit követően a pár elválik. A vemhesség kb.
Az okapiborjú 14-30 kilogrammot nyom születésekor, és alig fél órán belül már képes felállni, majd hamarosan jár is. Az első napokban anyját követi, aki talál számára egy rejtekhelyet. Az itt kialakított „fészek” szolgál kb. két hónapon keresztül a borjú lakhelyéül, aki szinte sosem mozdul ki innen. Vész esetén a kicsi megmerevedik, anyja pedig vadul a támadóra ront.
A rejtőzködés hónapjai alatt a kis okapik rohamos gyorsasággal nőnek, és hamarosan csatlakoznak anyjukhoz. Az elválasztás 6 hónapos korban történik meg, de a borjak még akár egyévesen is szophatnak. Az állatok kb. 3 éves korukra érik el a kifejlett méretet, de már korábban ivarérettekké válnak: a nőstények kb. 1,5, a hímek kb. 2 évesen válnak képessé az utódnemzésre.
Veszélyeztetettség és természetvédelem
A Természetvédelmi Világszövetség 2013 óta a fajt veszélyeztetettként tartja számon. A populáció csökkenését leginkább az erdőirtás okozza, de nagy károkat okoz a vadászatuk is. A világban élő okapik egyedszámát 10 000 körülire becsülik.
A Kongói Demokratikus Köztársaságban folyó természetvédelmi munka 1992-ben az Okapi Vadrezervátum létrejöttéhez vezetett, melyet 1996-ban felvettek az UNESCO világörökség listájára. A kongói polgárháború mind a park élővilágát, mind a rezervátum dolgozóit veszélyeztette. A rezervátum központjában, Epuluban, egy okapikat tenyésztő állomás található. Az állomást a Kongói Természetvédelmi Intézet (ICCN) és a Gillman International Természetvédelmi Alapítvány (GIC) irányítja, melyek olyan szervezetektől kapnak támogatást, mint például az UNESCO, a Frankfurti Zoológiai Társaság és a WildlifeDirect valamint a világ különböző állatkertjei.
2006. június 8-án a Virunga Nemzeti Parkból jelentették okapik jelenlétét. 1959 után ez volt az okapik első hivatalos észlelése a parkban. 2008 szeptemberében a Vadvédelmi Társaság jelentette, hogy egyik automatikus kamerájuk fényképet készített az okapiról a Virunga Nemzeti Parkban.
Ember-állat kimérák és a transzplantáció jövője
Világszerte sokezer ember várakozik transzplantációra, de a műtéthez megfelelő adományozott szervre is szükség van. Sokan időben megkapják a szükséges szervet, de magas azok aránya is, akik nem érik meg, hogy sor kerüljön rájuk.
Japánban a jogi döntéshozók nemrégiben megsemmisítették az ember-állat hibridek, vagy más néven kimérák létrehozásának tilalmát, és jóváhagyták a Tokiói Egyetem kutatóinak ember-egér hibrid létrehozására irányuló kérelmét. A tudósok megkísérlik, hogy emberi hasnyálmirigyet növesszenek egerekben őssejtek felhasználásával. Ezek olyan sejtek, amelyek szinte bármilyen sejtté képesek növekedni.
Az emberi őssejteket egy egér embrióba injektálják, amelyet genetikailag úgy módosítottak, hogy a saját sejtjeiből képtelen legyen hasnyálmirigyet növeszteni. Ezt a hibrid embriót azután egy egérbe ültetik át, és hagyják, hogy növekedjen. A kutatások célja, hogy végül emberi hasnyálmirigyet növesszenek egy nagyobb állatban - például sertésben -, s a szerv átültethető legyen emberbe. Hamarosan malacok növeszthetnek emberi szerveket, ha a világ erkölcsileg elfogadja.
Ember-állat hibrideket először az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban hoztak létre, de az ottani szabályok megkövetelik az embrió megsemmisítését általában a fejlődése 14-ik napjáig. Az új japán rendeletek viszont lehetővé teszik az embrió beültetését a "helyettesítő" méhbe, és a kiméra végül egérként, de "humán" hasnyálmiriggyel születhet meg.
Az állatokat ezután legfeljebb két évig tanulmányozzák, hogy ismereteket szerezzenek az emberi sejtek működéséről a szervezetükben, és általában a beavatkozáson átesett egerek fejlődéséről.
Az ember-állat hibridekről könnyű volna kijelenteni, hogy "természetellenesek", mert megsértik a fajok közötti határokat. De a fajok közötti határ gyakran képlékeny, hiszen a nem emberi hibridek itt élnek velünk, gondoljuk csak az öszvérre, vagy az emberek által előállított sokféle növényi hibridre.
A filozófusok úgy vélik, hogy az ember-állat hibridekkel szembeni negatív reakciók azon alapulhatnak, hogy világosan meg kell húzni a határvonalat az "emberi" és más dolgok között. E határ megsértése pedig erkölcsi zavart okozhat - fejtette ki Mackenzie Graham, az Oxfordi Egyetem filozófusa a The Conversation magazinnak írt cikkében . Néhányan úgy érzik, hogy az ember-állat hibridek fenyegetik az emberi méltóságot. De nehéz meghatározni, hogy ez mit jelent a valóságban.
Sokan attól félnek, hogy a beültetett emberi sejtek elérhetik az egerek agyát, s emiatt javulhatnak az állatok kognitív képességei egy közönséges egéréhez képest. Ez pedig a kimérát az állatoknál magasabb erkölcsi státuszba helyezné, és ez valószínűleg etikátlanná tenné a tudományos kísérletekben való felhasználását. Az már csak olaj a tűzre, hogy nemrégiben bejelentették ez első ember-majom hibrid létrehozását is.
Népes támogató tábort tudhat maga mögött a filozófusok körében az a gondolat, hogy az állatoknak amúgy is elegendő erkölcsi státuszuk lehet (azaz az érdekeik számítanak erkölcsi szempontból) ahhoz, hogy ne lehessen őket felhasználni élelmezési célból, vagy orvosi kutatásokra. Sokan ilyen megfontolásokból válnak vegánná, azaz az emberek egyre inkább hajlandók komolyan venni az állatok érdekeit.
Graham kifejtette, hogy sokak szerint filozófiai szempontból az állatok humán érdekeknek megfelelő használata etikátlan, mert jelentősen károsítja az állatot, miközben csak kicsi vagy jelentéktelen előnyt jelent az emberek számára. De erkölcsileg akkor is kérdéses egy ilyen módszer, ha az ember életének megmentése egyben az állat életének feláldozását jelenti. Az álláspont támogatói szerint etikátlan állatokat nevelni pusztán a szervek kinyerése céljából. Ez ugyanis egyenértékű erkölcsileg azzal, mintha egy beleegyezését nem adó emberből vennének ki egy szervet.
Az elmúlt évben 168 elhunyt donorból összesen 505 donorszervet távolítottak el itthon, illetve 45 esetben élő donorból ültettek át vesét a recipiensek szervezetébe. A 335 vese-, 80 máj- és 5 kombinált vese-hasnyálmirigy-átültetés mellett 62 szívátültetést és 23 tüdőátültetést végeztek el az országban. Utóbbi két adat rekordnak számít, soha ennyi transzplantációra szoruló betegen nem segítettek még egy adott évben Magyarországon.
Persze ez az érv csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy az ember-állat hibridnek nem csak erkölcsi státusza, hanem az életének ugyanolyan erkölcsi értéke is van, mint egy emberének. Egy egér-ember vagy sertés-ember hibrid - még ha "emberszerű" agya is volna - elég valószínűtlen, hogy egyenlő lenne az emberrel.
Kimérák a természetben és az orvostudományban
A biológiában kimérának neveznek mindent és mindenkit, aki legalább kétféle génkészlettel rendelkezik, és a sejtek közti különbségek végig meg is maradnak. Növényeknél ennek mesterségesen létrehozott változatát is jól ismerjük: a beoltott gyümölcsfák is kimérák.
Embereknél az elsődleges kimérizmus esetén még a megtermékenyüléskor létrejön ez az állapot, míg a másodlagos kimérizmus később, például szervátültetés vagy terhesség révén alakul ki. Az anya, akinek testében egy másik génkészletű, gyakran más nemű magzat fejlődik, egyfajta kimérának számít, hiszen magzati eredetű sejtek, DNS-ek keverednek az övével a méhlepényen keresztül. Minden terhességnek, de még a vetéléseknek is évtizedekre megmaradó genetikai nyomai maradnak.
Kimérák jönnek létre akkor is, amikor egy petesejtet több spermium termékenyít meg, vagy két, kialakulóban lévő embrió összeolvad eggyé, és kétféle génkészlet fér meg egymás mellett egy testben. Ha ez a korai embrionális szakaszban történik meg, a vizsgálatok nem mutatják ki, hogy egykor ikrek fejlődtek a méhben, így maga az illető sem tud különleges állapotáról.
2002-ben nagy port kavart Karen Keegan esete: a nő veseátültetésre várva vett részt genetikai vizsgálaton, fiától kapott volna vesét, ám ez nem volt lehetséges, ugyanis az eredmények szerint nem állt vele rokonságban. A meghökkent orvosok utánanéztek a családi génkészletnek, míg ki nem derült, hogy a nő egy egypetéjű ikrek korai összeolvadásából származó kiméra.
Ennél is érdekesebb, ami az 1976-os születésű Lydia Fairchilddal történt: harmadik gyermekével volt terhes, amikor egy apasági vizsgálat miatt feltárták a genomját, és a vizsgálat egyértelműen azt mutatta, hogy nem ő az anyja saját leszármazottainak. A harmadik gyermekét tanúk és orvosok előtt világra hozó nőnél akkor kezdtek végre genetikai variációra és nem emberrablásra vagy csalásra gondolni, amikor a frissen született baba génkészlete sem egyezett az anyáéval.
A kimérizmus ennél jóval gyakoribb azoknak a körében, akik vérátömlesztésen, csontvelő-transzplantáción vagy szervátültetésen estek át. A leukémia egyik kezelési módja a beteg csontvelőjének elpusztítása, majd donorcsontvelővel való pótlása. A csontvelő őssejteket tartalmaz, amelyek vörösvérsejtekké fejlődnek. Ez azzal jár, hogy a páciensnek élete végéig olyan vérsejtjei lesznek, amelyek genetikailag a donoréival azonosak. Ez pedig a szervezete egészére hatással lehet.
Kimérák a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban
A korábban így kezelt Chris Long például szinte minden testrészében, még az ejakulátumában is a donor DNS-készletét hordozta a sajátja helyett. Vérmintáiból szinte alig lehetett kimutatni az ő génjeit. Ez a kettősség nemcsak az orvosi vizsgálatoknál okozhat problémákat, de akár a rendőrséget is hamis nyomra vezetheti.
A helyszínről DNS-bizonyítékot gyűjtő nyomozók alapvetően azt feltételezik, hogy minden áldozat és minden elkövető egyetlen azonosító kódot hagy maga után, nem kettőt. A DNS-mintát tartalmazó szövetmaradványok a legerősebb bizonyítékok között szerepelnek a bíróságon. Ugyanakkor korábban is előfordult olyan eset, hogy a DNS-teszt nemhogy az illető személyét, de a nemét sem helyesen fedte fel (kétnemű kimérák két embrió összeolvadása, de bármilyen szervátültetés során létrejöhetnek). Chris Long ugyan egynemű kiméra, ám esetében a csontvelődonor DNS-e négy évvel az átültetés után is kimutatható volt az arcáról, ajkairól, testnedveiből. Ha bármilyen bűncselekményt követett volna el, az utána maradt nyomok nem rá terelik a gyanút.
2004-ben az alaszkai nyomozókat vezette félre egy olyan, spermából kinyert DNS-profil, ami egy a támadás idején börtönben ülő férfihoz tartozott. Szökésnek nem volt nyoma, így a végül azt a férfit - a testvérét - ítélték el, akitől évekkel korábban csontvelőt kapott. Az igazságügyi szakértőként dolgozó Abirami Chidambaram a New York Timesnak beszámolt egy szexuális erőszak áldozatáról is, akinek vallomását a nyomozók amiatt kérdőjelezték meg, mert kétféle DNS-t mutattak ki hüvelyében a támadás után - egy kiméra bántalmazta.
A legfurcsább eset mégis 2008-ban történt, amikor egy dél-koreai közlekedési baleset áldozatát próbálták azonosítani. A vérminta azt mutatta, hogy az áldozat nőnemű, miközben egy idősebb férfi feküdt a betonon. Genetikai vizsgálatok mutatták csak ki, hogy az illető egykor vesét kapott a lányától, így vérében kétféle DNS-t hordozott.
A vadon szülöttei: Gyerekek az állatok között
Számos olyan esetről tudunk, amikor egy gyerek a szadista vagy épp nemtörődöm szülők kegyetlensége miatt vagy csak a véletlen folytán az állatok közé kényszerült. A jószágok az anyai ösztönüknek köszönhetően viszont sokkal jobban látták el a szülői feladatokat, mint azt képzelni lehetett. Sokszor viszont a valóságban is előfordul, hogy ilyen-olyan okokból egy gyerek vadon nevelkedik. És bár ezek a fiatalok általában kognitív és viselkedési problémákkal küzdenek, történetüket az ember túlélési vágyának és az állatok anyai ösztönének szívfacsaró példáiként is felfoghatjuk.
Oxana Malayát kegyetlen és nemtörődöm szülei 3-8 éves koráig egy kutyaólban tartották, ahol egyedül azokkal a kutyákkal érintkezett, akikkel az ólon osztozott. Amikor 1991-ben rátaláltak, nem tudott beszélni, csak ugatni volt hajlandó és négykézláb közlekedett.
Az egyik legbizarrabb sztori azé a lányé, aki a nyolcvanas évek végén, 8 évesen tűnt el, amikor a dzsungel szélén bölényt legeltetett. Rochom P'ngieng 18 évvel később, 2007-ben bukkant fel újra, amikor egy földműves egy meztelen nőt kapott rajta, hogy lopni akar a terméséből. A lányt a hátán található sebhely miatt tudták azonosítani: sokak számára érthetetlen, hogy hogyan tudott életben maradni. Mivel képtelen volt elsajátítani a helyi nyelvet és beilleszkedni, 2010 májusában újra visszaszökött a vadonba.
John Ssebunya mindössze 4 éves volt, amikor végig kellett néznie, hogy a saját apja megöli az anyját. Miután bemenekült a dzsungelbe, a hírek szerint egy falka cerkófmajom vette a szárnyai alá, amíg 1991-ben rá nem találtak. Ahogy az gyakran előfordul a vadonban nevelkedett gyerekeknél, a majmok mentették meg attól, hogy a falusiak elkapják: fadarabokkal dobálták meg az embereket.
A Franciaországban 1797-ben felbukkant fiú talán a leghíresebb a vadon nevelkedett gyerekek közül: története A vad gyerek című film révén vált széles körben ismertté. Bár rejtély, hogy pontosan honnan származott, a közhiedelem szerint a fiú egész gyerekkorát meztelenül és egyedül töltötte az erdőben.
A kislány tragikus története kísértetiesen hasonlít Oxana Malayáéhoz: egészen 3 éves koráig - tavalyi megtalálásának időpontja - elhagyatva, kutyákkal élt. Ekkor csupán két szót ismert, az igent és a nemet, emellett inkább morogni tudott.