Az élet tele van tervekkel és álmokkal, különösen, amikor egy pár nagy családról álmodik, és imádja a gyermekeket. A „babaproject” elindítása után azonban nem mindig a várt boldogság köszönt be.
A remény és a kudarc hullámvasútja
Körülbelül fél évvel a próbálkozások megkezdése után valami furcsa aggódás vett erőt a leendő anyukán. Rengeteg negatív teszt után úgy gondolta, ideje felkeresni egy nőgyógyászt, annak ellenére, hogy párja optimista volt, és nyugtatta, hogy a boldogság csak késik, de sikerülni fog, lesznek gyermekeik. Az orvos azonban türelemre intett, azt tanácsolta, két év múlva keresse megint. „Akkor az - 2 év lenne az életünkből.”
Ezután egy másik orvost keresett fel, aki komolyan vette aggodalmait. Vidéki nőgyógyászának nem adott több esélyt, és egyből jelentkeztek a Kaáli Intézetben, mivel vidéken nem kaptak segítséget a Meddőségi Központtól. Az Intézet felé vezető úton ismerkedett meg Zalán anyukájával, akikkel végül egy lombikos fórumon egymásra találtak. Az első találkozás az Intézetben nagyon jól sikerült. Az orvos megnyugtatta őket, hogy minden bizonnyal hamarosan teherbe esik, hiszen még fiatalok, és jó eséllyel indul, mivel a legtöbben 30 év felettiek, ő akkor 23 éves volt.
Ezt 3 inszemináció, majd 4 lombikbébi program követte. Összesen háromszor teherbe is esett, de mindannyiszor, viszonylag korán el is vetélt. Lelkilég nagyon megviselte az összes sikertelen beavatkozás, a sok injekció, a vizsgálatok, vérvételek. Párját szintén megviselték. De ha ő nincs mellette, úgy érzte, nem bírta volna elviselni lelkileg a sok kudarcot. Nagyon sokat segített neki a mélypontokon, rengeteget nevettetett, támasza volt minden pillanatban, holott az ő lelke éppúgy a mélyponton volt, mint az övé. Párszor őt is síráson kapta, akkor ő volt a pozitív, ő nevettette meg, ő volt a derűs és a bizakodó.
Nagyon vágytak már a gyermek(ek)re, már vásárolgattak is neki, nagyon remélték, hogy hamarosan lesz gyermekük. A lombikprogramban való részvétel teljesen megváltoztatta, egyik sikertelenség után a másikba szaladtak, úgy jellemezné, mint egy szenvedélybetegséget. Teljesen úgy érezte már, hiszen olyan közel érezte magát a babájához. Akarta, akarta és akarta, hisz oly közelinek látszott a cél. Orvosilag semmi akadálya nem volt és nincs a terhességnek, legalábbis okot a több év alatt nem találtak. De a sok hormonkezelés komoly egészségügyi problémákat okozott.
Férje mondta ki a szót végül: fejezzék be! Ő annyira szereti, hogy nem szeretné elveszíteni. A sok hormon miatt féltette, hogy valami baja lesz. (Szó nélkül írták alá minden egyes kezelés előtt a veszélyekre felhívó beleegyezést, nem érdekelte, hogy baja lehet, csak anya szeretett volna lenni minél előbb...). Nagyon szeretne gyermekeket, de ezt talán másik úton is megkaphatják. DE természetesen mentek tovább az úton, azon az úton, ami már nagyon-nagyon nehéz volt lelkileg, ami már a mindennapokat is megkeserítette. Egyszerűen nem bírt másra gondolni, teljesen más ember lett. Már nem volt az az optimista, mindig vidám és mosolygós ember. Pedig próbálta mutatni, hogy nem szomorú, próbálta magába tartani elkeseredettségét. Mindig az a gondolat járt a fejében: "Nekem soha nem lehet gyermekem? Én soha nem lehetek ANYUCI? Nekem senki nem mondja majd, hogy "Szeretlek anyukám"? A férjemnek senki nem mondja "Apuci"?
Hogyan támogass egy férfit a lelki ébredésben? | Női energia & párkapcsolat
Az örökbefogadás útja
Az örökbefogadás lehetőségét soha nem kellett megvitatniuk egymással, egyértelmű volt, ha nem lehet máshogy gyermekük, akkor örökbe fogadnak, hisz ugyanúgy tudják majd szeretni örökbe fogadott gyermeküket is, mint a vérszerintit. Inkább az volt a nehéz számukra, hogy folyamatosan biztatták az orvosok, és problémát sem találtak.
2004. december végén, egy napon levélben adták fel jelentkezésüket a Tegyesz-nek. Várták a csodát, bíztak, hogy talán nem kell éveket várni. Arra gondolt, hogy az is lehet, gyermekük már úton van, már lehet, valahol dobog a szívecskéje, minden lehet. Sajnos a Tegyesz-nél nagyon elszomorították őket, többször mondták, hogy 4-5 év, ill. sorszámot sem mondtak, hiába kérdezték. Nagyon maguk alatt voltak. Ekkor már sajnos mindennaposak voltak a sírások esténként. Egész nap mosolygott a világra, eltűrte a beszólásokat a munkahelyén, a kérdéseket, hogy "Mikor lesz már babátok?", és bízott abban, hogy a fejében lévő mondatok nem válnak valóra. Férje mindig ott volt mellette, hagyott egy kicsit sírni, aztán megvigasztalta, fogta a kezét, és próbálta az élet derűs oldalát bemutatni, miközben ő éppolyan szomorú volt, mint ő.
Miközben folyt a procedúra az örökbefogadási engedélyért, rátaláltak a Gólyahír Egyesületre. „Munkám kapcsán ismertem egy másik Alapítványt is, velük beszéltem először. Nem részletezném, de mikor letettem a telefont, nagyon sírtam. Túl fiatalnak találtattam ahhoz, hogy gyermekem lehessen, nem szenvedtem még 15 évet, és halottat sem temettem. De ha annyira szeretnénk, akkor személyesen többre mehetünk. No comment.” Azonban az élete kezdett megváltozni: Telefonált másnap Móruczné Gabikának, aki kedvességével, örök optimizmusával, a lelkéig látó természetével, a segíteni akarásával, hatalmas szeretetével egy olyan utat mutatott meg neki, aminek a végén a kisbabájuk, gyermekeik fognak várni. „Még élek hálás leszek neki ezért!!!”
Egyre több lett a babafelszerelésük is. A babakocsit fel-alá tologatta, simogatta a ruhákat, fogdosta a cumisüvegeket, újra eltette, majd újra előszedte a babaholmikat. Fantasztikus érzés volt a kisruhákat fogdosni, elképzelni, hogy egyszer talán benne lesz a mi kisbabájuk is. Időközben kiderült, hogy vannak olyan kisbabák, akiket nem minden örökbefogadó szülő tud vállalni. Ennek nagyon megörültek, hisz számukra nem nagyon van olyan kisbaba, akit nem tudnának úgy szeretni, mintha vérszerinti gyermekük lenne.
Norisz megérkezése
Aztán 2005. augusztus 16.-án csörgött a telefon. Akkor nem tudta felvenni a telefont, ilyenkor automatikusan átirányítódott a férje telefonjára, hiszen bármikor hívhatta Gabika. Nagyon várták már azt a bizonyos telefont. DE nem, ez még nem az volt. „Átnéztem a papírjaikat, és abban a különleges sorban, amiről már beszéltünk, a 2. helyen állnak, ami tulajdonképpen az első is lehet. Hisz, előttük csak 1 olyan pár van, akik csakis kislányt várnak.....” Nagyon boldog volt, kis reménysugár volt ez, de még mindig nem hitt, a gondolatai nem engedtek hinni. Szinte mindenük megvolt már, de még azért hiányzott pár ruha, higiéniás felszerelések stb. Ezután bátrabban vásároltak, de mindig csak 1-2 dolgot. Hihetetlen érzés volt egy hatalmas babaáruházba betérni, úgy megnyugodott, olyan közel érezte már a boldogságot.
Augusztus végén ezt írta a fórumba: "Képzeljétek! Ma a férjem azzal jött elém a munkahelyemre, hogy ő érzi, hogy most már nemsokára apuka lesz, és tényleg higgyem el ő érzi! Ez azért érdekes, mert ő soha nem szokott ilyeneket mondani...". Majd szeptember 5.-én este kapott egy üzenetet, hogy hívja fel Gabikát! Mivel Gabika éppen kórházban feküdt, így nem mert felhívni későn este. Alig várta a reggel 8 órát, hogy telefonálhasson. Férje reggel korán elment dolgozni Pestre, de igazából ő sem izgult annyira, nem hitték, hogy az a bizonyos telefon lenne. Neki mégis egyben volt a gyomra, miért is kereshetett Gabika, még aludni sem bírt éjszaka.
Aztán reggel 8 órakor telefonált. Azzal indult a beszélgetés, hogy Gabika megkérdezte, "Miért nem hívott éjszaka, várta az egész kórterem a telefonhívását??!!!" Megszeppenve mondta, hogy nem mert zavarni az éjszaka közepén. És így folytatódott a beszélgetés: "2800 gramm, 54 cm és kisfiú." Visszakérdezett, hogy "Kinek született kisfia?" Nem értette, hogy miért is örüljön, vagyis kinek az örömének? "Hát a magukéról beszélek, ha mindketten úgy döntenek." Akkor esett le, hogy ez az a bizonyos telefon és ez a pici kisbaba az ő gyermekük lehet. Gabika ezt is mondta: "Ne vegye biztosnak, az a biztos, ha már otthon alszik az ágyában." Ekkor le kellett tennie a telefont. Olyan öröm tört rá, mintha a föld megnyílt volna, mintha a szíve kiszakadt volna a helyéről, olyan sírás tört fel belőle, amit nem lehet leírni... A hosszú, szenvedéssel teli évek végre véget érhetnek, végre van remény arra, hogy igenis ő is lehet anyuka, férje Apuci. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mit is érzett akkor.... Nem tudott beszélni, nagyon sírt a boldogságtól, nem tudta elhinni, ez most velük történik. Hívta a férjét, de még mindig annyira sírt, hogy nagyon megijedt, azt hitte valami iszonyatos tragédia történt. Mire felfogta ő is, hogy mi történt, addigra megnyugodtak valamelyest.
Pár órával később már úton is voltak életük értelméhez. Annyira boldogok voltak (pedig nagyon féltek, hogy mégsem lesz az övék az a kisbaba), nagyon hitték, hogy az ő kisfiújuk született meg. Egész úton sírtak, férje is alig bírt vezetni. Tiszta idegek voltak, mi lesz, ha mégsem. Őrületes érzés volt... Közben Gabikától megismerték a kisfiú történetét és hogy miért is szorított nekik az egész kórterem: Hétfőn este telefonált egy kismama, elindult szülni, örökbe szeretné adni gyermekét, de otthonától távol.
Az életet adó anyával való találkozás
Lassan megérkeztek a kórházhoz, több száz kilométert tettek meg (az út 7 óra volt oda-vissza), de már nagyon várták, hogy odaérjenek. Az életet adó anyukával való találkozástól nagyon féltek. Persze sok mindent elképzeltek, többféle szituációban forgatták le magukban, hogy majd mi történik, ha találkoznak, és mi lesz az, amit majd mondanak neki. Mikor az örökbe adó anyukához bekísérték őket, akit nevezzünk most Annának, rájött, hogy ez az a dolog, amire nem lehet eléggé felkészülni. Annához egyébként, nem csak ők és a segítő védőnő mentek be, hanem a gyermekorvos ill. még két ápolónő is. Anna pár órával a szülés után még nagy fájdalmakkal feküdt az ágyban. Most pedig 7, számára idegen ember állt felette, hogy kikérdezzék valójában lemond-e a babájáról. Nagyon rosszul érezték magukat, nem gondolták, hogy ilyen sokan kellenek majd ahhoz, hogy Anna újból előttük is megerősítse örökbe adási szándékát. Azt hitték, hogy maximum 4-en lesznek majd jelen. Nem így történt. (Talán kíváncsiak voltak az osztály dolgozói, talán látni akarták, hogy a döntést az édesanya magától hozta).
Anna persze nagyon zavarban volt, rideg és elutasító magatartást vett fel. Tőmondatokban válaszolt, és egyáltalán, láthatóan jobban szeretett volna egyedül lenni. Több kérdést tett fel neki a védőnő, amire egyértelmű választ adott: 5 gyermeküket is nagyon nehezen tudják felnevelni, nem várt baba volt Norisz, szeretnék örökbe adni. Utolsó előtti kérdése az volt a védőnőnek, hogy szeretne-e valamit kérdezni tőlük? Majd az utolsó kérdése a védőnőnek hozzájuk szólt: Akarunk-e valamit kérdezni Annától? A helyzet, a hangulat azt kívánta volna, hogy egyértelmű nemet mondjanak, de bennem ekkor megszólalt valami. Megannyi kérdése, mondanivalója lett volna, de amit mindig akart, a sok-sok elképzelésében, -hogy majd a KÖSZÖNÖM helyett, amit nem lehet mondani (hisz erre nem lehet mit mondani, hisz nem szívesen)- , valahogy biztosítsa felől az életet adót, azt az anyukát, aki így döntött (hogy a legjobbat szeretné babájának), biztosítsa felől, hogy ők: NAGYON FOGJÁK Noriszt szeretni, mindent meg fognak neki adni, ami csak lehetséges. Úgyhogy meg is szólalt, hogy mindezt elmondja Annának. De nem tudta elmondani, csak 3 szóig jutott. A mondata, hogy ő nekünk adja a babáját, elérte a felfogóképességét is, és megvilágosodott, hogy az a gyönyörű fiúcska, ő mostantól az övék, ő most már csakis rájuk vár, őt nekik adta az anyukája, hogy ők neveljék fel, ők adják meg neki azt a hatalmas szeretetet, amire ő nem képes, ill. amit ő nem tud. A szíve zakatolt, és a könnyei olyan erővel csordultak ki, hogy nem tudott megszólalni, csak sírni a boldogságtól... és sírni... és sírni... Erre a férje is átölelte, és ő is sírni kezdett, hisz ő legalább annyira várt erre a pillanatra, mint ő. Szerelmük beteljesedett. Ahogy az életet adó is átérezte a boldogságunkat, ő is sírni kezdett, persze ő már egy egészen más érzés miatt... Nem tudta elmondani azt a mondatot, amire már hónapokat készült, nem jött hang a torkából... Ez volt az a pont, amikor ők szülőkké váltak, tudták hogy átgondolta szándékát, egyszerűen nem tehetett mást.
Visszamentek a kórterembe, ahol az a gyönyörű fiúcska feküdt, aki már nemcsak egy kisfiúcska volt, hanem a szépséges, gyönyörű kicsi Noriszuk. Mikor a kezükbe adták, kinyitotta szemét, rájuk nézett és valami olyan kapocs alakult ki közöttük, ami csak anya-fia és apa-fia között létezhet. Amikor kezdett éhes lenni, karjaiban egyből megnyugodott, hihetetlen, de mintha tudta volna mi történik, érezte hogy imádják, tudta hogy ők anyuci és apuci, akik a szívükben hordozták őt, egészen december vége óta (pontosan mikor feladták jelentkezésüket a Tegyesznek). Azóta hiszi és tudja, nincsenek véletlenek!!!
Annával ezután a lehető legjobb kapcsolatot sikerült kialakítaniuk, egyáltalán nem rideg, nagyon pozitív kisugárzású embernek ismerték meg, aki a többi gyermekének igyekszik mindent megadni, amit csak tud! A következő napokban nagyon sokat utaztak lakóhelyüktől a kórházig és vissza, hiszen a környezettanulmány várt rájuk, ill. a rég megrendelt bútort is össze kellett tenniük. Még akkor sem hitték, hogy 1-2 nap múlva a kisfiúk beköltözik otthonukba. Nagyon reménykedtek, de nem mertek hinni. Pedig minden nagyon gyorsan alakult. Anna aláírta a papírokat, hazavitték otthonába. Sajnálták, hogy ilyen egyszerűen lett vége ismeretségüknek, de tudták és ő is, hogy ennek így kell lennie. Ő soha nem nézte meg Noriszt, túl fájdalmas lett volna neki, de még csak ki sem mondta a nevét, azt sem, hogy baba. Érezték, nagyon nehéz neki. Úton a kórház felé megbeszélték férjével, hogy kisfiúknak nem tudnak és nem is akarnak mást mondani, csak csupa szeretettel beszélni életet adójáról, arról az anyukáról, aki élete legnehezebb döntését hozta meg, azért, hogy Norisznak a legjobbat adhassa. „Még élünk nem fogjuk elfelejteni őt, örök hálával tartozunk neki!!!” Hétvégén mehettek kicsi fiúkért, hozhatták haza a kórházból. Leírhatatlan örömmámorban úsztak, sírtak.