Erika Foster főfelügyelő és Moss rendőrfelügyelő története egy rejtélyes bőrönd köré fonódik, amelyet a Temze partján találnak. Az eset bepillantást enged a londoni rendőrség mindennapjaiba, miközben feltárulnak egy brutális gyilkosság hátborzongató részletei.
A Temze partján talált bőrönd
Zuhogott az eső 2017. október 2-án, hétfőn, amikor Erika Foster főfelügyelő és Moss rendőrfelügyelő a South Bankén, a Temze déli partját szegélyező kövezett járdán sietett. Éppen apály volt, ami barna sávot hagyott az iszapban, és láthatóvá vált a téglákkal meg mindenféle szeméttel borított folyómeder.
Erika hosszú, fekete kabátjának zsebében bádoghangon megszólalt az adóvevő, és hallotta, amint a tetthelyen tartózkodó egyik rendőr a pozíciójuk iránt érdeklődik. Előhúzta a készüléket, és beleszólt: „Itt Foster főfelügyelő. Két perc, és ott vagyunk.”
Még javában tartott a reggeli csúcsforgalom. Megszaporázták a lépteiket, elhaladtak a magas IBM-székház meg a fakó, zömök ITV stúdió épülete mellett. A South Bank itt élesen jobbra kanyarodott, majd kiszélesedett, és beletorkollott abba a fákkal szegett sugárútba, amely a Nemzeti Színházhoz és a Hungerford Bridge-hez vezetett.
„Ott van lent, főnök” - szólalt meg Moss kifulladva, és lassított. Jó három méterrel lejjebb bámészkodók gyűltek össze az emberkéz alkotta, homokos parton. Erika megnyomkodta a bordái feletti részt, a varratok helyét. Mivel több mint száznyolcvan centi magas volt, Moss fölé tornyosult, rövid, szőke haját a koponyájához tapasztotta az eső.
„Le kellene szoknod a cigarettáról” - nézett fel rá a felügyelő, és kisöpörte vörös hajfürtjeit pufók, ezernyi szeplővel borított arcából. „Neked meg a Mars szeletről” - vágott vissza Erika. „Már leszokóban vagyok. Csak egyet eszem reggelire, egyet ebédre, és rendesen vacsorázom.” „Én ugyanígy vagyok a cigivel” - mosolyodott el Erika.
Odaértek a Temzéhez levezető kőlépcsőhöz. A dagály koszfoltokat hagyott maga után, és az utolsó két lépcsőfok algáktól volt síkos. A part négy méter széles volt, és hirtelen ért véget ott, ahol a piszkosbarna víz tovahömpölygött.
A tanú és a bőrönd felfedezése
Erika és Moss megvillantották az igazolványukat, mire a csoportba verődött emberek utat engedtek nekik, hogy odamenjenek az önkéntes rendőrhöz, aki a félig a homokba temetett nagy, viharvert, barna szövetbőröndöt őrizte.
„Megpróbáltam mindenkit felküldeni a partra, asszonyom, de nem akartam felügyelet nélkül hagyni a helyszínt” - sandított a fiatal nő Erikára a zuhogó esőben. Alacsony volt, és sovány, de a szeme elszántan csillogott. „Egyedül van?” - pillantott rá Erika a bőröndre. Egy tépett szélű lyukon át két püffedt, sápadt ujj kandikált ki. A nő bólintott. „A társamnak, akivel szolgálatban vagyok, el kellett mennie az egyik irodaházba, ahol megszólalt a riasztó” - felelte.
„Ez nem előírásszerű” - jegyezte meg Moss. „Mindig két önkéntesnek kell lennie. Vagyis egyedül jött ide az éjszakai műszakból, London közepén?” „Jól van, Moss…” - kezdte Erika. „Nem, nincs jól, főnök. Ezek az emberek önkéntesek! Miért nem képesek megfizetni több rendőrt?” „Én azért léptem be az önkéntesekhez, hogy tapasztalatot szerezzek, és főállású rendőr…” „Meg kell tisztítanunk a területet, mielőtt mindent összejárkálnak, máskülönben lőttek a nyomoknak, mire a helyszínelők ideérnek” - szakította félbe Erika. Moss bólintott, és az önkéntessel a lépcső felé kezdték terelni a bámészkodókat.
Erika észrevette, hogy a kis partszakasz végén, a magas fal mellett egy hosszú, ősz hajú, idősebb férfi térdel sokszínű poncsóban, és két kis gödröt ás. Nem törődött sem az emberekkel, sem az esővel. Erika elővette az adóvevőjét, és odahívott minden egyenruhás közeget, aki a közelben volt. Csak baljós csendet kapott válaszul. Látta, hogy a színes poncsós férfi ügyet sem vet Mossra, rendületlenül dolgozik tovább.
„Meg kell kérnem, hogy menjen fel a lépcsőn, oda” - lépett hozzá Erika, odahagyva a bőröndöt. A férfi felnézett rá, aztán folytatta az esőtől átázott homokkupac elsimítását. „Elnézést! Hé, maga! Magához beszélek!” „És maga kicsoda?” - kérdezte a férfi dölyfösen, és tetőtől talpig végigmérte. „Erika Foster főfelügyelő vagyok” - villantotta fel a jelvényét a nő. „Ez egy bűntény helyszíne. Távoznia kell. Azonnal.”
A férfi abbahagyta az ásást, és már-már komikusan sértődött képpel nézett rá. „Mindig ilyen goromba?” „Amikor valaki hátráltat egy tetthelyen, akkor igen.” „De ez az egyetlen jövedelmem! Itt kiállíthatom a homokszobraimat. Van rá engedélyem a westminsteri tanácstól.” A poncsójában kezdett matatni, és elővett egy laminált, fényképes kártyát, amin máris megjelentek az esőcseppek. Erika adóvevőjéből ekkor megszólalt egy hang: „Itt Warford közeg, Charles közeggel…” A nő már látta is, ahogy két fiatal rendőr siet a lépcsőnél összegyűlt tömeg felé.
„Keressék Moss felügyelőt! Azt akarom, hogy zárják le a South Bankét, innen számítva mindkét irányba tizenöt-tizenöt méterig” - szólt bele Erika az adóvevőbe, aztán visszadugta a zsebébe. A férfi még mindig az engedélyét szorongatta. „Azt elteheti.” „Igen szerencsétlen a modora” - sandított fel rá a férfi. „Valóban az, és igen szerencsétlen helyzet lenne, ha le kellene tartóztatnom magát. Most pedig menjen fel oda!”
A férfi feltápászkodott. „Hát így kell beszélni egy szemtanúval?” „Minek volt maga a szemtanúja?” „Én találtam meg a bőröndöt ásás közben.” „A homokban?” „Részben. Tegnap még nem volt ott. Mindennap itt ások, a homokot az apály-dagály mozgatja.” „Miért ás itt maga mindennap?” „Homokszobrász vagyok” - közölte a férfi fennhéjázóan. „Általában itt dolgozom. Most éppen egy sziklán ülő sellőt alkotok ugráló halakkal; igen népszerű…” „Hozzáért a bőröndhöz, vagy elmozdított bármit?” - kérdezte Erika. „Természetesen nem. Abbahagytam, amikor megláttam… Amikor észrevettem, hogy a bőrönd felszakadt, és ott voltak azok a… kilógó ujjak…” Erika látta rajta, hogy rémült. „Jól van. Menjen fel a járdára, ott majd felvesszük a tanúvallomását.”
A bőrönd tartalma
A két rendőr és az önkéntes elkerítette a járdát. Moss csatlakozott Erikához, míg a férfi a lépcsőhöz botorkált. Már csak ők maradtak a parton. Gumikesztyűt húztak, és a bőröndhöz léptek. A barna anyagból a lyukon kikandikáló ujjak megduzzadtak, a körmök elfeketedtek. Moss óvatosan lesöpörte a homokot a bőröndről, hogy hozzáférjenek a rozsdásodó cipzárhoz. Erikának többször is finoman meg kellett rángatnia, de végül engedett, és a bőrönd kifelé türemkedett, ahogy kicipzározta.
Moss odahajolt, és lassan szétnyitották. Némi víz folyt ki belőle: egy férfi meztelen testét gyömöszölték bele. Moss hátrált egy lépést, az orra elé kapva a karját. A rothadó hús és a poshadt víz bűze kaparta a torkukat. Erika egy pillanatra behunyta a szemét, aztán kinyitotta. A férfi tagjai fehérek voltak, és izmosak. A hús úgy nézett ki, mint a nyers faggyú, és kezdett leválni, helyenként kibukkant a csont. Erika óvatosan felemelte a torzót. Alá egy fekete, vékony szálú haj borította fejet tuszkoltak be.
„Jesszusom, lefejezték!” - mutatott Moss a nyakra. „És mindkét lábát is levágták, hogy beférjen” - fejezte be a mondatot Erika. A püffedt arcot csúnyán, a felismerhetetlenségig összeverték. Nagy, lilás ajka közül kifittyedt duzzadt, fekete nyelve. A torzót finoman visszatette a fejre, és bezárta a bőröndöt. „Orvos szakértőkre lesz szükség idelent. Méghozzá gyorsan. Nem tudom, mennyi időnk van a dagályig.”
Miért lett élhetetlen London?
Helyszínelés és a boncolás előzetes eredményei
Egy órával később a törvényszéki orvos szakértő és csapata megérkezett a tetthelyre. Az eső még mindig ömlött, a köd sűrűsödött, homályba borítva a környező épületek tetejét. Az eső dacára a rendőrségi kordon mindkét végén tömeg verődött össze, és onnan bámulták a bőröndbe csomagolt test fölé emelt, fehér sátrat. Az baljósan világított a közelben hömpölygő, zavaros víz hátterében.
A sátorban meleg volt. A kinti hideg ellenére a szűk kis helyen felállított erős fényforrások megemelték a hőmérsékletet. Erika és Moss már belebújt a kék kezeslábasba, és most odabent voltak Isaac Strong patológussal, aki két asszisztensével és a fotóssal a bőrönd mellett guggolt. A magas, szikár Isaacet csak meleg, barna szeméről és vékony, kiszedett szemöldökéről lehetett felismerni a kapucnija és az arcmaszk takarásában.
„Mit tudsz mondani nekünk?” - kérdezte Erika. „A test már egy ideje a vízben lehetett: láthatod ezeket a sárgás és zöldes bőrelszíneződéseket” - mutatott a mellkasra és az alhasra. „A hűvös víz lassította a bomlást…” „Ez egy lassított bomlás?” - emelte Moss a kezét a maszkjához. A bűz mindent áthatott.
A gyilkosság motívumai és körülményei
Mindenki megállt egy pillanatra, és a meggyötört, meztelen testre néztek, amelynek a darabjait a bőröndbe tuszkolták: a lábakat kétoldalt a törzs mellé, a térdeket a bőrönd jobb felső és bal alsó sarkába behajlítva; a két kart a mellkason keresztezve, míg a fejet gondosan alulra csomagolva. Isaac egyik asszisztense kicipzározta a bőrönd tetejének belsején lévő kis zsebet, és kivett belőle egy átlátszó, műanyag simítózáras zacskót, amiben egy arany jegygyűrű, egy óra és a férfi arany nyaklánca volt. A nő feltartotta a fénybe, és a szeme elkerekedett a védőmaszk felett.
„Lehet, hogy ezek az ő értékei, de hol vannak a ruhái?” - tette fel a kérdést Erika. „Olyan, mintha becsomagolták volna, és nem csak úgy beleszuszakolták. Van nála bármilyen igazolvány?” - fűzte hozzá reménykedve. A helyszínelő fotós odahajolt, és készített két képet. Mindnyájan összerezzentek a vakutól. Isaac asszisztense kesztyűs kezével átkutatta a bőrönd zsebeit. Megrázta a fejét.
„A test ilyen precíz megcsonkítása, a gondosság, ahogy becsomagolták az értékeit: nos, ez mind arra utal, hogy a gyilkosságot előre eltervezték” - közölte Isaac. „De miért pakolja be valaki a test mellé az értékeit? Miért nem viszi el? Mintha az elkövető így akarna gúnyolódni” - vélekedett Moss. „Erről nekem bandaháború vagy kábítószeres ügyek jutnak eszembe, de ezt maguknak kell kideríteniük” - mondta Isaac. Erika bólintott, miközben az egyik asszisztens felemelte a törzset, a fényképész pedig lőtt egy képet az áldozat levágott fejéről. „Rendben, én végeztem” - jelentette ki a fotós.
„Vigyük el a testet!” - adta ki az utasítást Isaac. „Gondolnunk kell a dagályra is.” Erika lenézett, és látta, hogy a homokban hagyott lábnyoma kezd megtelni örvénylő vízzel. A sátor bejáratában megjelent egy kezeslábast viselő srác, aki egy gurulós hordágyon új, fekete hullazsákot tolt be. Erika és Moss kiment, és onnan nézték, ahogy Isaac asszisztensei kicipzározzák a zsákot, széthajtják, majd óvatosan a hordágyra emelik a bőröndöt. Már több mint egy méterre emelték a homok fölé, amikor kis híján elvesztették az egyensúlyukat.
„Várjanak, megállni, állj, állj!” - lépett vissza sietve a sátorba Erika. A víztől csöpögő bőrönd aljára irányította az elemlámpát. Egy fakó, vékony kötéldarab nyomódott a bőrönd szövetébe, ami kezdett kidudorodni és szétfoszlani a benne lévő test súlya alatt. „Olló, gyorsan!” - vakkantotta Isaac. Gyorsan kicsomagoltak egy steril ollót, és átnyújtották neki. Ő a bőrönd alá hajolt, és ügyesen elvágta a kötelet, így már felemelhették a bőröndöt. Az, alighogy a hordágyra tették, szétesett. Isaac visszaadta az ollót és a zsineget, amelyet elcsomagoltak, és felcímkéztek. Aztán a hullazsákot becipzározták, ezzel megmentve a bőröndöt.
A nyomozás első lépései
„Jelentkezem, amint végeztem a boncolással” - búcsúzott Isaac, majd távozott a két asszisztensével, maguk előtt tolva a hordágyat, ami mély barázdákat szántva, nehézkesen gurult a homokban.
Miután Erika és Moss levették a kezeslábasukat, visszatértek a South Bank kövezett járdájára, ahol megpillantották Nils Ákermant, a vezető helyszínelőt, aki éppen akkor érkezett meg ötfős csapatával. Ők majd megpróbálnak orvos szakértői bizonyítékokat gyűjteni a tetthelyről. Erika visszanézett a lenti partot fenyegető vízre, és kételkedett benne, hogy sok szerencsével járnak. A magas, sovány Nils átható, kék szeme most kicsit véreres volt. Rosszkedvűnek és kimerültnek tűnt.
„Klassz az idő, ha az ember kacsa” - bólintott oda nekik, ahogy elballagott mellettük. Kiválóan beszélt angolul, enyhe svéd akcentussal. Erika és Moss kapott egy-egy esernyőt, és az alól figyelték, ahogy Nils és csapata lemegy az egyre csökkenő partra. A víz már pár méterre megközelítette a sátrat, és félő volt, hogy az esőtől megduzzadva rövidesen elönti.
„Sosem vágtam a humorát” - szólalt meg Moss. „Hol lát itt kacsákat?” „Szerintem arra gondolt, hogy ezt az időt a kacsák élveznék, de ki mondta, hogy viccelt?” „Pedig úgy mondta, mintha viccelt volna. Úgy hallottam, hogy a svédeknek fura a humorérzékük.” „Mindegy, most ne erre koncentráljunk! A bőröndöt feljebb, a folyón dobhatták a vízbe, és az beleakadt a kötélbe, ahogy a dagály magával sodorta.” „Több mérföldnyi folyópartról beszélsz, bárhol beledobhatták” - jegyezte meg Moss.
Erika felnézett az épületekre és a zsúfolt folyó túloldalára. Egy dereglye pöfögött el éppen, fekete füstöt okádva, és két hosszú, alacsony temzei sétahajó, vízitaxi hasította a folyót a másik irányba, szemben a dagállyal. „Elég ostobán megválasztott hely lenne innen bedobni egy testet” - vélekedett Erika. „Mindenfelől éjjel-nappal működő irodák néznek a vízre. És ehhez végig kellene cipelned a bőröndöt a South Bankén, el az összes bár és iroda, biztonsági kamera, lehetséges szemtanú előtt.”
„Ostoba hely, ha ostobán csinálják. Viszont ravaszul választott hely, ha egy tökös fickó szabadul meg a testtől. Rengeteg a mellékutca, ahol felszívódhatott.” „Ezzel nem segítesz.” „Hát, főnök, nem lenne szabad alábecsülnünk az elkövetőt. Vagy mondjam inkább azt, hogy félrebecsülnünk?” Erika erre csak a szemét forgatta. „Gyere, vegyünk egy szendvicset, és menjünk vissza az őrsre!”
Visszatérés a rendőrőrsre
Késő délutánra járt, amikor Erika és Moss visszaért a Lewisham Row-i rendőrőrsre, és addigra mindketten bőrig áztak a még mindig zuhogó esőben. A kapitányság körüli építkezés, ami akkoriban kezdődött, amikor Erikát először nevezték ki Dél-Londonba, már majdnem befejeződött, és a nyolcemeletes őrs most eltörpült a toronyházak mellett, amelyek luxusingatlanoknak adtak otthont.
Woolf őrmester a kopott pult mögött üldögélt a recepción. Megtermett, fehér férfi volt, halványkék szemű, nagy tokájú, melynek redői gondosan vasalt fehér ingére buggyantak. A pult előtt egy vézna, lóarcú lány állt, csontos csípőjén egy pufók kisbaba ült. A kisfiú egy jókora zacskó keménycukorkát tartott a kezében, és önfeledten majszolta, miközben anyja eszmecseréjét figyelte Woolffal.
„Még meddig várat minket?” - kérdezte a nő. „Egy csomó dolgom van.” „Az a pasijától meg a fenekében talált háromszáz gramm kokaintól függ” - felelte Woolf vidáman. „Na persze! Lefogadom, hogy maguk ültették fel” - mutatott az őrmesterre a nő rózsaszínű, manikűrözött körmével. „Arra céloz, hogy mi ültettük be neki?” „Baszd meg!” „Az anyja csak elszórta azt a pénzt, amit arra szánt, hogy maga befejezze az iskolát.” A lány értetlen képet vágott. „Maga meg miről beszél? Már évekkel ezelőtt befejeztem a sulit.” Woolf barátságosan elmosolyodott, és a szórólapokkal teli hirdetőtábla alatt elhelyezett, kifakult, zöld műanyag székek hosszú sorára mutatott. „Kérem, foglaljon helyet, asszonyom!”