Petőfi Sándor költészete mélyen gyökerezett a szabadság és a függetlenség eszméjében, amelyet már korán kialakult személyes motivációi, valamint olvasmányélményei tápláltak. Különösen a francia forradalmak története és a korai szocialista-kommunista nézetek hatottak rá. Ezek a hatások tágították szabadságfogalmát világméretűvé, és radikalizálták szemléletét.
A látomás-versek politikai üzenete
Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. Ennek a verstípusnak a jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers, köztük több jelentős mű is ide sorolható, mint például az Egy gondolat bánt engemet... (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az ítélet (1847. április?). Ezekben a legjobb versekben nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak.
Leggyakrabban visszatérő, alapvető szemléleti elemeik a következők:
- a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet...)
- a jók és a gonoszok harca (Világosságot!, Az ítélet)
- a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az ítélet)
- az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői)
Petőfi hitt a világ célirányos mozgásában, és még akkor is, amikor kétségeit fogalmazta meg, feltételezte, hogy a világ célja felé emelkedik, az általános boldogság korához, s e kor eljövetelét csak késleltetni képesek a rosszak, gonoszak. A történelem dinamikus mozgása - felfogása és hite szerint - rövidesen forrpontra jut: ekkor egy kegyetlen, véres háborúban (illetve máshol: ütközetben) a felkelt rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s először a történelem folyamán győzni fog a jó. Azaz a történelem menete - ezen az egy ponton legalább - ugrásszerű.
Petőfi Sándor - Irodalom érettségi
A szabadság és boldogság eszménye
A szabadság eszményének hangsúlyozásához nem kevés indíttatást kapott a konvencionális hazafias költészettől, de Petőfinek már igen korán jelentkező személyes motivációja a rendkívül erős vágy a függetlenségre, a kötetlen életmódra. A hazafias szólamokon és a vándorélet csavargásainak „szabadságán” mindenekelőtt pesti baráti környezete és olvasmányélményei segítették túl. Jelentékeny hatással volt rá a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít: Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem...
(Az apostol, 1848).
A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy egyúttal néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben.
Petőfi és a népköltészet
Petőfi és Arany János a népköltészetnek és irodalomnak testvéri kötelékét újra és nyilvánosan szorosabbra fűzték. Ez már nem megerősítése volt a vérrokonságnak, hanem az ősi közös tanyára való visszaköltözés: egész költészetünknek népi alapra helyezése. Nem is ötlet- vagy ösztönszerűleg ment végbe, mint azelőtt mindenkor, hanem öntudatos elvek alapján.
Petőfi írja Aranynak Toldi feltűnése után 1847. februárban: Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben: közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni czélja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártirkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek.
Mindkét nagy költő a néptől tanult magyarul költeni, és mindketten magának a népnek költését tetőzték be. Költeményeik bizonyítják, hogy mély bepillantással látták meg azt a folyamatot, mely a népdal körül végbemegy. Petőfi a szakértő tudásával ítélt, mikor a népdalt így földicsérte. Már akkor ismerték Erdélyi János nagyszabású gyűjteményét; bizonyosan senki sem olvasta őket buzgóbb és avatottabb figyelemmel, mint a fiatal Petőfi Sándor.
Nótafák és nótabokrok a népköltészetben
A népdalokat nem az egész nép költi, hanem csak egyes, arra termett költői tehetségek alkotják. Ezeket a tehetségeket a nép nótafáknak nevezi, mert felfogása szerint úgy termik a nótát (dalt), mint a fa a gyümölcsöt. Az igazi nótafa „terem” és nem „teremt”. Akarata ellenére is költenie kell, mert érzésének gazdag forrása önkéntelenül dalban buzog ki. Ezek a nótafák, a népdal teremtői és hordozói, forrásai és gyűjtői könnyen megismerhetők. A kevésbé dallamos nép fia, ha faggatjuk nóták iránt, szívesen igazít el a nótafákhoz.
Arany Jánosban a népi nótafáknak azon tulajdonságát is megtaláljuk, mely az irodalomban ritkán szokott együtt lenni a szövegköltés felsőbb fokával, de a népnél vele jár: a dallam-alkotó erőt. Arany szakasztott olyan, mint egy népi nótafa. Dallamai sokszor megközelítik költeményeit népiességben, magyaros zamatban.
A nótafa termését, a népdalt (vagy dallamot) csak nagy gyéren sikerül abban az első alakban meglelni, amint kipattan költője szívéből. Mire szemünk vagy fülünk ügyébe kerül, rendesen már egészen vagy részben más költeménnyel van dolgunk. A szövegen is, dallamon is változások mentek végbe. A nótafák közelében levő kisebb-nagyobb számú nótabokrok, azaz a műértők, elvégzik az alakítás első kezdetét.
Petőfi szerelmi lírája és az idill
Petőfi Júliához írt szerelmes versei - akár a Szerelem gyöngyei ciklus darabjai - műfaji és hangulati szempontból nem egységesek. Található közöttük népdal (Száll a felhő..., 1846. szeptember, Ereszkedik le a felhő..., október, Reszket a bokor, mert..., november), helyzetdal (Birom végre Juliskámat..., 1847. május, Ez már aztán az élet!, október), retorizált monológ (Költői ábránd volt, mit eddig érzék..., 1846. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., 1847. október). Felerősödik a korai verseket jellemző érzelmes hang, amiért sok értelmező Petőfi Júlia iránt érzett szerelmét, majd házasságukat visszahúzó erőnek látja.
A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., október, Félálomban..., 1848. január). Másik, ritkább költői eljárása, mellyel sikerül elkerülnie az idill banálissá válását, hogy az egyértelműt megfoghatatlannak tünteti föl, a szerelem nagyságát részben azzal érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848).
A Beszél a fákkal a bús őszi szél... éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé. A költemény feszültségét éppen az adja, hogy a refrénként ismétlődő idillikus helyzettel éles ellentétben áll a költői én egyre szenvedélyesebb meditációja. A lassan ballagó ökrök képe a költemény végére szerves részévé válik az idillnek, s ugyanakkor állandóságának súlyával azt is érzékelteti, hogy az idill mennyire törékeny, a pillanat mennyire mulandó.